Népszabadság, 2005. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-04 / 129. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2005. JÚNIUS 4., SZOMBAT 5 Hol vannak a magyar társadalom határai? GOMBÁR CSABA T­alán nincsenek is ilyen ha­tárok, vélik egyesek, mert ahol csoportosan élnek ma­gyarok, ott valamiképp ma­gyar társadalom van, így mintha a magyar társadalom jóval terjedelme­sebb lenne, mint Magyarország. A múltkoriban egy szakmai beszélgeté­sen az egyik résztvevő lendületesen érvelt amellett, hogy a Munkácson, Marosvásárhelyen, Újvidéken stb. élő magyarok is a magyar társadalom ré­szei. A kolozsvári magyarokat mi itt Budapesten is magyaroknak tartjuk, ők is magukat, s vannak köztük, akik nem gondolják, hogy a román társa­dalomba tartoznak, noha persze ro­mán állampolgárok. E szerint a ma­gyar társadalom túlnyúlik az államha­tárokon. Meddig? Az amerikai Ohio állam Cleveland vagy Toledo városá­ban élő magyar közösségeknek nincs kétségük afelől, hogy nemcsak állam­polgárai az Egyesült Államoknak, ha­nem részei is az amerikai társadalom­nak. Ott is magyar társadalom van? Vagy a magyar társadalom fogalma csak a mai politikai határokon közvet­lenül kívül rekedt magyarokat tartal­mazza, de akik messzebbre kerültek, azokat már nem? Van-e egyáltalán értelme úgy felten­ni a kérdést, hogy hol vannak, meddig tartanak a magyar társadalom határai? Talán van - legalább a tisztázás végett -, noha a válaszom e kérdésre merőben eltér a fentebb idézettől. A társadalom és állam különböző szavak ugyan, s más-más a fogalmi tartalmuk, mégis felettébb szorosan összetartoznak. Gondoljuk meg például, milyen termé­szetesen mondjuk ki, hogy francia tár­sadalom, svéd társadalom, cseh társa­dalom - s ilyenkor a politikai térszerke­zet egy meghatározott, államhatárok­kal kerített darabján élő emberekre gondolunk. Az újkori fejlődés Európá­ban a leghatározottabb módon állam­­társadalmakat teremtett, amelyek a XIX. és a XX. században nemzetállami formákban éltek, és élnek ma is. Az ál­lam több tucat intézménnyel fogja át, tartja egyben az adott társadalmat, mégpedig olyan intézményekkel, ame­lyek érvénye és hatása az államhatá­rokig terjed. Ilyen például az adórend­szer, az iskolarendszer, a jogrendszer, a szociális támogatás valamilyen sziszté­mája és még sok más egyéb. Ezeknek az állami intézményeknek az ereje tart­ja egyben és teszi lehetővé a társadalom mindennapi életét. Ezek áldása vagy kényszere, olykor puszta tehetetlenségi ereje mindig csak az államhatárokig tart. Azon túl már egy másik állam van, egy másik társadalom. Amiből pedig az következik, hogy a társadalom határai egybeesnek az államhatárokkal, s ma­gyar társadalomról érdemben és érvé­nyesen csak a politikai határokon belül lehet beszélni. Lehet, hogy világosabb lenne, ha magyar társadalom helyett magyarországi társadalmat mondanánk. De kevés reménytelenebb dolog van, mint a közbeszédtől pontosságot várni. Az persze, hogy a nyelvi, kulturális, etnikai „határok” nem esnek egybe a földabroszra rajzolt, történetileg ala­kult, politikai demarkációs vonalak­kal, az köztudott. Sehol a világon nem esnek egybe. Van is ebből elég baj. De mindezen bajok orvoslása, enyhítése az államközi térben, a nemzetközi jo­gok érvényesítésével, csak államközi megegyezésekkel érhető el. Ha azon­ban úgy véljük, és azt állítjuk, hogy a társadalom határai túlnyúlnak az ál­lamhatárokon, akkor biztosra vehet­jük, hogy logikailag is és politikailag is ingoványos talajra lépünk. Az állam egy társadalom legátfo­góbb intézménye, amely politikai kere­tet ad egy nagy embercsoport életének, s minden belső konfliktus ellenére biz­tosítja viszonylagos egy­ségben tartását. Ha tár­sadalmat mondunk, ak­kor egyúttal államot is mondunk. Tudott dolog - éljünk egy távolabbi pél­dával -, hogy Rigában is és a kirgíziai Biskekben is él­nek oroszok, s velük kapcso­latban az orosz államnak akad­hatnak tennivalói. De csak a már említett államközi térben, mert az orosz államhatárokon kívül élő oro­szok, akár közel, akár messze Oroszor­szágtól, bármennyire integrálatlanok is adott államtársadalmukban, nem részei az orosz társadalomnak, s az orosz társadalom, vagyis az orosz ál­lam határai nem érnek Rigáig vagy Biskekig. Az állam és társadalom fogalmi problémája persze régi és összetett. Hivatkozhatnék a nagy antik gondol­kodókra is, akik nem tettek különbsé­get állam és társadalom között, de tud­juk, mai jellegű állam akkor nem is lé­tezett. Az európai újkorban viszont a tarka népességet egybekovácsoló ál­lam teremtette meg a ma ismert nem­zeti társadalmakat sok erőszakkal, há­borúval, kifelé és befelé alkalmazott kényszerekkel. Amikor kimondjuk azt a szókapcso­latot, hogy magyar társadalom - gon­doljunk ismét bele! -, valójában egy politikai entitásról beszélünk, és nem vagyunk tekintettel arra, hogy a ma­gyar állampolgári népességen belül közel egymillió embernek nem magyar a kultúrája, sokszor az anyanyelve sem. Vannak persze köztünk olyanok, akik nemcsak az államhatárokon túl vizionálnak magyar társadalmat, ha­nem egyúttal befelé szűkítik is azt, ki­zárva abból etnikai alapon a más szár­­mazásúakat vagy más kultúrájúakat. Lehet, hogy világosabb lenne, ha ma­gyar társadalom helyett magyarorszá­gi társadalmat mondanánk. De kevés reménytelenebb dolog van, mint a közbeszédtől pontosságot várni. Mindenesetre, ha magyar társada­lomról beszélünk, akkor ma egyúttal államról is beszélünk, s ennek a föld­rajzi kiterjedésben megvannak a hatá­rai. Mélységében viszont jóval kevésbé. Másfél évszázaddal ezelőtt az amerikai Henry David Thoreau, az állam­­polgári engedetlenség apostola még azt írhatta börtönből való szabadulásakor - egy éjszakára zárták tömlöcbe, mert három évig tüntetőleg megtagadta az adófizetést -, hogy alig me­gyünk a várostól két-három mérföldet, s az államnak már se híre, se hamva. Azóta az állami intézmények - elfogyván a mo­dern állam által bekebelezetlen, szűz területek - mindenütt befelé terjeszkednek. Mi magunk mint államtagok követeljük ki - minél inkább demokratikusak az álla­potok, annál inkább -, hogy az ál­lam központi vagy önkormányza­ti formájában gondoskodjon jól járható utakról, teremtsen biz­tonságot az élet legkülönbözőbb területein, védje meg a szabadpi­acot jó törvényekkel és kemény szankciókkal saját magától mint államtól, és magától a piac szaba­dosnak ítélt, renitens tényezőitől is. Nemcsak mi mint társadalom, hanem a szabad piac is az állam kreatúrája. Nélküle egy pillanatig se létezne. Földrajzi kiterjedésben azon­ban az államnak és az általa kere­tezett, egybetartott társadalom­nak a politikai térszerkezetben vi­lágos határai vannak. Ha e hatá­rok a jövő, számításba vehető eu­rópai uniós folyamataiban tovább légiesednek, elhalványulnak, ak­kor egy európai társadalmon be­lül mérlegelhetjük problémáin­kat. Ezek nem lesznek keveseb­bek, de mások lesznek. KENTAURBESZÉD A harmincas hölgy beült az autójába, lát­tam, siet, mert a zacskókat bevágta a hátsó ülésre. Azonnal indított, de az autó köhörészett, jól lehetett hallani, amint a lemerült akkumulátor megmozdítja ugyan a motort, de annyira gyönge, hogy elindí­tani már nem tudja. A nő arcára kiült a rémület, két kezét fölemelte, s ráejtette a kormányra. Az­tán a fejét is ráhajtotta, lehúzta az ablakot, s azt mondta, ez nem lehet igaz. Egy bevásárlóközpont parkolójában történt, az autóm mellett álldigáltam, e helyzetet fölöt­tébb kedvelem, várni és nem bemenni nagyon jó. Nem azért, mert averzióim volnának az efféle üz­letekkel szemben, rég túljutottam a magyar ter­mék - olcsó termék dilemmán, s miután a hajdan hatvanforintos hazai biojoghurt újabban három­százba kerül, rendre az utóbbi mellett kötök ki. Ellépdeltem a hölgy irányába, aki ekkor épp a férjének telefonált. Azért mentem hozzá, hogy rávegyem, ne próbálkozzék többet, ne nyúzza szét teljesen az öreg akkumulátort. - Tegnap határoztuk el, hogy új aksit veszünk - mondta őszinte kétségbeeséssel, amikor leha­joltam a vezetőülés melletti ablakhoz. És hozzá­tette: már szólt a férjének, menjen el az óvodába a gyerekért. Az autót itt fogja hagyni éjszakára, nincs pénze arra, hogy trélert hívasson. Miként az sem lehetséges, hogy visszamenjen az áruház­ba, s „bikakábelt” vásároljon. S mire mindezt végigsorolta, kezdte összeszedni a cókmókját. - Várjon még, ne rohanjon - javasoltam neki, mert nagyon bonyolultnak találtam azt, amit fel­vázolt. Keresgélni kezdtem, mert egyedül nem tud­tam az autót megmozdítani. - Bocsánat, segítségre volna szükségem - ezzel közelítettem egy középkorú férfihoz, de teljes megdöbbenésemre, mellette lépdelő asszonya nyomban sietősebbre fogta a lépést, a férfi pedig hátat fordított nekem. Még egy esetben megtör­tént szinte teljesen ugyanez. Végignéztem maga­mon, mi lehet rajtam annyira riasztó, hogy azon­nal eliszkol előlem, akihez fordulok. De nem talál­tam semmi olyat, amitől magam is megijednék. Nem telt el sok idő, kevesen voltak, az unoká­ikkal bevásárlókocsijukat tologató nagymamák­nak nem szólhattam. Harmadszor is kudarcot vallottam, pedig ekkor már rafináltabb voltam. Az autójában szipogó nő felé mutattam, s azt mondtam, baj van az autójával. A harmadik meg­szólított azt felelte, sajnálja, „hívjunk” szerelőt, a férjének gerincbántalmai vannak, nem engedhe­ti, hogy lökdösődjön. Miközben vadásztam, eszembe jutott egy ko­rábbi jelenet, amikor én magam álltam tehetetle­nül - ugyanezen a helyen­­ a motorháztető fölött. Megszólalt a riasztó, közben blokkolta az indítást. Este volt, kissé már sötét is, buheráltam az autóm belsejében, közben sivákolt a sziréna. Sorra men­tek el mellettem a vásárlók. Senki nem akadt, aki odajött volna, s megkérdezte volna, mi a baj. Már azért is indokolt lett volna az érdeklődés, hogy nem lopom-e véletlenül az autót. Legalább tizen­öt percembe telt, mire rájöttem, hol s milyen gom­bot kell megnyomnom ahhoz, hogy elindulhas­sak. Ennyi idő alatt vidáman el lehet kötni egy autót - ezt szűrtem le akkor magamban­­, s a kutya se veszi észre. Mi történt? Mi okozhatja az immáron teljesen megszokott elhárító mozdulatok széles körű elter­jedését? Van az ilyenkor tapasztalható tekintetek­ben valami olyan többlet, mely túlmutat a szimpla segítség megtagadásán. Az elhárítás mellett tetten érhető az a körülhatárolhatatlan antigesztus, mely mögött megmagyarázhatatlan félelmek, sérelmek és csalódások rejlenek. „Persze, tologassam a mé­regdrága autód, de ha nekem kell valami, kórház­ban, iskolában, hivatalban, akkor cuki, mi?” Vagy: „Gyere, gyere, Károly, vigyázz, még leütnek, mi­közben segíteni akarsz.” Vagy: „Mindenki oldja meg a saját problémáját!” Vagy: „Nem érek rá, nem látja, hogy rohanok?” Vagy: „A rohadt életbe, nem váltunk aprót, miért nem lehet ezt megérte­ni?!” Vagy: „Nem tudom, nem vagyok idevalósi.” Vagy: „Húzz el, köcsög, elfoglalod az egész sávot.” A negyedik megszólított örömmel segített. Pár másodpercig tartott az egész. Kitoltuk az autót az egyenes szakaszra, aztán egy lejtős területen be­lendítettük. A bajba jutott hölgynek azt mond­tuk, ha sikerül, meg ne álljon. Ő ezt szó szerint értette, mert anélkül, hogy visszaintett volna, minden különösebb hálálko­­dás nélkül, egy szemvillanás alatt elviharzott. Hőstett RAB LÁSZLÓ

Next