Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-07 / 285. szám

NÉPSZABADSÁG 2002. DECEMBER 7., SZOMBAT Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és fa­ji hovatartozásomat? Csak nem kívánjá­tok tőlem, hogy­­ identitásom legyen? Kertész Imre Takács Ferenc Ünnepelni kell. Ünnepelni kell, még akkor is, ha az ünneplés, ahogy az már lenni szokott, a groteszk hatású giccsgesztusok alkalma: a miniszterelnök ezüsttollat - aranyhe­gyit ezüsttollat - ajándékoz a Nobel-dí­­jasnak (evvel vélhetőleg Kertész Imre írói hivatására próbál szellemesnek gon­dolt célzást tenni), a kultuszminiszter egy palack különleges Tokajit (amivel nyilván az „ért kalászra” meg a „nektárt csepegtetés”-re emlékezteti a díjazottat, azaz magyarságára, de persze megokolt pesszimizmusára is utal vele finoman, hiszen az író ebben is egy mivelünk, Vö­rösmarty nemzetével, „az élet puszta kép”, úgyhogy „gondold meg és igyál” velünk, Imre). A köztársasági elnök is stílszerű: könyvet ajándékoz az írónak, mi mást is ajándékozna, az író viszont - kevésbé stílszerűen — maga is könyvvel viszonozza az államfő ajándékát (inkább valami komolyabbat kellett volna adnia neki, mondjuk, egy rendes országot, ha lehetséges ilyen, a jelenlegi helyett). Va­jon melyikük milyen könyvet kapott? Csupán találgathatunk: Mádl netalán egy Ady-kötetet („Még magasból nézvést megvolna...”), Kertész viszont az Osztropoli Herschel ostorát (alkalomad­tán jól jöhetnek a borús kedélyű írónak ezek az otthonosan vidám, bölcs és élet­igenlő történetek). Ünnepelni kell, még akkor is, ha az ünneplés most is, mind mindig, a henye szóhasználat és zagyva beszéd évada, önérvénytelenítő megállapítások és visszájára forduló metaforák virágzásáé. Más szóval: a felelőtlen publikus locso­gásé, mégpedig a jó szándékú bárgyú­­ságtól a rosszhiszemű gyalázkodásig ívelő skálán. Az első ilyen szó persze, ha jól meggondoljuk, a Királyi Svéd Aka­démia Nobel-díj Bizottságáé volt. „A történelem barbár önkénye”... - hát igen, a történelemé, ezé a javíthatatlan rossz fiúé a barbárság és az önkény, még szerencse, hogy nem a miénk, hogy nem mi, emberek vagyunk barbárok és önké­nyesek önmagunkkal. Aztán rázendített a magyar sajtó. Szalagcím a Tallózó címlapján: „Kertész Imre: Büszke va­gyok a magyarságomra”. (A mondat - legalábbis a tallózott cikkek negatív ta­núsága szerint - nem hangzott el az író szájából.) A Vasárnapi Blikk: Kertész Imre egy „magyar sorstragédiának a leg­hűbb tolmácsolója”, és hogy Auschwitz­ban „sok százezer magyar honfitársun­kat pusztították el, Kertész Imrétől tudja a világ”, nyilván a Sorstalanságból (eb­ből a - mint címéből is kitűnik - sorstra­­gédia-foglalatból), amelyet ezek szerint „a világ” gondosan elolvasott. A Nép­­szabadság eurós kontextusba ágyazza az örvendetes eseményt, mondván: „talán jelképesnek is érezhetjük, hogy a ma­gyar irodalmi Nobel-díj híre egy nappal azután érkezett, hogy az Európai Unió elismerte hazánk felkészültségét az unióhoz való csatlakozásra”. A Népsza­va magyarként és emberként szól hozzá az eseményhez, a humánum optimizmu­sával: „Kertész Imre hazánkba szakadt magyar”. „Munkái - bízzunk benne - hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az új év­század emberei tanulnak az elődök sor­sából. Vagyis a szörnyűségek nem is­métlődnek...” A Blikk sportszemmel méri be a díj jelentőségét az ország nem­zetközi imázsára nézvést: „Utoljára ta­lán akkor voltunk így fókuszban — 1956- tól eltekintve -, amikor Puskás Öcsi azt a bizonyos hátrahúzós cselt csinálta a Wembley stadionban az angol-magya­ron”. A Kaddis a meg nem született Kertész Imre, az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettje ma este mondja el beszédét a Svéd Királyi Akadémián gyermekért mint hátrahúzós csel... Eh­hez képest a Magyar Fórum végkövet­keztetése már-már intellektuális teljesít­ménynek hat: „Auschwitz Nobel-díjat kapott”. Igaz, a következtetésben meg­búvó bizarr gondolat kimondatlan ma­radt: tudniillik az, hogy Kertész Nobel­­díja a magyar antiszemitizmus gigászi öngólja, hiszen ha nincsenek zsidótörvé­nyek, ha nincs deportálás (a magyar közigazgatás vezényletével és a magyar kir. csendőrség hathatós logisztikai köz­reműködésével), akkor nincs magyar holokauszt, Kertész nem kerül Ausch­witzba, nem írja meg a Sorstalanságot, és - értelemszerűen - nem kap Nobel­­díjat sem. Hogy a magyar fasizmus ma­ga idézte a fejére ezt a bajt, és hogy ez bizony kínos ügy, erre a Magyar De­mokratánál alkalmasint rájöhettek, mert sietősen megvédték Kertészt és Nobel­­díját mint sajátlagosan magyar teljesít­ményt, amire büszkének szabad, sőt kell lenni, bármit mondjon is a Magyar Hír­lap „szellemi keretlegénye” (Tamás Gáspár Miklós), aki nem átallotta lezsi­­dózni a szerzőt, és evvel elrontotta mindannyiunk és a Magyar Demokrata őszinte örömét. Mindezek fényében így nem csodálkozhatunk: alig néhány nap telt bele, és — mint a Népszabadságból értesülhettünk - „ez a Nobel-díj a nem­zet lakmuszpapírja lett” (azaz, ha eddig nem tudtuk, most a díj segítségével megtudhatjuk, savas vagy lúgos kémha­­tású-e nemzetünk). Ünnepelni kell, még akkor is, ha lát­juk, hogy maga az ünnepelt is engedni látszik a nyilvános megszólalás képében kísértő inautentikusságnak, és egyéni megdicsőülését közhasznú üzenetek nyomatékául igyekszik latba vetni. „Ma­gyarország még nem nézett szembe a holokauszttal, a zsidók kifosztásával és szisztematikus legyilkolásával.” „Jó vol­na, ha megszűnnének az egymással szemben álló frontok Magyarországon.” Amikor Sartre megkapta a díjat, első dol­ga volt, hogy kijelentse, neki nem kell, nem veszi át, adják Solohovnak, inkább megérdemli, mint ő. Díjazását egyébként nem tekintette külön alkalomnak arra, hogy hazája vagy a világ állapotáról vé­leményt nyilvánítson. Amikor Beckett - Tuniszban vakációzva - hírét vette, hogy Nobel-díjas lett, „katasztrófaként” élte meg, ami vele történik, a díj gondolata végtelenül „nyomasztotta’’, és rögtön el is tűnt a világ szeme elől, csakhogy ne kelljen szerepelnie és - főleg - nyilat­koznia. Kertész Imre autentikusságban Sartre, csend és némaság terén Beckett méltó utódja-társa, viszont megszólal, mert nemigen tehet mást: kis ország író­ja, magyar író, beszélnie kell. Aztán per­sze­­ okkal és tapintattal, s igazán nem „kisországosan” és „magyarírósan” - le is inti saját magát. Amikor a magyar holokauszt ügyében remélhető társadal­mi vitáról kérdik és arról, hogy részt ven­ne-e benne, így válaszol: „Már megír­tam, amit erről el tudok mondani. (...) És nem is vagyok közéleti ember, itt vannak a műveim, ezek talán bele tudnak szólni ebbe a vitába. És mindenképpen kocká­zatos is lenne megszólalnom: nem arra akarom kihasználni a Nobel-díjat, hogy mindenről véleményem legyen, hogy be­bizonyítsam: én vagyok a legokosabb ember a világon, és mindenáron hallas­sam a hangomat. Épp ellenkezőleg: arra fogom használni, hogy megteremtsem magam körül a nyugalomnak, a csend­nek azt a légkörét, amelyben tudok dol­gozni.” Ünnepelni kell, még akkor is, ha vol­taképpen nincs mit ünnepelnünk. Mert ne feledjük: a Nobel-díj versenyén szigo­rúan az egyéni teljesítménynek szól a ki­tüntetés, ugyanúgy, mint -­ha már a sport ilyen ostobán szóba került Kertész Imre Nobel-díja kapcsán - az olimpián az aranyérem. Azaz maga a díj az ünneplés. Tehát Kertész Imrének legfeljebb gratu­lálhatunk, mégpedig szigorúan egyéni­leg, ünnepelni viszont nem szükséges, hiszen a Nobel-díjjal Kertész Imre már meg van ünnepelve, mégpedig az írói megünnepelhetőség felső fokán. A nem­zeti önünneplés viszont, tudniillik az ör­vendezés afölött, hogy Kertésszel „mi” kaptunk Nobel-díjat, mi, magyarok, a magyar irodalom, a magyar kultúra - nos, ez mindkét verseny szellemével el­lentétes. Hogy melyik nemzet fia-lánya kapott Nobel-díjat, és hány ilyen fiúval­­lánnyal „büszkélkedhet” az adott nem­zet, ez körülbelül olyan, mint az olimpiai éremtáblázat: el szabad szórakozni az ér­mek nemzetek közötti megoszlásának a számolgatásával, de a számolgatás ered­ménye „nem hivatalos”, azaz - a mi Kis­­faludynkkal és mindannyiunk keresz­tény-európai Vergiliusával szólván — a nemzeti nagytét ékeként-pajzsaként (Mohács, illetve decus et tutamen) csu­pán önkényesen használható fel. Mégis ünnepelni kell, mindezek elle­nére. Hogy miként kell, hogy miként kellene ünnepelni, ezt magától Kertész Imrétől tudhatjuk meg: „Én az ünnepről szeretnék beszélni, a valódiról.” — írja. „Arról, mikor egy pillanatra megállunk és elnémulunk, hogy áthasson az a szel­lem, amit röviden életünk értelmének, a kultúra, a mítosz szellemének nevez­nék.” Próbáljunk hát megállni és elné­mulni egy pillanatra, és hagyjuk, hogy áthasson bennünket a szellem, annak a mítosznak a szelleme, amely a Sorsta­­lanság első szavától kezdve Kertész Im­re minden leírt szavának a célja, értelme és szorongató gondja. Ő „Auschwitz­­mítosznak” nevezi ezt a célt, értelmet és gondot, és óvatos idézőjelei, amelyekkel a kifejezést közrefogja, egyúttal a vállal­kozás rettenetes kockázatát és veszélyét jelzik, a lehetetlen megkísértését, a ku­darc sikerét és a sikerben rejlő kudarc botrányát és gyalázatát. Auschwitz, ez az „egyetemes példá­zat” „az ember általános és kozmikus helyzetéről” szól, „idegenségéről, a »világba vetett bizalma« elvesztéséről, társadalmi magányáról és egzisztenciá­lis számkivetettségéről”. De mint min­den példázatot, mint minden mítoszt, amely egy közösség - esetünkben a tel­jes emberiség - számára való erkölcsi eligazítás, tapasztalatszervező eszköz és létértelmező vonatkoztatási keret, ezt a mítoszt is meg kell írni, ennek az evan­géliumát is papírra kell vetni, hogy utá­na szét lehessen küldeni a világban. Megírni viszont annyit tesz, mint érte­lemmel felruházni a megírtakat, jelen­téssel bíróvá tenni, és közlékennyé avat­ni azt, ami a megírás előtt értelmetlen, esetleges és néma. És itt kezdődik szo­rongató gondunk. Nem emlékszem már, ki volt az anekdota hőse, lehet, hogy Irving Howe, a neves amerikai publicis­ta és irodalomkritikus, vagy talán az anekdota forrása volt ő, mindenesetre maradjunk Howe-nál: megkérdezték tő­le, hogy szerinte mi az értelme a holokausztnak, mit mond, mit jelent ne­künk a holokauszt, amire ő avval felelt, hogy „Remélem, nincs értelme és nem jelent semmit”. Kertész Imre mindig is­merte az értelem, pontosabban az értel­mezés, a magyarázat veszélyeit. Hiszen a magyarázat hamis megnyugvás, a ma­gyarázat sarkában ott settenkedik a napi­rendre térés lehetősége, az írói magyará­zatban, a könyv létrehozásában pedig az elkönyvelés; s igen, még a felmentés is: tudjuk, mi történt és miért történt, és ev­vel le is tudtuk a dolgot. Auschwitzban a fasizmus, azaz a finánctőke legreakció­­sabb köreinek a diktatúrája mutatta ki, igen logikusan és a történelmi szükség­­szerűség példázatos erejével, a foga fe­hérjét; a zsidók a propagandisztikus bűnbak szerepében kerültek a koncent­rációs táborokat megtöltő „antifasisz­ták” mellé - így szól a marxista magya­rázat. A zsidók bűneikért bűnhődtek Auschwitzban, vagy - még rettenete­sebb magyarázat - Hitler, Auschwitz és az Endlösung voltaképpen Jehova esz­közei voltak, a Gondviselésé, ugyanis a Megnevezhetetlen ilyen úton-módon vette magához választott népét - így szól a hithű zsidó magyarázat. Amiben -a kettő közül tetszőleges valamelyikben - aztán meg is nyugodhat, már, ha tud, mind zsidó is, antifasiszta is, hiszen egyikük sem élt, egyikük sem halt hiába. Mint minden elbeszélendő, Ausch­witz dolgában is három elbeszélő illeté­kes, az elbeszélésnek - biccentsünk oda Thomas Mann-nak — voltaképpen három szelleme van. Auschwitzot elsőként mí­toszként kell elbeszélni, pontosabban megalkotni, és ez a mitográfus dolga, aki végül is teológus kellene hogy le­gyen, bár korunkban gyakran a szépíró helyettesíti, másodjára történelemként, és ebben a történész az illetékes, a maga adataival és hasonlókkal; végezetül ott van az irodalmi „feldolgozás”, ami a re­gényíró, a voltaképpeni elbeszélő dolga. Mindhárom elbeszélésnek nagy a koc­kázata. A mítosz addig mítosz, amíg egy közösségé, amely hisz benne és él vele. Éppen ezért kísérti a hitvesztés, a hitcsere és az ellenmítosz lehetősége. Az Ausch­­witz-mítoszra az Auschwitz-Lüge címké­jű elbeszélés felel: nem is volt Ausch­witz, kitalálták, rágalom, zsidófurfang az egész. A történész Auschwitzot beilleszti a történelmi tények és a történelmi elem­zés világába, s mint minden történetet, ezt is folyvást revideálja és újraírja. A mí­tosz hatmillióról beszél; a történész — mint mindennek, ennek is­­ utánaszámol, hiszen hivatása, erkölcsi törvénye, hogy minden tényt megvitathatóvá, és így vi­tathatóvá tegyen, hogy minden dossziét újra felüssön. Azaz szakmai kötelessége, hogy a mítoszt demitologizálja, a példá­zatot relativizálja. S ott van - végül vagy elsőre - a szép­író. Rossz helyen és rossz társaságban találja magát, különösen a hatvanas évek Magyarországán, amikor hozzálát a Sorstalanság megírásához. Környezete a hamis kollektívumok, kényelmes nem­zeti, politikai, vallási stb. azonosulási le­hetőségek, vigasztaló öncsalások, ideo­lógiai keretek - mai szóval: identitások - gazdag kínálatát nyújtja: magyarság, szocialista nemzet, alkotómunka és e vi­lági boldog jövő egyfelől (nyilvánosan), magyarság, Isten, haza, család és túlvilá­­gi boldog jövő másfelől (inkább fű alatt). Auschwitz is megírható, hogyne, a holokauszt elfogadható téma (egyelőre nem így hívják ugyan, ez a nyelvi ameri­kanizmus majd csak a kilencvenes évek­ben nyomul be végleg a magyar közbe­szédbe). Persze csupán a magyarázat, megnyugvás és elkönyvelés sémáiban szabad megírni, igazi katarzis helyett legfeljebb Eckhart mester „rendetlen bűnbánatát” kínálva, az értelmetlenség értelme helyett az értelem értelmetlensé­gét, sőt semmitmondását: az Auschwitz­­szentimentalizmust, az Auschwitz-gics­­cset és az Auschwitz-szocreált. Kertész Imre így a megírhatatlan megírására vállalkozott, a képtelen mu­tatványra, hogy a szükségképp közlés­képtelen, bár tartalmas némaság és a szükségképp semmitmondó, ráadásul hamis beszéd között találjon beszélhető hangot, hogy teológusként, történész­ként és szépíróként kifejezze azt, amit nem lehet kifejezni, nem szabad kifejez­ni, és nincs mivel kifejezni, de amit — a „kifejezés feltétlen kötelességével” (Sámuel Beckett)­­ ki kell fejezni. Most, az ünnepi pillanatban, amikor elnému­lunk, és eltölt bennünket a mítosz, meg­­érezzük, hogy Kertész Imrének, a ku­darcra felesküdött írónak sikerült, amire vállalkozott (vagy amire kényszerült). Elérte, hogy most egy pillanatra fel tud­juk függeszteni „makacs élni akarásun­kat” (Kaddis a meg nem született gyer­mekért), és színről színre láthatjuk lé­tünket - a semmit. Hogy egy pillanatra el tudjuk gondolni: ebben a létben, eb­ben a semmiben valamennyien zsidók vagyunk, hogy Auschwitz mindannyi­unk édes hazája, ahol az ember szabad­ságolt halott, ahol az író, az alkotó ön­nön sírásója, és ahol életünkkel a halál­fúgát zengjük, a kaddist mormoljuk mindannyian. Hogy szembe tudunk néz­ni helyzetünkkel. Hogy szét tudunk nézni, csalás nél­kül, ha nem is könnyedén. Jubilate. Ünnepeljetek. Ha mertek. h­étvége Jubilare necesse est TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Next