Népszabadság, 2004. október (62. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-18 / 244. szám

12 2004. OKTÓBER 18., HÉTFŐ s Kiállítás­ ra, akkor veselkedjünk neki új­ra. Susan Sontag írta egyik tanul­mányában, hogy a tragédiák kri­­tikátlan és tömeges előmutatása egy idő után kiöli az emberből a szánakozás képességét, és lezül­­leszti a lelkiismeretet. Ezt a gon­dolatot fotográfiai tárgyú írások­ban sokszor idéztem már, és még sokszor fogom idézni. A világ legjobb sajtófotósainak kiállítá­saival kapcsolatban bizonyosan. Csütörtökön nyílt meg, és no­vember 14-ig tart nyitva a Nép­rajzi Múzeumban a 47. World Press Photo kiállítás. A 2003. év eseményeit bemutató versenyre 124 ország 4176 fotóriportere ki­csivel több mint 63 ezer felvételt küldött, ezeket független nem­zetközi zsűri bírálta el. A nagydí­jat a francia Jean-Marc Bouju kap­ta, az év sajtófotóján egy ameri­kai fogolytábor kusza szögesdrót hálója mögött fogságba esett, csuklyás iraki férfi vigasztalja négyéves kisfiát. Teheti, mert az amerikai katonák levették róla a bilincset, hogy átölelhesse gyer­mekét. Szép kép. Erős kép. Töb­bet mond az iraki eseményekről és a világról, mint a vércsatakos felvételek, amelyekből bőven lát­ható az idén is. Az ember azt gondolja, némelyikhez még kö­zel menni is kockázatos, mert fer­tőz, összemaszatol, sőt szinte be­ránt a történetbe: áldozattá vagy bűnelkövetővé tesz. Csak találomra. A libériai pol­gárháború egyik gyomorforgató pillanata: kormánykatona ma­gasra tart egy levágott fejet. Egy iraki nő megcsókolja tömegsírból előásott fia koponyáját. Holttest a hóban, a grozniji Minutka téren. Férje haragjától rettegő és félel­mében önmagát felgyújtó nő ösz­­szeégett teste. Aztán iraki ször­nyűségek minden mennyiség­ben. AIDS-esek, menekülttábo­rok, földrengések áldozatai. Leu­kémiások és nigériai prostituál­tak. A világ legjobbnak mondott fotóriporterei még az Ohio ál­lamban rendezett ikertalálkozón is meglelik a sérült ikerpárt, egy Sierra Leone-i focipályán végtag­­hiányos labdarúgókat fényké­peznek, lovaspólóversenyen pe­dig infarktus miatt haldokló lo­vat. Tényleg ilyen a világ? Vér, tra­gédia és pusztulás? Vagy csak a szenzációra vadászó fotóriporte­­­rek mutatják ilyennek? Esetleg a képeket válogató zsűri? Netán ilyet kell válogatniuk, mert a csil­lagok magasságáig fölpiszkált in­gerküszöböt már csak csúcstra­gédiákkal lehet átlépni? Susan Sontagnak igaza van: a túlzott mennyiségben nyakunk­ba zúduló katasztrófák és ször­nyűségek látványa tényleg kiöli a szánakozás képességét, sőt ellen­állóvá tesz a tragédiával szem­ben, így tehát éppen ellenkezőleg hat. Nem mozgósít a kegyetlen­ségek ellen, hanem segít elfogad­ni azokat. Emberként közömbö­sek leszünk, fotóriporterként ér­zéketlen profik, szerkesztőként pedig embertelenek és lárvalel­­kűek. Olyanok, akik akár a halál­tusáját vívó futballista képét is hajlandók a címlapra szerkeszte­ni. Félreértés ne essék: nem a mé­zesmázos füllentés, a pitypangos hazugság hiányzik. Hanem egy objektívebb világkép. Egy össze­tettebb. Árnyaltabb. Lazább. Amelyben nem csak erőszak és különlegesség létezik. Amelyben megjelenik a sport igazi arca, ahol a természetfotó a természet­ről szól, és nem a természet pusz­tításáról, ahol azért több a humor és a remény. Mert bár ilyen típusú képek ezen a kiállításon is láthatók, mégsem ezeket érezzük hangsú­lyosnak. De azért ne menjünk el Jan Banning portrésorozata mel­lett, amely az indiai bürokrácia megfáradt katonáiról szól, vagy Jan Sibík munkái mellett, ame­lyek festői szépséggel mesélnek a hagyományos indiai birkó­zásról, a kusziról. Nézzük a fut­ballbíró Collina erős tekintetét vagy a párizsi, londoni, madridi metróállomások pompás geo­metriáját. A World Press Photo szerve­zőinek, zsűritagjainak nagy a fe­lelősségük. Kiváltképp ma, a vizualitás korában. Ma, amikor egyre többen nyomkodják digitá­lis masinájuk exponáló gombját (mellesleg a pályázatra érkező fotók nyolcvan százaléka digitá­lis felvétel), amikor profik és amatőrök jóvoltából már annyi felvétel készült a világról, hogy önkényes válogatással bárki ösz­­szeállíthat egy-egy magánhasz­nálatra szánt történelmet. Amelyben, ha csak a szenzációra figyelünk, csupán vérmaszatos emberek haldokolnak, lőnek és rohangálnak. Egyenesen bele a nagy büdös semmibe. Trencsényi Zoltán Vérzékeny pillanatok Néprajzi Múzeum, 47. World Press Photo Carolyn Cole: Bagdad. Iraki család gyászolja rokonait KULTÚRA NÉPSZABADSÁG I Színház A Rumbach utcai Csongor F­eltörhetetlenül kemény diója színház- és drámatörténetünk­nek Vörösmarty Csongor és Tün­déje. Ünnepi alkalmakkor köteles­­ségszerűen játsszák. Kötelesség­­szerűen behajtják a diákságot, megszilárdítva benyomásukat, hogy Vörösmarty Mihálynál keve­sebb unalmas drámaköltő akad. A látott Csongor-tömegből négy kí­sérleti előadás volt szabályrombo­ló: Valló Péter veszprémi borús ki­menetelű szerelmi története, Kerényi Imre „döghalált" hangsú­lyozó, Világos utáni komorsága, Sík Ferenc busómaszkajátéka, va­lamint Zsótér szorongásos álma. Ők szakítottak az irodalomtörté­nészek makacs félreolvasásaival és a színházak Jaschik Álmos ihlette pitykés népmeseségével. Balkay Géza - a legutóbbi nemzetibeli (másodszereposztású) Csongor - kiszabadította a versek szerelmi szenvedélyét. A Cson­gor-játszás hagyománya volt a kefirszenvedélyű szavalószerelem. Az R. S. 9. Színházban fészekalja diósjenői 10-14 éves iskolásra a főpróba csöndet kényszerített a nézőtéren. Balkay drámaian mű­ködővé tette a levegőben lebegő testetlen szerelmet. Mirigy (Ko­vács Éva Rebecca) és Csongor úrfi (Túri Bálint) között régi szerelem a kapocs. A szenvedélyes Mirigy szerelmi harcot vív viszszaszerzé­­séért. A testetlen Tündérvilág kergetése helyett valóságos szerel­mi mese a színpadi hajtóerő. Ma­jor Róbert, Jáger Szabolcs, El Karamany Yaszin a költő elképze­lése szerinti zabolátlan roma csá­vók, nem ördögfiúk, a rendező el­képzelése szerint a Fejedelem, a Kalmár és a Tudós alakjában is meggyőzően fellépnek. Balgát jó­ízűen Nagy Ferenc adja. Lacza Edit kicsattanó Ilma. Boros Pan­na szubretti Ledér. Tolókocsiban érkezik végzetet sugallva az Éj (Flórian Leona, művésznevén Lá­bán Katalin). Gergely Erika a színháztörténet első fekete hajú Tündéje. Ő sem éteri teremtés. A fináléban nővé éretten várja a be­teljesülést. A díszlet gyakorlatiasan egy­szerű: négy drapéria, egy fa (alat­ta néhány négyzetcenti pázsittal), egy széles karimájú kút. A játék dinamikusan kitölti a teret. Balkay rendezésének váratlan értéke, hogy a játszók komoly tréningen keresz­tül eljutottak a szokványos vers­­kántálástól a megértetten egysze­rű közlésig. Kivétel nélkül tisztá­ban vannak vele, mit miért mon­danak, és mi a jelentése. Nem bele­szavalnak a színházi űrbe: ember küzd emberrel és önmagával. A Csongor és Tünde előadásával az R. S. 9. Színház éles lépéssel ju­tott előbbre. M. G. P. Miskolc: artmoziból wellnessközpont? Eladja Miskolc városa a nemrégiben pá­lyázati pénzből felújított artmozinak he­lyet adó ingatlanrészét. A vevő ismét szállodát, valamint wellnessközpontot akar kialakítani a belvárosi épületben. Nemrég arról döntött a miskolci közgyűlés, hogy értékesíti a belvárosi Kossuth mozinak is helyet adó épületben lévő résztulajdonát, azaz magát a kéttermes artmozit. A beruházó 115 millió forintot fizet a városnak, és az épületben - eredeti funkció­jának megfelelően - szállodát, valamint exkluzív wellnessközpontot alakít majd ki. A helyzet aggályos, mert a kéttermes, 480 ülőhe­lyes filmszínház a város egyetlen artmozija, az első vidéki játszóhely, amelyet 2000-ben az EU Európa Cinemas hálózatába is felvettek. A Kossuthot rá­adásul tavaly újították fel 62,5 millió forintért - en­nek több mint 60 százaléka a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériumától kapott vissza nem térí­tendő állami támogatás volt. A város akkor vállalta, hogy a Kossuthot öt évig artmoziként üzemelteti - ha mégsem, vissza kell fizetnie a támogatást. A mis­kolciak döntése a politikusok által sokszor emlege­tett, tavaly év végén konszenzussal elfogadott, a magyar és európai művészfilmeket játszó országos artmozihálózat létrehozását előíró filmtörvény irányelveivel is ellentétesnek látszik. A helyi vezetők közül még senki nem kereste meg a kulturális tárcát, amelynek tisztségviselői nem is nyilatkoznak addig, amíg hivatalos értesí­tést nem kapnak az ügyletről. A Kossuth mozit üze­meltető, önkormányzati tulajdonú Cine-Mis Kht. igazgatója, Bíró Tibor lapunknak cáfolta, hogy a mo­zinak gyenge volna a kihasználtsága. A Kossuth sokkal hatékonyabb, mint a két miskolci multiplex, amelyekről az üzemeltetők már évekkel ezelőtt be­ismerték, hogy veszteségesek. A város a felújítás előtt álló egykori Béke moziba költöztetné a Kossuthot, amely az első hírek szerint a nagyterem felett, egy 150 személyes, mobilszékes helyiségben kapna helyet. A minisztériumi támo­gatás azonban kifejezetten a Kossuth szék- és te­remszámára szól, ráadásul feleslegessé válna a 20- 25 millió forintot érő vetítés- és hangtechnika, ame­lyet továbbadni, kiadni nem lehet, mert a szerződés szerint öt éven keresztül a Cine-Mis vagyonában kell maradnia és ott amortizálódnia. A helyzet rendezése érdekében csütörtökön Mis­kolcra megy Port Ferenc, a hazai artmozi-egyesület elnöke, a fővárosi hálózat nagy részét üzemeltető Budapest Film igazgatója. Miskolc önkormányzata a belváros alaposan megkopott fényét szeretné visszahozni, és bármilyen különösnek hat is, e re­mélt folyamat része a mozi épületének eladása. A vevő ugyanis vállalta a sétálóutcában álló, a Kos­suthnak otthont adó valamikori Avas Szálló felújí­tását. A kulturális területért is felelős alpolgármes­tert, Fedor Vilmost - aki a filmtörvényt ellenőrző parlamenti albizottság tagja - külföldi útja miatt nem tudtuk elérni. Legutóbbi nyilatkozataiból az derül ki, hogy az önkormányzat nem akar lemon­dani az artmozizás lehetőségéről. A tervező már dolgozik azon a - reményeik szerint a pályázat ki­írója által is elfogadható - megoldáson, amelynek eredményeként a multikulturális központtá átala­kítandó valamikori Béke moziban két kistermet hoznak létre. A Kossuth csak egyszer fog költözni - ígérik, akkor, amikor elfoglalhatja végleges helyét. Cs. G.-P. D. Ebből lesz a wellnessközpont Megkezdődött a Viennale Október végéig tart a 43. Viennale, amelynek egyik retro­spektív programja magyar vo­natkozású: a belvárosi Metró mozi Fejős Pál filmjeit vetíti, fel­elevenítve ezzel a húszas évek egyik legjelentősebb hollywoodi rendezőjének ritkán emlegetett munkásságát. A kéthetes sereg­szemle alatt összesen 300 filmet vetítenek - közülük 44 doku­mentumfilmet. Utóbbiak között szerepel két magyar film szere­pel: a Hegedűs Péter Örökség: egy halász története, valamint Pölcz Boglárka és Pölcz Róbert Szafari című munkája. A promi­nens vendégek közé tartozik Agnes Varda francia rendezőnő, aki az idei filmfesztivál előzete­sét alkotta, s Hannelore Elsner né­met színésznő, ő Az asszony ve­zet, a férfi alszik című filmjének bemutatóján vesz részt. A Viennale nem klasszikus ver­senyfilmfesztivál, bár Bécs vá­ros, illetve a közönség itt is dí­jazza a legjobban tetsző munká­kat. Elsősorban olyan filmeket láthat a közönség, amelyeket máshol már bemutattak. És amelyek zöme - az itteni mozi­rajongók legnagyobb bánatára - soha nem jut be az osztrák mo­zik programjába. Ezzel is ma­gyarázható az évente megismét­lődő roham a fesztiválmozik „el­len": az idén az igazgatóság az éhség csillapítására egy nap hosszabbítást tervezett be. Ez azt jelenti, hogy a zárás után ok­tóber 28-án az egyik mozi több termében reggel hattól éjfélig lé­nyegében szünet nélkül vetítik azokat a filmeket, amelyek iránt a legnagyobb volt az érdeklődés. A részletes program a www.viennale.at honlapon talál­ható. Bécs, 2004. október 17. Szászi Júlia

Next