Népszabadság, 2004. június (62. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-09 / 133. szám

2004. június 9., szerda NÉPSZABADSÁG I Építészet I Interjú Istenek szülöttjét, Kronosz félig ember-, félig állatforma szolgá­ját játssza a Teomachiában. Aki csupán a Magyar Színházból ismeri Soltész Erzsébetet, szinte el sem hiszi, hogy ugyanazt a színésznőt látja a Bárkában. Typhon, avagy Bözse két élete ! Mire készül az anyaszínházában? - Egy mesejátékban leszek egy tízéves kislány. I Valójában hány esztendős? - Most töltöttem be a harmin­cadikat. I Egy kislány nem csak termetre kicsi. Egyébként hány centi? - Százötvennégy. Egy-egy fel­vételen döbbenetesen aprónak látszom a kollégák mellett. I Gyereknek is csöppnyi volt? - Igen, mindig az utolsó vol­tam a tornasorban. A szüleim sem magasak. I De alighanem az első különben. Hi­szen olyan fizikai képességekről ta­núskodik Typhonként - ez a szerepé­nek neve a bárkabeli előadásban -, amelyeknek a fejlesztése alighanem a gyermekkorba nyúlik vissza. - Ez adottság. Az iskolában csakugyan mindig beneveztek, ha valamilyen atlétikai verseny volt. De nem edzettem, soha nem tet­tem érte semmit. - Nehezen hiszem el. Csupa-csupa izom. Ehhez sportolnia kellett. - Csak mozgékony csemete voltam. Jóformán amint lábra áll­tam, mániákusan ugráltam az ágyon. Kettőnek is tönkretettem a rugóit. Sokáig csodáltam, ahogy a cirkuszban a gumiasztalon pat­tognak. Arra vágytam, hogy artis­ta legyek. I­I Nem elérhetetlen vágyálom az artis­­taképző... - Szerettem ennek-annak beöl­tözni is. Szerepeltem szavaló­­vagy prózamondóversenyen. Mi­re leérettségiztem, semmilyen polgári foglalkozás szóba nem jött. A Térszínháznál szedtem je­gyet, pakoltam díszletet, s játszot­tam ezt-azt, a Szkénében pedig nyaranta részt vettem olyan kur­zusokon, amelyek a pekingi ope­ra, az argentin tangó vagy az afri­kai dzsessztánc mozgásvilágába vezettek be. Időközben felvettek a Nemzeti Színházba akadémista­­növendéknek. -­­tt mekkora hangsúlyt kapott a mozgás? - Egy évig tartott az úgyneve­zett tréning, hogyan lehet minden porcikádat úgy bemelegíteni, hogy jól működj, meg ne sérülj. De másod- és harmadévben is minden reggel nyolctól tízig moz­gásóra volt. IS azóta? - Megtartja a kondícióm, ha olyan előadásokban vagyok, ame­lyek nagyobb fizikai teljesítményt kívánnak. Ilyenkor a Magyar Színházban is rám gondolnak. Bár másféle előadások ezek, mint a Teomachia. - Mi tagadás, a beszéde is meglepett e színjátékban. Csak arra emlékeztem, hogy kislányos a hangja.­­ Meg rekedtes. Ami a kezdeti idők diszfóniájának köszönhető. Annak a rossz beidegződésnek, amikor helytelen levegővétellel az ember túlerőlteti a hangszá­lait.­­ Most viszont több regiszteren siklott fel-le a hangja, változtatta a magassá­gát, az erejét, a ritmikáját is. Nem le­het könnyű. - Az a nehéz, hogy egyszerre kell több mindenre koncentrál­nom. Először is arra a mozgássor­ra, amely teli a kung-fu elemeivel. De mellette hol cémahangon kell szólnom, hol üvöltenem, mint egy sárkánygyík. S az sem maradhat ki, amit érzek. Hogy ez egy kiéhe­zett bestia, Kronosz harci ebe. El­ső tekintetre szép. Hiszen az erő, amíg nem pusztít, lehet gyönyö­rű. Mint egy fénylő penge, amíg nem gyilkolnak vele. De majd­nem szétpattanok a feszültségtől, csak végre cselekedhessek. Adjál már feladatot! És megyek!... Ám kudarcot vall Typhon. Akkor pe­dig azt érzi: lehettem volna más is? Miért ez a sorsom? Vagyis nemcsak vad kitörései vannak, hanem fájdalmai is.­­ Ideje lejegyezni a Teomachia rende­zőjének nevét: Balázs Zoltán. Együtt dolgoztak már a Bolondok iskolájában is, amellyel tavaly a Maladype társu­­lat a legjobb alternatív előadás díját nyerte el a kritikusoktól. Honnan az ismeretség? - Akkoriban ment a My Fair Lady, amikor mindketten akadé­­mistanövendékek voltunk. Van egy szám, a „Ding-dong" - vásári mutatványosokkal. Amikor Ba­lázs Zoli megkapta az egyiket, mindenféle mozgást, cigánykere­ket, kézen átfordulást csináltunk. Akkor kezdtünk összehangolód­ni. Jött idő, amikor éjjelente is pró­báltunk együtt. Nem valamilyen bemutató reményében, csak pró­bálgatta a szárnyait rendezőként. A férfi és a nő kapcsolatát akarta mozgásokban bemutatni. - Hogyan jutott filmszerephez? A Téltemetésre gondolok, amellyel há­rom éve, a független filmesek feszti­válján kiérdemelte a legjobb női alakí­tás díját. - Aki rendezte, Szalay Péter, korábban a színházunkban han­gosított. Volt egy gondolata, meg­írta a párjával, összeszedett rá pénzt. Baráti ügy volt. Mi kellé­­keztük be a házat Sófalván, ahol forgattunk három hétig. Mert Er­délyben játszódott. Onnan sza­kadt külföldre az a negyvenes nő, akit játszottam. De én voltam a gyermekkori emlékeiben is. Talán ezt méltányolták.­­ Szóval minden út a régi Nemzetibe vezet, amelyet Magyar Színháznak hívnak azóta. Ahogy Erzsébetből is az itteni színlapokon Bözse lett. Mintha ezzel megkülönböztetné a „két éle­tét". Valóban mindkettőre szüksége van? Hiszen ahol több mint évtizede tag, kevésbé tud kitűnni... - Egyvalamire nincs szükség: a tehetségtelenségre. Különben jó, ha van feladat. Nem kötelező mindet szeretni, de mindent meg kell tudnod csinálni. Hiba volna egyetlen irányhoz ragaszkodni. Miért ne kóstolnék bele akár egy operettbe, mint most a Bob herceg­be? Az ilyesmiben például lehet használni azokat a szakmai forté­lyokat, amelyek másutt átlátszó fogásoknak tűnnének. Ebben a színházban olyanok partnereként játszhattam, mint Tolnay Klári és Sinkovits Imre. És könnyű megta­nulni Agárdi Gabi bácsit nézve, hogy „szöveg fenn, poén lenn" vagy hogy milyenek a „spétek" Béres Ilonát is nagyszerű figyelni. Kinyílik az ember szeme és füle. És meg kell becsülni a lehetősége­ket. Kevesen vannak a bogrács kö­rül, akik ehetnek is belőle. I Mitől ilyen „furabogár"? Mi vonz­za a színházon kívül? - Szeretem a könyveket, a fil­meket. Szeretek táncolni, bicikliz­ni, futni, s utána származni. És na­gyon­­ raftingolni. I Vízi sport.... - Vadvízi evezés. Őrült szágul­dás bukósisakban. Nyaranta Uk­rajnából ereszkedünk le a sebes, akár megáradt Tiszán a fiúkkal, akikkel összetartunk a szín­házban. - Elég kemény mulatság. - Egy szem lány vagyok a srá­cok közt. I Szolidabb időtöltés? - Kiskoromban is varrogattam babaruhákat. Mostanában babá­kat, bábokat, textilfigurákat csi­nálok. S játszik is velük? - Nem, nem babázom. Elaján­dékozom őket. Bogácsi Erzsébet Typhon tánca a Theomachiában Milyen legyen? E­lképzeléseink azért vannak. Legyen okos és szép. Legyen olcsó és prak­tikus. Legyen finom és könnyű. Legyen valami szórakoztató, vasárnap esti. Ha iskola épül, az legyen játékos, de érthető és bátorító. Ha templom, teremt­sen kapcsolatot ember és Isten, ha közös­ségi ház, egyén és csoport között. Ha múzeum, a kultúra és befogadója között. Ha plaza készül, legyen izgalmas, de lo­gikus, piaci, de ne pusztán üres gazdasá­gi jelkép. Az én házam legyen az én vá­ram. Ha vár épül, ne kőhalom, hanem le­gyen biztonságos, és fusson körbe vár­árok, mert az úgy dukál. Egy balettinté­zet legyen táncos, az uszoda légies, a reptér ne omoljon össze soha. A „vizuál­­i techniká"-val foglalkozó cég székháza pedig legyen a „vizuális technika" lehet­séges jelentéseinek egyértelmű olvasztó­­tégelye. Ha belváros, az legyen szíves társa­logni a városlakókkal. Ha villanegyed, az építőanyagnak hordoznia kell a „vil­la" szóból áradó eleganciát, kifinomult ízlést. A peremvidék igyekezzék a vá­ros szinte tapintható szövetét szőni to­vább, ne szakadozzon az anyag foszlott ronggyá, mire kiérünk belőle. Ha törté­netesen a Röppentyű utca foszlott stílu­sú hosszán jutunk el a tárgyalt objektu­mig, az mind a festékszagú lakópar­kokhoz, mind az unatkozó rakodódo­bozokhoz, mind a leromlott, földszintes lakóházakhoz képest üdítő alternatívát mutasson. Persze elférjen a megfelelő számú iroda, tárgyaló, de ne lötyögjön a dolgo­zók körül a ház, mint egy túl nagyra szabott öltöny, kérem szépen. És legyen szép. Okos, ötletes, praktikus, arányos, vonzó, és ne hivalkodjon, az építészeti közhelyeket, a jó ég szerelmére, messzi­ről kerülje. Hiába sorolom unásig a jo­gos igényeket és követelményeket, még mindig csak a példáknál tartunk. Mégis vannak olyan épületek Budapesten, megszólal olyan szólam a meglehetős hangzavarban, amely válaszol a rögtön­zött példatár kérdéseire, és még csak nem is túl hangosan. A Mikropa Röppentyű utcai székhá­zát - a Kálvin Center tervezésében is közreműködött - Göcsei Sándor építész neve fémjelzi. A fém jelzi az épület kissé futurisztikus hangulatát, minden árnyé­koló és nyílászáró anyagaként ez szol­gál. A látszóbeton a szintek külső elvá­lasztásaként az őszinte funkcionalitás, az üveg a kétoldalú átláthatóság szolgá­latában áll. A kevés uralkodó anyag mellett kevés forma, szín kap teret. Alapvetően szürke színvilágát a szin­tenként megjelenő piros téglalapok emelik ki az egyhangúság kalodájából. Ez a színpárosítás amellett, hogy egy­szerű és „trendi", még elavulni sem na­gyon tud. A szögletes dobozformát a tervezők nem próbálták hamis truvájokkal olda­ni, bár a projektorokkal és egyéb vizuá­lis technikai eszközökkel foglalkozó cég székháza minden oldaláról mást mutat. Fő- és oldalhomlokzata szinte ugyanazt a látványt adja, de oldalról-hátulról már megbomlik az egység. A hátsó traktu­son az épületből „kiharapott" részletek és feszített acélgerendázat mozgatja meg a tömegét. Földszintes, sátortetős épületecskéhez csatlakozik diszkréten az új jövevény, érvényesen vezetve át a formai, stiláris és méretbeli különbözé­seket a szomszédhoz. Folyami kövekkel rakott, vízi növé­nyekkel telepített „várárok" fölött rezgő fahíd vezet az épület főbejáratához, akár egy balatoni stég a vízbe. A bejárati ajtó mint víztükör veri vissza az érkező képét, ami kicsit mintha „visszapattin­taná" a látogatót. A belső ugyanazt az átgondolt egyszerűséget hozza, mint amit az exteriőr ígért. Feljebb lép az uralkodó magasságnál a fölső szint egy része, üvegtoronyként tárja fel körben az itt tárgyalóknak a külvárosi panorá­mát. Zavaró részletek is akadnak, de csak mint kabáton a gombok. Valójában a postaláda domborműves kis fémdoboz­kája, a céget jelző nyeretlen tábla vagy akár a házfalra került utcatábla sem az építészeti koncepció része. A házat bir­tokba vették a használók szűkebb és tá­­gabb körei, így hát gondolkozhatnak to­vább: vajon a hely, idő, funkció stb. sze­rint alakuló elképzeléseiknek megfelel-e, amit kitalálni, megtervezni nem, csak szemrevételezni tudnak? Legyen szürke és piros, fémárnyéko­lóktól változatos, nyílt üvegfelületeitől barátságos, arányosan négyzetes a vál­lalati székház? Legyen. Szeszler Vera Az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja Itoll www.nol.hu/octogon Az épület hátsó traktusa Az üvegtárgyaló

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék