Népszabadság, 2003. december (61. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-20 / 296. szám
NÉPSZABADSÁG hétvége 2003. DECEMBER 20., SZOMBAT 3 A legtöbb gyerek bankár lenne Somogyi 9-14 évesek munkáról, foglalkozásokról, munkanélküliségről Egy kisiskolásnak, kiskamasznak az élet fontos dolgairól való vélekedése nemigen tartozik a kőbe véshető gondolatok közé, arra azonban fel kell kapni a fejünket, ha azt halljuk: az ország egy térségében az általános iskolások egy része - 3-22 százaléka - felnőtt életében legszívesebben semmit sem dolgozna. DANISS GYŐZŐ Hat esztendeje igencsak fontos vizsgálatsorozatba kezdett Tóth Istvánná, a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Karának adjunktusa, tanítványaival azt kezdte kutatni, hogy kaposvári, város környéki és Balaton-parti harmadikos-negyedikes és felső tagozatos általános iskolások mit tudnak a munkáról, a különféle szakmákról, mivel szeretnének foglalkozni felnőttéletükben, mitől viszolyognak leginkább. Szülők, tévék, tankönyvek A felméréssorozat legfrissebb szakaszában 214 kisdiákot kérdeztek meg. A gyerekek szüleinek - ők összesen 385-en vannak - 45 százaléka fizikai munkás, illetőleg a szolgáltatási szektorban beosztottként dolgozik, 32 százaléka szellemi tevékenységet folytat, 13 százaléka vállalkozó, bolt- és butiktulajdonos, 10 százaléka pedig munkanélküli. Ez a leendő életpálya-elképzelések egyik természetes meghatározója. A gyerekek számottevő hányada a szülők valamelyikének foglalkozását követné legszívesebben. Tragikomikus módon ez még az egyik vagy mindkét szülő munkanélkülisége esetében is így van: ezekben a családokban a gyerekek 22 százaléka felnőttkorában sem szeretne dolgozni - a vállalkozók gyermekeinek körében ez az arány 8, a szellemi foglalkozású és alkalmazotti családokban pedig 3-3 százalék. A gyerekek egy részének a munkától való idegenkedéséről szólva - hangsúlyozottan korántsem a teljesség igényével - Tóth Istvánné több okot is említ. - Az érintett szülők nyolctizede nem a jelenlegi szakmájában szeretett volna vagy szeretne most dolgozni. Gyakran hallja azt a gyerek, hogy az apa vagy az anya vagy mindkettejük munkája fárasztó, idegölő és keveset fizetnek érte. Egy másik oldalról pedig: a televízióban sok olyan műsor akad, amelyiknek a szereplőiről nem tudjuk, dolgoznak-e valamit egyáltalán. Az alkotók csupán abba avatják be a nézőt, hogy ezek az emberek gondtalanul élnek, bőven telik nekik - nem tudhatjuk, hogy miből - jobbára felületes szórakozásra. És nem egy gyerek az efféle délutáni sorozatok nézése közben „tanul" és írja meg a házi feladatát. A különféle valóságshow-k is a semmittevés örömeit reklámozzák. Ráadásul a tankönyvek egy részéből is hiányoznak a jó példák: van olyan könyv, amelyikben a legkülönfélébb foglalkozásokat végzőknek csupán 5 százaléka talál örömöt a munkájában. Elképesztő az az arány is, hogy hatvan különféle tankönyvbeli foglalkozás közül csupán hatot űznek nők. Az említett hat foglalkozás - a kutatási összefoglaló szerint: tanár, szobalány, szakácsnő, takarítónő, iparos asszony, parasztasszony - semmiképpen sem reprezentálja mai valóságunkat. Még annyira sem, amennyire egy tankönyvnek illenék azt tennie. Nem utolsósorban emiatt a kisdiákok a foglalkozásoknak - egyébiránt a férfifoglalkozásoknak is - csak torz töredékét ismerhetik meg az iskolában. Sztárriporter, kukás, hajópincér Mindezeknek számottevő része lehet abban, hogy a gyerekek - amint az adjunktus elmondja - erősen vonzódnak néhány „könnyűnek" gondolt foglalkozáshoz. A megkérdezett gyerekek nagyon vonzónak tartják a bankár, az autókereskedő, a butikos, az ügyvéd, a riporter, a tévés-rádiós műsorvezető és a modell munkáját - vagy legalábbis az e foglalkozásokat űzők általuk elképzelt életformáját. Maguk is szívesen lennének sztárriporterek, beszélgetős műsorok vezetői, valóságshow-beli villalakók, fitneszedzők. Sokkal kevesebben vannak, akik elmennének kovácsnak, állatorvosnak, mozdonyvezetőnek, úszómesternek, hajóskapitánynak, forgalmistának, főkalauznak, buszsofőrnek, szívsebésznek, borásznak, szobrásznak, marcipáncukrásznak, órásnak vagy szakszervezeti vezetőnek. És már csak jobb híján dolgoznának víz- és gázvezeték-szerelőként, villanyszerelőként, hegesztőként és ács-állványozó, kőműves-, pék-, hentesszakmában. Semmiképpen sem lennének bádogosok, aszfaltozók, utcaseprők, takarítónők, mosogatónők, üvegesek, kéményseprők, festők-mázolók. Idegenkednek egy egész sereg más foglalkozástól is, mert úgy vélik, hogy pincérként, kalauzként, benzinkutasként, bolti eladóként, pénztárosként, gyorsbüfében a használt edények letakarítójaként, mosogatóként megalázó helyzetekbe kerülhetnének. Ők maguk is lenézik a kukást, az utcaseprőt, az állatok után takarító személyt vagy az árokásót. Érdekes megfigyelésünk volt, hogy nem egy olyan gyerek, aki itthon nem vállalna pincérkedést, mert szégyellné azt, ugyanezt megtenné külföldön, luxushajón - mert ott senki sem ismerné, és mert „jól megfizetnék". A felmérés bizonysága szerint jó néhány gyerek „esetleg" megszorítással jelölt meg foglalkozást: manöken, színész, polgármester, képviselő, manikűrös, sztárnyomozó, vadászpilóta, tábornok, modell, stewardess, autóversenyző, miniszterelnök, pártelnök, APEH-elnök, világutazó, producer. Az „esetleg" nyilvánvalóan arra vonatkozott, hogy maguk a megkérdezettek is inkább álomnak, semmint realitásnak tekintik ezeket a foglalkozásokat. - Reálisabbak azok a gyerekek - folytatja a felmérés vezetője -, akik szüleik vélhetőleg általuk a legjobban ismert foglalkozását követnék. Kiváltképpen így láttuk ezt az autókereskedő, az autószerelő, a színesfém-felvásárló, az üzletkötő és menedzser, valamint az igazságügyben, az írott és elektronikus sajtóban, fodrászként, kozmetikusként, műkörömépítőként dolgozó, illetőleg a számítógépekkel foglalkozó szülők gyermekei esetében. A traktoros, könyvkötő, pék, festő-mázoló, asztalos, villanyszerelő, bolti dolgozó, víz- és gázvezeték-szerelő, orvos, fénymásoló, virágboltos szülők gyermekei nagyon kevés kivételtől eltekintve más pályára kívánkoznak. Legalábbis a felméréskori elképzelésük szerint. Ezek a pályarokonszenvek és pályaellenszenvek a későbbiekben természetesen változhatnak. A maguk érdeklődésének változásai okán, illetőleg az előttük megnyíló vagy bezáruló lehetőségek következtében. És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni: a gyerekek számottevő része ebben az életkorban nagyon keveset tud a szülei foglalkozásáról, szakmájáról. Százezer, önállóság, adóleírás A felmérésből kiderül, hogy a gyerekek 10 százaléka szerint a munkahely elveszítése nemcsak csapás, hanem szégyenletes is - mert „aki akar dolgozni, az talál magának munkát". Csupán múló gondnak tartja a munkanélküliséget a megkérdezettek 35 százaléka, természetesnek, az élet velejárójának az 50 százaléka. A korosztály 5 százaléka pedig úgy véli, hogy „nem rossz dolog". Jó néhányan azt mondták, felnőttkorukban szeretnének majd munkanélküliként élni. Leginkább Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban lenne szívesen munkanélküli a 13 százalékuk, mert szerintük „ott a segélyből nagyon jól meg lehet élni". Tóth Istvánné a szülők munkanélküliségét nemcsak anyagi tekintetben tartja csapásnak. Volt olyan gyerek, aki elmondta, hogy az édesapjának három szakmája is van, mégsem kap munkát - és ebből azt a tanulságot vonta le, hogy miért tanuljon, munkanélküli tanulatlanul is lehet. Aggasztó ez a felfogás. De nem a gyerek bűne. Figyelmeztető jel az is, hogy a munkanélküliséget ma több gyerek tartja természetes állapotnak, mint hat évvel ezelőtt. Az is elszomorító, hogy most kevesebben akarnak pedagógusok, jogászok, mérnökök - tehát tanult emberek - lenni, mint amikor az első felméréseket végeztük. A legtöbben a fizikai munkát sem becsülik érdeme szerint. És általában sem szeretnének maguknak olyan munkahelyet, amelyikben nettó 100 ezer forintnál kisebb a kereset, amelyikben nem „nyugateurópaiak" a munkakörülmények, amelyikben kötött a munkaidő, amelyikben a munkakörük nem önálló, amelyikben nem önmaguk határozhatják meg a téli és nyári szabadságuk idejét, amelyikben nincsenek adóleírási, adó-visszaigénylési és adómegkerülési lehetőségek. Azt persze tudni kell, hogy mindezt nem a gyerekek „találták ki", hogy mindebben erősen érződik a gyerekek szüleinek - általában 30-40 éves korú kortársainknak - az élettapasztalata. A felmérés és Tóth Istvánné szavai alapján talán nem alaptalan a következtetés: nem az a baj, hogy egy gyerek miniszterelnök, tévésztár vagy bankár szeretne lenni, amiatt sem róhatjuk meg őket, ha idegenkednek a mosogatástól, az utcasepréstől vagy akár a könyvkötők munkájától - a gond inkább az, hogy sokan közülük lenéznek bizonyos társadalmilag szükséges tevékenységeket, legfőképpen pedig, hogy sokan szeretnének munka nélkül boldogulni a világban. Nagy a felnőtt-társadalom felelőssége. Talán annál is nagyobb, mint legtöbben gondolnánk. Tóth Istvánná: A munkanélküliséget ma több gyerek tartja természetesnek, mint hat esztendeje ■ A FOGLALKOZÁSOK VONZÁSA (százalék)— A családfő foglalkozása A gyerek szándékolt foglalkozása* Alkalmazott (fizikai munka, szolgáltatás) Szellemi dolgozó Vállalkozó Munkanélküli Valamelyik szülő foglalkozását követné 37 36 45-Bankár 14 16 13-Médiaszemélyiség 18 18--Jogász 11 10-Vállalkozó--35 Körzeti orvos--10 Számítógép-szerelő, -javítómm ■m 10 Földbirtokos-8 -Információhordozó-forgalmazó imm-6 -Autókölcsönző-6 -Nem szeretne dolgozni 3 3 8 22 ♦Kategóriánként a leggyakoribb vágyott foglalkozások Forrás: Tóth Istvánné és hallgatói felmérése NÉPSZABADSÁG-grafika A nagy nyelvek „megeszik” a kicsiket Az információ mennyisége szaporodni látszik, a nyomtatott és elektronikus sajtóban elhangzott leírt szavak száma egyre nő, a világ beszélt nyelveinek jelentős részét mégis a kihalás fenyegeti. Másképpen, mind gyakrabban fordul elő, hogy nagyszülőknek és unokáknak más az anyanyelvük, hiába élnek ugyanott - így aztán egyéb okok mellett már csak ezért sem érthetik meg egymást. Napjainkban egyre több természettudós - elsősorban matematikusok, káoszkutatók - foglalkozik a nyelvek kihalásának modellezésével. A szakemberek a folyamat dinamikáját vizsgálják, elsősorban a veszélyeztetett nyelvek megóvásának érdekében. Több egyetem és kutatóintézet fogott össze annak érdekében, hogy a veszélyeztetett nyelveket minél teljesebb és biztonságosabb formában tudják megőrizni, archiválni. A Cornell Egyetem matematikusai, Steven M. Strogatz (a manapság egyre ismertebb small-world - „kicsi a világ" - elmélet egyik úttörője) és Daniel M. Abrams a Nature-ben megjelent cikkükben megállapítják, hogy a ma beszélt 6800 nyelv jelentős része száz év múlva teljesen kihal. Vannak, akik a nyelvek harmadát érzik fenyegetve, pesszimistább jóslatok szerint kilencven százalékára ez a sors vár. Elsősorban azok a „kicsi" nyelvek vannak veszélyben, melyeket tízezernél kevesebb ember beszél. Strogatzék modellszámításai szerint nemcsak az adott nyelvet beszélők száma, de a nyelv társadalmi presztízse is sokat jelent - ezért veszélyeztetett például a több mint 12 millió ember által beszélt dél-amerikai kecsua. A tudósok nemzeti és nemzetközi tudományos stratégiákat, a kulturális sokszínűség támogatását - a politikait is - szorgalmazzák. A kölni egyetem nyelvtudományi intézetében jött létre a veszélyeztetett nyelveket védő társaság (GBS - Gesellschaft für bedrohte Sprachen), melynek tagjai alapos terepmunkát, a veszélyeztetett nyelveknek az egyetemi oktatásba való beiktatását, a hozzájuk tartozó közösségeknek a nyilvánosságban való részvételét sürgetik. Hasonló célból hozták létre a Max-Planck Intézet pszicholingvisztikával foglalkozó szakemberei azt az internetes szövetséget, melynek keretein belül egyetemek és kutatóintézetek szakemberei járulhatnak hozzá a „kommunikációs környezetvédelemhez". A DOBES-adatbank (Dokumentation bedrohter Sprachen - a veszélyeztetett nyelvek dokumentációja) adatokat gyűjt és fel is dolgozza, katalogizálja a beérkező eredményeket, digitalizálja azokat, és különböző formában nyilvánosságra hozza. Videokazetták, fotók, hálózati szöveges adatbázisok formájában mentik, ami menthető. Az intézet két szakembere, Bernard Comrie és Martin Haspelmath kezdeményezte a nyelvek világatlaszának létrehozását. Egyik írásukban a nyelvek sokszínűségének felbecsülhetetlen értékére mutatnak rá. Noha politikailag és gazdaságilag nem minden nyelv egyenlő - világnyelveken beszélők könnyebben szereznek állást, könnyebben kötnek üzletet -, ám szókincsét és nyelvtanát tekintve mindegyik egyaránt gazdag. Ugyanis minden nyelv az emberi szellem alkotása, minden nyelvnek vannak olyan sajátos kifejezései, fordulatai, melyekkel egyedi formában őrzi az emberi szellem örökségét. A két tudós arról is ír, milyen hátrányt jelent a kis nyelvek kihalása a társas együttlétekben, milyen személyiségzavarokat okozhat, ha valaki többé senkivel nem tud anyanyelvén - gyermekkorának nyelvén - beszélgetni. A gyarmatosítás és a kisebbségek háttérbe szorítása hozzájárult a folyamathoz: a hivatalos adminisztráció és az oktatás kötelező nyelve nagyban befolyásolja a következő nemzedékek nyelvi kultúráját. A kétnyelvűek már első megszólalásuktól kezdve érzékelhetik a rangsort a családban és a szomszédságban, illetve a nyilvános életben használt nyelvek között. Napjainkban a globalizálódás korának növekvő mobilitása és az egységesedő média támogatja ezt a trendet, és azok a nyelvek, melyek nem rendelkeznek folyamatos írásbeliséggel, szinte esélytelenek. Hiába támogatja a „nyelvőröket" többek között az UNESCO is: aki érvényesülni akar, az elhagyja kevesek által beszélt anyanyelvét, és nagyobbra vált. A néhány tucatnyi nagyobb nyelv dinamikusan terjeszkedik, és bekebelezi a kisebbeket. Darwin szerint „egy nyelv, ugyanúgy, mint egy faj, ha egyszer kihalt, soha többé nem éled fel". Ma még tudjuk, mi megy veszendőbe. SZVETELSZKY ZSUZSA