Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-07 / 285. szám
NÉPSZABADSÁG 2002. DECEMBER 7., SZOMBAT Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy identitásom legyen? Kertész Imre Takács Ferenc Ünnepelni kell. Ünnepelni kell, még akkor is, ha az ünneplés, ahogy az már lenni szokott, a groteszk hatású giccsgesztusok alkalma: a miniszterelnök ezüsttollat - aranyhegyit ezüsttollat - ajándékoz a Nobel-díjasnak (evvel vélhetőleg Kertész Imre írói hivatására próbál szellemesnek gondolt célzást tenni), a kultuszminiszter egy palack különleges Tokajit (amivel nyilván az „ért kalászra” meg a „nektárt csepegtetés”-re emlékezteti a díjazottat, azaz magyarságára, de persze megokolt pesszimizmusára is utal vele finoman, hiszen az író ebben is egy mivelünk, Vörösmarty nemzetével, „az élet puszta kép”, úgyhogy „gondold meg és igyál” velünk, Imre). A köztársasági elnök is stílszerű: könyvet ajándékoz az írónak, mi mást is ajándékozna, az író viszont - kevésbé stílszerűen — maga is könyvvel viszonozza az államfő ajándékát (inkább valami komolyabbat kellett volna adnia neki, mondjuk, egy rendes országot, ha lehetséges ilyen, a jelenlegi helyett). Vajon melyikük milyen könyvet kapott? Csupán találgathatunk: Mádl netalán egy Ady-kötetet („Még magasból nézvést megvolna...”), Kertész viszont az Osztropoli Herschel ostorát (alkalomadtán jól jöhetnek a borús kedélyű írónak ezek az otthonosan vidám, bölcs és életigenlő történetek). Ünnepelni kell, még akkor is, ha az ünneplés most is, mind mindig, a henye szóhasználat és zagyva beszéd évada, önérvénytelenítő megállapítások és visszájára forduló metaforák virágzásáé. Más szóval: a felelőtlen publikus locsogásé, mégpedig a jó szándékú bárgyúságtól a rosszhiszemű gyalázkodásig ívelő skálán. Az első ilyen szó persze, ha jól meggondoljuk, a Királyi Svéd Akadémia Nobel-díj Bizottságáé volt. „A történelem barbár önkénye”... - hát igen, a történelemé, ezé a javíthatatlan rossz fiúé a barbárság és az önkény, még szerencse, hogy nem a miénk, hogy nem mi, emberek vagyunk barbárok és önkényesek önmagunkkal. Aztán rázendített a magyar sajtó. Szalagcím a Tallózó címlapján: „Kertész Imre: Büszke vagyok a magyarságomra”. (A mondat - legalábbis a tallózott cikkek negatív tanúsága szerint - nem hangzott el az író szájából.) A Vasárnapi Blikk: Kertész Imre egy „magyar sorstragédiának a leghűbb tolmácsolója”, és hogy Auschwitzban „sok százezer magyar honfitársunkat pusztították el, Kertész Imrétől tudja a világ”, nyilván a Sorstalanságból (ebből a - mint címéből is kitűnik - sorstragédia-foglalatból), amelyet ezek szerint „a világ” gondosan elolvasott. A Népszabadság eurós kontextusba ágyazza az örvendetes eseményt, mondván: „talán jelképesnek is érezhetjük, hogy a magyar irodalmi Nobel-díj híre egy nappal azután érkezett, hogy az Európai Unió elismerte hazánk felkészültségét az unióhoz való csatlakozásra”. A Népszava magyarként és emberként szól hozzá az eseményhez, a humánum optimizmusával: „Kertész Imre hazánkba szakadt magyar”. „Munkái - bízzunk benne - hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az új évszázad emberei tanulnak az elődök sorsából. Vagyis a szörnyűségek nem ismétlődnek...” A Blikk sportszemmel méri be a díj jelentőségét az ország nemzetközi imázsára nézvést: „Utoljára talán akkor voltunk így fókuszban — 1956- tól eltekintve -, amikor Puskás Öcsi azt a bizonyos hátrahúzós cselt csinálta a Wembley stadionban az angol-magyaron”. A Kaddis a meg nem született Kertész Imre, az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettje ma este mondja el beszédét a Svéd Királyi Akadémián gyermekért mint hátrahúzós csel... Ehhez képest a Magyar Fórum végkövetkeztetése már-már intellektuális teljesítménynek hat: „Auschwitz Nobel-díjat kapott”. Igaz, a következtetésben megbúvó bizarr gondolat kimondatlan maradt: tudniillik az, hogy Kertész Nobeldíja a magyar antiszemitizmus gigászi öngólja, hiszen ha nincsenek zsidótörvények, ha nincs deportálás (a magyar közigazgatás vezényletével és a magyar kir. csendőrség hathatós logisztikai közreműködésével), akkor nincs magyar holokauszt, Kertész nem kerül Auschwitzba, nem írja meg a Sorstalanságot, és - értelemszerűen - nem kap Nobeldíjat sem. Hogy a magyar fasizmus maga idézte a fejére ezt a bajt, és hogy ez bizony kínos ügy, erre a Magyar Demokratánál alkalmasint rájöhettek, mert sietősen megvédték Kertészt és Nobeldíját mint sajátlagosan magyar teljesítményt, amire büszkének szabad, sőt kell lenni, bármit mondjon is a Magyar Hírlap „szellemi keretlegénye” (Tamás Gáspár Miklós), aki nem átallotta lezsidózni a szerzőt, és evvel elrontotta mindannyiunk és a Magyar Demokrata őszinte örömét. Mindezek fényében így nem csodálkozhatunk: alig néhány nap telt bele, és — mint a Népszabadságból értesülhettünk - „ez a Nobel-díj a nemzet lakmuszpapírja lett” (azaz, ha eddig nem tudtuk, most a díj segítségével megtudhatjuk, savas vagy lúgos kémhatású-e nemzetünk). Ünnepelni kell, még akkor is, ha látjuk, hogy maga az ünnepelt is engedni látszik a nyilvános megszólalás képében kísértő inautentikusságnak, és egyéni megdicsőülését közhasznú üzenetek nyomatékául igyekszik latba vetni. „Magyarország még nem nézett szembe a holokauszttal, a zsidók kifosztásával és szisztematikus legyilkolásával.” „Jó volna, ha megszűnnének az egymással szemben álló frontok Magyarországon.” Amikor Sartre megkapta a díjat, első dolga volt, hogy kijelentse, neki nem kell, nem veszi át, adják Solohovnak, inkább megérdemli, mint ő. Díjazását egyébként nem tekintette külön alkalomnak arra, hogy hazája vagy a világ állapotáról véleményt nyilvánítson. Amikor Beckett - Tuniszban vakációzva - hírét vette, hogy Nobel-díjas lett, „katasztrófaként” élte meg, ami vele történik, a díj gondolata végtelenül „nyomasztotta’’, és rögtön el is tűnt a világ szeme elől, csakhogy ne kelljen szerepelnie és - főleg - nyilatkoznia. Kertész Imre autentikusságban Sartre, csend és némaság terén Beckett méltó utódja-társa, viszont megszólal, mert nemigen tehet mást: kis ország írója, magyar író, beszélnie kell. Aztán persze okkal és tapintattal, s igazán nem „kisországosan” és „magyarírósan” - le is inti saját magát. Amikor a magyar holokauszt ügyében remélhető társadalmi vitáról kérdik és arról, hogy részt venne-e benne, így válaszol: „Már megírtam, amit erről el tudok mondani. (...) És nem is vagyok közéleti ember, itt vannak a műveim, ezek talán bele tudnak szólni ebbe a vitába. És mindenképpen kockázatos is lenne megszólalnom: nem arra akarom kihasználni a Nobel-díjat, hogy mindenről véleményem legyen, hogy bebizonyítsam: én vagyok a legokosabb ember a világon, és mindenáron hallassam a hangomat. Épp ellenkezőleg: arra fogom használni, hogy megteremtsem magam körül a nyugalomnak, a csendnek azt a légkörét, amelyben tudok dolgozni.” Ünnepelni kell, még akkor is, ha voltaképpen nincs mit ünnepelnünk. Mert ne feledjük: a Nobel-díj versenyén szigorúan az egyéni teljesítménynek szól a kitüntetés, ugyanúgy, mint -ha már a sport ilyen ostobán szóba került Kertész Imre Nobel-díja kapcsán - az olimpián az aranyérem. Azaz maga a díj az ünneplés. Tehát Kertész Imrének legfeljebb gratulálhatunk, mégpedig szigorúan egyénileg, ünnepelni viszont nem szükséges, hiszen a Nobel-díjjal Kertész Imre már meg van ünnepelve, mégpedig az írói megünnepelhetőség felső fokán. A nemzeti önünneplés viszont, tudniillik az örvendezés afölött, hogy Kertésszel „mi” kaptunk Nobel-díjat, mi, magyarok, a magyar irodalom, a magyar kultúra - nos, ez mindkét verseny szellemével ellentétes. Hogy melyik nemzet fia-lánya kapott Nobel-díjat, és hány ilyen fiúvallánnyal „büszkélkedhet” az adott nemzet, ez körülbelül olyan, mint az olimpiai éremtáblázat: el szabad szórakozni az érmek nemzetek közötti megoszlásának a számolgatásával, de a számolgatás eredménye „nem hivatalos”, azaz - a mi Kisfaludynkkal és mindannyiunk keresztény-európai Vergiliusával szólván — a nemzeti nagytét ékeként-pajzsaként (Mohács, illetve decus et tutamen) csupán önkényesen használható fel. Mégis ünnepelni kell, mindezek ellenére. Hogy miként kell, hogy miként kellene ünnepelni, ezt magától Kertész Imrétől tudhatjuk meg: „Én az ünnepről szeretnék beszélni, a valódiról.” — írja. „Arról, mikor egy pillanatra megállunk és elnémulunk, hogy áthasson az a szellem, amit röviden életünk értelmének, a kultúra, a mítosz szellemének neveznék.” Próbáljunk hát megállni és elnémulni egy pillanatra, és hagyjuk, hogy áthasson bennünket a szellem, annak a mítosznak a szelleme, amely a Sorstalanság első szavától kezdve Kertész Imre minden leírt szavának a célja, értelme és szorongató gondja. Ő „Auschwitzmítosznak” nevezi ezt a célt, értelmet és gondot, és óvatos idézőjelei, amelyekkel a kifejezést közrefogja, egyúttal a vállalkozás rettenetes kockázatát és veszélyét jelzik, a lehetetlen megkísértését, a kudarc sikerét és a sikerben rejlő kudarc botrányát és gyalázatát. Auschwitz, ez az „egyetemes példázat” „az ember általános és kozmikus helyzetéről” szól, „idegenségéről, a »világba vetett bizalma« elvesztéséről, társadalmi magányáról és egzisztenciális számkivetettségéről”. De mint minden példázatot, mint minden mítoszt, amely egy közösség - esetünkben a teljes emberiség - számára való erkölcsi eligazítás, tapasztalatszervező eszköz és létértelmező vonatkoztatási keret, ezt a mítoszt is meg kell írni, ennek az evangéliumát is papírra kell vetni, hogy utána szét lehessen küldeni a világban. Megírni viszont annyit tesz, mint értelemmel felruházni a megírtakat, jelentéssel bíróvá tenni, és közlékennyé avatni azt, ami a megírás előtt értelmetlen, esetleges és néma. És itt kezdődik szorongató gondunk. Nem emlékszem már, ki volt az anekdota hőse, lehet, hogy Irving Howe, a neves amerikai publicista és irodalomkritikus, vagy talán az anekdota forrása volt ő, mindenesetre maradjunk Howe-nál: megkérdezték tőle, hogy szerinte mi az értelme a holokausztnak, mit mond, mit jelent nekünk a holokauszt, amire ő avval felelt, hogy „Remélem, nincs értelme és nem jelent semmit”. Kertész Imre mindig ismerte az értelem, pontosabban az értelmezés, a magyarázat veszélyeit. Hiszen a magyarázat hamis megnyugvás, a magyarázat sarkában ott settenkedik a napirendre térés lehetősége, az írói magyarázatban, a könyv létrehozásában pedig az elkönyvelés; s igen, még a felmentés is: tudjuk, mi történt és miért történt, és evvel le is tudtuk a dolgot. Auschwitzban a fasizmus, azaz a finánctőke legreakciósabb köreinek a diktatúrája mutatta ki, igen logikusan és a történelmi szükségszerűség példázatos erejével, a foga fehérjét; a zsidók a propagandisztikus bűnbak szerepében kerültek a koncentrációs táborokat megtöltő „antifasiszták” mellé - így szól a marxista magyarázat. A zsidók bűneikért bűnhődtek Auschwitzban, vagy - még rettenetesebb magyarázat - Hitler, Auschwitz és az Endlösung voltaképpen Jehova eszközei voltak, a Gondviselésé, ugyanis a Megnevezhetetlen ilyen úton-módon vette magához választott népét - így szól a hithű zsidó magyarázat. Amiben -a kettő közül tetszőleges valamelyikben - aztán meg is nyugodhat, már, ha tud, mind zsidó is, antifasiszta is, hiszen egyikük sem élt, egyikük sem halt hiába. Mint minden elbeszélendő, Auschwitz dolgában is három elbeszélő illetékes, az elbeszélésnek - biccentsünk oda Thomas Mann-nak — voltaképpen három szelleme van. Auschwitzot elsőként mítoszként kell elbeszélni, pontosabban megalkotni, és ez a mitográfus dolga, aki végül is teológus kellene hogy legyen, bár korunkban gyakran a szépíró helyettesíti, másodjára történelemként, és ebben a történész az illetékes, a maga adataival és hasonlókkal; végezetül ott van az irodalmi „feldolgozás”, ami a regényíró, a voltaképpeni elbeszélő dolga. Mindhárom elbeszélésnek nagy a kockázata. A mítosz addig mítosz, amíg egy közösségé, amely hisz benne és él vele. Éppen ezért kísérti a hitvesztés, a hitcsere és az ellenmítosz lehetősége. Az Auschwitz-mítoszra az Auschwitz-Lüge címkéjű elbeszélés felel: nem is volt Auschwitz, kitalálták, rágalom, zsidófurfang az egész. A történész Auschwitzot beilleszti a történelmi tények és a történelmi elemzés világába, s mint minden történetet, ezt is folyvást revideálja és újraírja. A mítosz hatmillióról beszél; a történész — mint mindennek, ennek is utánaszámol, hiszen hivatása, erkölcsi törvénye, hogy minden tényt megvitathatóvá, és így vitathatóvá tegyen, hogy minden dossziét újra felüssön. Azaz szakmai kötelessége, hogy a mítoszt demitologizálja, a példázatot relativizálja. S ott van - végül vagy elsőre - a szépíró. Rossz helyen és rossz társaságban találja magát, különösen a hatvanas évek Magyarországán, amikor hozzálát a Sorstalanság megírásához. Környezete a hamis kollektívumok, kényelmes nemzeti, politikai, vallási stb. azonosulási lehetőségek, vigasztaló öncsalások, ideológiai keretek - mai szóval: identitások - gazdag kínálatát nyújtja: magyarság, szocialista nemzet, alkotómunka és e világi boldog jövő egyfelől (nyilvánosan), magyarság, Isten, haza, család és túlvilági boldog jövő másfelől (inkább fű alatt). Auschwitz is megírható, hogyne, a holokauszt elfogadható téma (egyelőre nem így hívják ugyan, ez a nyelvi amerikanizmus majd csak a kilencvenes években nyomul be végleg a magyar közbeszédbe). Persze csupán a magyarázat, megnyugvás és elkönyvelés sémáiban szabad megírni, igazi katarzis helyett legfeljebb Eckhart mester „rendetlen bűnbánatát” kínálva, az értelmetlenség értelme helyett az értelem értelmetlenségét, sőt semmitmondását: az Auschwitzszentimentalizmust, az Auschwitz-gicscset és az Auschwitz-szocreált. Kertész Imre így a megírhatatlan megírására vállalkozott, a képtelen mutatványra, hogy a szükségképp közlésképtelen, bár tartalmas némaság és a szükségképp semmitmondó, ráadásul hamis beszéd között találjon beszélhető hangot, hogy teológusként, történészként és szépíróként kifejezze azt, amit nem lehet kifejezni, nem szabad kifejezni, és nincs mivel kifejezni, de amit — a „kifejezés feltétlen kötelességével” (Sámuel Beckett) ki kell fejezni. Most, az ünnepi pillanatban, amikor elnémulunk, és eltölt bennünket a mítosz, megérezzük, hogy Kertész Imrének, a kudarcra felesküdött írónak sikerült, amire vállalkozott (vagy amire kényszerült). Elérte, hogy most egy pillanatra fel tudjuk függeszteni „makacs élni akarásunkat” (Kaddis a meg nem született gyermekért), és színről színre láthatjuk létünket - a semmit. Hogy egy pillanatra el tudjuk gondolni: ebben a létben, ebben a semmiben valamennyien zsidók vagyunk, hogy Auschwitz mindannyiunk édes hazája, ahol az ember szabadságolt halott, ahol az író, az alkotó önnön sírásója, és ahol életünkkel a halálfúgát zengjük, a kaddist mormoljuk mindannyian. Hogy szembe tudunk nézni helyzetünkkel. Hogy szét tudunk nézni, csalás nélkül, ha nem is könnyedén. Jubilate. Ünnepeljetek. Ha mertek. hétvége Jubilare necesse est TETTAMANTI BÉLA RAJZA