Népszabadság, 2004. október (62. évfolyam, 230-254. szám)
2004-10-30 / 254. szám
NÉPSZABADSÁG hétvége 2004. OKTÓBER 30., SZOMBAT 5 Miként legyünk szolidárisak? CSÁNYI VILMOS modern társadalmakban sokféle formája van a szolidaritásnak. A legegyszerűbb, ha az egyén vállal valamit, amivel másokon segíthet. Pénzt ad, kenyeret, kifesti a tornatermet, gondozza az öreg, rokonaitól elhanyagolt szomszéd nénit. Ilyenkor mindenki tudja, hogy miről van szó, az is, aki ad, az is, aki kapja. A kisebb közösség is lehet szolidáris. Felismeri a bajbajutottat és hívja a segítőket, vagy korlátozott közösségi forrásaiból nyújt némi támogatást neki. Ezt a formát néha megszólják: „Nem kéne neki adni, mert nem érdemli meg!" Kisközösségekben a viszonyokat könnyű tisztázni, és a szolidaritás, ha a kultúrája kiépült, helyesen működik. A nagyobb közösségek szolidaritása sokféle valós problémát vet fel. Befizetem az adómat, és abból százféle intézményt látnak el pénzforrással, néha százmilliárdokat tömnek vesztes bankokba - persze az én érdekemben. Máskor tíz- és százmilliókat adnak egy-egy családnak, hogy unokáim majd fejlett borkultúrájú országban élhessenek, ami ugye nekem nem utolsó szempont, addig legfeljebb kicsit összehúzom magam. A korrupció is a szolidaritás egyik szélsőséges formája, amelyben ügyesen kiválasztott egyéneket vagy kisebb csoportokat támogatnak az adómból, mint a fenti példák is mutatják. De vannak olyan esetek, amelyekben a nagyobb közösség szándékának tisztessége vitathatatlan, mégis jó lenne tudni, van-e más megoldás is. Krokodilkönnyek hullanak mostanában a privatizáció miatt, féltik az ország gazdasági önállóságát azok, akik átaludták az unióba való belépés fáradságos időszakát. Féltik sokan a vasutakat és a buszjáratokat a privatizációtól, mert a tőkés emelni fogja a jegyárakat, ritkítani a járatokat. z utóbbin talán érdemes elgondolkodni, hogyan is van valójában, mert nem látni a médiában a pontos helyzetfelismerés apró megnyilvánulásait. Az állami busztársaság valószínűleg alacsonyan tartja a jegyárakat, ami jó, ami a szolidaritás egyik formája, két baj van csak vele, az egyik az, hogy mindenkinek egyformán jár, akármennyi is a jövedelme egyébként, a másik, hogy az alacsony jegyárat az én adómból fedezik. Aki úgy gondolja, hogy ne magánosítsák a buszvállalatokat, az azt is gondolja, hogy rendjén van, ha azok költségeinek egy részét az adófizetők fizetik. Ezzel meg ugye az a legfőbb baj, hogy lehet, hogy a buszosok nemcsak a szükséges pénzt kérik az államtól, hanem azt is, ami esetleges silány munkájuk miatt szükséges, ha éppen silány a munkájuk. Állami vállalat is működhet nagyon jól, de olyan jól soha, hogy pusztán szolidaritásból feleannyiért adja a jegyeket, mint amennyibe azok kerülnek. Ilyen jó vezetése egyetlen állami vállalatnak sem lehet. Talán egyértelműbb lenne, ha a buszjegyért éppen anynyit fizetnénk, amennyibe az kerül, de azoknak, akik rászorulnak, az állam megtérítene egy részt. Ez világos helyzetet teremtene. Szolidaritás: az a hozzájárulás, ami jegyenként pontosan ennyi forintba kerül, és kielégítően meghatározzák, hogy ki az, aki erre rászorul. Milyen jó lenne, ha megtudhatnánk, hogy a buszokra mennyit fizetnek az adónkból, és ebből mennyi az, amennyit a szolidaritás indokol. És természetesen az is lehetséges, hogy ha a két rendszert, az állami buszvállalat és az állami támogatással is kiegészített magánvállalat összes költségeit összehasonlítják, kiderül, hogy a jól megfontolt egyéni támogatás annyi pluszköltségbe kerül, hogy nem érdemes bevezetni, jobb, ha marad az állami cég, a szolidaritásból eredő forrásokkal, de erősen a körmére kell nézni. A fővárosban is szidják a BKV-t, hogy nem tud olyan ügyesen gazdálkodni, hogy a tényleges költségek felébe kerüljön a közlekedés. Itt is hetente kéne közölni, hogy mennyi a tényleges költség, és ebből mennyit fedez az állam, szolidaritásból, vasutak ügye még ennél is komplikáltabb. Mert a vasút nemcsak szolgáltaás, hanem kultúra is. Kettős értelemben. Először is hét-nyolcezer kilométernyi pályája nemcsak oda szállít árut és utast, ahová a piac megkívánja, hanem oda is, ahová azért lehet eljutni, mert a nagyközösség úgy gondolja, hogy a kis falvakat is el kell érni vasúton, mert egy kultúrország ezt szolidaritásból lehetővé teszi, és nem akarja lakosainak egy részét a haladásból kizárni. Persze ezt is az én adómból, és ebben az esetben is jobban örülnék, ha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy mennyit költök erre a nemes kulturális gesztusra. Tehát világos kimutatás kellene arról, hogy ezt és ezt a vonalat ennyi és ennyi szolidaritási ráfordítással tartjuk fenn. Akár kérhetnék az összeg felét a falvak tíz évig is, azzal, hogy a vasút igazából nem kell már nekik, megvannak nélküle. A vasút kultúra, abban a másik értelemben is, hogy szervezete egy tradicionális közösség. Szokásokkal, fegyelemmel, hivatástudattal és fontos kistérségi kapcsolatokkal. Biztosan lehet egy modern vasutat csinálni nélkülük, új típusú szerveződéssel, haszonelvűségi alapon. Kérdés, hogy örülnénk-e neki? Angliában megpróbálták, és kiderült, hogy a magántulajdonost nem a biztonság és a megbízhatóság vezérli, hanem valami furcsa, meghökkentő módon: a nyereség. Erre persze nem is gondoltak a magánosítás előtt, ezért most visszacsinálják. Tisztelt Kormány! Tisztelt Ellenzék! A privatizáció nem minden vagy semmi kérdése. A magánosításról és annak ellenzéséről egy szót se, amíg nem tisztázzák, hogy a fenti és az ezekhez hasonló ügyekben miféle nemes célokra kívánják adómat fordítani. De konkrét számokat kérek! A KENTAURBESZÉD KRAJCZÁR GYULA anuár elseje történelmi nap lesz a világ textilipara számára: négy évtized után megszűnik az úgynevezett kvótarendszer. Ez elvileg azt jelenti, hogy teljesen szabad lesz a kereskedelem, s a fejlődő országok az eddigi meghatározott mennyiségek helyett annyi textilterméket exportálhatnak a fejlett országokba, amennyit csak tudnak. Mert az természetes, hogy eddig a szabad kereskedelem és a szabad piacok nagy elvi hívei voltak azok, akik az akadályokat felállították, mivel elveikkel szemben ezt diktálták érdekeik. S mivel részben ezt diktálnák továbbra is, erőteljesen rezesednek a nadrágok, melyek persze ma is többnyire olcsó távol-keleti szállítmányokból vétettek. Az amerikai textilipar romjain ücsörgő mai menedzserek szabályos Kínakampányba kezdtek, pontosabban Kína-ellenes kampányba, mondván, hogy a kínaiak pillanatok alatt le fogják tarolni a világ teljes textilpiacát. A kvóták megszüntetése elvileg mindenkinek jó, aki olcsó terméket tud szállítani, s értelemszerűen eddig sem csak a kínaiakat korlátozták, hanem minden olcsó termelőt. A viszonylag alacsony bérköltségek azonban várhatóan csak az egyik tényezőjét jelentik majd a nagy átalakulásnak. Az amerikai és az európai textiliparnak eszerint mindenki ellensége lesz, aki kevesebbet fizet a dolgozóinak, vagyis a fél világ. Igen ám, de a teljesen szabad piacon a sok azonosan olcsó termék eladásának versenyében a leghatékonyabban kereskedők fognak dominálni, s ezek általános nézet szerint a kínaiak. Vagyis akár az is előfordulhat, hogy a kvótarendszer eltörlése után mondjuk India vagy Thaiföld még annyi textilt sem tud eladni a fejlett piacokon, mint korábban. A kvóta ugyanis nemcsak korlátoz, de garantál is. Az amerikaiak tehát gyorsan rájöttek, hogy szerencsés lenne Kínát kifejleszteni egyes számú közellenséggé. A frontvonal így nem a gazdagok és szegények között húzódna, amely szituációban mindig nehezebben tarthatók a hadállások, hanem Kína és a világ között, s úgy lehetne nyerni még egy kis időt. Márciusban az amerikai iparági szervezetek rá is tudták venni török és mexikói partnereiket (finom szereplőválasztás), hogy követeljék a kvótarendszer fenntartását 2007 végéig, magyarul 2008- ig. Ez a dokumentum az úgynevezett Isztambuli Nyilatkozat, amely lehetne akár washingtoni is, csak nem festene annyira jól. Máig ezt 52 ország mintegy kilencven szervezete írta alá. A követelés azonban annyira rosszul hangzik, oly mértékben szembemegy a fősodorral, hogy a WTO tagállamai természetesen nem nyúltak a korábbi döntéshez, s a textilkvóták most már minden bizonnyal befejezik dicső pályafutásukat. A világot Kínából néző ember bárdolatlansága lenne azonban nem felfigyelni arra, hogy az Isztambuli Nyilatkozatnak vannak nagyon igaz elemei. Egy szabad, nyílt versenyben a kínai cégeknek valóban sokkal nagyobb esélyük lesz, mint másoknak, éppen méreteikből és kereskedelmi kultúrájukból fakadó hatékonyságuk miatt. A hatékonyságért kárhoztatni valakit azonban nem igazán elegáns dolog az üzleti és kereskedelmi világban. Ráadásul a szövetségeskeresés hevületében eltakarja a másik okot, az olcsó munkást, aki a valódi stratégiai probléma. Miattuk mennek az amerikai és a többi fejlett országbeli cégek Kínába, s mennek természetesen a kínai textiliparba is, befektetőként, s megrendelőként is. Ne tévedjünk, a Gucci vagy a Tommy Hilfiger darabjai jórészt a kínai textilipar termékei. Ugyanakkor a kvóták megszüntetéséből fakadó félelem rávilágít azokra nyugati szempontokra is, melyek mintha a jobban kereső munkásban lennének érdekeltek, csak éppen nem merik kimondani: kínai munkások - és természetesen az indiai, pakisztáni, bangladesi, thaiföldi és sorolhatnánk - alacsony bérszínvonaláról beszélni eufémia. Nem akkurátus a megközelítésem, de a színvonal szót belevenni az erről szóló beszédbe szabályos arcátlanság. Botrányos éhbér, maradjunk ennyiben, s még ha csak a bérről lenne szó. A foglalkoztatási körülmények, a társadalombiztosítás, az emberi méltóság tisztelete, s holnap reggelig sorolhatnám a pontokat, ahonnan elindulva mindig a mai emberiség igazi horrorjához jutnánk. Még éppen Kína az, ahol legalább szándék van a dolgok megváltoztatására, s persze tapasztalat arról, hogy sokszor a szándék milyen kevés. A textilipari menedzserek nyilván nem stratégiai gondolkodók, legalábbis saját üzletükön kívül. Nem is fogják megoldani ezt a problémát, ők nem. Az említett olcsó munkások valószínű egyetlen esélye, ha iparáguk, s a környékükön más iparágak is akkorára nőnek, hogy jogi és üzleti értelemben is konszolidálhatók legyenek. Fia ezt a folyamatot a világ engedi, ahogy eddig nem engedte, az azt jelenti, hogy egyre növekvő, bár még sokáig alacsony béreikkel gyakorlatilag tönkreteszik a fejlett világ megfelelő iparágait. Ezen érthető okból fordultak szembe a Világkereskedelmi Szervezettel annak idején Seattle-ben amerikai szakszervezetek vezetésével különböző civil csoportosulások. Hogy az érdekeiket védik, az valamelyest respektálható, csak ne mondanák közben, hogy mindezt a harmadik világ érdekében teszik. Peking, 2004. október A kvóta vége s Made in China