Népszabadság, 2003. november (61. évfolyam, 255-278. szám)
2003-11-22 / 272. szám
NÉPSZABADSÁG Egy polgári kör emlékezete BÄCHER IVÁN Kéri Piroska szerkesztő, irodalom-, művészet- és emberbarát Sugárkoszorú című szép kötettel adózik nevelőanyja, Sós Júlia emlékezetének. Visszaemlékezésekből, dokumentumokból, levelekből összeállított furcsa, érdekes, gondolkodtató könyv ez, és mindenekelőtt: „szálas". Szinte mindenki találhat benne valami vonatkozást, magot, szálat, a könyvben összefont többtucatnyiból, amelyet fölszedhet, amely megérinti őt. Az ember nem is gondolná, mennyi mindenhez kapcsolódik, kötődik, szálazódik egy középiskolai tanárnő - szomorú rövidsége dacára is végtelenül gazdag - históriája. Mert Sós Júlia professiója szerint pedagógus volt, fáradhatatlan tanár, középiskolai, komoly, magyar. De ezen kívül, ezen fölül, ezzel együtt és ettől szétválaszthatatlanul volt Sós Júlia még sok minden egyéb is: feleség, anya, kultúrlény és mindenekelőtt egy kiterjedt polgári társaságnak, polgári körnek központja, szíve évtizedeken át. Sós Júlia édesapja, Sós Aladár tudós, közgazdász, Galilei-körös, georgista építész volt. Ő vitte tovább munkásságát annak a legendás Komor Jakab építészpárosnak, amely egyebek között a marosvásárhelyi városházával és kultúrpalotával rajzolta bele magát a magyar kultúra történetébe. Sós Aladár apai nagyapja hivatalnok volt, aki még Schwartz néven telepedett át az elcsatolt Temesvárról Kecskemétre. Sós Aladár Jakab Dezsőné unokahúgának férjeként költözött a Keleti Károly utca 29. számú, ma is álló Komor-Jakab-házba. A fiatal mérnök - ezt a kötetben lévő fénykép is alátámasztja - hasonlított Bartók Bélára, s mivel Jakabné unokahúga, Schreiber Borbála Bartók-tanítvány volt, talán az imádott mesterhez való hasonlatosság is szerepet játszott a párválasztásban. (A recenzens szívéhez még egy külön, privát szál is kell kösse a tanárt, akinek egyik szüleje építész volt, a másik zongorista.) Schreiber Borbála főhősünk, Sós Júlia nagyanyja tehát a szegedi Klauzál téren, igazi polgári környezetben, a nevezetes Bauerfeind-házban gyerekeskedett. Apja, Schreiber Fülöp a békebeli, a víz után fölvirágzó Szeged egyik legnevesebb orvosa volt. (Az ő feleségének a húgát vette el tehát Jakab Dezső.) A kamasz Schreiber Borbálát Szegeden Balázs Béla anyukája tanította németre. A néni másik fia - Bauer néven - Kaffka Margitot vette nőül. Gyakran látogatta a családot Móra és Juhász Ferenc, Pestről pedig az ifjú Bartók és Kodály. Petri Lajos a kompánia szinte valamennyi tagját megmellszoborra később. És így tovább, és így tovább - társaság volt már ez is, szép, értékes, polgári. Mondhatni: szokásos. Visszaemlékezések, Móra-levelek emlékeztetnek a korbeli Szegedre e dokumentumkönyv első lapjain, melyekről élesen villan föl még Kemstok Károly, Szimonidesz Lajos vagy Pikter J. Gyula arca is. 1934-től Sós Júlia életének újabb stációja egy újabb nagyszerű házban, Medgyaszay István klasszikus iskolaépületében, a Baár-Madas Református Gimnáziumban vette kezdetét. Aki ezen intézmény története felől érdeklődik, vagy kötődik az iskola korabeli igazgatójához, Áprily Lajoshoz, netalántán össze kívánja vetni ama iskola és az ugyanott székelő mai utódintézmény szellemét, annak is muszáj lesz belelapoznia e könyvbe. Sós Júliát a Baár-Madasban mélyen megérintette a vallás, de ez az ő otthonában honos vallástalansággal semmi ellentétbe nem került. Ez a vallás éppúgy polgári volt, mint a vallástalanság, így ír erről: „Szüleim a szó teljes értelmében vallástalanok voltak. Apám többször emlegette Valéry mondását, hogy az európai kultúrának három forrása van: a görög művészet, a római jog és a keresztény erkölcs. De apám hozzátette, hogy van egy negyedik forrás is, és az éppen olyan fontos, mint az előzőek: a felvilágosodás gondolatvilága. Küzdelem az erőszak, a fanatizmus és a társadalommal szembeni kiszolgáltatottság ellen. Az én szüleim nem voltak vallásellenesek. Az ebédlőben ott függött assisi Szent Ferenc képe, amint a madarakkal beszélget, az anyám ágya felett egy kis fa Krisztus-szobor volt. De transzcendens kérdések őket nem érdekelték. Apám az állam és az egyház különválasztásának híve volt..., s a Horthy-korszak államiag irányított, hivatalos kurzusvallásosságát megvetette." Bartók, Babits, Nyugat, a Puszták népe, a falukutatók, a korbeli erdélyiek - ezek voltak a harmincas évek végétől eszmélő Sós Júlia szellemvilágának főbb pillérei. Az eligazodásban segítette az új barátnő, Nemes Nagy Ágnes, akinek levelei szintén tanulmányozhatók itt. Az érettségi idejére Sós Júliának már kialakult az a társasága (polgári köre), amely aztán mindvégekig kitartott, és amelynek tagjai, mikor kellett, és 1944-ben kellett, minden mérlegelés nélkül mentették egymás életét. Neves és kevésbé neves emberek voltak tagjai ennek a körnek - a névsornak utána lehet nézni a könyvben. A felszabadulás után Sós Júlia a NÉKOSZ Apáczai Csere János Kollégiumába került, ahol megismerkedett leendő első férjével, Lám Leóval, akinek Kolozsváron élő apja, Lám Béla tovább és mélyebben tart ki majd rokonként, atyai barátként, mint maga a férj. Lám Leó Lázár György néven 1950-ben megsemmisítő kritikával illette az egész lélektan tudományát, és nem utolsósorban jó barátját, Mérei Ferencet. A cikk borzalmas, olvastam. Mindenesetre, aki meg szeretné érteni, hogyan s miért írhat le borzalmas dolgokat egy értelmes, művelt, erdélyi ember, annak is érdemes tanulmányoznia e könyvet. E rémes cikk is belejátszott abba, hogy Sós Júlia elvált férjétől. Aztán a fiatal tanárnő körül kristályosodó kör számos tagját kitelepítik vagy Recskre viszik, jó néhányan diszszidálnak, mások pedig börtönbe kerülnek 1956 után. A Sós Júliának címzett és általa írt, és itt közölt levelekből tanulmányozhatók a kitelepítettek hétköznapjai vagy az idegenbe szakadtság nehézségei is. 1956 után ismerkedik meg Kéri Józseffel, akit Piroska nevű kislányával együtt „vesz át". Kéri az ötvenes évek elején elég magas beosztásban ténykedett, majd Nagy Imre híve lett, és 1956-ban volt Győrben főügyész. Mivel 1957-ben nem volt hajlandó asszisztálni például a minden, még kommunista szempontból is ártatlan Földes Gábor meggyilkolásához, kegy-, majd szabadságvesztett lett. A Gyorskocsi utcában Zelk Zoltán, majd Háy Gyula volt cellatársa, Vácon Vásárhelyi Miklós egyebek között, 1961 tavaszán szabadult. Ezután került közelebbi kapcsolatba Sós Júliával, akit 1962-ben feleségül vett, és aki az ő Piroska lányát hét évig szeretettel nevelte. Akit csak az érdekel, hogyan kell szépen - polgári stílben - házasodni, válni, az is talál magának olvasnivalót a Sugárkoszorúban. És aztán jöttek az elátkozott-visszasírt hatvanas évek. „A magyar könyvkiadás különben most nagyon jó, nemcsak a klasszikusok kiadása szép és megfizethető, de például a jelenlegi nyugat-európai irodalom is közkézen forog" - írja például a művelt, több nyelven olvasó tanár idegenbe vetődött barátainak 1961-ben. A polgári kör tagjait nem választások és tüntetések, nem lázadások és büntetések tartják izgalomban ekkor, hanem megjelenő új verseskönyvek és vihart kavaró színházi bemutatók. A polgári kultúra hol búvópatakként, hol egészen nyílt vízként csörgedezik, csobog, él tovább. Sarkadi, a fiatal Nagy László, Juhász Ferenc, Berek Kati, a szabadult Göncz Árpád, a tündéri Varga Domokos, az uralkodó Illyés arca, az Egyetemi Színpad világa tündöklik fel a visszaemlékezések lapjain. Fölsorolni is bajos tehát, hogy ki mindenkinek ajánljuk nyomatékkal ezt a könyvet, a Sós Júliának és körének emléket állító Sugárkoszorút; építész és muzsikus, pedagógus és irodalmár, vagy aki Szeged, Pest vagy Kolozsvár históriájára, a közelmúlt politika-, társadalom-, zene-, életmódtörténete iránt csak egy kicsit is kíváncsi, az megveszi mind. (Arról már nem is szólunk, hogy e könyv lapjain is felbukkannak a Szentgyörgypusztán megbúvó, terebélyes és tehetséges Áprily-klán tagjai.) De mindenekelőtt és legnyomatékosabban javalljuk a Sugárkoszorút a magukat manapság polgári jelzővel illető körök tagjainak. Megjelent végre egy autentikus mű, amely a lehető leghitelesebben ad tájékoztatást arról, mi is az a polgári kultúra, milyen is az a polgári erkölcs, tartás, méltóság. Harsanjanak a sípok, röpködjenek az esemesek, csörögjenek a riadóláncok! Mozdulás van végre, mozdulás! Rohanás a könyvesboltba. LACKFI JÁNOS Hővesztés Szanaszét járva mennyi hőt vesztek el. Tőlem langyos a szék deszkája, vécé-ülőke, szerszám nyele, autó kormánya. Az étel-italmaradék, amit ürítek, párolog, langyos ruháim, cipőm rosszul záró rétegei csak úgy ontják a hőt a vakvilágba. Telente látszik, hogy a beszéd, a lélegzés sem egyéb, mint hőveszteség, s ha valakivel tisztességesen kezet szorít, puszit vált az ember, bizonyosan jó pár kalóriával szegényebben megy tovább. Pózolni kell evés, ivás, fűtött szobák, ölelések hevével, elmerengve, merre tarthat most a világ hőláncolatában a belőlünk ezerfelé szökött kölcsön-meleg. ---------------------------------------- ----------------------------------------- t Lackfi János (1971) Illyés Gyula-díjas, legutóbbi kötete Elképzelhető címmel az idén jelent meg a Nagyvilágnál. • hétvége 2003. NOVEMBER 22., SZOMBAT 11 RÁCZ PÉTER már indián nehéz észrevenni meg mindig el is felejteni mint egy évfordulót, nem mondta senki, hogy fejben kell tartani, olyan nehéz, mint nyáron varjút észrevenni, fejben tartani, hogy nyáron is van varjú, vak varjúcska, meg látó, karón ülő, olyan nehéz olyan verset írni, mint egy kép, igaz, nem mondta senki, hogy olyat kell, vagy mint egy fúga Bachtól, vagy a trombita hangja, egyáltalán a trombita hangja, vagy Telemannál ugyanez, egy csík ég, egy csík tenger, egy csík vár van rajta, meg egy kutya, fehér kutya, egynéhány csík, nem mondta senki, hogy nyáron nem mondta senki, hogy észre kell venni, meg kell különböztetni a varjút a nem varjútól, a varjútoll ritkán száll, ritkán hull, ritkán jár egyedül, ha igen, az indián ----------------------------------------------------------------------------------- Rácz Péter november 15-i számunkban közreadott már indián című verséből technikai okok miatt két sor kimaradt. Nagyon sajnáljuk. Alibi Eörsi István: Zárt térben A forradalmár tragédiája vagy tragikomédiája - nem az, ha forradalma elbukik, hanem az, ha győzedelmeskedik (még ha harminchárom év késéssel is), ha meg kell érnie, hogy a győzelemtől sem lesz senki jobb és boldogabb, mint ahogy az ország sem, a hithű forradalmár hazája. Az író tragédiája - vagy tragikomédiája -, hogy nem tud együtt élni a gondolattal, sohasem lehet biztos tehetsége mértékében és munkája értékében. A férfi tragédiája vagy tragikomédiája hogy bármilyen ütemben falja is őket, a nők sora végtelen: nincs olyan nő, aki után ne következnék újabb a sorban. Körülbelül ez a témája vagy anyaga Eörsi István új könyvének, s körülbelül ezek a tanulságok is, amelyeket az olvasó leszűrhet belőle. Azaz Eörsi ezúttal Eörsiről írt könyvet. Az anyag - Én, élet, világ - nyilván a memoár műfajában jelöli ki a maga feldolgozási módját, s Eörsi könyve voltaképpen ez, mégpedig a memoár két klasszikus szerepkörében: a könyv önfeltárás és korrajz, Eörsi élete és kora, illetve e kettőnek az ötvenhatos börtönből való szabadulás és a rendszerváltás évei közé eső része. Eörsi mindkét szerepkörében jól teljesít. Az önfeltárás oldalán ironikus gyónást olvasunk, öntetszelgés és öngyötrés paradox elegyét, önképet az Énről, akinek többnyire így se jó, úgy se jó (szerelmileg is ez a helyzet: mindig csak a más asszonya...), s aki képes egyszerre látni és láttatni magát az önbizalom óriásaként és az önmagában való bizonytalanság kisgyermekeként, számot vetvén ennek a kettősségnek minden kompenzatorikus következményével, mely viselkedésében, modorában, barátságaiban (vagy azok hiányában) és szerelmeiben (vagy azok kudarcában) csapódik le. S meggyőző a másik szerepben is, a Kádár-rezsim jellemzésében, különösen a korszakban dívó értelmiségi - pontosabban: írói - magatartásformák kesernyésen szatirikus rajzában, a kényelmes felejtés és célszerű öncsalás világa ellen akkor is, azóta, utólag is afféle bohóc-prófétaként ágáló kortanú igazságainak a megfogalmazásában és közreadásában. Ám Eörsi István könyve nem memoár, hanem - legalábbis szerzője szándéka szerint - regény. „Bizonytalanságban hagyom a mélyen tisztelt publikumot afelől, hogy mi történt meg valójában velem, és mi az, amit hozzáköltöttem az élményeimhez. A valósághoz fikciót keverek. Ha megfontoltan és jó ösztönnel fabulálok, akkor talán több igazság kúszik elő belőlem" - indokolja eljárását a vállalkozás jellegét taglaló bevezetőjében. Önmagát átnevezi Borsinak, visszahelyezi saját múltjába, az 1989-es évbe, és a jelenből visszapillantva regényfiguraként mozgatja, illetve kommentálja önmagát. Még valamiféle cselekményt is szerkeszt mindehhez: egy Angliába szakadt fiatal értelmiségi hölgy, bizonyos Pallagi Erzsébet keresi fel őt Luppa-szigeti alkotói magányában, hogy interjút készítsen vele a Times Literary Supplement számára, másfél napot tölt vele (az éjszakát is beleértve, bár váratlanul szűzies körülmények között). A gyónás és a korrajz a vele folytatott párbeszédben, illetve emlékektől-bortól ittasult monológok formájában „kúszik elő" Eörsi-Eörsiból. De a regényszerűség alibije, sajnos, nem működik, a fikció hozzákeverése a valósághoz nem segíti hozzá Eörsit a „több igazsághoz". Igazságai már azelőtt is kész igazságok, hogy könyvébe szőné őket, s a könyvben is ugyanazok maradnak. A regényszerűség nem működik, mert nem végzi el ezeknek az igazságoknak a sajátosan szépirodalmi természetű felülvizsgálatát, viszonylagosítását, ellenpontozását, azaz átértelmezését. A fikciós elem egyébként is többnyire kimerül valamiféle álcázásban, ismert helyszínek és közszereplők álnévvel való ellátásában. Miféle igazságtöbbletet termel, hogy a Luxor preszszót Lúdtoll presszónak hívják a regényben, Aczél elvtársat pedig Verebes elvtársnak? S ha már ők álnevet kaptak, Vas István miért marad Vas István, Kádár János pedig Kádár János? És kilóg a lóláb a történet tekintetében is: az interjúhistória nem több puszta ürügynél, hogy Eörsi közreadhassa részben személyes-vallomásos, részben értekező-esszéisztikus regiszterű, zömmel regényszerűtlen szövegmeneteit. A Zárt térben regénynek így sajnos, kudarc. Viszont izgalmas, őszinte, okos és tanulságos könyv, magával ragadó memoár, ha gondolatban le tudjuk hántani róla a regényszerűség ürügyét, illetve alibijét. (noran, 240 oldal, 2400 forint) TAKÁCS FERENC