Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-18 / 219. szám

NÉPSZABADSÁG LENGYEL LÁSZLÓ A­­z 1989-es rendszerváltással és a 2004-es európai bejutással Ma­gyarország teljesítette nemzet­stratégiai feladatait, betöltötte szerepét. A rendszerváltás lehetővé tette, hogy ki­szabaduljunk egy rossz modellből és a keleti szférából, hogy Magyarország visszanyerje politikai, gazdasági, kultu­rális függetlenségét. Az európai csatla­kozás révén Magyarország a nyugati, fejlett Európa részévé vált politikailag, 1918 óta először, bejutott a nagyhatalmi együttdöntés rendszerébe. Korábbi nagy fordulatoknál rólunk döntöttek, nélkülünk. Most az európai népekkel együtt döntünk magunkról. A rendszerváltásban és az európai csatlakozásban Magyarország - a többi kelet-közép-európai országgal verseng­ve - a „legfejlettebb reformország", az „elsőként piacgazdasággá és demokrá­ciává alakuló ország", a „leg-Európa­­képesebb ország" szerepét igyekezett el­játszani. Az érettségi előtt álló gimnazis­ták versenghetnek így, de az érettségi után, az egyetemre bejutottak céljai, ma­gatartása, értékei és érdekei mások. Utoljára az 1867-es kiegyezés, a dualiz­mus juttatott felemás együttdöntési, eu­rópai nagyhatalmi közös kormányzási helyzetbe. Ennek mérlegét érdemes újra végiggondolnunk a későbbiek tükrében. 1918 és 2004 között kizáródtunk - kizár­tak minket és kizártuk magunkat külön­böző kevertségi fokban - az európai döntésekből, ezért a különböző nemze­dékeknek céljává vált, hogy valamely nagyhatalom támogatása révén vissza­jussunk az európai nemzetek koncertjé­be. E negatív, sérelmi helyzetben mások a célok kitűzésének és megvalósításának módozatai. 2004-től pozitív döntési rendszerbe jutottunk. Mit tegyünk? Mi lesz velünk? Új nemzetstratégiai célokra, új ma­gyar szerepre van szükség. Kellemetlen. Gondolkodnunk kell. Nem megy. Érde­mi vitákat kell folytatnunk. Na nee mááá! Közép-Európa megszűnt, amikor Németország egyesült, és Ausztria belé­pett Nyugat-Európába. Kelet-Közép-Eu­­rópa, a visegrádi kezdeményezés elhalt, amikor a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok külön utakon, egymásról tudni nem akarva jutottak a NATO-ba és az Európai Unióba. Magyarországnak nincs vezető szerepe. Nem vezetünk senkit, sehová. Se gazdasági erőnk, telje­sítő- és versenyképességünk, sem politi­kai kivételezettségünk - nagyhatalmak fő szövetségese -, sem biztonságpoliti­kai jelentőségünk, sem kulturális befo­lyásunk. Az 1991-es visegrádi kezdemé­nyezés óta hiányzik a kezdeményezőké­pességünk is. Nem vagyunk a Kárpát­medence bajnokai, európai kishatalom. Nem adunk kulturális, civilizációs min­tát másoknak - nincs nekünk. Kicsi, jel­legtelen, szürke, szellemi karakter nél­küli ország vagyunk. Magyarország helyéről és szerepéről nem folyik vita. Amikor Görögország be­jutott Európai Közösségbe, az Európa­­barát jobboldal megbukott, és a PASOK ilyen jelszavakkal került hatalomra: „Gö­rögország a görögöké", „Görögország önerejére támaszkodhat", „az Új Demok­rácia rossz feltételek mellett vezette be az országot az Európai Közösségbe". Bért emeltek és indexáltak, államosítottak. Ordibáltak. Jót tettek. Szerették a népet. És akkor a görög értelmiség - van ilyen - vitatkozni kezdett, hogy mi a feladat: a társadalom belső átalakítása az állam, a nemzet és a szuverenitás keretei között, vagy az európai illeszkedés, a társadal­mak, a közösségek, a csoportok és az egyének hálózatának kifejlesztése révén. E vita eredménye az ötéves fejlesztési program és a komplex mediterrán prog­ram a görög, az olasz és a francia elmara­dott régiók fejlesztésére. Majd fogcsikor­gatva, négy elvesztegetett év után, kézbe vették Szimitisz súlyos gazdaságstabili­zációs csomagját. Vagy nekilátunk a munkának, vagy itt maradunk örökre. Ne mondják, tudom, Andreasz Papand­reu három év után megint levitte Görög­országot a pályáról, nehogy túlságosan népszerűtlenné váljon. K­ibillentünk az egyensúlyi helyze­tünkből. Dülöngélünk. A rend­szerváltás 15 éve alatt sikerült po­litikai és társadalmi egyensúlyban tarta­ni egy gazdaságilag növekvő, társadal­milag egyenlőtlen és igazságtalan rend­szert. Ez az egyensúly és relatív bizton­ság megbomlott. 2001-ben a jobboldali politika letaszította a gazdaságot a fenn­tartható növekedési pályáról, és egy fenntarthatatlan és egyensúlytalan pá­lyára állította. A baloldali politika foly­tatta a populista politikát, s bár megpró­bálkozott 2003 őszétől a visszafogással, az egyensúlyi állapot helyreállításával, de mindeddig nem sikerült. A verseny­­szféra, a korábbi beruházások, a világ­­gazdaságba való beágyazottsága és a magyar gazdasággal szembeni viszony­lagos autonómiája révén folyamatosan emelkedik, ellenben a költségvetési gaz­daság az eddigi pazarló költekezések és elígérkezések következtében tartósan egyensúlytalan. Klasszikus duális gaz­daság. A kiigazítás, a visszatérés a ver­senyképes és fenntartható növekedési pályára évekbe kerül, ami ellene mond a politikai ciklus logikájának. Magyarországnak rendkívül szűk a mozgástere. A magyar kormányoknak 2004 és 2007 között - igen, két és fél, há­rom éven át - nem maradt osztogatni- és fosztogatnivalója. Ha folytatják a 2001-2003-as politikát, ha vásárolják a választót, akkor Magyarországnak igen kicsiny zugot juttatnak Európa sarká­ban. Először, a tőke költségét nem az európai, hanem az Európán kívüli or­szágok tőkeköltségéhez, kockázatához igazítják. Azután az országot helyezik rosszabb kockázati sávba. Majd átgon­dolják uniós pályázataink kockázatát. Vettél magadnak választót, eladtad a jö­­vődet. Ha viszont teljesíted történelmi kötelezettségedet - ezt tette a nyolcva­nas években Szimitisz Görögország­ban, Delors Franciaországban, s tetszik, nem tetszik Schröder és Eichel Német­országban 2003 óta - államférfiként, ál­lamnőként - viselkedsz, megbolondul­tál, ki akarsz vándorolni, akkor népsze­rűtlen leszel, nem fogják kezedet csók­­dosni, fényképedet leköpik, náci-kom­munista, zsidó-antiszemita leszel, meg­buksz vagy nyersz. De ehhez hinned kéne valamiben. Látnod kellene maga­dat húsz év múlva. Hetényi István örök pénzügyminisz­terrel beszélgetek.­­ Te emlékszel, hogy a kiegyezés után, Andrássy Gyula kormányában Lónyay Menyhért pénzügyminiszter azzal nyújtotta be az első, önálló ma­gyar költségvetést: „fontos, hogy a költ­ségvetési súly legyen megtartassák!" Azután két év múlva már olyan költ­ségvetést készítettek, amivel húsz évre elrontottak mindent. Pénzelték a vasútépítést...­­ Ez volt az „első nagy csábító", mondta rá Szekfű. Ki is vették belőle a maguk pénzét az urak. H­úsz évre elrontani mindent, nem kis dolog. Vajon, húsz évre javí­tani? Lehetetlen. Hiszen nem éveket, de még hónapokat, nem hóna­pokat, de még heteket és napokat se lát­nak maguk előtt vezetőink. Azt latol­gatják, mennyi pénzért adja szavazatát egy igazhitű szocialista, s mennyiért egy buzgó szabadelvű. Mikszáth írja: „Deák csípősen jegyzé meg Vojnics Lukácsnak a hatvanhetet követő or­szággyűlés idején. - Van-e sok pénzed? Vojnics Lukács vállat vont, majd sze­rényen felelte: - A pénz sohase sok, akármennyi. - Azért kérdem - folytatta Deák, mert ide vagy sok pénz, vagy sok ész kell." Csak az ész... Jaj, nemcsak gondol­kodónak kell látszani, gondolkodni is kell. Nemcsak munkálkodónak kell tűnni, dolgozni kell. Az öregúr, amikor egy képviselő fiát vitte neki bemutatni, és beszéd közben azt a reményét fejezte ki, hogy derék ember válik belőle, azt vetette közbe: - Magad légy olyan, ami­lyennek fiadat szeretnéd! De vajon mi­lyennek szeretnék fiaikat politikus uramék?­ r . Az ország színeváltozása KENTAURBESZÉD hétvége 2004. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT 5 K­ét nyelven beszélnek „Rendkívül fontosak a lélektani tényezők, amelyek a pénzügyi pi­acok várakozásait alakítják az amerikai költségvetés megítélése­kor. Ha az a nézet válik uralkodó­vá, hogy a deficit megállíthatatla­nul növekszik, mert senki sem kí­vánja kiigazítani a folyamatokat, akkor megrendülhet a bizalom az Egyesült Államok pénzügyi esz­közeiben és valutájában, össze­omló árfolyam és magas kamat lehet a következménye." Ezt vall­ja teljes joggal a történelmi ta­pasztalatok alapján James Rubin volt amerikai pénzügyminiszter, akinek véleményét Fred Bergsten, a washingtoni Nemzetközi Köz­­gazdasági Intézet (Institute for International Economics) ismert és szakmai körökben elismert igazgatója idézte a világgazda­ságra leselkedő veszé­lyekről - köztük az ame­rikai költségvetés és ke­reskedelmi mérleg daga­dó hiányáról­­ a londoni The Economistnak írt friss tanulmányában. Rubin és Bergsten fi­gyelmeztetése a globali­­zált világban ránk is vo­natkozik. Ez nyilvánvaló, hiszen az utóbbi két év a bizalomvesztés időszakaként vo­nult be gazdaságtörténelmünkbe, s jórészt azért, mert a döntésho­zók fölösleges, felelőtlen, zavaros nyilatkozatai miatt éppen azok a kedvezőtlen lélektani hatások léptek működésbe, amelyek meg­riasztották a büdzsé helyzetét ár­gus szemekkel figyelő pénzügyi piacokat, s ennek következtében nyomás alá került a forint, majd magasba szöktek a kamatok. Az Egyesült Államok azonban elkerülte ezt a veszélyt, holott költ­ségvetési hiánya tetemes, a folyó fizetési mérleg deficitje pedig fel­tartóztathatatlanul bővül. A kamat mégis negyvenéves mélyponton, a dollár gyengülget, de lassan és ki­számíthatóan. Miközben termé­szetesen mindenki tisztában van a kockázatokkal. Még ha túlzás is összehasonlíta­ni a politikai Washingtont Buda­pesttel, a két gazdaság eltérő súlya és nemzetközi szerepe miatt, még­sem teljesen félrevezető az össze­vetés a közgazdasági törvénysze­rűségek érvényesülése és a lélekta­ni hatások szempontjából. Már csak azért is, mert a múlt héten ugyanazon a napon hallgatta meg Alan Greenspan amerikai és Járai Zsigmond magyar jegybankelnö­köt a képviselőház költségvetési bizottsága. Előbbit persze Wa­shingtonban a kongresszusé, utób­bit az Országgyűlésé. S milyen éles, szembetűnő a különbség. Greenspant az vezérelte, hogy minél kisebb visszhangot keltsen, s mint általában, ez most is sikerült neki. Járai viszont feltűnést akart kelteni, és ő sikerrel járt. A követ­kezmény? Az USA-ban nyugodtak maradtak a piacok, Magyarorszá­gon viszont megint felkorbácso­­lódtak a szenvedélyek, s muníciót kapott a parlamenti ellenzék is. Azonnal megugrottak a hozamok, vagyis a magyar adófizető pénzé­ből többet tesznek zsebre a külföl­di befektetők is. Sőt az erős forint mellett érvelő Járai gyengítette, igaz, csak átmenetileg, a forintot, s elúszott az idei további kamat­­csökkentések esélye. Ezzel szem­ben Greenspan kifejezte aggodal­mát a költségvetési hiány hosszú távú, öt évre előre jelezhető alaku­lása - elsősorban a baby boom nemzedék akkor visszavonuló el­ső hullámának nyugellátása­­ mi­att, s ezért is kérte a képviselőket, hogy igyekezzenek az egyensúly felé terelni a büdzsét. De megje­gyezte, hogy a gazdasági növeke­dés ütemének gyorsulása nagy se­gítség lehet. Járai viszont nem so­kat törődött a magyar gazdaság ja­vuló teljesítményével, inkább saját számításai alapján - amelyek nem egyeznek sem a kormányzat, sem az elemzők zömének prognózisá­val - azt hangoztatta, hogy az idén is drámai módon elszalad a deficit, jövőre pedig - ahelyett, hogy a GDP-hez mért aránya csökkenne - tovább duzzad. Jelentette ezt ki, miközben az alakuló új kormány programját nem is ismerhette. Az amerikai jegybank, a Fed, miközben nyilván végez számítá­sokat, a kongresszusnak benyúj­tott elemzésében az ismert folya­matokat tekinti át. A büdzséről - tíz évre előre - a kongresszusi költ­ségvetési hivatal tesz közzé szá­mokat, s mindenki rájuk hivatkoz­hat. Nálunk nincs ilyen intézmény, részben ez az oka a megannyi el­lentétes és ártalmas megnyilatko­zásnak. Részben meg sok más, a közgazdasági törvényszerűsége­ket figyelmen kívül hagyó szak­mai tényező. Bergsten azt írja - s aki döntéshozóként véleményét nyilvánosságra hozza, ezzel is tisztában kell lennie -, hogy öt veszély leselkedik a világgazdaságra. Az ameri­kai folyó fizetési mérleg hiá­nya, amely a dollárt a mély­be taszíthatja, az amerikai költségvetés deficitje, a wa­shingtoni kereskedelmi el­zárkózás, Kína túlfűtött gaz­dasága és az olajárak. A két nyel­ven beszélő jegybankelnökök ösz­­szehasonlítása végett most csak a deficit az érdekes. A neves közgaz­dász úgy véli, történelmi példák­kal és tankönyvekkel igazolható­an, hogy a dollárnak még húsz százalékot kell veszítenie az erejé­ből ahhoz, hogy a hiányok kezel­hetők legyenek. Magyar jegybanki szakértők - miként Járai is mostani meghallgatásán - váltig tagadják, hogy árfolyam és kereskedelmi meg büdzséhiány között létezik bármiféle kapcsolat. Pedig létezik. Általában a világban, kivéve Ma­gyarországot, ahol erős forinttal, elképesztően magas kamattal és legkevésbé sem greenspani vissza­fogottsággal és érzékenységgel fo­lyik a (politikai, lélektani?) hadvi­selés a deficitek ellen, amelyek per­sze csak nem akarnak csökkenni. Alighanem egy újabb hungari­­kummal gazdagodtunk. BLAHÓ MIKLÓS Alan Greenspan Járai Zsigmond Hajótörött KAJÁN TIBOR RAJZA

Next