Népszabadság, 2003. szeptember (61. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-20 / 220. szám

12 2003. SZEPTEMBER 20., SZOMBAT KULTÚRA INTERJÚ A maga logikáját követő vonal Tettamanti Béla Réber László Munkácsy-díjas grafikus kiállításáról Szeptember 25-én 17 órakor a Vigadó Galériában nyílik Réber László kiállítása, amelyről a rendező Tettamanti Béla Munkácsy Mihálydíjas grafikus azt mondja, hogy az életmű egészét mutatja majd be, s hogy ilyen tárlata először lesz a 2001-ben, 81 éves korában elhunyt kivételes művésznek. - Amikor kiderült, hogy megrendezhetem ezt a kiállítást, akkor nagyon örültem, de azóta szorongok, és ahogy az idő telik, egyre jobban. Nem tudom megmondani, hány munkát néztem meg Réber lakásában - talán tudja, a leánya Svédországban él -, hatalmas színes rajzszőnyegeket rakosgattam a három nagy szobában, nem tudva, hogy mi maradjon, mi nem, de hát annyi egyenrangú közül hogyan is válasszak, hacsak erőszakosan nem, de azt meg bánni fogom, kerestem, melyiknek hol a helye, melyik mit mondhat majd a látogatónak, mit mondhatnak együtt az életműről, Réber Lászlóról. - Volt Réber Lászlónak kiállítása elég. Azok nem segítettek most? - Egy igazi kiállítása volt, 1980-ban a Nemzeti Galériában, a Műhely Sorozat részeként, a többi leginkább csak névjegyszerű lehetett, könyvtárakban, kisebb felületű galériákban, vagy egy nagyobb csoport tagjaként valami kis válogatást adhatott a rajzaiból vagy a könyvillusztrációkból, ezekből legtöbbször, mert hát itt a másik probléma, hogy néhai karikaturistaként és illusztrátorként ismerik őt a legtöbben, s még ezen belül is inkább csak a Janikovszky-könyvek illusztrátoraként, vagyis egyoldalúan. Ez szomorú egyébként. Monográfiát máig nem írt róla senki, a Holnap Kiadónál nemrég közreadott könyv is, amelynek létrejöttét döntően leányának köszönhetjük, csak antológiának nevezi magát, jóllehet ez a legalaposabb áttekintés, de hány emberhez juthatott el, hogy átrendezze a közvélekedést? És gondolja csak meg: Réber Lászlónak 1975-ig öt saját karikatúrakönyve jelent meg, utána egy sem, ráadásul ebből az ötből egyet az angolok, hármat a németek adtak ki, még aki akarta volna, az sem ismerhette meg. Nyilván őt is foglalkoztatta a dolog, biztosan fájt is neki, bár nem mutatta, mindenesetre a lánya mesélte, hogy az egyik dobozban talált egy cetlit, 2000 táján írhatta, rajta egyetlen mondatot: „Szeretnék egy szép kiállítást!" Viszont közel négyszázötven könyvet illusztrált, ennek tényleg volt hatása. El kell mondanom az ő ismertségéről, elismertségéről beszélve, hogy Réber László nem tülekedett soha, valóban olyan volt, amilyennek 2001 novemberében Népszabadság-beli nekrológjában . Szűcs Julianna jellemezte: „urbánus indián" volt ő, aki földjéről elűzve a városba ment szerencsét próbálni, de hiába, mert számára a fehér emberek játékszabályai megfejthetetlenek maradtak, tehát nem tudott, aztán már nem is akart beilleszkedni, nem kérelmezett, nem pályázott, nem kötött szövetségeket, maradt mindvégig a zárkózottságig tartózkodó, visszahúzódó, szabadságát őrző, megvesztegethetetlen ember. Nekem tehát most az is feladatom, hogy az egészről adjak képet, a maga valóságos arányaiban és jelentőségében, a hagyatékból előkerült rajzokat is mérlegre téve, amelyeknek jó részét Réber Lászlón és lányán kívül talán sosem látta senki. Különféle mappákban találtunk rá a csak részben kiállított, nagyon izgalmas kísérleteire. A Vigadó Galériában három termet kaptunk, egyet a grafikusnak, egyet a groteszk grafikusnak és egyet az illusztrátornak szántam, ezek szerint tagolom az életművet, ezen belül mutatom meg, ki és milyen is volt ő, illetve hát helyesbítenem kell, mert múlt időben beszéltem, noha ezek a művek jelen idejűek, elképesztően frissek, elevenek, rólunk és hozzánk beszélnek, függetlenül fogantatásuk idejétől, és az életmű is olyan, annyira sokrétű, összetett, folyton nyíló és táguló, hogy pillanatig sem érezni, lezárult már. Szóval ezt kell nekem megmutatnom, hogy lássák és értsék. - Különös, hogy milyen kevesen vállalkoztak a pálya jellemzésére. Mivel magyarázza? - Nehéz volt megközelíteni, feltárni, nehéz volt megérteni, túlságosan is autonómnak bizonyult. A hatvanas-hetvenes években találta meg stílusát igazán, a Ludas Matyinál eltöltött évek után. Szabados Árpád képzőművész 1980-ban írta a papírkarcokról, grafikákról, rajzokról, hogy „egyszavas mondatok", és azt, amire tudom, hogy Réber büszke volt: „.. .bizonyos, hogy a mai (nemcsak magyar) grafikában alig ismerek tisztábban és tömörebben fogalmazó rajzolót". Sűrűségükre, tömörségükre, enigmatikusságukra utalt ezzel, a vázlatok, újságrajzok könnyedségével megszólaló, de bölcseleti súlyú mondandóra. A költő Nagy László, aki a hetvenes évek elején az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként Réber rajzait évekig közölte, többször is megvallotta neki: nem érti őket, pedig ez fényes idő volt, a grafikai nyelv varázslatos megújulásának ideje, Kondor Béláé, Gyulai Líviuszé, Kass Jánosé, Rékássy Csabáé, Würtz Ádámé. Mégis. Vagy: mégse. Rózsa Gyula, magyarázva a helyzetet, arról értekezett az 1980-as kiállítást követően a kritikában, hogy Réber László kamaragrafikája nemcsak a közlési formák, hanem többnyire a műkritikai műfajok közt is hontalan, egyik sem tud vele mit kezdeni, mert olyan műfajt művel, tökéletesen, s talán még népszerűen is, amilyen nincs is. Közrejátszhatott itt az, hogy Réber László műveinek javához nem kapcsolódik cím, kommentár, magyarázat, ő maga se nyilatkozott soha a műveiről, támpontot nem adott, talán nem is kérdezték, csak a gyakran talányos vonal van, a maga logikáját követő, mindent csak jelzésszerűen megjelenítő, de nagyon nagy erővel felruházott vonal. Mindenesetre a kritikai fogadtatás zavara miatt elmaradt az életmű művészettörténeti feldolgozása, a kevés kiállítás miatt pedig a kor művészetével foglalkozó szakemberek lassan már a nevét is ritkán írják le. Szomorú dolog, nagyon méltánytalan és méltatlan dolog. Székely András művészettörténész ebben a már emlegetett antológiában Örkény István egyperceseihez hasonlította Réber László munkáit. - Milyen érdekes, én őt éppen Örkény általa illusztrált egyperceseiből ismertem meg, 1968-ban, ők ketten bennem összeforrtak, mint egyenrangúak, ettől kezdve kerestem a rajzait, aztán amikor - kezdőként, tízen együtt - kiállítottunk a Divatcsarnok Lotz-termében, még a hetvenes években, akkor ismeretlenül meghívtam, persze eljött, hümmögött, velünk tartott sörözni, beszélgetni kezdtünk, ott kezdődött ez az engem máig meghatározó kapcsolat, a lengyel Lenica és a belga Fölön mellett ő hatott rám a legmélyebben. De hát ez talán nem is tartozik ide, hacsak annyiban nem, hogy közelről ismertem és szerettem, és ez nem könnyítette meg most a dolgomat. " Azt mondta, hogy a három műfaj mindegyikét áttekinthetővé igyekszik tenni. - Mégpedig időrendben, bár ennek csak annyi a haszna, hogy láthatóvá teszi, mennyire hiányzik az életműből a keresés, a tájékozódás megannyi választása és döntése, mennyire hiányoznak a kibontakozás tanulságosan megoldott vagy megoldatlanul hagyott konfliktusai, a fejlődési szakaszok, ívek, csúcsok és lapályok, ahogy az a rendes életművekben lenni szokott. Nem, ez mind tartalmilag, mind stílusát tekintve egységes egész. Ez az egység a maga erejével arra kényszerít, hogy az időrendtől akár függetlenítve, de érzékeltetni igyekezzek mindazt, ami összetartozik, fogalmazzak úgy: az életmű erővonalait, tehát - keresztezve az időrendi logikát - egy-egy grafika mellé oda fogom tenni a vele egybecsengő, még inkább a vele valamilyen formában szoros kötésben álló meseillusztrációkat, szatirikus rajzokat, grafikákat, vagy hogy hogyan élnek az elütő műfajok ugyanazzal a leleménnyel, mondjuk a fekete-fehér, pozitív és negatív ellentétével, hogy figyelmeztessenek, a dolgok sohasem azok, aminek látszanak, hogy a felszín mögött valami egészen más jelenhet meg, nem az, amit várunk, a tárgyak alakjában, a geometrikus idomokban például emberi arcok. Lesz a műveknek még egy csoportjuk. Réber László ugyanis mondtam, halála előtt egyéb munkáit félretéve kiállításra készült. Nagyon akart egy ilyen életmű-kiállítást. Az ekkor rajzolt művekből válogattam vagy tizenötöt, ezek mindegyikén ott a kereszt, vagyis azt sejtetik, hogy Réber László várta a halált, tudta, mennie kell, a kiállítás is ezért volt neki olyan fontos, az összegzés. Fantasztikus művésszel van dolgunk, a maga területén a legnagyobbak egyikével, és a munkám során az nagyon jó érzés, hogy erről a kiállításon bárki meggyőződhet. - Hogyan kell egy ilyen kiállítást megszervezni, ráadásul egyedül? Mi kell hozzá, mennyi kell hozzá? - Nyugalommal kell megszervezni, ne zaklasson fel semmi, különösen az ne, hogy bárhová megy, mindenütt kitérnek előled, bizony az nagy keserűségem, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogramon, a Móra Könyvkiadón és a Népszabadságon kívül más nem volt hajlandó komolyabb segítséget adni a kiállítás előkészítéséhez és megrendezéséhez, pedig hát többeknek is lett volna miért és lett volna miből, nem nevezem meg őket. Az egész egyébként körülbelül másfél millióból jön ki úgy, hogy a kiállítás elkészítésekor nagyon sokan barátilag vagy Róbert becsülve alulszámláztak, szóval névtelenül szponzorálták a tárlatot. Öröm, hogy nem egyszeri kiállítás lesz: 2004-ben Miskolcon, majd Veszprémben és talán Pécsett is. Remélhetőleg körbejárja majd az országot. - Ha most kimondom Réber László nevét, akkor mi jut eszébe legelőször? - A kiállítás, természetesen, meg egy magányos öregember a kutyájával. Már kívül a világon. Igen, ez jut eszembe, pedig több ezer rajzát megnézve biztos vagyok abban, hogy szerette az életet, és megértette az embereket. VARGA LAJOS MÁRTON Új szerepkört vállalt Sinkovits Imre 1956. október 23-án a Március 15. téren, a Petőfi-szobor talapzatánál. Első politikai szereplése eldörgött Nemzeti dal volt. Közrendészeti következménye nem lett a Petőfi-szobornál elmondott Nemzeti dalnak. Felsőbb utasításra Major elbocsátotta a Nemzetiből. (Látszat)büntetésül a Nagy Imre-csoporthoz tartozó Gobbi Hildával együtt a József Attila Színházhoz került. Mihamarabb hazakerült vezető drámai hősnek anyaszínházához. Pályája egyenes vonalban haladt. Ahogy az már a színház természetéhez tartozik, nagy sikerek váltakoztak a játékrendről hamar lekerülő előadásokkal. Sinkovits elsősorban színész volt. Szerepeiben sosem cserélte föl színész voltát politikai szerepre. Nem tartozott a színészed hordószónokok közé, akik karzatreszkettetően hazafiasak szerepeikben. Madách Imre szavaival: „az nagyon olcsó hazafiság, mely hogyha nagy szavakat hall, tapsra csapja a szolgaságtól durva tenyerét". A színház falain túl azonban egyre nőtt politikai súlya. A láger legvidámabb barakkjának sajátosságaként nyilvánosan politizálhatott. Tapintatosan félrefordultak a hivatalos szervek. Többnyire úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Italos áthágása legfeljebb az állampolgári fegyelemnek. Különösen Madách Mózese után lett így. Az eredeti művet visszhangtalanul játszotta a Nemzeti Színház Abonyi Géza rímszereplésével (1925). Keresztury Dezső átdolgozásában nyomtalanul bemutatta a Veszprémi Petőfi Színház. Háromszáznál többször lépett fel Sinkovits a Marton Endre rendezte némileg enyvszagúan ótestamentumi előadásban az 1967-es izraeli hatnapos háború után. A közönség szebbet látott, mint amit mutatott a színpad. A nézők hosszadalmasan életre szerették az előadást. Odaadó lázuk táplálta Sinkovitsot. Érzékenységére jellemző elhíresült esete, a Bánk bán előadását (színházi törvényt megszegően) félbeszakította és kioktatta neveletlen fiatal nézőit. Az ihletetten szavak mögé látó közönség azonban föltüzelte játékkedvét. Nem könyvtárból kimentett klasszikus dráma életre támogatása volt a Mózes felújítása. Többszörös politikai csavar srófjára járt. Madách Világos után írta meg a zsarnokság ellenében szabadságáért küzdő kis állam dicséretét. A Nemzeti előadása áthallható áttétellel suttyomban a független Magyarországot hirdette. A szovjet fegyverektől támogatott iszlám világ ellenében egyszeriben Izrael-pártiak lettek az antiszemiták. Könnyű volt politikai színházat csinálni akkor, amikor az érettségi tételekből gyúanyagot csinált a közönség. A Nemzeti a Bánk bánnal vendégszerepelt Kolozsvárott különleges rendőri óvintézkedések között. Az előadás alatt az öltözőajtókat tilos volt behajtani. A folyosókon civilbe öltözöttek ellenőrizték a társulatot. Mivel a kolozsvári magyar színház tagjai nem jutottak be az előadásra, a vezető színészek beálltak statisztálni a vendégszereplőknek, hogy láthassák és részt vehessenek a művészeti eseményben. A budapesti társulat tagjait megkérték, hogy az előadás befejeztével ne hagyják el az épületet, maradjanak még egy órát a sétatéri színházban. Ne bankettezzenek nyilvános helyen. Vacsoráljanak szállodai szobáikban. Hol a színház politizál, hol a politika játszik színházat. Bubik István kifogásolta, hogy halála után jobban megbecsülik Sinkovitsot. Az ember. Vallomások Sinkovits Imréről című kötetben - amit a Tinta Kiadó a színész halálának egyéves évfordulójára megjelentetett - Spangel Péter lejegyezte Antall Józsefné, Boross Péter, Csoóri Sándor, Hámori József, Sütő András, Tőkés László és mások visszaemlékezéseit a nemzet színészére. A kötetet emlékező gyászmise után mutatták be a Szent Margit Gimnáziumban 2001. december 12-én. Sinkovits Imre nemzetközi vers- és prózamondó emlékversenyt rendezett a Magyar Kultúra Alapítvány és a Magyar Versmondásért Alapítvány annak érdekében, hogy emléket állítson „Sinkovits Imre példamutató emberi, művészi és előadó-művészi munkásságának". Megünnepelte egyéves fennállását a 34 tagú Sinkovits Imre Emléktársaság. Kiss László elnök a közgyűlésen emlékeztetett az alapszabályra: a társaság elsődleges célja dokumentumok gyűjtése. Sinkovits Vitay András emlékezett édesapjára előadásainak felidézésével. A színész gyermekkori barátja, Kardos Géza és felesége Hamiltonból hazalátogatva, a kanadai fellépések alkalmából készült fényképekkel, megjelent újságcikkekkel gazdagították az emléktársaság gyűjteményét. Felavatták a Korona étteremben a Sinkovits Emlékfalat. A Kemestaródfa határában lévő Miród-forrás megáldásával egy időben emléktáblát lepleztek le. A forrás környéke az 1940-es években cserkész táborozóhely volt, Sinkovits gyakran járt ott. Takács Marietta felolvasta Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjének lírai hangú emlékezését. Szalay Lászlóné nyugdíjas pedagógus felajánlotta a társaságnak azt a hangkazettáját, amely rögzítette Sinkovits szavalatában Sík Sándor: Megyeri hitvallás című versét. Az emléktársaság közgyűlésének résztvevői tagságukért emléklapot kaptak. Sinkovits Imre tolmácsolta üzenettel térhettek haza: „Hiszek a lélekben, mely bennünk dörömböl és éledez ajkamon." Ébren tartják a politizáló színész emlékét. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1928. szeptember 21-én született. M. G. P. Prospero politizál filmi florx. Műveinek javához nem kapcsolódik cím, kommentár, magyarázat, csak a gyakran talányos vonal van, a maga logikáját követő, mindent csak jelzésszerűen megjelenítő, de nagyon nagy erővel felruházott vonal. Sinkovits Imre Madách Mózes-drámájának címszerepében (1967) NÉPSZABADSÁG Hegyi Lóránt Saint-Étienne-ben Kelet-közép-európai alkotóművészeket készül bemutatni Saint-Étienne-i működésének első jelentősebb munkájaként Hegyi Lóránt, aki a közelmúltban vette át a Lyon közelében fekvő város kortárs művészeti múzeumának igazgatását. A harmadik legjelentősebb franciaországi kortárs gyűjteményt birtokló intézmény irányítását a neves művészettörténész bécsi és nápolyi hasonló megbízatása után vállalta el. Egyidejűleg nápolyi munkáját sem kívánja feladni. Hegyi Lóránt a Passage D'Europe című kiállításon az Európai Unióba igyekvő országok alkotóművészeinek életművét igyekszik bemutatni a francia közönségnek. Mint emlékezetes, ez a publikum egyáltalán nem ismeretlen számára, hiszen korábban már rendezett kiállítást a közép-franciaországi városban. A tervek szerint a kiállítási anyagban magyar művészek is helyet kapnak majd; az otthon alkotó művészeken kívül a hatvanas évek közepe óta Párizsban élő Csernus Tibor is. K.T.