Népszabadság, 2003. december (61. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-20 / 296. szám

NÉPSZABADSÁG hétvége 2003. DECEMBER 20., SZOMBAT 3 A legtöbb gyerek bankár lenne Somogyi 9-14 évesek munkáról, foglalkozásokról, munkanélküliségről Egy kisiskolásnak, kiskamasznak az élet fontos dolga­iról való vélekedése nemigen tartozik a kőbe véshető gondolatok közé, arra azonban fel kell kapni a fejün­ket, ha azt halljuk: az ország egy térségében az általá­nos iskolások egy része - 3-22 százaléka - felnőtt éle­tében legszívesebben semmit sem dolgozna. DANISS GYŐZŐ Hat esztendeje igencsak fontos vizsgálat­­sorozatba kezdett Tóth Istvánná, a Ka­posvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Karának adjunktu­sa, tanítványaival azt kezdte kutatni, hogy kaposvári, város környéki és Bala­­ton-parti harmadikos-negyedikes és felső tagozatos általános iskolások mit tudnak a munkáról, a különféle szakmákról, mi­vel szeretnének foglalkozni felnőttéletük­ben, mitől viszolyognak leginkább. Szülők, tévék, tankönyvek A felméréssorozat legfrissebb szakaszá­ban 214 kisdiákot kérdeztek meg. A gye­rekek szüleinek - ők összesen 385-en vannak - 45 százaléka fizikai munkás, il­letőleg a szolgáltatási szektorban beosz­tottként dolgozik, 32 százaléka szellemi tevékenységet folytat, 13 százaléka vál­lalkozó, bolt- és butiktulaj­donos, 10 százaléka pedig munkanélküli. Ez a leendő életpálya-elképzelések egyik természetes meghatá­rozója. A gyerekek számot­tevő hányada a szülők vala­melyikének foglalkozását követné legszívesebben. Tragikomikus módon ez még az egyik vagy mindkét szülő munkanélkülisége esetében is így van: ezekben a családokban a gyerekek 22 százaléka felnőttkorában sem szeretne dolgozni - a vállalkozók gyermekeinek körében ez az arány 8, a szellemi foglalkozású és al­kalmazotti családokban pe­dig 3-3 százalék. A gyerekek egy részének a munkától való idegenke­déséről szólva - hangsúlyo­zottan korántsem a teljesség igényével - Tóth Istvánné több okot is említ. - Az érintett szülők nyolctizede nem a jelenlegi szakmájában szeretett volna vagy szeretne most dolgoz­ni. Gyakran hallja azt a gye­rek, hogy az apa vagy az anya vagy mindkettejük munkája fárasztó, idegölő és keveset fizetnek érte. Egy másik oldalról pedig: a televízióban sok olyan műsor akad, amelyiknek a szerep­lőiről nem tudjuk, dolgoznak-e valamit egyáltalán. Az alkotók csupán abba avat­ják be a nézőt, hogy ezek az emberek gondtalanul élnek, bőven telik nekik - nem tudhatjuk, hogy miből - jobbára fe­lületes szórakozásra. És nem egy gyerek az efféle délutáni sorozatok nézése köz­ben „tanul" és írja meg a házi feladatát. A különféle valóságshow-k is a semmitte­vés örömeit reklámozzák. Ráadásul a tankönyvek egy részéből is hiányoznak a jó példák: van olyan könyv, amelyikben a legkülönfélébb foglalkozásokat végzők­nek csupán 5 százaléka talál örömöt a munkájában. Elképesztő az az arány is, hogy hatvan különféle tankönyvbeli fog­lalkozás közül csupán hatot űznek nők. Az említett hat foglalkozás - a kutatási összefoglaló szerint: tanár, szobalány, szakácsnő, takarítónő, iparos asszony, parasztasszony - semmiképpen sem rep­rezentálja mai valóságunkat. Még annyi­ra sem, amennyire egy tankönyvnek ille­nék azt tennie. Nem utolsósorban emiatt a kisdiákok a foglalkozásoknak - egyéb­iránt a férfifoglalkozásoknak is - csak torz töredékét ismerhetik meg az iskolá­ban. Sztárriporter, kukás, hajópincér Mindezeknek számottevő része lehet ab­ban, hogy a gyerekek - amint az adjunk­tus elmondja - erősen vonzódnak né­hány „könnyűnek" gondolt foglalkozás­hoz.­­ A megkérdezett gyerekek nagyon vonzónak tartják a bankár, az autókeres­kedő, a butikos, az ügyvéd, a riporter, a tévés-rádiós műsorvezető és a modell munkáját - vagy legalábbis az e foglalko­zásokat űzők általuk elképzelt életformá­ját. Maguk is szívesen lennének sztárri­porterek, beszélgetős műsorok vezetői, valóságshow-beli villalakók, fit­­neszedzők. Sokkal kevesebben vannak, akik elmennének kovácsnak, állatorvos­nak, mozdonyvezetőnek, úszómester­nek, hajóskapitánynak, forgalmistának, főkalauznak, buszsofőrnek, szívsebész­nek, borásznak, szobrásznak, marcipán­cukrásznak, órásnak vagy szakszervezeti vezetőnek. És már csak jobb híján dolgoz­nának víz- és gázvezeték-szerelőként, vil­lanyszerelőként, hegesztőként és ács-áll­ványozó, kőműves-, pék-, hentesszakmá­ban. Semmiképpen sem lennének bádo­gosok, aszfaltozók, utcaseprők, takarító­nők, mosogatónők, üvegesek, kémény­seprők, festők-mázolók. Idegenkednek egy egész sereg más foglalko­zástól is, mert úgy vélik, hogy pincérként, kalauzként, ben­zinkutasként, bolti eladóként, pénztárosként, gyorsbüfében a használt edények letakarítója­­ként, mosogatóként megalázó helyzetekbe kerülhetnének. Ők maguk is lenézik a kukást, az utcaseprőt, az állatok után ta­karító személyt vagy az árok­ásót. Érdekes megfigyelésünk volt, hogy nem egy olyan gye­rek, aki itthon nem vállalna pincérkedést, mert szégyellné azt, ugyanezt megtenné kül­földön, luxushajón - mert ott senki sem ismerné, és mert „jól megfizetnék". A felmérés bizonysága sze­rint jó néhány gyerek „esetleg" megszorítással jelölt meg fog­lalkozást: manöken, színész, polgármester, képviselő, mani­kűrös, sztárnyomozó, vadász­­pilóta, tábornok, modell, ste­wardess, autóversenyző, mi­niszterelnök, pártelnök, APEH-elnök, világutazó, pro­ducer. Az „esetleg" nyilvánva­lóan arra vonatkozott, hogy maguk a megkérdezettek is in­kább álomnak, semmint reali­tásnak tekintik ezeket a foglal­kozásokat. - Reálisabbak azok a gyere­kek - folytatja a felmérés vezetője -, akik szüleik vélhetőleg általuk a legjobban is­mert foglalkozását követnék. Kiváltkép­pen így láttuk ezt az autókereskedő, az autószerelő, a színesfém-felvásárló, az üzletkötő és menedzser, valamint az igazságügyben, az írott és elektronikus sajtóban, fodrászként, kozmetikusként, műkörömépítőként dolgozó, illetőleg a számítógépekkel foglalkozó szülők gyer­mekei esetében. A traktoros, könyvkötő, pék, festő-mázoló, asztalos, villanyszere­lő, bolti dolgozó, víz- és gázvezeték-sze­relő, orvos, fénymásoló, virágboltos szü­lők gyermekei nagyon kevés kivételtől el­tekintve más pályára kívánkoznak. Leg­alábbis a felméréskori elképzelésük sze­rint. Ezek a pályarokonszenvek és pálya­ellenszenvek a későbbiekben természete­sen változhatnak. A maguk érdeklődésé­nek változásai okán, illetőleg az előttük megnyíló vagy bezáruló lehetőségek kö­vetkeztében. És azt sem szabad figyel­men kívül hagyni: a gyerekek számotte­vő része ebben az életkorban nagyon ke­veset tud a szülei foglalkozásáról, szak­májáról. Százezer, önállóság, adóleírás A felmérésből kiderül, hogy a gyerekek 10 százaléka szerint a munkahely elveszí­tése nemcsak csapás, hanem szégyenletes is - mert „aki akar dolgozni, az talál ma­gának munkát". Csupán múló gondnak tartja a munkanélküliséget a megkérde­zettek 35 százaléka, természetesnek, az élet velejárójának az 50 százaléka. A kor­osztály 5 százaléka pedig úgy véli, hogy „nem rossz dolog". Jó néhány­an azt mondták, felnőttkorukban szeretnének majd munkanélküliként élni. Leginkább Nyugat-Európában vagy az Egyesült Ál­lamokban lenne szívesen munkanélküli a 13 százalékuk, mert szerintük „ott a se­gélyből nagyon jól meg lehet élni". Tóth Istvánné a szülők munkanélküli­ségét nemcsak anyagi tekintetben tartja csapásnak.­­ Volt olyan gyerek, aki elmondta, hogy az édesapjának három szakmája is van, mégsem kap munkát - és ebből azt a tanulságot vonta le, hogy miért tanuljon, munkanélküli tanulatlanul is lehet. Ag­gasztó ez a felfogás. De nem a gyerek bű­ne. Figyelmeztető jel az is, hogy a munka­­nélküliséget ma több gyerek tartja termé­szetes állapotnak, mint hat évvel ezelőtt. Az is elszomorító, hogy most kevesebben akarnak pedagógusok, jogászok, mérnö­kök - tehát tanult emberek - lenni, mint amikor az első felméréseket végeztük. A legtöbben a fizikai munkát sem becsülik érdeme szerint. És általában sem szeret­nének maguknak olyan munkahelyet, amelyikben nettó 100 ezer forintnál ki­sebb a kereset, amelyikben nem „nyugat­európaiak" a munkakörülmények, ame­lyikben kötött a munkaidő, amelyikben a munkakörük nem önálló, amelyikben nem önmaguk határozhatják meg a téli és nyári szabadságuk idejét, amelyikben nincsenek adóleírási, adó-visszaigénylési és adómegkerülési lehetőségek. Azt per­sze tudni kell, hogy mindezt nem a gye­rekek „találták ki", hogy mindebben erő­sen érződik a gyerekek szüleinek - általá­ban 30-40 éves korú kortársainknak - az élettapasztalata. A felmérés és Tóth Istvánné szavai alapján talán nem alaptalan a következte­tés: nem az a baj, hogy egy gyerek mi­niszterelnök, tévésztár vagy bankár sze­retne lenni, amiatt sem róhatjuk meg őket, ha idegenkednek a mosogatástól, az utcasepréstől vagy akár a könyvkötők munkájától - a gond inkább az, hogy so­kan közülük lenéznek bizonyos társadal­milag szükséges tevékenységeket, legfő­képpen pedig, hogy sokan szeretnének munka nélkül boldogulni a világban. Nagy a felnőtt-társadalom felelőssége. Talán annál is nagyobb, mint legtöbben gondolnánk. Tóth Istvánná: A munkanélküliséget ma több gyerek tartja természetesnek, mint hat esztendeje ■ A FOGLALKOZÁSOK VONZÁSA (százalék)— A családfő foglalkozása A gyerek szándékolt foglalkozása* Alkalmazott (fizikai munka, szolgáltatás) Szellemi dolgozó Vállal­kozó Munka­nélküli Valamelyik szülő foglalkozását követné 37 36 45-Bankár 14 16 13-Médiaszemélyiség 18 18--Jogász 11 10-Vállalkozó­--35 Körzeti orvos­--10 Számítógép-szerelő, -javító­mm ■m 10 Földbirtokos­-8 -Információhordozó-forgalmazó imm­-6 -Autókölcsönző­-6 -Nem szeretne dolgozni 3 3 8 22 ♦Kategóriánként a leggyakoribb vágyott foglalkozások Forrás: Tóth Istvánné és hallgatói felmérése NÉPSZABADSÁG-grafika A nagy nyelvek „megeszik” a kicsiket Az információ mennyisége szaporodni látszik, a nyomtatott és elektronikus sajtóban elhangzott­ le­írt szavak száma egyre nő, a világ beszélt nyelvei­nek jelentős részét mégis a kihalás fenyegeti. Más­képpen, mind gyakrabban fordul elő, hogy nagy­szülőknek és unokáknak más az anyanyelvük, hiá­ba élnek ugyanott - így aztán egyéb okok mellett már csak ezért sem érthetik meg egymást. Napjainkban egyre több természettudós - első­sorban matematikusok, káoszkutatók - foglalkozik a nyelvek kihalásának modellezésével. A szakem­berek a folyamat dinamikáját vizsgálják, elsősor­ban a veszélyeztetett nyelvek megóvásának érde­kében. Több egyetem és kutatóintézet fogott össze annak érdekében, hogy a veszélyeztetett nyelveket minél teljesebb és biztonságosabb formában tudják megőrizni, archiválni. A Cornell Egyetem matematikusai, Steven M. Strogatz (a manapság egyre ismertebb small-world - „kicsi a világ" - elmélet egyik úttörője) és Daniel M. Abrams a Nature-ben megjelent cikkükben megállapítják, hogy a ma beszélt 6800 nyelv jelen­tős része száz év múlva teljesen kihal. Vannak, akik a nyelvek harmadát érzik fenyegetve, pesszimis­tább jóslatok szerint kilencven százalékára ez a sors vár. Elsősorban azok a „kicsi" nyelvek vannak ve­szélyben, melyeket tízezernél kevesebb ember be­szél. Strogatzék modellszámításai szerint nemcsak az adott nyelvet beszélők száma, de a nyelv társa­dalmi presztízse is sokat jelent - ezért veszélyezte­tett például a több mint 12 millió ember által be­szélt dél-amerikai kecsua. A tudósok nemzeti és nemzetközi tudományos stratégiákat, a kulturális sokszínűség támogatását - a politikait is - szorgalmazzák. A kölni egyetem nyelvtudományi intézetében jött létre a veszélyez­tetett nyelveket védő társaság (GBS - Gesellschaft für bedrohte Sprachen), melynek tagjai alapos te­repmunkát, a veszélyeztetett nyelveknek az egye­temi oktatásba való beiktatását, a hozzájuk tartozó közösségeknek a nyilvánosságban való részvételét sürgetik. Hasonló célból hozták létre a Max-Planck Intézet pszicholingvisztikával foglalkozó szakemberei azt az internetes szövetséget, melynek keretein belül egyetemek és kutatóintézetek szakemberei járul­hatnak hozzá a „kommunikációs környezetvéde­lemhez". A DOBES-adatbank (Dokumentation bedrohter Sprachen - a veszélyeztetett nyelvek do­kumentációja) adatokat gyűjt és fel is dolgozza, ka­talogizálja a beérkező eredményeket, digitalizálja azokat, és különböző formában nyilvánosságra hozza. Videokazetták, fotók, hálózati szöveges adatbázisok formájában mentik, ami menthető. Az intézet két szakembere, Bernard Comrie és Martin Haspelmath kezdeményezte a nyelvek vi­lágatlaszának létrehozását. Egyik írásukban a nyel­vek sokszínűségének felbecsülhetetlen értékére mutatnak rá. Noha politikailag és gazdaságilag nem minden nyelv egyenlő - világnyelveken be­szélők könnyebben szereznek állást, könnyebben kötnek üzletet -, ám szókincsét és nyelvtanát te­kintve mindegyik egyaránt gazdag. Ugyanis min­den nyelv az emberi szellem alkotása, minden nyelvnek vannak olyan sajátos kifejezései, fordula­tai, melyekkel egyedi formában őrzi az emberi szel­lem örökségét. A két tudós arról is ír, milyen hát­rányt jelent a kis nyelvek kihalása a társas együttlé­­tekben, milyen személyiségzavarokat okozhat, ha valaki többé senkivel nem tud anyanyelvén - gyer­mekkorának nyelvén - beszélgetni. A gyarmatosítás és a kisebbségek háttérbe szorí­tása hozzájárult a folyamathoz: a hivatalos admi­nisztráció és az oktatás kötelező nyelve nagyban befolyásolja a következő nemzedékek nyelvi kultú­ráját. A kétnyelvűek már első megszólalásuktól kezdve érzékelhetik a rangsort a családban és a szomszédságban, illetve a nyilvános életben hasz­nált nyelvek között. Napjainkban a globalizálódás korának növekvő mobilitása és az egységesedő mé­dia támogatja ezt a trendet, és azok a nyelvek, me­lyek nem rendelkeznek folyamatos írásbeliséggel, szinte esélytelenek. Hiába támogatja a „nyelvőrö­ket" többek között az UNESCO is: aki érvényesülni akar, az elhagyja kevesek által beszélt anyanyelvét, és nagyobbra vált. A néhány tucatnyi nagyobb nyelv dinamikusan terjeszkedik, és bekebelezi a ki­sebbeket. Darwin szerint „egy nyelv, ugyanúgy, mint egy faj, ha egyszer kihalt, soha többé nem éled fel". Ma még tudjuk, mi megy veszendőbe. SZVETELSZKY ZSUZSA

Next