Népszabadság, 2004. június (62. évfolyam, 126-151. szám)
2004-06-22 / 144. szám
12 Magyar elsőkből az utolsó? Kevés az olyan jó ötlet a mostani hazai televíziózásban, mint az MTV-n látható Magyar elsők sorozaté (amely éppen kis szünetet tart az európai fociünnep miatt). Azért jó, mert eredeti tévés (képi) gondolkodásra valló és értékelvű látnivalót kínáló. Jóllehet, roppant egyszerű is: egy műsor, amely a kultúra, a tudomány, a gazdaság vagy a köznapi élet megújításában véghezvitt hazai kezdeményezésekről szól. Például az első magyar operáról, szerzetesrendről, pénzről, filmről, harangról, állatkertről, kártyáról, tévébemondóról és sok egyébről mesél érdekes történetet. Mivel a kezdet általában érdekes szokott lenni, sokszor érdekesebb a folytatásnál, a téma voltaképpen kimeríthetetlen. Ámbár minden ötletet el lehet rontani. Egy igen kultúrtörténeti sorozatét kiváltképp. Dokumentumok, tárgyi emlékek didaktikus, noha legjobb szándékú bemutatása akár halálos unalomba fulladhat. A Magyar elsők egy-egy tizenöt perces epizódja azonban nem fullad. A tévés játékban tapasztalt Rózsa György produkciójában és főszerkesztésében, továbbá Gárdos Péter rendező művészeti irányításával készülő részek a legtöbb Egyelőre 32 adás készült el, sugárzásukat az első magyar gyógyszerről szóló résszel júliusban fejezi be az MTV. A folytatáshoz pénz kellene, de a köztévének nincs, szőr szinte gyermeki csodálkozást váltanak ki a nézőből. Ki gondolta például - hogy a most aktuális focit vegyik elő -, hogy ennyire nehéz volt meghonosítani Magyarországon az Angliában már a tizenhatodik században ismert footballt. Mifelénk még alig több mint száz éve is csak „rugósdinak" csúfolták ezt a játékot, vagyis mondjuk ki őszintén: lenézték. Most meg... Az első magyar labdarúgó-mérkőzésről szóló összeállításban már a labdák is érdekesek voltak. Drága pénzen hozatták őket a korabeli Angliából vagy Svájcból. No és a Millenáris pálya, ahol először játszottak a BTC piros-fehér és kék-fehér csapatai! Sándor Pál Régi idők focija című filmjéből emlékezhetünk hasonlóra. Jól kiegészítette az archív mozgó- és állóképekből szerkesztett műsort három keménykalapos uraság, Magyar Attila, Nemcsák Károly és Vallai Péter ironikus megszólalása a dramatizált jelenetben. Előfordul másutt, hogy kissé mesterkélt az iyen betét. De a legtöbb epizódon látszik, komoly munka van mögötte, különféle szakértők csoportja dolgozott, hogy hitelesen, de mégis érdekfeszítően mutassa be a témát. Nem újdonság, hogy Rózsa György szórakoztatni akar, ám a magyar kultúrhistóriát emiatt még nem dolgozta fel. Jó, hogy most ezt teszi. Annyi vita volt a közszolgálati televíziózásról, e sorozat lehet talán egy példa rá. Egyébként az első focimérkőzésről szóló adás még tavaly decemberben került képernyőre. Nem sokkal az után, hogy a pesti Uránia moziban beharangozták az indulást, és az oktatási, valamint a kulturális miniszter a tévében is elismerően nyiatkozott a sorozatról. A két kormánytag nemcsak szóbeli gesztust gyakorolt, tárcája anyagi támogatását is megígérte. Arról volt szó, hogy fele-fele arányban fedezik a költségeket, adásonként mintegy másfél milió forintot, az MTV kulturális igazgatósága pedig technikai segítségét és legfőképpen az archívum felvételeit adja a munkához. Eredetileg két-három évre tervezték az együttműködést, ez idő alatt a tévésorozat alapján internetes honlap, oktatásban is használható videováltozat, kiállítás, sőt könyvsorozat is születhetne a témából. Egyelőre 32 adás készült el, sugárzásukat az első magyar gyógyszerről szóló részszel júliusban fejezi be az MTV. A folytatáshoz pénz kellene, de a köztévének nincs. Mint megtudtuk, eddig csak az Oktatási Minisztérium költött a Magyar elsőkre, a kulturális tárca ígért támogatását még várják. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma sajtóirodáján elmondták lapunknak, a tárca nem írt alá szerződést a műsor finanszírozásáról, és egyelőre nem is fog aláírni, mert a takarékossági intézkedések miatt nincs fedezete. A produkció tárgyal a médiahatósággal, az ORTT-vel a költségek egy részének átvállalásáról, hátha így beszáll mégis mindkét minisztérium. Jól emlékszünk? A Szerencsi, fel! című kormánytámogatású rajzfilmpropaganda-sorozat ennél kicsivel többe került. (Száznyolcvanmillióba.) Viszont aligha sok köze volt, van, lesz a magyar kultúrtörténethez.Varsányi Gyula tv-műsorral, keresztrejtvénnyel Már keddenként! MEGRENDELHETŐ: 350-0452 ■ FAX: 350-1117 ■ terjesztes@napi.hu HIRDETÉS Az olvasás élménye KULTÚRA 2004. JÚNIUS 22., KEDD NÉPSZABADSÁG Egy virágot megtapsolni Fotóstábor a Nógrád megyei Ménes-patak mentén Mondja csak, megállt már valaha is egy virág előtt, hogy megtapsolja? - kérdezte tőlem egy alkalommal Pinuccio Sciola szardíniai szobrászművész. Persze, nem álltam meg, mert az ember már futóbolond, az őt körülvevő tárgyak, helyszínek, hangulatok, kicsi történetek között részvétlen célszerűséggel válogat. De azért egy iyen kérdés bárkit szíven ütne. Eszébe jutott valaha, hogy Magyarország nemcsak ebből a maszatos levegőjű, önző és kedélybeteg Budapestből áll? - kérdezhetné Tamási Gábor fotográfus, akinek ez bizony néhány évvel ezelőtt éppenséggel eszébe jutott. És, hogy ezt az igen fontos gondolatot másokhoz is eljuttassa, fotóriportereknek, fotóművészeknek három éve szervez egyhetes fotóstáborokat, melyek célja egy-egy kisebb település közös fölfedezése, amit helyi és budapesti kiállítás követ, a képekből később nagyon szép albumok készülnek. A kollektív faluábrázolás első állomása 2001-ben Dunaszekcső, Tamási szülőhelye volt, és tulajdonképpen ő maga is meglepődött, amikor a hívó szóra egyremásra jöttek a neves fotográfusok, pedig ő legfeljebb szállást és étkezést tudott szerezni nekik, útiköltséget, nyersanyagot, pláne honoráriumot nem. jelentkeztek művészek, riporterek, köztük olyanok is, akik akkoriban már csak ritkán vettek a kezükbe fényképezőgépet, de még olyanok is, akik nem feltétlenül kedvelték egymást. Végül Benkő Imre, Fejér Gábor, Fuszenecker Ferenc, Gaál Zoltán, Gárdi Balázs, Kresz Albert, Lőrincz Ferenc, Markovics Ferenc, Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán, Róna Jutka, Tamási Gábor és Wittkler Csaba látott munkának. Miután megismerkedtek a településsel, készítettek vagy tízezer fekete-fehér felvételt, fotóztak tájat, megörökítették a mindennapok sertepertélését, a Duna-partot, kocsmát, temetőt, és persze arcokat, ráncokat, tekinteteket. Azt mondják, számukra mindez nem munka volt, inkább boldog, szöszmötölős szabadság, felfedezőút, kaland, értékes együttlét, így hát a következő évben, 2002-ben is találkoztak, akkor a Somogy megyei Kötésén rendezték a falufelfedező fotóstábort. Tavaly pedig a Nógrád megyei Ménes-patak mentén található, és megmentésre, újraélesztésre váró kistelepüléseket járták végig. Azokat a falvakat, amelyek rehabilitációjára az arra illetékesek már úgynevezett cselekvési tervet dolgoztak ki. Az érzékeny fotográfia azonban meggyőzőbben beszél szegénységről, elmúlásról, a kincsként őrizgetett múlt és a már veszni látszó önazonosság fontosságáról, mint a számsorok, a száraz, nehezen emészthető adatok. Hogy egy idegen tájon mennyi az annyi, azt nehéz bármihez is kötni, de az egykor nyitván körülrajongott Trabant csontvázán merengő férfi, a nehézbőrű arcok, az életük romjain ólálkodó falubéliek, egy temetés, egy díszes kapu vagy egy földműves két, munkában ezerfelé repedt ujja közé csippentett pompás eperszem mindennél többet mond arról, hogy Endrefalván, Karancsságon, Ludányhalásziban, Pitinyen, Szalmatercsen és Szécsényfelfaluban kik élnek, hogyan élnek. A tavalyi tábor legjobb képeiből szerkesztett album néhány hete került a könyvesboltok polcaira, a tábor legjobb felvételei pedig július 4-ig a Néprajzi Múzeumban tekinthetők meg. Érdemes elmenni erre a kiállításra, talán elülteti bennünk azt a gondolatot, hogy egyszer meg kellene tapsolnunk egy virágot. Trencsényi Zoltán Az érzékeny fotográfia meggyőzően beszél szegénységről, elmúlásról I Könyv A hosszú hatvanas évek Remek könyvet adott ki az 56-os Intézet a hatvanas évek Magyarországáról, Rainer M. János szerkesztésében. Invenció, levéltári szorgalom, csapatmunka - olvasói élvezet. A Moszkva és Washington közötti hidegháborús szorításban, a berlini, a kubai és a vietnami sötét fellegek alatt, az 1956-os kádári Magyarország lassan kapaszkodik fölfelé a megtorlás véres és a konszolidáció porosan szürke lépcsőin. A „hosszú hatvanas évek", a szovjet modellről való leválás kezdete. Ekkor áll be a magyar modell - máig tartó? - sajátos ciklusa, dinamikus rángása, megmerevedés-válság-korrekció-reform-rekorrekció/megmerevedés. A szovjet típusú lassú ciklus és a magyar dinamikus ciklus együttélése, ütközése adja a politikai, a gazdasági és a kulturális mozgás alapütemét. A hruscsovi gyorsítás - a szuezi és a kubai atompróbák, az utolérni és elhagyni gazdasági nagy kalandja - bukása és a hosszú, brezsnyevi-andropovi-csernyenkói pangás a kísérője a Fehér-Nyers-Aczél hatvanas éveknek, majd a „rövid hetvenes éveknek", és a „hosszú nyolcvanasoknak". A könyv arról szól, hogy miért nem sikerült a szovjeteknek és magyar szövetségeseiknek teljesen visszacsukni a hatvanas években kinyitott nyugati és a múltba vezető kapukat. Barátii Magdolna kiválóan megírja a szovjet-magyar kapcsolatok fordulatait, a birodalmi elefánt sesztyigyeszjatyijét (hatvanas éveit), és a kisállami magyar hatvanasait. Hogyan döndül az elefánt egy-egy lépte visszafelé, távolodóan a hídon, s nesz ez a kisegér tőle válva, a túlsó part felé. Szabó Csaba írása a magyar-vatikáni viszony rendezéséről igazi meglepetés: három világhálózat pókjainak - az amerikai, a szovjet és a vatikáni - kölcsönös tapogatózása Magyarországon keresztül. A Vatikán rajtunk átszőtte újra világhálóját a szocialista országokban, a szovjetek pedig magyarokat küldtek be letapogatni a vatikáni működést. Legközelebb bizonyosan megszületik majd egy tanulmány a harmadik pillérről, a (nyugat)német-magyar kiegyezésről, az Ostpolitik (keleti politika) jelentőségéről. Magyarország nem általában a Nyugat, hanem az NSZK és Ausztria felé nyitott, és a Brandt-Kreisky politikák azon voltak, ne legyen módja Magyarországnak, s háta mögül a Szovjetuniónak becsuknia a nagyobb és a kisebb kaput. Talán más hangsúlyokkal írtam volna a gazdasági reformról és az életforma módosulásáról - más az ízlésünk. A hatvanas évek története, mint minden történet, nem egy igaz, hanem ezer lehetséges történet. Valószínűleg itt hiányzik leginkább az összehasonlítás a jugoszláv, a csehszlovák, a lengyel vagy a román történetekkel. Vajon a magyar dinamikus rángású ciklus igyen viszonyban volt a jugoszlávval és a csehszlovákkal, a lengyellel és a románnal, a magyar életformaváltás mit ér a vajdaságihoz és a dalmáciaihoz, az erdélyihez és a morvához képest? A reformokról gondolkodók kis nemzetközi családja hogyan talált egymásra, szakadt el egymástól a hatvanas években? Hol vagyunk már attól, hogy Nyers Rezső Belgrádban magyar-jugoszláv-csehszlovák együttműködést javasol a gyanakvó jugoszlávoknak? Mit ér a reform, ha magyar? Standeisky Éva - a kő, amelyre az 56-os Intézet egyháza épül - az aczéli „békemű"-ről és annak bomlásáról ad közre megkerülhetetlen tanulmányt. Felfogása szerint az engedékenység-keménység rövid ciklusai, a válságkezelés állandósulása a hetvenes évek elejére felbomlasztotta a hatvanas években kialakított konszolidációs békeművet. Példa példára következik, hogyan pusztul le, öregszik és hal el Aczél békeépítménye. Paradox módon, mire Aczél megbukik az ellenreformerekkel folytatott harcban, műve már romokban hever. A következő tanulmánykötetre vár, hogy miként sikerült mégis a bomlás folyamatát meghosszabbítani egy évtizeddel, s megőrizni a túlélt intézményeket. Horváth Sándor Huligánok, jampecok, galerik című írása talán a legszórakoztatóbb a kötetben. Itt találkoznak a brit munkásfiúk és az orosz sztyiljagik, a francia blousons noirs srácok és a magyar galerisek. Otthon vagyunk a világban. Liverpool és Woodstock napja ragyog, a Szabad Európa recseg, ülünk a Nagyfa alatt vagy sétálunk a Penny Lane-en. Krakkóba vagy a Balcsira stoppolunk, mindig tavasz van. Az írás szembesíti egymással a hivatalosságot és e megfoghatatlan, időtlen, más nyelvű világot tömény irónia. „Ne feledjék, hogy a legjobb királyok ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodtak, mint a legrosszabbak! A rendszer bűnei sokkal nagyobb súllyal estek latba azon emberek erényeinél, akik működtették!" - írja Tocqueville az ancien régime-ről. A hatvanas évek megmutatja az erényesek kínlódását és próbálkozásait, s a rendszer korlátait. Csak az 56-os Intézet kiegyensúlyozott és megalapozott szemléletével van értelme e korszakot szemlélni, élvezni és kínban nevetni. Lengyel László 56-os Intézet, Budapest, 2004, 512 oldal