Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-18 / 219. szám

NÉPSZABADSÁG 111 h é t T )é 0 e m 2004. szeptember is., szombat Törékeny bajszok Nézetegyeztetés az ellenzéki oldalon: Vargha Csaba, Horváth Balázs, Antall József, Szabad György, Orbán Viktor és Tölgyessy Péter. A háttérben Salamon László, Sólyom László és Fodor Gábor Emlékezzünk három bajuszra: • a hatalom alapja a népfelség; a szuverenitást egyetlen politikai erő sem sajátíthatja ki, nem nyilváníthatja magát a népakarat egyedüli letéteményesének, és nem törhet a politikai jogok alkotmányellenes korlátozására; • a közakaratnak előzetes megkötöttségek nélküli, szabad választásokon kell megnyil­­vánulnia, amelynek eredményei mindenkit köteleznek, s amelyekből semmilyen, az alkotmányosság követelményeinek megfelelő politikai szervezet nem zárható ki; • <i válságból való kibontakozás, a demokratikus átmenet megvalósítása csak békés, erőszakmentes módon történhet; egyetlen társadalmi szervezet sem rendelkezhet közvetlenül a fegyveres testületek felett. Az MSZMP tárgyalócsoportja: Gál Zoltán, Pozsgay Imre és Fejti György RÉVÉSZ SÁNDOR 'Ezzel a három bajusszal kezdődött a demokratikus magyar jogállam története. A bajszok a Nemzeti Ke­rékasztal-tárgyalások (NKA) megkezdéséről szóló megállapodásban vannak. Nehezen kerültek bele. A megállapodást 1989. június 10-én írták alá. Az állam­párt és az ellenzék megbízottai június 8-án délután ötkor görnyedtek a késznek szánt, és nem túl hosszú szövegtervezet fölé. Éjfélig görnyedtek. E három ba­jusz miatt görnyedtek leginkább. „Ezzel a három ba­jusszal dolgoztunk legtöbbet. Szóval ez nagyon töré­keny. Nem akarták elfogadni a politikai (elő)jogok felfüggesztésének elvét. Mert azt mondták, hogy ne­kik arra joguk van. De egyáltalán, ezt a népszuvere­nitást nem akarták elfogadni. (...) Nem akarták elfo­gadni a szabad választások pontos formáját. Itt volt egy óriási vita" - számolt be a gömyedésről Tölgyes­sy Péter másnap az Ellenzéki Kerékasztalnak. Azt is mondta, hogy az utolsó bajuszba az MSZMP erőltet­te bele a „közvetlenült". Másképp nem fogadták el. Az a fölvetés, hogy a fegyveres testületek feletti köz­vetett rendelkezés megengedésével valami céljuk le­het, érzékenyen érintette őket. Hiszen ez a gondolat „Bizalmatlanságot sugall. Fölháborodnak, hogy ilyesmit egyáltalán fölvetsz". És tényleg, a negyedik bajuszban ott is volt, hogy a sikeres tárgyalások titka „a kölcsönös előlegezett bizalom". Az MSZMP előlegezett bizalma Tölgyessy szerint titkosszolgálati értesüléseken alapult: „Szin­te bizonyos, hogy mindent tudnak, amit mi beszé­lünk. (...) Nagyon-nagyon jól értesültek voltak. És voltak pontok, ahol el szerettem volna érni bizonyos mondatokat. Pontosan tudták, még az árnyalatok­ban is. Rohadt kellemetlen volt." (Az ülésről szoba­lehallgatás nyomán készült operatív jelentésben benne van, hogy Tölgyessy már két héttel azelőtt is megfogalmazta a lehallgatásukra vonatkozó gyanú­ját egy telefonbeszélgetésben, amit persze szintén le­hallgattak. (L. Révész Béla: Az állambiatonságtól a nemzetvédelemig, 2003, Szeged, 74. o.) A sértődékeny lehallgatók a lehallgatónak bizal­mára szomjúhoztak. Érthető. A Nemzeti Kerékasztal-tárgyalások ezen a napon, szeptember 18-án értek véget tizenöt évvel ezelőtt, három hónapos munka és harc után. Pontosabban: véget nem értek, csak nem folytatódtak. Azért nem, mert szeptember 18-án lezárult az ellenzéki népfront rövid története. Lezárult a demokratikus jogállam megalapozásának és a diktatúra utóvédharcának az a szakasza, melyen az ellenzék közösen, az állam­párt pedig magányosan haladt végig. Ebben a sza­kaszban megalkották a Magyar Köztársaság legfon­tosabb politikai intézményeit, de a tisztességes poli­tikai versenyfeltételek elfogadásáig nem jutottak el. A következő szakasz két hónapig, az ún. négyigenes népszavazásig tartott. Ebben a két hónapban a fő­front két oldalán a szeptember 18-i megállapodók és a meg nem állapodok álltak. Az utóbbiak végigvit­ték a diktatúra ellenzékének korábban közös céljait, s ezzel nagyrészt biztosították a fair politikai ver­seny feltételeit a megállapodók számára is. Á Nemzeti Kerékasztalnál ülők érdekei részben közösek, részben ellentétesek voltak. Közös érdek volt, hogy elkerüljék a csődöt és az erőszakot. A csőd a régi rendszerben elkerülhetetlennek mutatkozott, közös érdek volt tehát a békés rendszerváltás. A dik­tatúra fölváltása olyan rendszerrel, amely piaci és politikai versenyre épül. A politikai verseny leendő résztvevői ültek a Nemzeti Kerekasztal körül, s vala­mennyien arra törekedtek, hogy minél jobb helyről startoljanak. Tehát ellenérdekűek voltak. Az ellentétes érdekek azonban nem lehettek egyenértékűek, hiszen a résztvevők egyik része a teljhatalom, a másik része pedig a hatalomnélküli­ség, a jogfosztottság állapotából sodródott be a rend­szerváltásba. Az állampártnak és szövetségeseinek az volt az érdekük, hogy minél többet őrizhessenek meg anyagi javaikból, kiváltságaikból, helyzeti elő­nyükből. Azoknak pedig, akiknek nem voltak java­ik, kiváltságaik, előnyeik, az volt az érdekük, hogy minél kevesebbet. A demokrácia szempontjából ter­mészetesen ők voltak a jobbak, hiszen általában az a jobb, aki jobban érdekelt a jobb-ban. A Magyar Köz­társaság demokráciájának minősége múlott azon, hogy milyen mértékben sikerül meghiúsítani az ál­lampárt előnyőrző törekvéseit. Hiszen a demokrácia minősége annál jobb, minél tisztességesebbek benne a politikai versenyfeltételek. így tehát a demokrácia minőségi érdekeit az MSZMP-vel leginkább szem­ben álló pártok képviselték, a legkevésbé pedig az MSZMP maga. A kettő között álltak azok, akiknek ellenzéki vetélytársaikkal szemben az volt a „kom­paratív előnyük", hogy kevésbé voltak ellenzékiek. Az MSZMP, illetve az állampártban készülődő utód­párt lehetséges partnerként számított rájuk, na­gyobb teret és kedvezőbb megítélést kaptak a nyil­vánosságban, ezért az MSZMP megőrzött kiváltsá­gai, jobb esélyei az ő érdekeiket is szolgálták volna. Bizonyos mértékig. Ez az érdekkülönbség hasította szét az Ellenzéki Kerekasztalt tizenöt évvel ezelőtt. Amikor az MSZMP 1989 februárjában föladta azt az álláspontját, hogy a válságot az egypártrendszer keretei között kell leküzdeni, Magyarországon már javában működtek az ellenzéki pártok, és a közvéle­mény-kutatások szerint a dönteni tudó megkérde­zettek több mint 70 százaléka szükségesnek tartotta a többpártrendszer bevezetését. Márciusban meg­alakult az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) azzal a céllal, hogy egyeztetett állásponttal, konszenzusos döntés­­hozatallal, közösen tárgyaljanak az MSZMP-vel. Az MSZMP ebből nem kért. Egyenként, az általa meg­határozott időben és feltételekkel kívánt tanácskozni az EKA szervezeteinek egy részével, keverve őket saját vazallusaival. Mindenképpen el akarta kerülni „az ellenzék" létezésének elismerését. Ezt úgy kom­munikálták, hogy elutasítják a „címkézést" és a „blokkpolitikát". A megosztási törekvések (ekkor) nem jártak sikerrel. Az MSZMP reformkörei szegedi országos tanácskozásukon május 20-án fölszólítot­ták „a hatalom képviselőit", hogy szakítsanak „halo­gató taktikájukkal", s kezdjenek azonnal érdemi tár­gyalásokat az EKA-val. Az MSZMP vezetőinek szembe kellett nézniük a pártszakadás veszélyével. Kénytelenek voltak elfogadni partnernek az EKA-t, az EKA viszont beletörődött a civil kamuflázsba, és megtűrte a tárgyalásokon korlátozott jogokkal a pártállami intézményekből (népfrontból, szakszer­vezetből) és állampárti civil szervezetekből álló har­madik oldalt. A második lépésben az MSZMP beletörődött, hogy a demokratikus jogállam alapvétő normái egy­értelműen és félremagyarázhatatlanul belekerülje­nek a Nemzeti Kerékasztal-tárgyalások megkezdé­séről szóló megállapodásba. Ettől kezdve már csak a részletekben lehetett elhelyezni az ördögöt. A tárgyalássorozat legfőbb célja a demokratikus jogállam intézményi és jogi feltételeinek megterem­tése volt. Az NKA bizottságaiban, szakmai és politi­kai fórumain hatalmas és termékeny alkotómunka folyt. Szeptemberre készen állt a csomag, ami bizto­síthatta az alapvető emberi és politikai jogok érvé­nyesülését, a pártok működését, a szabad választá­sokat, a demokratikus kormányzást. Föltéve, hogy megszületik a megállapodás, s a csomagot megsza­vazza az Országgyűlés. Voltak azonban nyitott kérdések. Ezek azért vol­tak nyitva, mert az MSZMP nem mondott le róla, hogy a diktatúra gyümölcseit a demokráciában érté­kesítse. Érvényesítse a mások elnyomásából, jog­fosztásból, a hatalom kisajátításából származó elő­nyeit - anyagi javakban, szervezettségben, ismert­ségben és a nyilvánossághoz való hozzáférésben. Az MSZMP nem kívánt elszámolni a vagyonával, legalábbis nem a tőle független szervezetek számára ellenőrizhető módon. Nem véletlenül. Horn Gyula fogalmazta meg ezzel kapcsolatban az MSZMP cél­ját egy zárt KB-üléshez méltó nyíltsággal: „Feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a párt rendelkezésére álljon." Ezt szolgálta volna többek között az augusztus végén megalakult Next 2000 Kft. is, ha az ellenzék nem csinál belőle botrányt. Az MSZMP nem kívánt kivonulni a munkahe­lyekről. Sőt, utódpártja sem. Az MSZP alakuló kong­resszusán nagy többséggel megszavazták, hogy benn maradnak a munkahelyeken, ami nemcsak ha­talmas szervezeti előnyt jelentett volna a választáso­kon a munkahelyekről negyven éve kizárt vetélytár­­sakkal szemben, de lehetőséget is állami pénzek ész­revétlen fölszívására a nagy állami vállalatokon ke­resztül. Az MSZMP nem akarta megszüntetni a párt fegy­veres erejét, a Munkásőrséget sem, ami ekkor már nem állt a párt közvetlen felügyelete alatt. (A Mun­kásőrség miatt kellett hát az MSZMP-nek annyira a „közvetlen" jelző a harmadik bajuszba. De hogy a Munkásőrség mire kellett nekik?) E három kérdés lezárása nélkül még alá lehetett volna írni a megállapodást, de a köztársasági elnök státusának tisztázása nélkül nem. Az MSZMP az időelőnyét igyekezett kihasználni: erős, közvetlenül és még a parlamenti választások előtt megválasztott elnököt akart. Akkor, amikor még egyetlen ellenzéki politikus sem tehetett szert akkora ismertségre, mint az MSZMP elnökjelöltje, Pozsgay Imre, amikor még nem lehetett vele szemben esélyes, „fölépített" ver­senytársat állítani. Az EKA-n belül igen különböző fölfogások voltak a köztársasági elnöki intézmény­ről. Antall Józsefnek kivételes leleménnyel sikerült mindenkivel elfogadtatnia az 1946/I-es törvény alapján létrehozott középerős elnöki státust. Abban is megegyezés született, hogy az államfőt a parla­ment választja. Az MSZMP viszont ragaszkodott ah­hoz, hogy az első elnök kivétel legyen. Őt válasszák meg közvetlenül és azonnal. Arra hivatkoztak, hogy veszélyezteti az ország stabilitását, ha a parlamenti választásokig hátralévő néhány hónapban csak egy korlátozott jogkörű, ideiglenes elnök áll az ország élén. Ezt az érvelést nemcsak most, tizenöt évvel azután, hogy Szűrös Mátyás elnökösködésével gond nélkül túléltük azt a néhány hónapot, de akkor sem lehetett komolyan venni. Szeptember elejére az elnökválasztással kapcsola­tos konszenzus az EKA-ban fölborult. Azután borult föl, hogy Antall József és Pozsgay Imre Csoóri Sán­dor társaságában megvitatta a dolgot Pozsgay arácsi nyaralójában. „A magam részéről 1989 nyarán és szeptemberében egyáltalán nem tartottam volna az ország számára károsnak Pozsgay elnökségét" ­­mondta később Antall József (Radics Péter: Közép­­útón - Európában), „...megemlítettem Antalinak, hogy el tudnám képzelni őt abban a rendszerben mi­niszterelnöknek, ahol én vagyok a köztársasági el­nök" - nyilatkozta Pozsgay (A puha diktatúrától a kemény demokráciáig). „Áz MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekeit szolgáló koalí­ció" - jelentette ki Antall József októberben, az MDF II. országos gyűlése után tartott sajtótájékoztatóján. Kibontakozott tehát egy koalíciós perspektíva az ország két, akkor messze legerősebb pártja között, és ez fölborította az Ellenzéki Kerekasztalt. Az Antall vezette tömb föladta az EKA közös álláspontját, és aláírta a megállapodást azzal a záradékkal, hogy ha az elnökválasztásra a parlamenti választások előtt kerül sor, akkor közvetlenül választják az elnököt. Az SZDSZ a Fidesszel együtt lemondott vétójogá­ról, nem akadályozta meg a megállapodást, de nem is írta alá, hanem népszavazást kezdeményezett a négy nyitott kérdésről. A nép pedig lezárta azokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék