Népszabadság, 2004. október (62. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-30 / 254. szám

NÉPSZABADSÁG hétvége 2004. OKTÓBER 30., SZOMBAT 5 Miként legyünk szolidárisak? C­SÁNYI VILMOS modern társadalmakban sokféle for­mája van a szolidaritásnak. A legegysze­rűbb, ha az egyén vállal valamit, amivel másokon segíthet. Pénzt ad, kenyeret, ki­festi a tornatermet, gondozza az öreg, ro­konaitól elhanyagolt szomszéd nénit. Ilyenkor mindenki tudja, hogy miről van szó, az is, aki ad, az is, aki kapja. A kisebb közösség is lehet szolidáris. Felismeri a bajbajutottat és hívja a segítő­ket, vagy korlátozott közösségi forrásai­ból nyújt némi támogatást neki. Ezt a for­mát néha megszólják: „Nem kéne neki adni, mert nem érdemli meg!" Kisközös­ségekben a viszonyokat könnyű tisztáz­ni, és a szolidaritás, ha a kultúrája ki­épült, helyesen működik. A nagyobb közösségek szolidaritása sokféle valós problémát vet fel. Befize­tem az adómat, és abból százféle intéz­ményt látnak el pénzforrással, néha száz­­milliárdokat tömnek vesztes bankokba - persze az én érdekemben. Máskor tíz- és százmilliókat adnak egy-egy családnak, hogy unokáim majd fejlett borkultúrájú országban élhessenek, ami ugye nekem nem utolsó szempont, addig legfeljebb kicsit összehúzom magam. A korrupció is a szolidaritás egyik szélsőséges formá­ja, amelyben ügyesen kiválasztott egyé­neket vagy kisebb csoportokat támogat­nak az adómból, mint a fenti példák is mutatják. De vannak olyan esetek, ame­lyekben a nagyobb közösség szándéká­nak tisztessége vitathatatlan, mégis jó lenne tudni, van-e más megoldás is. K­rokodilkönnyek hullanak mostaná­ban a privatizáció miatt, féltik az ország gazdasági önállóságát azok, akik átalud­­ták az unióba való belépés fáradságos időszakát. Féltik sokan a vasutakat és a buszjáratokat a privatizációtól, mert a tő­kés emelni fogja a jegyárakat, ritkítani a járatokat. z utóbbin talán érdemes elgondol­kodni, hogyan is van valójában, mert nem látni a médiában a pontos helyzet­­felismerés apró megnyilvánulásait. Az ál­lami busztársaság valószínűleg alacso­nyan tartja a jegyárakat, ami jó, ami a szo­lidaritás egyik formája, két baj van csak vele, az egyik az, hogy mindenkinek egy­formán jár, akármennyi is a jövedelme egyébként, a másik, hogy az alacsony jegyárat az én adómból fedezik. Aki úgy gondolja, hogy ne magánosítsák a busz­v­állalatokat, az azt is gondolja, hogy rendjén van, ha azok költségeinek egy ré­szét az adófizetők fizetik. Ezzel meg ugye az a legfőbb baj, hogy lehet, hogy a bu­szosok nemcsak a szükséges pénzt kérik az államtól, hanem azt is, ami esetleges silány munkájuk miatt szükséges, ha ép­pen silány a munkájuk. Állami vállalat is működhet nagyon jól, de olyan jól soha, hogy pusztán szolidaritásból feleannyiért adja a jegyeket, mint amennyibe azok ke­rülnek. Ilyen jó vezetése egyetlen állami vállalatnak sem lehet. Talán egyértel­műbb lenne, ha a buszjegyért éppen any­­nyit fizetnénk, amennyibe az kerül, de azoknak, akik rászorulnak, az állam meg­térítene egy részt. Ez világos helyzetet te­remtene. Szolidaritás: az a hozzájárulás, ami jegyenként pontosan ennyi forintba kerül, és kielégítően meghatározzák, hogy ki az, aki erre rászorul. Milyen jó lenne, ha megtudhatnánk, hogy a bu­szokra mennyit fizetnek az adónkból, és ebből mennyi az, amennyit a szolidaritás indokol. És természetesen az is lehetsé­ges, hogy ha a két rendszert, az állami buszvállalat és az állami támogatással is kiegészített magánvállalat összes költsé­geit összehasonlítják, kiderül, hogy a jól megfontolt egyéni támogatás annyi pluszköltségbe kerül, hogy nem érdemes bevezetni, jobb, ha marad az állami cég, a szolidaritásból eredő forrásokkal, de erő­sen a körmére kell nézni. A fővárosban is szidják a BKV-t, hogy nem tud olyan ügyesen gazdálkodni, hogy a tényleges költségek felébe kerül­jön a közlekedés. Itt is hetente kéne kö­zölni, hogy mennyi a tényleges költség, és ebből mennyit fedez az állam, szolida­ritásból, vasutak ügye még ennél is kompli­káltabb. Mert a vasút nemcsak szolgálta­ás, hanem kultúra is. Kettős értelemben. Először is hét-nyolcezer kilométernyi pá­lyája nemcsak oda szállít árut és utast, ahová a piac megkívánja, hanem oda is, ahová azért lehet eljutni, mert a nagykö­zösség úgy gondolja, hogy a kis falvakat is el kell érni vasúton, mert egy kultúrország ezt szolidaritásból lehetővé teszi, és nem akarja lakosainak egy részét a haladásból kizárni. Persze ezt is az én adómból, és ebben az esetben is jobban örülnék, ha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy mennyit költök erre a nemes kultu­rális gesztusra. Tehát világos kimutatás kellene arról, hogy ezt és ezt a vonalat ennyi és ennyi szolidaritási ráfordítással tartjuk fenn. Akár kérhetnék az összeg felét a falvak tíz évig is, azzal, hogy a vasút igazából nem kell már nekik, meg­vannak nélküle. A vasút kultúra, abban a másik érte­lemben is, hogy szervezete egy tradicio­nális közösség. Szokásokkal, fegyelem­mel, hivatástudattal és fontos kistérségi kapcsolatokkal. Biztosan lehet egy mo­dern vasutat csinálni nélkülük, új típusú szerveződéssel, haszonelvűségi alapon. Kérdés, hogy örülnénk-e neki? Angliá­ban megpróbálták, és kiderült, hogy a magántulajdonost nem a biztonság és a megbízhatóság vezérli, hanem valami furcsa, meghökkentő módon: a nyereség. Erre persze nem is gondoltak a magánosítás előtt, ezért most visszacsi­nálják. T­isztelt Kormány! Tisztelt Ellenzék! A privatizáció nem minden vagy semmi kérdése. A magánosításról és annak el­lenzéséről egy szót se, amíg nem tisztáz­zák, hogy a fenti és az ezekhez hasonló ügyekben miféle nemes célokra kívánják adómat fordítani. De konkrét számokat kérek! A KENTAURBESZÉD K­RAJCZÁR GYULA anuár elseje történelmi nap lesz a világ textilipara számára: négy évtized után megszűnik az úgyne­vezett kvótarendszer. Ez elvileg azt jelenti, hogy teljesen szabad lesz a kereskedelem, s a fejlődő or­szágok az eddigi meghatározott mennyiségek he­lyett annyi textilterméket exportálhatnak a fejlett országokba, amennyit csak tudnak. Mert az termé­szetes, hogy eddig a szabad kereskedelem és a sza­bad piacok nagy elvi hívei voltak azok, akik az aka­dályokat felállították, mivel elveikkel szemben ezt diktálták érdekeik. S mivel részben ezt diktálnák továbbra is, erőteljesen rezesednek a nadrágok, me­lyek persze ma is többnyire olcsó távol-keleti szál­lítmányokból vétettek. Az amerikai textilipar rom­jain ücsörgő mai menedzserek szabályos Kína­­kampányba kezdtek, pontosabban Kína-ellenes kampányba, mondván, hogy a kínaiak pillanatok alatt le fogják tarolni a világ teljes textilpiacát. A kvóták megszüntetése elvileg mindenkinek jó, aki olcsó terméket tud szállítani, s értelemszerűen eddig sem csak a kínaiakat korlátozták, hanem min­den olcsó termelőt. A viszonylag alacsony bérkölt­ségek azonban várhatóan csak az egyik tényezőjét jelentik majd a nagy átalakulásnak. Az amerikai és az európai textiliparnak eszerint mindenki ellensé­ge lesz, aki kevesebbet fizet a dolgozóinak, vagyis a fél világ. Igen ám, de a teljesen szabad piacon a sok azonosan olcsó termék eladásának versenyében a leghatékonyabban kereskedők fognak dominálni, s ezek általános nézet szerint a kínaiak. Vagyis akár az is előfordulhat, hogy a kvótarendszer eltörlése után mondjuk India vagy Thaiföld még annyi textilt sem tud eladni a fejlett piacokon, mint korábban. A kvóta ugyanis nemcsak korlátoz, de garantál is. A­z amerikaiak tehát gyorsan rájöttek, hogy sze­rencsés lenne Kínát kifejleszteni egyes számú köz­ellenséggé. A frontvonal így nem a gazdagok és szegények között húzódna, amely szituációban mindig nehezebben tarthatók a hadállások, hanem Kína és a világ között, s úgy lehetne nyerni még egy kis időt. Márciusban az amerikai iparági szerveze­tek rá is tudták venni török és mexikói partnereiket (finom szereplőválasztás), hogy követeljék a kvóta­­rendszer fenntartását 2007 végéig, magyarul 2008- ig. Ez a dokumentum az úgynevezett Isztambuli Nyilatkozat, amely lehetne akár washingtoni is, csak nem festene annyira jól. Máig ezt 52 ország mintegy kilencven szervezete írta alá. A követelés azonban annyira rosszul hangzik, oly mértékben szembemegy a fősodorral, hogy a WTO tagállamai természetesen nem nyúltak a korábbi döntéshez, s a textilkvóták most már minden bizonnyal befeje­zik dicső pályafutásukat. A világot Kínából néző ember bárdolatlansága lenne azonban nem felfigyelni arra, hogy az Isz­tambuli Nyilatkozatnak vannak nagyon igaz ele­mei. Egy szabad, nyílt versenyben a kínai cégek­nek valóban sokkal nagyobb esélyük lesz, mint másoknak, éppen méreteikből és kereskedelmi kultúrájukból fakadó hatékonyságuk miatt. A ha­tékonyságért kárhoztatni valakit azonban nem igazán elegáns dolog az üzleti és kereskedelmi vi­lágban. Ráadásul a szövetségeskeresés hevületé­ben eltakarja a másik okot, az olcsó munkást, aki a valódi stratégiai probléma. Miattuk mennek az amerikai és a többi fejlett országbeli cégek Kínába, s mennek természetesen a kínai textiliparba is, be­fektetőként, s megrendelőként is. Ne tévedjünk, a Gucci vagy a Tommy Hilfiger darabjai jórészt a kí­nai textilipar termékei. Ugyanakkor a kvóták megszüntetéséből fakadó félelem rávilágít azokra nyugati szempontokra is, melyek mintha a job­ban kereső munkásban lennének érdekeltek, csak éppen nem merik kimondani: kínai munkások - és természetesen az indiai, pakisztáni, bangladesi, thaiföldi és sorolhatnánk - alacsony bérszínvonaláról beszélni eufémia. Nem akkurátus a megközelítésem, de a színvonal szót belevenni az erről szóló beszédbe szabályos arcát­lanság. Botrányos éhbér, maradjunk ennyiben, s még ha csak a bérről lenne szó. A foglalkoztatási körülmények, a társadalombiztosítás, az emberi méltóság tisztelete, s holnap reggelig sorolhatnám a pontokat, ahonnan elindulva mindig a mai embe­riség igazi horrorjához jutnánk. Még éppen Kína az, ahol legalább szándék van a dolgok megváltoz­tatására, s persze tapasztalat arról, hogy sokszor a szándék milyen kevés. A textilipari menedzserek nyilván nem stratégiai gondolkodók, legalábbis s­aját üzletükön kívül. Nem is fogják megoldani ezt a problémát, ők nem. A­z említett olcsó munkások valószínű egyetlen esélye, ha iparáguk, s a környékükön más ipar­ágak is akkorára nőnek, hogy jogi és üzleti érte­lemben is konszolidálhatók legyenek. Fia ezt a fo­lyamatot a világ engedi, ahogy eddig nem enged­te, az azt jelenti, hogy egyre növekvő, bár még so­káig alacsony béreikkel gyakorlatilag tönkrete­szik a fejlett világ megfelelő iparágait. Ezen érthe­tő okból fordultak szembe a Világkereskedelmi Szervezettel annak idején Seattle-ben amerikai szakszervezetek vezetésével különböző civil cso­portosulások. Hogy az érdekeiket védik, az vala­melyest respektálható, csak ne mondanák köz­ben, hogy mindezt a harmadik világ érdekében teszik. Peking, 2004. október A kvóta vége s Made in China

Next