Népszabadság, 2004. június (62. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-22 / 144. szám

12 Magyar elsőkből az utolsó? Kevés az olyan jó ötlet a mostani hazai te­levíziózásban, mint az MTV-n látható Magyar elsők sorozaté (amely éppen kis szünetet tart az európai fociünnep miatt). Azért jó, mert eredeti tévés (képi) gondol­kodásra valló és értékelvű látnivalót kí­náló. Jóllehet, roppant egyszerű is: egy műsor, amely a kultúra, a tudomány, a gazdaság vagy a köznapi élet megújításá­ban véghezvitt hazai kezdeményezések­ről szól. Például az első magyar operáról, szerzetesrendről, pénzről, filmről, ha­rangról, állatkertről, kártyáról, tévébe­mondóról és sok egyébről mesél érdekes történetet. Mivel a kezdet általában érdekes szo­kott lenni, sokszor érdekesebb a folyta­tásnál, a téma voltaképpen kimeríthetet­len. Ámbár minden ötletet el lehet ronta­ni. Egy igen kultúrtörténeti sorozatét ki­váltképp. Dokumentumok, tárgyi emlé­kek didaktikus, noha legjobb szándékú bemutatása akár halálos unalomba ful­ladhat. A Magyar elsők egy-egy tizenöt perces epizódja azonban nem fullad. A tévés játékban tapasztalt Rózsa György produkciójában és főszerkesztésében, to­vábbá Gárdos Péter rendező művészeti irányításával készülő részek a legtöbb­ Egyelőre 32 adás készült el, sugárzásukat az első magyar gyógyszerről szóló résszel júliusban fejezi be az MTV. A folytatáshoz pénz kellene, de a köztévének nincs, szőr szinte gyermeki csodálkozást válta­nak ki a nézőből. Ki gondolta például - hogy a most aktuális focit vegy­ik elő -, hogy ennyire nehéz volt meghonosítani Magyarországon az Angliában már a ti­zenhatodik században ismert footballt. Mifelénk még alig több mint száz éve is csak „rugósdinak" csúfolták ezt a játékot, vagyis mondjuk ki őszintén: lenézték. Most meg... Az első magyar labdarúgó-mérkőzés­ről szóló összeállításban már a labdák is érdekesek voltak. Drága pénzen hozatták őket a korabeli Angliából vagy Svájcból. No és a Millenáris pálya, ahol először ját­szottak a BTC piros-fehér és kék-fehér csapatai! Sándor Pál Régi idők focija című filmjéből emlékezhetünk hasonlóra. Jól kiegészítette az archív mozgó- és állóké­pekből szerkesztett műsort három ke­ménykalapos uraság, Magyar Attila, Nemcsák Károly és Vallai Péter ironikus megszólalása a dramatizált jelenetben. Előfordul másutt, hogy kissé mester­kélt az iyen betét. De a legtöbb epizó­don látszik, komoly munka van mögöt­te, különféle szakértők csoportja dolgo­zott, hogy hitelesen, de mégis érdekfe­szítően mutassa be a témát. Nem újdon­ság, hogy Rózsa György szórakoztatni akar, ám a magyar kultúrhistóriát emiatt még nem dolgozta fel. Jó, hogy most ezt teszi. Annyi vita volt a közszolgálati te­levíziózásról, e sorozat lehet talán egy példa rá. Egyébként az első focimérkőzésről szóló adás még tavaly decemberben ke­rült képernyőre. Nem sokkal az után, hogy a pesti Uránia moziban beharan­gozták az indulást, és az oktatási, vala­mint a kulturális miniszter a tévében is elismerően nyiatkozott a sorozatról. A két kormánytag nemcsak szóbeli gesztust gyakorolt, tárcája anyagi támogatását is megígérte. Arról volt szó, hogy fele-fele arányban fedezik a költségeket, adáson­ként mintegy másfél milió forintot, az MTV kulturális igazgatósága pedig tech­nikai segítségét és legfőképpen az archí­vum felvételeit adja a munkához. Eredetileg két-három évre tervezték az együttműködést, ez idő alatt a tévésoro­zat alapján internetes honlap, oktatásban is használható videováltozat, kiállítás, sőt könyvsorozat is születhetne a témából. Egyelőre 32 adás készült el, sugárzásukat az első magyar gyógyszerről szóló rész­szel júliusban fejezi be az MTV. A folyta­táshoz pénz kellene, de a köztévének nincs. Mint megtudtuk, eddig csak az Oktatási Minisztérium költött a Magyar elsőkre, a kulturális tárca ígért támogatá­sát még várják. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma sajtóirodáján el­mondták lapunknak, a tárca nem írt alá szerződést a műsor finanszírozásáról, és egyelőre nem is fog aláírni, mert a takaré­kossági intézkedések miatt nincs fedeze­te. A produkció tárgyal a médiahatóság­gal, az ORTT-vel a költségek egy részé­nek átvállalásáról, hátha így beszáll még­is mindkét minisztérium. Jól emlékszünk? A Szerencsi, fel! című kormánytámogatású rajzfilmpropagan­­da-sorozat ennél kicsivel többe került. (Száznyolcvanmillióba.) Viszont aligha sok köze volt, van, lesz a magyar kultúr­történethez.Varsányi Gyula tv-műsorral, keresztrejtvénnyel Már keddenként! MEGRENDELHETŐ: 350-0452 ■ FAX: 350-1117 ■ terjesztes@napi.hu HIRDETÉS Az olvasás élménye KULTÚRA 2004. JÚNIUS 22., KEDD NÉPSZABADSÁG Egy virágot megtapsolni Fotóstábor a Nógrád megyei Ménes-patak mentén Mondja csak, megállt már valaha is egy virág előtt, hogy megtapsolja? - kérdezte tőlem egy alkalommal Pinuccio Sciola szardíniai szobrászművész. Persze, nem álltam meg, mert az ember már futóbo­lond, az őt körülvevő tárgyak, helyszí­nek, hangulatok, kicsi történetek között részvétlen célszerűséggel válogat. De azért egy iyen kérdés bárkit szíven ütne. Eszébe jutott valaha, hogy Magyaror­szág nemcsak ebből a maszatos levegőjű, önző és kedélybeteg Budapestből áll? - kérdezhetné Tamási Gábor fotográfus, aki­nek ez bizony néhány évvel ezelőtt ép­penséggel eszébe jutott. És, hogy ezt az igen fontos gondolatot másokhoz is eljut­tassa, fotóriportereknek, fotóművészek­nek három éve szervez egyhetes fotóstá­borokat, melyek célja egy-egy kisebb tele­pülés közös fölfedezése, amit helyi és bu­dapesti kiállítás követ, a képekből később nagyon szép albumok készülnek. A kollektív faluábrázolás első állomá­sa 2001-ben Dunaszekcső, Tamási szülő­helye volt, és tulajdonképpen ő maga is meglepődött, amikor a hívó szóra egyre­­másra jöttek a neves fotográfusok, pedig ő legfeljebb szállást és étkezést tudott szerezni nekik, útiköltséget, nyersanya­got, pláne honoráriumot nem. jelentkez­tek művészek, riporterek, köztük olya­nok is, akik akkoriban már csak ritkán vettek a kezükbe fényképezőgépet, de még olyanok is, akik nem feltétlenül kedvelték egymást. Végül Benkő Imre, Fejér Gábor, Fuszenecker Ferenc, Gaál Zol­tán, Gárdi Balázs, Kresz Albert, Lőrincz Fe­renc, Markovics Ferenc, Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán, Róna Jutka, Tamási Gábor és Wittkler Csaba látott munkának. Miután megismerkedtek a településsel, készítet­tek vagy tízezer fekete-fehér felvételt, fotóztak tájat, megörökítették a minden­napok sertepertélését, a Duna-partot, kocsmát, temetőt, és persze arcokat, rán­cokat, tekinteteket. Azt mondják, szá­mukra mindez nem munka volt, inkább boldog, szöszmötölős szabadság, felfe­­dezőút, kaland, értékes együttlét, így hát a következő évben, 2002-ben is találkoztak, akkor a Somogy megyei Kötésén rendezték a falufelfedező fotós­tábort. Tavaly pedig a Nógrád megyei Ménes-patak mentén található, és meg­mentésre, újraélesztésre váró kistelepü­léseket járták végig. Azokat a falvakat, amelyek rehabilitációjára az arra illetéke­sek már úgynevezett cselekvési tervet dolgoztak ki. Az érzékeny fotográfia azonban meggyőzőbben beszél szegény­ségről, elmúlásról, a kincsként őrizgetett múlt és a már veszni látszó önazonosság fontosságáról, mint a számsorok, a szá­raz, nehezen emészthető adatok. Hogy egy idegen tájon mennyi az annyi, azt nehéz bármihez is kötni, de az egykor nyitván körülrajongott Trabant csontvá­zán merengő férfi, a nehézbőrű arcok, az életük romjain ólálkodó falubéliek, egy temetés, egy díszes kapu vagy egy föld­műves két, munkában ezerfelé repedt uj­ja közé csippentett pompás eperszem mindennél többet mond arról, hogy Endrefalván, Karancsságon, Ludány­­halásziban, Pitinyen, Szalmatercsen és Szécsényfelfaluban kik élnek, hogyan él­nek. A tavalyi tábor legjobb képeiből szerkesztett album néhány hete került a könyvesboltok polcaira, a tábor legjobb felvételei pedig július 4-ig a Néprajzi Múzeumban tekinthetők meg. Érdemes elmenni erre a kiállításra, talán elülteti bennünk azt a gondolatot, hogy egyszer meg kellene tapsolnunk egy virágot. Trencsényi Zoltán Az érzékeny fotográfia meggyőzően beszél szegénységről, elmúlásról I Könyv A hosszú hatvanas évek Remek könyvet adott ki az 56-os Intézet a hatvanas évek Magyarországáról, Rainer M. János szerkesztésében. Inven­ció, levéltári szorgalom, csapatmunka - olvasói élvezet. A Moszkva és Washing­ton közötti hidegháborús szorításban, a berlini, a kubai és a vietnami sötét felle­­gek alatt, az 1956-os kádári Magyaror­szág lassan kapaszkodik fölfelé a meg­torlás véres és a konszolidáció porosan szürke lépcsőin. A „hosszú hatvanas évek", a szovjet modellről való leválás kezdete. Ekkor áll be a magyar modell - máig tartó? - sajátos ciklusa, dinamikus rángása, megmerevedés-válság-korrek­­ció-reform-rekorrekció/megmerevedés. A szovjet típusú lassú ciklus és a magyar dinamikus ciklus együttélése, ütközése adja a politikai, a gazdasági és a kulturá­lis mozgás alapütemét. A hruscsovi gyorsítás - a szuezi és a kubai atompró­bák, az utolérni és elhagyni gazdasági nagy kalandja - bukása és a hosszú, brezsnyevi-andropovi-csernyenkói pangás a kísérője a Fehér-Nyers-Aczél hatvanas éveknek, majd a „rövid hetve­nes éveknek", és a „hosszú nyolcvana­soknak". A könyv arról szól, hogy miért nem sikerült a szovjeteknek és magyar szövetségeseiknek teljesen visszacsukni a hatvanas években kinyitott nyugati és a múltba vezető kapukat. Barátii Magdolna kiválóan megírja a szovjet-magyar kapcsolatok fordulatait, a birodalmi elefánt sesztyigyeszjatyijét (hatvanas éveit), és a kisállami magyar hatvanasait. Hogyan döndül az elefánt egy-egy lépte visszafelé, távolodóan a hídon, s nesz ez a kisegér tőle válva, a túlsó part felé. Szabó Csaba írása a ma­gyar-vatikáni viszony rendezéséről iga­zi meglepetés: három­ világhálózat pók­jainak - az amerikai, a szovjet és a vati­káni - kölcsönös tapogatózása Magyar­­országon keresztül. A Vatikán rajtunk át­szőtte újra világhálóját a szocialista or­szágokban, a szovjetek pedig magyaro­kat küldtek be letapogatni a vatikáni működést. Legközelebb bizonyosan megszületik majd egy tanulmány a har­madik pillérről, a (nyugat)német-ma­­gyar kiegyezésről, az Ostpolitik (keleti politika) jelentőségéről. Magyarország nem általában a Nyugat, hanem az NSZK és Ausztria felé nyitott, és a Brandt-Kreisky politikák azon voltak, ne legyen módja Magyarországnak, s háta mögül a Szovjetuniónak becsuknia a nagyobb és a kisebb kaput. Talán más hangsúlyokkal írtam volna a gazdasági reformról és az életforma módosulásáról - más az ízlésünk. A hat­vanas évek története, mint minden törté­net, nem egy igaz, hanem ezer lehetsé­ges történet. Valószínűleg itt hiányzik leginkább az összehasonlítás a jugo­szláv, a csehszlovák, a lengyel vagy a ro­mán történetekkel. Vajon a magyar dina­mikus rángású ciklus igyen viszony­ban volt a jugoszlávval és a csehszlovák­kal, a lengyellel és a románnal, a magyar életformaváltás mit ér a vajdaságihoz és a dalmáciaihoz, az erdélyihez és a mor­vához képest? A reformokról gondolko­dók kis nemzetközi családja hogyan ta­lált egymásra, szakadt el egymástól a hatvanas években? Hol vagyunk már at­tól, hogy Nyers Rezső Belgrádban ma­­gyar-jugoszláv-csehszlovák együttmű­ködést javasol a gyanakvó jugoszlávok­­nak? Mit ér a reform, ha magyar? Standeisky Éva - a kő, amelyre az 56-os Intézet egyháza épül - az aczéli „béke­­mű"-ről és annak bomlásáról ad közre megkerülhetetlen tanulmányt. Felfogása szerint az engedékenység-keménység rövid ciklusai, a válságkezelés állandó­sulása a hetvenes évek elejére felbom­lasztotta a hatvanas években kialakított konszolidációs békeművet. Példa példá­ra következik, hogyan pusztul le, öreg­szik és hal el Aczél békeépítménye. Pa­radox módon, mire Aczél megbukik az ellenreformerekkel folytatott harcban, műve már romokban hever. A következő tanulmánykötetre vár, hogy miként si­került mégis a bomlás folyamatát meg­hosszabbítani egy évtizeddel, s megőriz­ni a túlélt intézményeket. Horváth Sándor Huligánok, jampecok, galerik című írása talán a legszórakozta­­tóbb a kötetben. Itt találkoznak a brit munkásfiúk és az orosz sztyiljagik, a francia blousons noirs srácok és a ma­gyar galerisek. Otthon vagyunk a világ­ban. Liverpool és Woodstock napja ra­gyog, a Szabad Európa recseg, ülünk a Nagyfa alatt vagy sétálunk a Penny Lane-en. Krakkóba vagy a Balcsira stop­polunk, mindig tavasz van. Az írás szembesíti egymással a hivatalosságot és e megfoghatatlan, időtlen, más nyel­vű világot­­ tömény irónia. „Ne feledjék, hogy a legjobb királyok ugyanazokhoz az eszközökhöz folya­modtak, mint a legrosszabbak! A rend­szer bűnei sokkal nagyobb súllyal estek latba azon emberek erényeinél, akik mű­ködtették!" - írja Tocqueville az ancien régime-ről. A hatvanas évek megmutatja az erényesek kínlódását és próbálkozá­sait, s a rendszer korlátait. Csak az 56-os Intézet kiegyensúlyozott és megalapo­zott szemléletével van értelme e korsza­kot szemlélni, élvezni és kínban nevetni. Lengyel László 56-os Intézet, Budapest, 2004, 512 oldal

Next