Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-08 / 33. szám
30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT Az utolsó utáni esély Cogito ergo sum: tanítványok és tanárok egy különleges iskolában Féderer Ágnes „Kristóf folyton álmodozik, sokszor egészen olyan, mint egy kicsi szórakozott professzor, a pulóverét is mindig kifordítva veszi fel. Szép lassan menni viszont soha nem tudott, rohant mindig bele a vakvilágba. Képzelje el, amikor egy gyerek célirányosan elindul előre a tömegben, mintha egyáltalán nem lenne félelemérzete. Mama, ne aggódj, tudom, hogy hol vagyok, jelenti ki ilyenkor - de én igenis sokat aggódtam érte. A legnehezebb az volt, hogy »nevet« kellett adni annak, mi is van a gyerekemmel. Ő úgy könyvelte el magában: hülye vagyok. Én azt szoktam mondani, megkésett fejlődésű gyerek. Tavaly áprilisban, amikor idejöttünk még az is gondot okozott neki, ha kettőnél többet kellett lépnie egy társasjáték tábláján. De az olvasás sem ment jobban, keresgélte a betűket. Éppen ma dicsekedett azzal, hogy már elolvasta az egyik könyv tizedik fejezetét is, és imádja a matematikát. Tavaly április óta három évet behozott a fiam. De hiszen mindez benne volt eddig is. Csak ki kellett hozni belőle. ” (Kleyer Éva, édesanya) Tanácstalanul álldogálok a belvárosi épület lépcsőházában, sokadszorra fordulok körbe, de a málló falak üresek, és a postaládák sem árulkodnak. Sehol egy útbaigazító cetli, felirat, tábla. Már éppen feladnám, és nekilendülnék csak úgy, blindre, az emeleteknek, amikor csikorogva nyílik a bejárati kapu. Vörös hajú fiatalember érkezik, hátizsákkal. Elnézést, az iskolába? - kérdezem tőle, mire udvarias „aha”, érkezik válaszul. - Veled tarthatok? Beleegyezően biccent, és iramodik tovább. Szótlanul vesszük a lépcsőfordulókat. - Vizsgázni fogsz ma? - próbálkozom. - Igen - így ő. - És miből? - Magyarból. Meg földrajzból is. -Az jó. Melyik a kedvenc tantárgyad? - Az angol. Mentő kérdésre már nem jut idő, megérkezünk. Nyitjuk az ajtót a körfolyosón. Kissé megkopott lakás félhomályos előszobájába lépünk, belátni szembe a nagyszobába, az iskolapadokra. A falon házirend, földre köpni tilos betűzöm, egy köpés ezer forint, két köpés háromezer. Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. Szó sincs latinos műveltség fitogtatásáról. Így hívják ezt az intézményt. Azért kapta Descartes híres mondásáról a nevét, mert az itt oktatók egyik legfontosabb célja, hogy önálló gondolkodásra késztessék a gondjaikra bízott gyerekeket. Hivatalosan ez nem iskola. Mondjuk inkább úgy, korrepetáló stúdió. Vannak olyan alternatív oktatási formák, alapítványi iskolák, amelyek mentsvárként szolgálnak azoknak a diákoknak, akik képtelenek beilleszkedni a normál, tanítási rendszerbe. Ezeket úgy tekintjük, hogy még egy lehetőséget adnak a magatartászavaros, netán deviáns, fogyatékos tanulóknak. Egy utolsó esélyt. A Cogito ergo sum (CES) pedig az utolsó utáni esély. Baraksó Gábor, a CES Oktatási Központ vezetője. A körfolyosóra néző konyhában berendezett tanáriban zajlik az élet. Mivel ezen a héten félévi vizsgák vannak, nincs rendes tanítás. Így jóval nagyobb a jövés-menés, nyüzsgés, mint általában. A tanárok egyeztetnek, hogy kit vegyenek előre a sorban, ki az a gyerekek közül, akit idegileg nagyon megterhelne a hosszas várakoztatás. Valaki a spájzajtó és konyhaszekrény közé bepréselt könyvespolcnak dőlve gyorsan kijavít még egy dolgozatot. - Na, hogy sikerült? - kérdezi tőle a kollégája. - Katasztrófa - válaszolja rá a „javító”, fel se nézve, csak a piros tollával int egyet lemondón. - Majd rájönnek, hogy itt nem lehet nagyságos urat játszani, nem elég csak besétálni, tanulni is kell! - szól közbe szigorúan egy idősebb tanárnő. A gyerekek a folyosón lármáznak, a tegnapi tévéműsorról folyik a szó, meg persze sportról is. Az egyik fiú a vizsgateremnek kijelölt szoba bejárta felé lendíti erőből a karját, de az ökle milliméterekkel az ajtó előtt megáll azért a levegőben. A gangon egyedül ácsorog az a vörös fiú, aki engem felkísért ide. A konyhaablak függönyén keresztül figyelem, ahogy összegyűjti a folyosó kövéről a havat. Óvatosan áthajol a korláton, néhány másodpercig az udvart kémleli, mintha célpontot keresne. De aztán szétmorzsolja a tenyerében a hógolyót. Mindenki izgul. El ne árulja nekik, hogy, ami most itt folyik, tulajdonképpen imitálás, azért, hogy szokják a vizsgadrukkot. Nincs különösebb tétje - mondja Baraksó Gábor. - Az igazi megmérettetés év végén vár rájuk, amikor az „anyaiskolák” bizottságai előtt kell majd számot adniuk a tudásukról. Gábor, a CES kitalálója, rendkívül szűkszavúan csak annyit árul el magáról, hogy a Szent István Egyetemen tanul agrárgazdaságtant, katonacsaládból származik, és nagyon felelőtlennek érzi magát azért, hogy összehozza ezt az oktatási központot. Csodálkozó tekintetem láttán a fiatalember így magyarázkodik. - Évekkel ezelőtt néha magam is korrepetáltam diákokat, volt közöttük egy, akiről hamar kiderült, hogy komoly tanulási problémákkal küszködik, ráadásul nagyon zűrös a családi háttere. Úgy gondoltam, személyre szabott tanításra lenne szüksége, minden tárgyból egy olyan szaktanárra, akiben megbízhat, akivel megtalálja a hangot. Na, ez a CES alapötlete. Lakást bérelni, tanárokat toborozni még nagyon egyszerű volt. Bukott diákoknak nyári, fizetős korrepetáló tanfolyamokat szervezni szintén nem túl bonyolult. Azt pedig, hogy jó úton indultunk, igazolja, hogy százötven eddig itt korrepetált gyerekből mindössze egy lánynak nem sikerült letennie angolból a pótvizsgát. Csakhogy közben az is kiderült: évközben is óriási igény lenne egy ilyen különleges iskolára, ahol egy diáknak egy tanár tart órát. A kezdetekkor, négy éve, úgy kalkuláltuk: ezerötszáz forintból kijöhet egy tanítási óra, persze még ez az összeg sem fedezi teljesen a tanár bérét, és a rezsiköltségeket. Ezt a pénzt azonban nagyon kevesen tudják megfizetni a gyerekük taníttatásáért. Hetente ugyanis legalább húsz órát kell egy gyereknek itt eltöltenie, ha nem akar elmaradni a normál iskolásoktól. Mit mondjuk annak a szülőnek, aki végső menedéket keres nálunk a gyerekének, de nincs egy fillérje sem? Persze, hogy nem küldjük el. Most ott tartunk, hogy a második félévre több mint húsz felvett diákunk van, alig tizennégy tanárral. A szakmai kihívásra, elhivatottságra csak az elején apellálhattam, a pénztelenség miatt sajnos már sok pedagógus itt hagyott bennünket. Ráadásul a lakók reklamálása miatt a házból is el kell költöznünk, azaz már napokkal ezelőtt el kellett volna. Hogy mi lesz velünk? Tizenhét helyre adtunk be pályázatot. És szinte ugyanennyi helyről kaptunk ígéretet. Abban bízhatunk, hogy az utolsó pillanatban mégis történik valami, akad egy hely a fővárosban, ahová befogadnak. Csak az elmúlt két napban tizenhat új diák kérte felvételét az oktatási stúdiónkba. A CES, a korrepetálásnak álcázott iskola. Az itteni diákok hivatalosan „napi rendszerű tanulók, egy kihelyezett stúdióban". Valójában tíz gyerekből tíz különböző nagyon problémás tanulót jelent ez a megnevezés. Egy olyan fiút például, aki sokáig nem tudta, hogy az apja nem az édesapja. Az apa nehezen tolerálta a fiú kiskamasz dolgait. Talán, mert nem a saját gyerekéről volt szó. A fiú - talán maga sem tudta, miért — nagyon sokat bosszantotta az apját. Aztán már elfajultak a dolgok, a fiú kibontotta a barátaival a falból a családi páncélszekrényt, hogy elvigyék, feltörjék. Tizenhárom éves volt, amikor beült egy taxiba, és elvitette magát egy kocsmába, ahol mindenkit meghívott egy italra. És így tovább. Megpróbált a szülei pénzén barátságokat vásárolni magának. A CES tanárai rögtön azt tanácsolták, meg kell mondani a fiúnak az igazat az apjáról. A fiú most tizenöt éves, de komoly felnőtt férfinak néz ki. Jól szabott öltönyben áll a CES konyhatanárjában és udvariasan azt tudakolja az egyik oktatójától, hogy miből is készüljön a másnapi vizsgára. - Nézd át a dolgozatodat, jó? Ráírtam, hogy mi maradt ki - mondja a tanárnő. - De hiszen szinte az egészre odaírta, hogy ezt meg azt meg amazt kihagytam - kontráz a fiú, ám közben mosolyog, már pontosan tudja, mit várnak majd tőle. Ez az itteni lét lényege. Szót érteni egymással. A legnehezebben kezelhető gyereknek is megvan a maga tanára, csak meg kell találni hozzá. Volt, hogy egy tanuló két hét alatt négy pedagógust utasított vissza. Volt, hogy sok idő telt el, mire rájöttek, csak az a baj egy tanárral, hogy szemüveges. A gyereknek még korábban volt egy rémes szemüveges tanára. Itt minden gyerekre ki lehet dolgozni egy egyedi szabályrendszert, aminek az a lényege, hogy ő el tudja fogadni a megszabott feltételeket. Ha valaki nem képes nyolc órára bemenni az iskolába, annak megengedik, hogy tízre járjon. De akkorra pontosan ott kell lennie. Aztán később úgy is alakulhat már, hogy kilencre beszélik meg egymással a randevút, tanár és diák. Majd netán nyolcra teszik a kezdés időpontját. Az idekerülő gyerekek legnagyobb élménye, hogy a tanárok elfogadják, és olyannak szeretik őket, amilyenek valójában. A CES nem profi vállalkozás. Ráadásul ki sem lehet könnyen szállni belőle. Mert amikor valaki feláll, és becsukja maga mögött az ajtót, akkor a gyerek nem a biológiatanárát veszíti például el, hanem X. nénit vagy Y. bácsit. A tanítványok hivatalosan - átmenetileg - egy-egy alapítványi vagy normál iskola magántanulói. A CES tanárai úgy gondolják, ők „félhivatalosan” csupán pótolják, illetve megerősítik azt, amit egy másik iskola is elérhetne. Ha... Ott is lenne rá idő, türelem, energia pótolni a hiányokat. A CES oktatóinak elsődleges célja, hogy egy-két tanéven belül visszajuttassák a gyerekeket a hivatalos oktatási rendszerbe. Ez legtöbbször sikerül is. Szerencsére sok olyan tanintézmény van, ahol nem törődnek a presztízzsel, azt nézik, hogy milyen volt a gyerek, amikor elkerült a CES-be. És milyen lett, amikor visszakapják onnan. A CES is lehetne persze hivatalosan magániskola. De így? A korrepetálásnak nincs megfelelő helye. Eddig két lakást béreltek Budapesten, a Szív utcában - erre nem lehet szakmailag építkezni, engedélyt, akkreditációt kérni. A lakók panasszal éltek. Az önkormányzat kitiltotta őket. Tudják, elfogadják persze, hogy nem ideális szomszédok, nemcsak azért, mert a tanulóik rendszeresen a körfolyosón dohányoznak, de bizony hallatszanak a gyerekek ordítozásai, dühkitörései is. Szeretnének egy megfelelő otthont. A tanáraik átlagosan nyolcszáz forintos órabérért dolgoznak. Aki marad ennyiért, elhivatottságból marad. Baraksó Gábor bevallja, hogy maga is sokszor ráfizetett már a CES-re. - Nem ez a baj - mondja. - Nem is az, hogy édesanyám gyakran korhol: ennyi pénzért lakást, jó autót vehettem volna magamnak. Elfogyott a tartalék. Hétfőtől a lakástulajdonosok jóindulatából, illegálisan működünk tovább. Kezdődik a második félév, huszonkét diák jön majd az óráinkra. Zsuzsa néni, a tanerő. - Naponta próbára teszik az ember képességeit - mondja tanítványairól Zsuzsa néni, aki gyógypedagógusként és biológiatanárként dolgozik a CES-ben. - Itt az ember a lelkével dolgozik. No persze a gyerekek is tudják, hogy nem véletlenül vannak itt. Zsuzsa néni volt az, aki kidolgozta a már említett házirendet. A földre köpni tilos passzussal együtt. Néha a szülőket is inspirálni kell a nevelésre. Sok az elhanyagolt vagy státusszimbólumnak tekintett gyerek. Előfordult, hogy a tanulóink köpködtek itt összevissza. Ám ha megcélozzuk a szülők pénztárcáját, ezer- vagy háromezer forintos büntetéssel, akkor ők is összeszedik magukat, mármint „nevelésileg”. Van titokszobánk is, a fürdőszoba, a kád szélén ülve sok mindenről lehet mesélni. Aztán itt a panaszláda. Ebbe bárki beledobhatja a diáktársairól vagy tanárairól írott véleményét, névvel. Utóbbi azért fontos, mert ez az első lépés a felelősségvállalás megtanulása felé. A panaszláda tartalmát egyébként felolvassuk, megbeszéljük az értekezleteken, volt rá példa, hogy a diákok véleménye késztetett távozásra egy pedagógust, aki belátta: nem alkalmas rá, hogy itt dolgozzon. Mindegyik gyerekben meg kell találni azt, ami jó, és azon keresztül juthatunk a lelkükben tovább. Én például mindig megdicsérem, ha valaki jól néz ki, csinosan öltözik. Így volt Nikivel is, aki eleinte a képébe lógó hajjal jött iskolába. Aztán egyszerre csak copfot kötött, és megmutatta nekünk az arcát. Niki, a tanuló. - Na, készültél? - kérdi a tanárnő Nikitől. - Nem - vágja rá a lány, határozottan, flegmán. - Vizsgázni akarsz földrajzból? - próbálkozik tovább a pedagógus. - Ja, csak sajna most nem lehet puskázni - utal Niki írásbeli sikereire. - Na, lássuk, milyen tájak vannak Magyarországon... -Alföld... hegységek... Niki most a CES egyetlen lánytanulója. Azt is mondhatnánk, volt. Ősztől rendes középiskolába készül, már nagyon szeretne elmenni innen, továbblépni. Két évet töltött el itt. Azt állítja állatorvos lesz majd, ha nagy lesz. - Teszik tudni, a másik iskolában nem vehettem fel szoknyát - meséli a szép ifjú hölgy. - Miért? - kérdez vissza a tanár. - Hát, mert olyan rövidek voltak a szoknyáim - válaszolja vihogva Niki. Nikiről annyit tudok meg még, hogy korábban több budapesti iskolából is kitiltották, mert tört, zúzott. Fel akarta hívni magára a figyelmet. Valójában szeretetre, biztonságra vágyott. - Milyen alakú a Föld? - kérdezi Niki földrajztanára. - Kerek - válaszolja a lány. - Nem lesz ez jó - magyarázza a tanár, végül megegyeznek, hogy Niki ismétel még egy kicsit a folyosón. Újabb delikvens váltja Nikit, egy fiú, akinek nemrég autóbalesete volt, és hónapokat kihagyott a tanulásból. Azért igyekszik. - Nos, miért gazdag Magyarország vizekben? - hangzik az első kérdés. - Hát, mert sok víz van - így a válasz, de közben Niki feje jelenik meg az ajtóban. - A Föld gömbölyű! - kiáltja be diadalittasan a lány a vizsgaterembe. „...sajna most nem lehet puskázni” FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS