Népszabadság, 2004. november (62. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-20 / 271. szám

2004. NOVEMBER 20., SZOMBAT 0^JM^ NÉPSZABADSÁG I Interjú A torontói és a San Sebastian-i feszti­vál után Magyarországon elsőként mutatták be a neves szerb filmrende­ző, Goran Paskaljevics Téli álom cí­mű művét. A film igazi mérföldkő, el­sőként ismeri el a szerbek háborús fe­lelősségét. A rendező azt mondja, a háború ugyan elmúlt, de sokáig ott marad még a lelkekben. - Szokatlanul pesszimista hangvételű a Téli álom, nem? - Én nem pesszimistában és optimis­tában, hanem jó és rossz filmekben gon­dolkodom. A Téli álom forgatókönyvét a görög tragédiák mintájára írtam, és én nem ismerek egyetlen görög drámát sem, amely happy enddel végződne. Egyébként biztos voltam benne, hogy a magyar újságírók rá fognak erre a pesszi­mizmusra kérdezni. - Miért? - Magyarország szerencsétlen törté­nelme meghatározta művészeinek szem­léletét. Mi, szerbek most valami hasonlót élünk át, utolért bennünket a mi Triano­nunk. Jugoszláviában mindenki azt re­mélte, hogy a háború és Milosevics távo­zása után gyorsan talpra áll az ország. De a szerb nép nagy része nem okult, és ugyanazokat a hibákat követi el, mint eddig. Ilyenkor vetődik fel az emberben a kérdés, hogy mi folyik már megint kö­rülöttünk? ! A Téli álom az első jugoszláv film, amely nyíltan kimondja, hogy a szerbek bűnöket kö­vettek el.­­ Ráadásul nagyon súlyos bűnöket. Az egykori és mostani Jugoszlávia terü­letén a szerbek úgy gondolják, hogy semmiért sem felelősek, csakis a horvá­­tok és a muzulmánok lelkén szárad a há­ború. Ha ez így megy tovább, sosem de­rül fény az igazságra, sosem jutunk el a megtisztuláshoz. A németeknél például két évtizedbe telt, mire el tudták fogadni a második világháborúban történteket, hogy a koncentrációs táborokért nem­csak Hitler, hanem az egész társadalom okolható. Gondolja meg: a szerbek Slobodan Milosevicset és vele együtt a nemzeti szocializmust mégiscsak három­szor újraválasztották! ! Önnek mit jelent, hogy szerb? - Felelősséget. Mint szerbnek és film­rendezőnek kutatnom kell a bajok, a bű­nök forrását, hogy beszéljek róla. IA Téli álom nem háborús film, mégis a hábo­rúról szól. - Büszke vagyok arra, hogy egyetlen jelenetbe sikerült besűríteni a háború összes borzalmát úgy, hogy direktben nem mutatok meg semmit. A háború el­múlt, de sokáig ott marad a lelkünkben. Ha úgy tetszik, mind autisták vagyunk, ez a generáció nagyon sokáig nem fog szabadulni ettől a kíntól.­­ Ráadásul sokan valószínűleg még azt sem tudják, hogy miért tört ki ez a háború.­­ Mi sem tudjuk. Annyi biztos, hogy az egész kirobbantásáért három ember fele­lős. Szerbiában Milosevics, Horvátország­ban Franjo Tudjman Boszniában pedig Alija Izetbegovic.­­A délszláv háborút Emir Kusturica is több­ször feldolgozta. Igaz, az Underground mi­att is többször megtámadták, mondván, hogy szerbpárti. Ön nem ezt az utat választotta. - A filmjeim műfaját alapvetően meg­határozza a kor, a valóság és hogy mit gondolok, milyen érzéseim vannak e kor valóságáról. A háborút objektívan szeret­tem volna feldolgozni. Úgy, hogy senki se térhessen ki előle. Olyan mozit szeret­tem volna készíteni, ami fáj. Arra töre­kedtem, hogy autentikus legyen. Semmit nem színeztem ki, a filmet ott tartottam a dokumentum- és a játékfilm határán. Er­ről a korról csak így lehet beszélni.­­ Kérdés, mennyire készek a Téli álom be- és el­fogadására a mostani Jugoszláviában. - Biztos vagyok abban, hogy nagyon sokan fogják elutasítani és megtámadni a filmet az otthoni, november 25-i pre­mier után. De abban is biztos vagyok, hogy tíz év múlva azok a szerbek lesz­nek többségben, akik büszkék lesznek arra, hogy van egy olyan művészeti al­kotásuk, amely kimondta a kimondha­tatlant. Csákvári Géza A szerb lelkiismeret Goran Paskaljevics s Televízió V E­z most már valószínűleg mindig így lesz. A két egymással versenyző keres­kedelmi televízió berezelve attól, hogy alul marad a pénzversenyben, fejvesztve igyekszik alullicitálni a mási­kat. Most a TV 2 csúszott meg a lejtőn, egy időre ismét ösz­­szekuszálva a képet, amit nagy erőfeszítésekkel próbál a csatorna kialakítani magá­ról. A TV 2 szeretne intellek­­tuálisabb lenni, olyan szelle­mi vállalkozásnak látszani, amit a középkorú menedzser urak majd nem akarnak kira­dírozni a múltjukból, de köz­ben folyton különféle zsákut­cákba sétál be. Ahelyett, hogy komoly munkát fektetne önálló, gaz­daságilag is védhető, maga­sabb színvonalú saját műso­rok és egy vállalható szelle­miség létrehozásába, folyton összeomlik, és gyorsan vala­mi mások által már ledarált, újabb és újabb nívótlanságba kapaszkodik. A TV 2 megbízhatatlan. Ri­­szálja magát, az igényesség­ről papol, de közben ugyan­olyan ízléstelen és színvonal­talan, mint versenytársa. Rossz élete lehet a főnökség­nek. Ennyi következetlensé­get ép lélekkel megúszni nem lehet egyszerű dolog. A Nagy Alakítás című mű­sorral elsősorban nem morá­lis problémák vannak. Azzal mindenki külön-külön elszá­mol majd magában. A licenc­­tulajdonos, a megrendelő té­vécsatorna, a stáb, a szerep­lők és mi nézők is. Hogy a szereplők közül ki miért teszi közszemlére legintimebb pil­lanatait egy plasztikai sebé­szeti beavatkozásról, hogy mit gondol eközben a forga­tócsoport és mit a leselkedő néző, ahhoz saját zavaros kultúránk kútjának mélyére kell néznünk. Ahhoz azonban, hogy egy televíziós műsor, amely rá­adásul érzékeny és csúszós területre merészkedik, miért van ilyen rosszul kivitelezve, már sokkal gyakorlatiasabb kérdéseket kell feltennünk, és attól tartok, hogy sokkal föld­hözragadtabb válaszokat is kell adnunk. A Nagy Alakítás vizual­­itása egy híradós gyorshír és egy laza bulvármagazin együtteséből áll össze. Ez vagy azért van így, mert a mű­sor operatőrei idejük nagy ré­szében ilyesmikkel keresik a pénzüket, és ez a képi világ rögzült az agyukban, vagy pedig azért, mert a műsor ren­dezője semmit nem gondolt a feladatról, nem talált ki sem­mit, csak hagyta, hogy menje­nek a dolgok a maguk útján, úgyis mással lesz elfoglalva a néző. Ha az első verzió az igaz, akkor a vezető operatőr, Lász­ló Zsolt nagyon rosszul dol­gozott, ha pedig a második verzió az igaz, akkor a vezető rendező, Zombori Róbert na­gyon rosszul gondolkozott. A néző mindenre figyel. Még akkor is, ha nem. Akkor is ér­zékel mindent. A Nagy Ala­kítás esetében a gyatra kivite­lezés kapcsán például azt ér­zékeli, hogy a stáb teljesen ér­dektelenül dolgozott. A gyen­ge képek arról beszélnek, hogy nem más ez a műsor sem, mint a többi összedobált pletykaadás. A Nagy Alakítás stábja kö­rülbelül annyival gondolt többet erről az egészről, mint egy bulváranyagocskáról, hogy itt erősíteni kell a drá­mai dramaturgiát, hogy na­gyobb legyen a nézőben a vá­rakozás. Ennyi. Ezt is a legse­­kélyesebb módon, ismétlődő narrációval, didaktikusan ér­ték el. Igen, nagyon várjuk, hogy a két médiaáldozat ho­gyan változik át, de közben nem látunk mást, csak ha­nyag és ronda képeket, és ami ennél is rémisztőbb: gyá­vaságot és nyakbehúzást. A stáb csinál egy műsort, de ahhoz már nincs elég bá­torsága, hogy vállalja is, amit ígér. Átalakításról forgatni úgy, hogy nem mutatják meg, mi változott, enyhén szólva is a feladat megkerülése. Tulaj­donképpen nevetséges az egész. A TV 2 alámerül a mo­csárba, megrendel egy gusz­­tustalanságot, de aztán átvesz egy műsort, amely a készítők gondatlanságáról és a kényes részek kikerüléséről, semmint a szereplőkről szól. A nagy át­alakításból nem tudjuk meg, ki milyen lett, mert a középronda ruhácskákba búj­tatott szereplők átváltozásá­ból nem derül ki semmi. Min­denki sokat sír, nagyon sokat sminkel, fésülködik és anda­­log, csak gyakorlatilag nincs objektív tiszta kép arról, hogy kivel milyen átalakítás tör­tént, és az milyen eredményt hozott. Egy alapvetően kétséges ötlet szakmailag csapnivaló megvalósítása ez a műsor. Rossz ritmus, sok mellébeszé­lés, lelkendező narráció, telibe fényképezett zokogások. Ne­sze semmi, fogd meg jól! Szabotázs Krausz Barnabás B­ejelentés Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyi­latkozatot. Elszámolással önmagam­nak tartozom a történtekért. Többet er­ről nem fogok mondani. Molnár Gál Péter Az Index internetes portál egyik fóru­mán november 13-án Molnár Gál Péter volt Latinovits besúgója címmel nyitottak „levelezőhelyet". Erre reagált lapunk színikritikusa. Ide tartozik azonban, hogy az emlí­tett, 1963-as dátum mellett van egy má­sik figyelemre méltó évszám is: 1978. Ebben az évben, június 29-én Molnár Gál Péter a caracasi filmfesztiválra in­dult - madridi átszállással - a Ferihegyi repülőtérről. A vámvizsgálatnál udvari­as hangon kérték tőle a cigarettatárcáját, amelybe egy kicsempészésre szánt mik­rofilmet rejtett. Azt a mikrofilmet, ame­lyet előző nap az akkori demokratikus ellenzék ismert személyisége, Kenedi Já­nos adott át neki, s amely a párizsi Iro­dalmi Újság számára írt cikkét tartal­mazta. Az írás végül mikrofilmes közve­títés nélkül is megjelent, de MGP-nek mennie kellett a Népszabadságtól. Ugyanakkor alkalma nyílt az ország szá­mos színházában, tudományos intézeté­ben munkát vállalni, míg 1988-ban visz­­sza nem térhetett lapunkhoz. M­últról való beszéd Debrecenben a történelmi regényről A regény és történelem - ez volt a köz­ponti témája a héten lezajlott Debreceni Irodalmi Napoknak. Ha az ember figyel­mesen végigülte a színvonalas és kevés­bé színvonalas előadásokat, csupán há­rom dologra nem kapott választ: mi a történelem, mi a regény, és mi a történel­mi regény. De ez nem az előadók hibája volt - akik között szerencsére túlsúlyban voltak az írók, így a szokásosnál keve­sebb idegen nyelvű szakkifejezésekkel megtűzdelt, tudományoskodó referátu­mot hallhattunk, hanem alighanem ma­ga a választott tárgy okoz nehézséget ol­vasónak és irodalmárnak egyaránt. A történelmi regényt ugyanis máig körül­lengi valami különös bizonytalanság, a „színvonalbéli olcsóság", a sokat szapult „szórakoztató lektűrirodalom" homá­lyos érzete. „Hagyományos" történelmi regényt írni - olyat, amilyet Mikszáth, Gárdonyi vagy Kodolányi írt - ma kissé kínos dolognak számít. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kor­társ magyar írókkal „baj" volna, és nekik ma olyan „hagyományos történelmi re­gényeket" kellene írniuk, mint az Er­­dély-trilógia, az Egri csillagok vagy a Julianus barát. Mindezzel csak azt aka­rom érzékeltetni (ami kiderült az irodal­mi tanácskozáson is): a történelmi regé­nyek esetében is „elmozdult" az írók alatt a talaj, ezért értünk mást ma a mű­fajon, mint értettünk nyolcvan évvel ez­előtt. Jó példa erre a műfaj egyik remeke, Szilágyi István Hollóidő című regénye, amely a történelmi héroszok és magasz­tos történelmi pillanatok helyett hétköz­napi hősöket ábrázol hétköznapi szituá­ciókban, de úgynevezett „történelmi" értsd: századokkal ezelőtti­­ környezet­ben. A furcsa bizonytalanságot, ezt az in­goványos terepet alighanem a felkért előadók is jól érzékelték, mert az előadá­sukban inkább arra koncentráltak, hogy miféle kérdések fogalmazhatók meg a történelmi regénnyel - és persze magá­val a történelemmel és a regénnyel­­ kapcsolatban. Örültem volna neki, ha az irodalmi napok előre beharangozott „íróközeli" - vagyis az irodalomnak a kevésbé tudó­„ Hagyományos" történelmi regényt írni - olyat, amilyet Mikszáth, Gárdonyi vagy Kodolányi írt - ma kissé kínos dolognak számít­­mányos jellegét hangsúlyozó - hangüté­se még markánsabbra sikerül. Az írók zöme ugyanis - tisztelet a kivételnek - irodalomelméleti kérdéseket feszegetett, amelyek izgalmasak, érdekesek voltak ugyan, csak éppen az nem derült ki be­lőlük, hogy ők maguk hányadán állnak a történelmi regénnyel. Hiányoltam, hogy az írók nem beszéltek arról: miért írnak történelmi tárgyú regényeket? Mi­ért döntenek egy-egy történelmi kor­szak, figura vagy esemény ábrázolása mellett? Mit jelentenek számukra a ma­gyar történelem mára legendássá vált hősei és korszakai a megírhatóság és a XXI. század felől közelítve? S miért nem lehet ma a már említett hagyományos értelemben vett történelmi regényt írni? Csupán azért, mert eltelt néhány évti­zed, és megváltozott az író, az olvasó és a regény is? Örültem volna annak is, ha az írók arról is beszélnek: milyen törté­nelmi regényeket olvasnak ők? Megjegyzem, csütörtök este a Csoko­nai sörözőben jó hangulatú est kereke­dett. Aczél Géza, a debreceni Alföld folyó­irat főszerkesztője Alföld-díjat adott át Ju­hász Ferenc költőnek, Ferdinandy György írónak és Simon Attila klasszika-filológus­nak. A díjazottak és az irodalmi napok előadói ezután együtt múlatták az időt az olvasókkal, és - jegyezzük meg jól - du­gig volt a hely, egy tűt sem lehetett volna leejteni. De azt nem is akart senki. Kácsor Zsolt A RENDEZVÉNY MEGNYITÓJÁN Kósa Lajos, Debrecen polgármestere bejelentette: Csokonai Vitéz Mihály életéről szóló regény megírására a vá­ros pályázat kiírását kezdeményezi, amelyet az önkormányzat ötmillió fo­rinttal támogat. A polgármester ezt az­zal indokolta, hogy a cívis város szá­mára fontos az 1773-ban született és 1805-ben elhunyt költő emlékének ápolása. A szándékot csak üdvözölni lehet, de végezetül idekívánkozik a megjegyzés: az irodalmi napok ese­ményeit hirdető plakáton Csokonai nevét ipszilonnal (Csokonay) írták. Ennyire fontos a városnak a debreceni költő emléke, hogy a szülővárosában a nevét sem tudják leírni helyesen? Ferdinandy György, Simon Attila, Szirák Péter és Juhász Ferenc

Next