Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT Az utolsó utáni esély Cogito ergo sum: tanítványok és tanárok egy különleges iskolában Féderer Ágnes „Kristóf folyton álmodozik, sokszor egészen olyan, mint egy kicsi szórako­zott professzor, a pulóverét is mindig kifordítva veszi fel. Szép lassan menni viszont soha nem tudott, rohant mindig bele a vakvilágba. Képzelje el, amikor egy gyerek célirányosan elindul előre a tömegben, mintha egyáltalán nem len­ne félelemérzete. Mama, ne aggódj, tu­dom, hogy hol vagyok, jelenti ki ilyen­kor - de én igenis sokat aggódtam érte. A legnehezebb az volt, hogy »nevet« kellett adni annak, mi is van a gyere­kemmel. Ő úgy könyvelte el magában: hülye vagyok. Én azt szoktam mondani, megkésett fejlődésű gyerek. Tavaly áp­rilisban, amikor idejöttünk még az is gondot okozott neki, ha kettőnél többet kellett lépnie egy társasjáték tábláján. De az olvasás sem ment jobban, keres­gélte a betűket. Éppen ma dicsekedett azzal, hogy már elolvasta az egyik könyv tizedik fejezetét is, és imádja a matematikát. Tavaly április óta három évet behozott a fiam. De hiszen mindez benne volt eddig is. Csak ki kellett hoz­ni belőle. ” (Kleyer Éva, édesanya) Tanácstalanul álldogálok a belvárosi épület lépcsőházában, sokadszorra fordu­lok körbe, de a málló falak üresek, és a postaládák sem árulkodnak. Sehol egy út­baigazító cetli, felirat, tábla. Már éppen feladnám, és nekilendülnék csak úgy, blindre, az emeleteknek, amikor csiko­rogva nyílik a bejárati kapu. Vörös hajú fiatalember érkezik, hátizsákkal. Elné­zést, az iskolába? - kérdezem tőle, mire udvarias „aha”, érkezik válaszul. - Veled tarthatok? Beleegyezően biccent, és iramodik to­vább. Szótlanul vesszük a lépcsőforduló­kat. - Vizsgázni fogsz ma? - próbálkozom. - Igen - így ő. - És miből? - Magyarból. Meg földrajzból is. -Az jó. Melyik a kedvenc tantárgyad? - Az angol. Mentő kérdésre már nem jut idő, meg­érkezünk. Nyitjuk az ajtót a körfolyosón. Kissé megkopott lakás félhomályos elő­szobájába lépünk, belátni szembe a nagy­szobába, az iskolapadokra. A falon házi­rend, földre köpni tilos betűzöm, egy kö­pés ezer forint, két köpés háromezer. Cogito ergo sum.­­ Gondolkodom, te­hát vagyok. Szó sincs latinos műveltség fitogtatásá­­ról. Így hívják ezt az intézményt. Azért kapta Descartes híres mondásáról a nevét, mert az itt oktatók egyik legfontosabb cél­ja, hogy önálló gondolkodásra késztessék a gondjaikra bízott gyerekeket. Hivatalosan ez nem iskola. Mondjuk inkább úgy, korrepetáló stúdió. Vannak olyan alternatív oktatási for­mák, alapítványi iskolák, amelyek ments­várként szolgálnak azoknak a diákoknak, akik képtelenek beilleszkedni a normál, tanítási rendszerbe. Ezeket úgy tekintjük, hogy még egy lehetőséget adnak a maga­tartászavaros, netán deviáns, fogyatékos tanulóknak. Egy utolsó esélyt. A Cogito ergo sum (CES) pedig az utolsó utáni esély. Baraksó Gábor, a CES Oktatási Köz­pont vezetője. A körfolyosóra néző konyhában beren­dezett tanáriban zajlik az élet. Mivel ezen a héten félévi vizsgák vannak, nincs ren­des tanítás. Így jóval nagyobb a jövés-me­nés, nyüzsgés, mint általában. A tanárok egyeztetnek, hogy kit vegyenek előre a sorban, ki az a gyerekek közül, akit idegi­leg nagyon megterhelne a hosszas vára­koztatás. Valaki a spájzajtó és konyha­­szekrény közé bepréselt könyvespolcnak dőlve gyorsan kijavít még egy dolgozatot. - Na, hogy sikerült? - kérdezi tőle a kollégája. - Katasztrófa - válaszolja rá a „javító”, fel se nézve, csak a piros tollával int egyet lemondón. - Majd rájönnek, hogy itt nem lehet nagyságos urat játszani, nem elég csak besétálni, tanulni is kell! - szól közbe szi­gorúan egy idősebb tanárnő. A gyerekek a folyosón lármáznak, a tegnapi tévéműsorról folyik a szó, meg persze sportról is. Az egyik fiú a vizsga­teremnek kijelölt szoba bejárta felé lendí­ti erőből a karját, de az ökle milliméterek­kel az ajtó előtt megáll azért a levegőben. A gangon egyedül ácsorog az a vörös fiú, aki engem felkísért ide. A konyhaablak függönyén keresztül figyelem, ahogy összegyűjti a folyosó kövéről a havat. Óvatosan áthajol a korláton, néhány má­sodpercig az udvart kémleli, mintha cél­pontot keresne. De aztán szétmorzsolja a tenyerében a hógolyót. Mindenki izgul.­­ El ne árulja nekik, hogy, ami most itt folyik, tulajdonképpen imitálás, azért, hogy szokják a vizsgadrukkot. Nincs kü­lönösebb tétje - mondja Baraksó Gábor. - Az igazi megmérettetés év végén vár rájuk, amikor az „anyaiskolák” bizottsá­gai előtt kell majd számot adniuk a tudá­sukról. Gábor, a CES kitalálója, rendkívül szűkszavúan csak annyit árul el magáról, hogy a Szent István Egyetemen tanul ag­rárgazdaságtant, katonacsaládból szár­mazik, és nagyon felelőtlennek érzi ma­gát azért, hogy összehozza ezt az oktatási központot. Csodálkozó tekintetem láttán a fiatalember így magyarázkodik. - Évekkel ezelőtt néha magam is kor­repetáltam diákokat, volt közöttük egy, akiről hamar kiderült, hogy komoly ta­nulási problémákkal küszködik, ráadá­sul nagyon zűrös a családi háttere. Úgy gondoltam, személyre szabott tanításra lenne szüksége, minden tárgyból egy olyan szaktanárra, akiben megbízhat, akivel megtalálja a hangot. Na, ez a CES alapötlete. Lakást bérelni, tanáro­kat toborozni még nagyon egyszerű volt. Bukott diákoknak nyári, fizetős korrepetáló tanfolyamokat szervezni szintén nem túl bonyolult. Azt pedig, hogy jó úton indultunk, igazolja, hogy százötven eddig itt korrepetált gyerek­ből mindössze egy lánynak nem sikerült letennie angolból a pótvizsgát. Csak­hogy közben az is kiderült: évközben is óriási igény lenne egy ilyen különleges iskolára, ahol egy diáknak egy tanár tart órát. A kezdetekkor, négy éve, úgy kal­kuláltuk: ezerötszáz forintból kijöhet egy tanítási óra, persze még ez az ös­­­szeg sem fedezi teljesen a tanár bérét, és a rezsiköltségeket. Ezt a pénzt azonban nagyon kevesen tudják megfizetni a gyerekük taníttatásáért. Hetente ugyan­is legalább húsz órát kell egy gyereknek itt eltöltenie, ha nem akar elmaradni a normál iskolásoktól. Mit mondjuk an­nak a szülőnek, aki végső menedéket keres nálunk a gyerekének, de nincs egy fillérje sem? Persze, hogy nem küldjük el. Most ott tartunk, hogy a második fél­évre több mint húsz felvett diákunk van, alig tizennégy tanárral. A szakmai kihí­vásra, elhivatottságra csak az elején apellálhattam, a pénztelenség miatt saj­nos már sok pedagógus itt hagyott ben­nünket. Ráadásul a lakók reklamálása miatt a házból is el kell költöznünk, az­az már napokkal ezelőtt el kellett volna. Hogy mi lesz velünk? Tizenhét helyre adtunk be pályázatot. És szinte ugyan­ennyi helyről kaptunk ígéretet. Abban bízhatunk, hogy az utolsó pillanatban mégis történik valami, akad egy hely a fővárosban, ahová befogadnak. Csak az elmúlt két napban tizenhat új diák kérte felvételét az oktatási stúdiónkba. A CES, a korrepetálásnak álcázott is­kola. Az itteni diákok hivatalosan „napi rendszerű tanulók, egy kihelyezett stú­dióban". Valójában tíz gyerekből tíz kü­lönböző nagyon problémás tanulót jelent ez a megnevezés. Egy olyan fiút például, aki sokáig nem tudta, hogy az apja nem az édesapja. Az apa nehezen tolerálta a fiú kiskamasz dolgait. Talán, mert nem a saját gyerekéről volt szó. A fiú - talán maga sem tudta, miért — nagyon sokat bosszantotta az apját. Aztán már elfajul­tak a dolgok, a fiú kibontotta a barátaival a falból a családi páncélszekrényt, hogy elvigyék, feltörjék. Tizenhárom éves volt, amikor beült egy taxiba, és elvitette magát egy kocsmába, ahol mindenkit meghívott egy italra. És így tovább. Meg­próbált a szülei pénzén barátságokat vá­sárolni magának. A CES tanárai rögtön azt tanácsolták, meg kell mondani a fiú­nak az igazat az apjáról. A fiú most tizenöt éves, de komoly fel­nőtt férfinak néz ki. Jól szabott öltönyben áll a CES konyha­tanárjában és udvaria­san azt tudakolja az egyik oktatójától, hogy miből is készüljön a másnapi vizs­gára. - Nézd át a dolgozatodat, jó? Ráírtam, hogy mi maradt ki - mondja a tanárnő. - De hiszen szinte az egészre odaírta, hogy ezt meg azt meg amazt kihagytam - kontráz a fiú, ám közben mosolyog, már pontosan tudja, mit várnak majd tőle. Ez az itteni lét lényege. Szót érteni egymással. A legnehezebben kezelhető gyereknek is megvan a maga tanára, csak meg kell találni hozzá. Volt, hogy egy ta­nuló két hét alatt négy pedagógust utasí­tott vissza. Volt, hogy sok idő telt el, mire rájöttek, csak az a baj egy tanárral, hogy szemüveges. A gyereknek még korábban volt egy rémes szemüveges tanára. Itt minden gyerekre ki lehet dolgozni egy egyedi szabályrendszert, aminek az a lényege, hogy ő el tudja fogadni a meg­szabott feltételeket. Ha valaki nem képes nyolc órára bemenni az iskolába, annak megengedik, hogy tízre járjon. De akkor­ra pontosan ott kell lennie. Aztán később úgy is alakulhat már, hogy kilencre be­szélik meg egymással a randevút, tanár és diák. Majd netán nyolcra teszik a kezdés időpontját. Az idekerülő gyerekek legnagyobb él­ménye, hogy a tanárok elfogadják, és olyannak szeretik őket, amilyenek való­jában. A CES nem profi vállalkozás. Ráadá­sul ki sem lehet könnyen szállni belőle. Mert amikor valaki feláll, és becsukja maga mögött az ajtót, akkor a gyerek nem a biológiatanárát veszíti például el, hanem X. nénit vagy Y. bácsit. A tanítványok hivatalosan - átmeneti­leg - egy-egy alapítványi vagy normál is­kola magántanulói. A CES tanárai úgy gondolják, ők „félhivatalosan” csupán pótolják, illetve megerősítik azt, amit egy másik iskola is elérhetne. Ha... Ott is len­ne rá idő, türelem, energia pótolni a hiá­nyokat. A CES oktatóinak elsődleges célja, hogy egy-két tanéven belül visszajuttas­sák a gyerekeket a hivatalos oktatási rendszerbe. Ez legtöbbször sikerül is. Szerencsére sok olyan tanintézmény van, ahol nem törődnek a presztízzsel, azt né­zik, hogy milyen volt a gyerek, amikor elkerült a CES-be. És milyen lett, amikor visszakapják onnan. A CES is lehetne persze hivatalosan magániskola. De így? A korrepetálásnak nincs megfelelő helye. Eddig két lakást béreltek Budapesten, a Szív utcában - erre nem lehet szakmai­lag építkezni, engedélyt, akkreditációt kérni. A lakók panasszal éltek. Az önkor­mányzat kitiltotta őket. Tudják, elfogad­ják persze, hogy nem ideális szomszé­dok, nemcsak azért, mert a tanulóik rend­szeresen a körfolyosón dohányoznak, de bizony hallatszanak a gyerekek ordítozá­­sai, dühkitörései is. Szeretnének egy megfelelő otthont. A tanáraik átlagosan nyolcszáz forin­tos órabérért dolgoznak. Aki marad en­­­nyiért, elhivatottságból marad. Baraksó Gábor bevallja, hogy maga is sokszor ráfizetett már a CES-re. - Nem ez a baj - mondja. - Nem is az, hogy édesanyám gyakran korhol: ennyi pénzért lakást, jó autót vehettem volna magamnak. Elfogyott a tartalék. Hétfőtől a lakástulajdonosok jóindulatából, illegá­lisan működünk tovább. Kezdődik a má­sodik félév, huszonkét diák jön majd az óráinkra. Zsuzsa néni, a tanerő. - Naponta próbára teszik az ember ké­pességeit - mondja tanítványairól Zsuzsa néni, aki gyógypedagógusként és bioló­giatanárként dolgozik a CES-ben. - Itt az ember a lelkével dolgozik. No persze a gyerekek is tudják, hogy nem véletlenül vannak itt. Zsuzsa néni volt az, aki kidolgozta a már említett házirendet. A földre köpni ti­los passzussal együtt.­­ Néha a szülőket is inspirálni kell a nevelésre. Sok az elhanyagolt vagy stá­tusszimbólumnak tekintett gyerek. Elő­fordult, hogy a tanulóink köpködtek itt összevissza. Ám ha megcélozzuk a szü­lők pénztárcáját, ezer- vagy háromezer forintos büntetéssel, akkor ők is össze­szedik magukat, mármint „nevelésileg”. Van titokszobánk is, a fürdőszoba, a kád szélén ülve sok mindenről lehet mesélni. Aztán itt a panaszláda. Ebbe bárki bele­dobhatja a diáktársairól vagy tanárairól írott véleményét, névvel. Utóbbi azért fontos, mert ez az első lépés a felelősség­­vállalás megtanulása felé. A panaszláda tartalmát egyébként felolvassuk, megbe­széljük az értekezleteken, volt rá példa, hogy a diákok véleménye késztetett távo­zásra egy pedagógust, aki belátta: nem al­kalmas rá, hogy itt dolgozzon. Mind­egyik gyerekben meg kell találni azt, ami jó, és azon keresztül juthatunk a lelkük­ben tovább. Én például mindig megdicsé­rem, ha valaki jól néz ki, csinosan öltö­zik. Így volt Nikivel is, aki eleinte a képé­be lógó hajjal jött iskolába. Aztán egy­szerre csak copfot kötött, és megmutatta nekünk az arcát. Niki, a tanuló. - Na, készültél? - kérdi a tanárnő Niki­től. - Nem - vágja rá a lány, határozottan, flegmán. - Vizsgázni akarsz földrajzból? - pró­bálkozik tovább a pedagógus. - Ja, csak sajna most nem lehet pus­kázni - utal Niki írásbeli sikereire. - Na, lássuk, milyen tájak vannak Ma­gyarországon... -Alföld... hegységek... Niki most a CES egyetlen lánytanuló­ja. Azt is mondhatnánk, volt. Ősztől ren­des középiskolába készül, már nagyon szeretne elmenni innen, továbblépni. Két évet töltött el itt. Azt állítja állatorvos lesz majd, ha nagy lesz. - Teszik tudni, a másik iskolában nem vehettem fel szoknyát - meséli a szép if­jú hölgy. - Miért? - kérdez vissza a tanár. - Hát, mert olyan rövidek voltak a szoknyáim - válaszolja vihogva Niki. Nikiről annyit tudok meg még, hogy korábban több budapesti iskolából is ki­tiltották, mert tört, zúzott. Fel akarta hív­ni magára a figyelmet. Valójában szere­­tetre, biztonságra vágyott. - Milyen alakú a Föld? - kérdezi Niki földrajztanára. - Kerek - válaszolja a lány. - Nem lesz ez jó - magyarázza a tanár, végül megegyeznek, hogy Niki ismétel még egy kicsit a folyosón. Újabb delikvens váltja Nikit, egy fiú, akinek nemrég autóbalesete volt, és hó­napokat kihagyott a tanulásból. Azért igyekszik. - Nos, miért gazdag Magyarország vi­zekben? - hangzik az első kérdés. - Hát, mert sok víz van - így a válasz, de közben Niki feje jelenik meg az ajtó­ban. - A Föld gömbölyű! - kiáltja be dia­dalittasan a lány a vizsgaterembe. „...sajna most nem lehet puskázni” FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Next