Népszabadság, 2003. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-04 / 3. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2003. JANUÁR 4., SZOMBAT Nemcsak kölcsönzésről van szó Odeon: a beszélgetős videotéka Konstantinov Boyan folyékony angol­sággal kérdezi a videotéka alkalmazott­ját, hogy megvan-e nekik a Harmadik ember feliratos, eredeti nyelvű változat­ban. A tékás továbbgördíti a kérdést va­lakinek egy nyitott ajtó mögött, amitől egész láncreakció indul be. Kérdések és válaszok cikáznak emeletre fel, emelet­ről le, majd kisvártatva az egyik hang gazdája jelenik meg fentről, a kért kazet­ta gerincét cirógatva. Mielőtt a Harma­dik ember titokzatos kölcsönzője diadal­ittasan távozna, útját álljuk a kijáratban, hogy kifaggassuk: honnan tudta, hogy Budapesten egy ilyen klasszikus mű­vészfilm előkérdéséhez ide, az Odeonba érdemes jönni? Konstantinov, aki Bul­gáriából jött, a Közép-európai Egyete­men (CEU) dolgozik. A környéken la­kik, és kifejezetten a művészfilmek ked­véért jár a Hollán Ernő utcai Odeonba, de volt már a Puskin mozi tékájában is. A szomszédos országok filmtáraihoz ké­pest gazdagnak ítéli az Odeon-köl­­csönzők kínálatát, emellett hasznos in­formációs központnak is tartja ezeket a helyeket.­­ Van egy régi, az 1950-es években készült magyar kalandfilm, Az oroszlán ugrani készül, amely elég nép­szerű volt régebben Bulgáriában. Elha­tároztam, hogy felkutatom, és az első utam ide vezetett. A film nem volt meg ugyan, de a kiszolgáló a pultnál segített abban, hogy megtudjam, hogyan jutha­tok hozzá. Végül a Moképtől sikerült megszereznem, ami itt van nem messze, pár utcával arrébb. Az első lépcső Az Odeon Art Video csaknem egy év­tizede gondoskodik a filmművészet ma­radandó értékű alkotásainak magyar nyelvű megjelentetéséről videón. Az utóbbi években országos filmes adatbá­zis kiépítésébe kezdtek az interneten, mellette pedig más művészeti ágak irá­nyába is elkalandoztak. A társaság jelen­leg két jelentős esemény közt próbál nagy levegőt venni: a késő őszi, összművészeti Utolsó Csepp Fesztivált jövő márciusban a Duna mozi megújulá­sa követi, melyet az Odeon üzemeltet majd. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az 1993 decemberében alakult társaság fennállása alatt a honi filmes kultúra egyik jelentős katalizátorává vált. - Aki filmmel akar foglalkozni itthon, annak az Odeon az első lépcső - vallja Bognár Péter, a 60 százalékig a Budapest Film Rt. tulajdonában lévő cég egyik társtu­lajdonosa. A cég által videokazettán ki­adott mintegy 350 klasszikus és kortárs művészfilm, többek közt olyan szer­zőktől, mint Luis Bunuel, Andrej Tarkovszkij, Peter Greenaway vagy Emir Kusturica, a hazai mozgókép- és médiaoktatásban alapvető hiányt pótol. Bognár egyike azon mai tagoknak, akik megalakulása óta a csapathoz tartoznak. Mikor megpróbálom anekdotázásra bír­ni a régi időkről, eloszlatja az illúziói­mat afelől, hogy a történet romantiku­san, egy egyetemi kocsma füstjében-fél­­homályában vette volna kezdetét. Az öt­let Port Ferenctől, a Budapest Film ve­zérigazgatójától jött, hogy érdemes len­ne alapítani egy kiadót a cég art mozi hálózatában bemutatott művészfilmek videoforgalmazására. Az első kiadott film Terry Gilliam Brazilja volt, azóta havonta három-négy filmet jelentetnek meg kazettán. Másfél éve DVD-ket is kiadnak, e hónapban a Félelem és reszketés Las Vegasbant hoz­ták ki (szintén Terry Gilliamtől), mely a sorban a tizenegyedik. A videokazettá­kat inkább intézmények, mint magán­­személyek vásárolják. Egy film videó­­kiadása mögött milliós nagyságrendű költségvetés áll, a cég a filmeladások­ból, a kölcsönzési bevételekből, illetve a Magyar Mozgóképes Közalapítvány és a Nemzeti Kulturális Alapprogram tá­mogatásával a nyereség és a veszteség határán tud egyensúlyozni. Az Odeon nemcsak kiadóként, hanem kölcsönzőként is működik. Kínálata így saját filmjei mellett a Magyarországon 1993 óta videón kiadásra került filmek nagy részét felöleli. A filmkölcsönzők általános gyakorlatával ellentétben itt a régi filmeket is megtartják, ezért a majd­nem tíz évre visszamenő gyűjtemény ar­chívum értékű. A helyszíneken fellelhető, könyvtá­rakat idéző vaskos katalógusok mellett egy Odeon-website is segíti a tájékozó­dást a hatalmas anyagban. - Szeretnénk vezető filmes információszolgáltatóvá válni, ezért hoztuk létre az odeon.hu-t - mesél a tervekről Farkas Andrea, az ol­dal üzemeltetésére létrehozott cég ve­zetője. Az online adatbázis a kölcsönző filmállománya mellett részletes infor­mációt nyújt a magyar mozikban bemu­tatott összes filmről. Az oldal számos extrája közül az egyik legeredetibb Újvári Csaba naplója, mely egy sokat megélt tékás szempontjából, kiváló antropológiai érzékkel ecseteli a video­téka hétköznapjait, olyan visszatérő szereplőkkel, mint egy Ottó nevű haj­léktalan a Ferenc körúti villamosmegál­lóból. A tékázás mellett a filmajánlók írása és az adatbázis szerkesztése mindenna­pos része az Odeon-dolgozók életének. - Annyira szerteágazóak a feladatkörök, hogy szinte senki nem foglalkozik egy feladattal, mindenki többel foglalkozik egyszerre - állítja Nagy Marianna, aki amellett, hogy hálózatvezető, egyben az Odeon házi grafikusa is. A nagy filmes tárgyi tudás alapvető követelmény ah­hoz, hogy valaki náluk a pult mögé ke­rüljön.­­ Nagyon személyre szabott a kölcsönzés, és nagyon sok információt kapnak a kölcsönzők egy adott filmről. Tékázóink próbálnak egyéni ízlésekhez mérten filmeket ajánlani, és azokat a fil­meket is megismertetni, amelyek vi­szonylag kevés publicitást kapnak. Nemcsak sima kölcsönzésről van szó - vázolja fel kultúrmissziójuk lényegét Andrea. Viczei Zsolt, a Puskin mozi tékaveze­tője nemcsak a tárgyi tudásról, hanem a filmek által reprezentált értékek méltó képviseletéről beszél. A kultúra és a szellemi élet iránti elkötelezettség egyi­kükből sem hiányzik: Zsolt például az Odeonban végzett munkája mellett a Pont Műhely színtársulatban játszik. A csapatban nem ő az egyetlen, aki a szín­ház felé kalandozik, míg mások zenét vagy filmrendezést tanulnak. - Quentin Tarantino, a Ponyvaregény rendezője is videotékás volt valamikor - sütöm el a corvinusoknak a nagy filmtörténeti pél­dát, mire kiderül: Miklauzic Bence, az idei filmszemlén többszörösen díjazott Ébrenjárók rendezője nemrég még maga is az Odeon pultjai mögött állt. Utolsó Csepp Fesztivál Mint megtudom Farkas Andreától, a szervezése alatt négy éve futó, művésze­ti iskolák anyagait bemutató Utolsó Csepp Fesztivál elődje egy filmszemlén felállított rozoga Odeon-sátor volt, aho­va bárki bevihette és levetíthette amatőr videofilmjét, amivel esélye sem lett vol­na bejutni a filmfesztiválra. Az idén ne­gyedik alkalommal megtartott Utolsó Csepp rendezvényein a Trafóban, a Mű­vész moziban és a Puskin kávézójában már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Cél, hogy jövőre az ideinél is több vidéki intézményt csábítsanak fel a szervezők a rendezvényre. A fesztivál és az Odeon Art Video azonban egyelőre nem vállalkozhat vidéki terjeszkedésre. A fővárosban található négy Odeon­téka nem mindegyike bír valamilyen önálló arculattal. A Hollán Ernő utcai központ a legnagyobb területen, két szinten tárja elénk kínálatát. Az intéz­ménynek otthont adó Duna mozi már­ciusi megújítása tovább fogja növelni a téka belső terét, hogy a kölcsönzéssel párhuzamosan beindulhasson egy DVD- bolt is. A 100 személyes mozi üzemelte­tésével is az Odeon Kft.-t fogják meg­bízni, a tervek szerint a cég évi három­négy filmmel moziforgalmazóként is belép a piacra. Az átalakult Duna mozi bizonyos rendszerességgel a film mellett más művészeti területeket képviselő kultúrközpontként is működik majd, to­vábbra is megtartja azonban mozi jelle­gét - hangsúlyozta Borsos Erika ügyve­zető. Filmes könyvtár Míg a Hollán Ernő utcai központban az Oscar-átadások alkalmával megren­dezett, késő estébe nyúló filmes vetélke­dő vált rendszeressé, a Puskin mozi emeleti tékája rendszeresen helyszíne egyéb filmes rendezvényeknek. A min­den évben itt tartott dokumentumfilmes díjátadó ünnepség mellett a galéria nem­rég helyszíne volt a Jancsó Miklós-film­­csomag dedikálással egybekötött bemu­tatójának, és előfordul, hogy filmes is­kolák tanárai itt tartanak előadást. A tá­gas térben a kazettatokokon kívül a fil­mes műveltség egyéb kellékei is körbe­veszik a látogatót. Az újságsarokban ré­gi Cahiers du Cinema- és Variety­­számok, a filmes könyvtár üvegajtaja mögött az Osiris-könyvek legújabb fil­mes darabjai mellett antikváriumi érté­kek: a Délibáb régi számai még 20 fillé­res, a Fényszóróé 12 pengős árfekvéssel. A kölcsönzőpulton, mint a többi téká­ban, megvásárolható lapok: Filmvilág, Filmtett, Metropolis, Pergő Képek. Ma­gyar filmekből itt, a Puskinban található a legnagyobb választék. A hálózat második tagjaként a Tabán moziban jelent meg kölcsönző, mely az Odeon egyetlen képviselője Budán. Bár alapterületét nézve ez a legkisebb, itt is bőséges gyűjteményre akadunk.­­ Mikrotéka jellegénél fogva a helynek si­került megőriznie a családias hangulatot és elbeszélgetős tempót - mondja Tóth Szilvia, aki amellett, hogy a Tabán téka­vezetője, napközben a terjesztési ügye­ket gondozza a központban. A Corvin mozi gyűjteménye a hely multiplex szelleméhez illően erősen be­rendezkedett a „nagy stúdiófilmek” tála­lására, ahogy a vezető, Király Imre fo­galmaz. Majd hozzáteszi, a Hetedik pe­csét itt is ugyanúgy keresett és kölcsön­zött film, mint a többi odeonos helyen. Bak Árpád A Hollán Ernő utcai központ _Televízió_ Robot Az operett pajkos, szellemes, kacér és habos. Minden bizonnyal, mondhatják mindazok, akik a Magyar Televízió nagy igyekezettel lebonyolított Interoperett gáláját nézték január elsején. A Kovács József szerkesztésében és rendezésében készülő, minden jel szerint ígéretes üzle­ti vállalkozás ugyanis nem volt képes meggyőzni a kételkedőket a jelzők való­diságáról. A televíziós közvetítés leg­alábbis nem. Ez az Interoperett műsor egy jól ne­velt, időnként riadt, sokszor elviselhetet­lenül édeskedő, néha kifejezetten idétlen műfajt örökített meg. Meglehet, hogy mindez valami speciális, televíziós operetthibrid. Olyan, melynek legfőbb jellemzője egyebek mellett, hogy nagyon nehéz végignézni. Ebbe a mostani Interoperettbe ugyanis alig szorult valami élet. Kispolgár hölgyek és urak meneteltek a bűbájosan felvirágozott színpadon, bizonyára megtalálva ha­sonlóképpen fegyelmezett nézőiket. De még ezekkel a sokat tűrő, vasakaratú és szolidáris nézőkkel sem il­lik azt megcsinálni, amit Csenterics Ágnes, a köz­vetítés vezetője és Kovács József, a gála öszeállítója tett. Mintha mindketten egy osztrák médiakiképző-bázisról jöt­tek volna, ahol egyebet sem tanítanak, csak hogy miként kell jópofa, habcsókos, csücsörítős műsorokat gyártani. Olyan riadt és a jellegtelenségig finomkodó volt ez a gála, és olyan monoton módon volt végiggondolva a színpadi esemé­nyek közvetítése, hogy biztosak lehetünk benne, ama bizonyos médiaiskolában mindketten jelest kaptak a végső vizsgá­kon. A tapasztalt Csenterics Ágnes, és az ambiciózus Kovács József minden bi­zonnyal egy középre igazított, konform műsort szeretett volna csinálni, amelyet jól lehet pozícionálni a médiapiacon, és mindeközben még a színvonala is vállal­ható. A színvonal olyan volt, amilyen: min­denki tette a dolgát, énekeltek és táncol­tak bőszen, néha a hölgyek kissé visítós­­ra fogták, az urak meg hangicsáltak fá­bul, de voltak egészen jó pillanatok is: Dávid Krisztinában volt elegancia, és volt tűz Várkonyi Szilviában, Szász Kati­ban, Kiszely Zoltánban és Egri József­ben. És még a szerkesztő-rendező is színpadra lépett „híres dallamokból” kö­tött kis csokrával, feltűnően gyengén si­került play-back technikával. Semmi kétség, mindenki dolgozott rendesen, csak a műsor készítői elégedtek meg ke­véssel. Olyan katatón lett ez az idei Interoperett, hogy félő, sok hívet nem tu­dott szerezni a műfajnak. A plánok kato­nás rendben és olyan auto­matikusan váltogatták egymást, mintha legalább­is egy robot ült volna a közvetítőkocsiban. A har­madik daltól a nézők már fejből tudhatták, hogy a szám elején totálból látjuk a művész urat vagy a mű­vésznőt, aztán felúszik a cím, és mire véget ér, gyorsan látunk egy közeli képet és így tovább. A dal végén kép a közönségről, totál a színpadról és végül a rettenetes számítógépes elválasztás csillagos függönyimitációval. Mindehhez a biztonsági technikához csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy a kö­zönséget csak azért nem érdemes sokat mutatni, mert akkor túlságosan jól látha­tó arcukon az elgyötörtség. Mindeneset­re elmúlt ez a mostani Interoperett is. Vi­lágos volt minden, lehetett érteni a szán­dékokat, szépen megmutatta magát az energiatakarékos televíziózás. A műsor­nak csak egyetlen titka maradt: a magya­rul elénekelt Hair betétdal. Nyilván az operettet ünnepelték a szerkesztők. Krausz Barnabás A közönséget csak azért nem érdemes sokat mutatni, mert akkor túlságosan jól látható arcukon az elgyötörtség. ________Könyv Szilágyi János, szólj hozzám! Szilágyi János írt egy könyvet, azt a cí­met adta neki, hogy Privát. Műfaját te­kintve sztárkönyv ez, karácsony előtt szokták az ilyeneket kiadni, a megjele­nésnek többnyire az a célja, hogy sok pénzt lehessen vele keresni. Szilágyinak is ez volt a célja, semmi más. Ifjúkorom bálványa telerakta a könyvét mindenféle intimpistáskodással, rádiós ugratásokkal, nőügyekkel, helyet kaptak itt a hajdan megbotránkoztatást célzó, de mára elfáradt poénok is szép számmal. Benne van a könyvben három feleség színes portréja; szép asszonyok­ról van szó, elhiszem, hogy a farmer Szil­ágyi szerette és szereti őket, de persze ér­dekelni nem nagyon érdekel. Mert én senkinek a magánéletébe nem óhajtok bekukkolni. Nincs az a megasztár, akinek az alsógatyás történetei egy percig is iz­gatnának. Tény, hogy a meghökkentő kérdéseivel és reakcióival híressé vált rádióriporter most sem hazudozik, nem hever-kavar, de ez a Privát írott szövegében elveszti eredeti zamatát. Bevallja például, hogy trehány volt, amikor határ­időre nem készült el a kéz­irattal. Ez még tetszik is, nagyjából tényleg ilyen le­het ez a Szilágyi. Bement a kiadóba, és azt mondta: nem megy, nem tudja megírni. Ezzel tulajdon­képpen be is fejezhette volna a dolgot, van úgy, hogy az embernek nem si­kerül valami. Miért tör­vényszerű az, hogy egy jó rádiós, aki tűrhető tévéssé képezte át magát, és úgy emlékszünk rá, mint azon kevesek egyikére, aki nem bolondult meg teljesen, egyszer csak szükségét érezte a könyvírásnak? A kiadó a bűnös. Mert Szilágyi őszinte nyilatkozatára nem azt mondta, „jól van, János, nincs semmi baj, szépen visszafi­zeted az előleget, nem haragszunk, bár­mikor gyere, ha jobb ötleted van...” Nem. Nálunk kiadó karácsony előtt sztárnak ilyet nem mond. Így született a Privát is. Amelybe aztán Szilágyi mindent beleírt. Az ilyen típusú könyvírásban különben ez az elviselhe­tetlen. Hogy amit az ember nem ír bele, az nincs is. Nem létezik. És milyen érzés lehet ez olyan embernek, aki megszokta, hogy hangja van meg arca van? De hogy Szilágyinak mégis van érzéke a könyvíráshoz, abból jöttem rá, hogy há­rom történettel sikerült engem­­ az olva­sót­­ kiakasztania. Egyszer azzal, hogy elmeséli: Kovalik Károllyal fogadást kötöttek, ki ríkat meg előbb egy embert a téli utcán. Szilágyi rá­hajtott: faggatni kezdett egy öreg hómun­kást, aki történetesen nő volt. A magány­ról kezdte faggatni, mire az idős asszony hangos szipogással elpanaszolta neki a bánatát. Szilágyi pedig nyert egy üveg pezsgőt Kovaliktól, aki - mai nyelven szólva - szintén nem kispályás játékos volt. Másodszor azzal, hogy a Kern And­rással készített tévés interjú előtt meg­egyezett a színésszel abban, hogy fia ha­lálát nem említik. De Szilágyi előhozta. Harmadszor azzal, amikor valamely magazinnak sztárinterjúkat készített, s Hofi Gézával akadt össze. Hofinak nem tetszett a kézirat - más írni, mint beszélni -, s nem járult hozzá a közléshez. De Szilágyi ezt figyelmen kívül hagyta, lead­ta a szöveget. Hofit nyomdász ismerőse értesítette a dologról, lett égszakadás­­földindulás - „botrány, meghurcolás, fe­gyelmi”, írja Szilágyi, és hozzáteszi: „So­ha többé egyikünk sem vette a fáradságot, hogy kezet nyújtson a másik­nak.” Na most mindezt szer­zőnk - aki például nagy szomorúságomra keveset mesél a gyerekkoráról, pe­dig ott még van is néhány hiteles bekezdése - pont­ról pontra elbeszéli. Mi­ként azt is, hogyan szerel­meskedett kollégája fele­ségével a kolléga lakásán, és hogyan vágta ki magát, amikor a férj hazaért. Istenem, ez volna egy nagy ívű karrier csúcsa, netán végállomása? Hát ott volt a kollektív idők rá­diózása, ott a hetvenes és nyolcvanas év­tized, amelyet Szilágyi János végigélt és végigdolgozott. Táskarádió, szólj hoz­zám! Annak idején azt mondta, s az or­szág el volt tőle ragadtatva: - Halló, itt vagyok. Tényleg ott volt? Micsoda rádió lehetett az, amelyről csak ennyi elmesél­­nivaló maradt? A szomorú az, hogy ezt a könyvet - melynek nagy erénye a többi sietős sztár­­gagyival szemben, hogy legalább ke­ménykötésű - Csisztu Zsuzsa vagy Frei Tamás is megírhatta volna. Bár őket még meg is érti az ember. De Szilágyit? Rab László Hungalibri -Budapest-Print, 288 oldal

Next