Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-12 / 239. szám

14 2005. OKTÓBER 12., SZERDA FÓRUM NÉPSZABADSÁG A jövő évi parlamenti vá­lasztások kimenetele a liberális választók maga­tartásán­­ még az is elképzel­hető, hogy mindössze néhány tucat SZDSZ-szavazón múlik. Ha az első fordulóban a szabad demokraták 4,99 százalékos „eredményt” érnek el, akkor Or­bán Viktor, ha viszont 5,01 szá­zalékot, akkor Gyurcsány Fe­renc alakíthat majd kormányt. Ez a következtetés csak ak­kor esne kútba, ha az alapjául szolgáló premisszák váratlanul és viharos sebességgel megvál­toznának, amire igen kevés le­hetőség mutatkozik. Arra pél­dául, hogy az MDF hirtelen megtáltosodik, át tudja ugrani az ötszázalékos küszöböt, és be­jut a parlamentbe (bár még ek­kor is kérdéses, hogy mihez kezd majd ott). Vagy arra, hogy a Fidesz és az MSZP között öt százaléknál nagyobb különbség alakul ki. Nem kétséges, hogy ezt a ma­gától értetődő gondolatmene­tet már régen lefuttatta a fejé­ben minden valamirevaló poli­tikai elemező és stratéga, a kér­dés tehát csak az, hogy ki mi­lyen következtetéseket vont le belőle. Az is nyilvánvaló, hogy a leg­nagyobb súly a szocialista vá­lasztási csapat vállát nyomja, hiszen most úgy kell a híveiket mozgósító, szavazatmaximáló kampányra törekedniük, hogy közben ne szívják el a levegőt a koalíciós társ elől, sőt éppen el­lenkezőleg, minél nagyobb te­ret nyissanak neki. Arra ugyan­­ i­ szerző író HIRDETÉS is semmiféle reális esély nincs, hogy a megrögzött liberális sza­vazók Orbántól és a saját párt­juk kiesésének lehetőségétől megijedve egy emberként, vagy akár csak döntő többségükben az MSZP mögött sorakozzanak fel. Azt pedig semmiképp sem engedheti meg magának a koa­líció, hogy liberális szavazatok százezrei veszendőbe menje­nek. Természetesen foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel az ellenzé­ki spindoktoroknak is, habár az ő mozgásterük ebben az eset­ben még szerényebb. Nyilván­való ugyanis, hogy egy agresszív antiliberális kampánnyal kife­jezetten megerősítenék az SZDSZ-t, mozgósítva a jobbol­dali veszélyre kihegyezett, érzé­keny szavazótábort. Kísérletez­hetnének azzal is, hogy bebizo­nyítsák: az SZDSZ nem felel meg a saját maga támasztotta elvárásoknak sem, de ez a szub­­tilis üzenet sehogy sem illesz­kedne a jobboldali stratégiába, nehezen is kommunikálható, és kicsi az esélye, hogy átütő erő­vel megjelenjen a médiában. Másrészt az ilyesféle mérlegelés a tudatos liberális szavazóknak - és van-e még másmilyen? - mindennapi kenyerük, ám ne­kik sincs sok választásuk, leg­feljebb az otthon maradás. Per­sze már az is döntő lehet. A Fidesz sikerét éppen a jobboldali szavazatok várható szétaprózódása fenyegeti a leg­inkább. Ma az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az MDF két-három százaléknyi konzer­vatív választót ránt magával a szakadékba, s további értékes szavazatokat húz majd le jobb­ról a MIÉP-Jobbik tömörülés is, s még ki tudja, milyen „nem­zeti szubsztanciák” keletkez­hetnek tavaszig. Még nem lát­ható tisztán, hogy a maradék Centrum el tud-e indulni egyál­talán, és számíthat-e érzékelhe­tő szavazatmennyiségre. Ha igen, ők sem elsősorban balról szerezhetnek híveket. Termé­szetesen a baloldalon is számol­ni kell a Munkáspárt néhány százalékának elveszítésével. Mindez azonban nem módo­sítja alapvetően az imént felvá­zolt alapképletet, tudniillik, hogy a következő választáson a liberális szavazók lesznek a ki­­rálycsinálók, akár pozitív, akár negatív értelemben. Az nyilvánvaló, hogy Gyurcsány és a mögötte kullogó MSZP kissé váratlanul mere­dekre sikeredett választási költ­ségvetése most helyzetbe hozza az önálló szerep felmutatására törekvő liberálisokat, ugyanak­kor csapdahelyzetet is teremt, hiszen ezt a kínos költségvetést előbb-utóbb meg is kell majd szavazni a parlamentben. Azt pedig elég nehéz lenne eljátsza­ni - bár nem teljesen lehetetlen -, hogy elvileg ugyan ellenezzük a választási osztogatás és a szo­lidaritás előtérbe helyezését a versenyképesség, a pénzügyi egyensúly rovására és a jövőn­ket jelentősen megterhelő ál­lamadósság árán, de a kötelező koalíciós fegyelem nevében kénytelen-kelletlen mégis meg­szavazzuk. Ez már csak azért is rendkí­vül kellemetlen szituáció, mert nehéz feltételeznünk, hogy az SZDSZ tábora több százezer el­szántan konzervatív-liberális közgazdából áll, ellenben alapo­sabb okkal gyaníthatjuk, hogy többségük éppen úgy örül a nö­vekvő családi pótléknak, a javu­ló nyugdíjkilátásoknak, az áfa­csökkentésnek, mint bárki más. Az euró bevezetésének ké­sőbbre tolódása pedig aligha vált ki heves érzelmeket a sza­vazók tömegeiből. A mélyen és megfontoltan gondolkodók ter­mészetesen átláthatják az egy­séges pénzügyi zónához való csatlakozás előnyeit, de még a legélesebb elmében is van annyi haszonelvű rövidlátás, hogy biztos holnapi előnyöket nehe­zen ad fel bizonytalan holnap­utáni hátrányok miatt. Már csak azért is így van ez, mert mindnyájunknak régóta elege van már az önfeláldozásból­­ ködös messzeségekbe burkoló­­dzó célok érdekében. Azt hiszem, a legtöbben ha­bozás nélkül megszavaznák a jelszót: „Ide azt az aranytojást tojó tyúkot, hadd együk meg nyomban!” Inkább egy jó falat ma nekem, mint egy nagy rakás arany holnap a már úgyis gaz­dagoknak. Gyurcsánnyal és kétségkívül populista gazdaságpolitikájával szembemenni tehát nem túl ki­fizetődő még a jobboldalnak sem, hát még a koalíciós társ­nak. (Ha már itt tartunk, akkor legalább zárójelben egy szót ar­ról, hogy miért is populista, és miért nem szociáldemokrata politika ez: nos, csak azért, mert sem a fedezetük nincs meg az ígért többletjuttatásoknak, sem azt nem tudja garantálni a kor­mány, hogy a kisemberek jobb­létének árát majd a gazdagok, és nem pedig ők maguk fogják a későbbiekben megfizetni.) Az SZDSZ vezetőinek marad tehát a nem túl sok voksot hozó dörmögés, és a szabadelvű esz­mék szakadatlan hangoztatása. Holott egészen másra lenne szükség a mediatizált politikai és választási környezetben, ne­vezetesen egy jó arcra, akit ész­re lehet venni Gyurcsány és Or­bán hatalmas árnyékában is. Aki azonban nem rendelke­zik a politika érdemi befolyáso­lásának eszközeivel, e puszta óhaj nyilvános elsóhajtásán túl mást nemigen tehet. Ha mégis érdekelt a jelenlegi koalíció választási győzelmé­ben, legfeljebb arra vállalkoz­hat, hogy igyekszik tudatosítani baloldali és liberális politiku­sokban és szavazókban, hogy pontosan min is múlik majd jö­vő májusban a győzelmük. íme! Libikóka BODANSKY GYÖRGY Az Örömóda reményében DR. NAGY GÁBOR TAMÁS B­úcsúszimfónia címmel írt glosszát N. Kósa Judit a magyar műemlékvédelem nyo­morúságáról, összekapcsolva a budai királyi Várhoz tartozó Várkert és Bazársor ügyét a privatizációs kampányokkal (október 3.) . Az általa említett szakmai viták megnevezett szereplőjeként engedtessék meg nekem, hogy néhány pon­ton kiegészítsem és kiigazít­sam a leírtakat. A Várkert és az azt övező la­kóépületek, a bazársor több mint két évtizedes kálváriája valóban nem tartozik a szívet melengető történetek közé. Tervek, elképzelések tucatjai születtek, és mégsem látszik a folyamat vége. Mintha a Vár­kert a mesebeli Csipkerózsika kertje lenne, ahol évtizedekkel ezelőtt megállt az idő, és azóta csak várnánk, hogy egy csodá­latos megmentő csókjától egy­szerre életre keljen minden. Ám félő, hogy a várva várt ki­rályfi nem egy multinacionális befektető képében érkezik... Pedig úgy indult minden, mint a mesében. Hat évvel ez­előtt kormányhatározat szüle­tett, hogy a fokozottan védett műemléket állami költségveté­si eszközökből és befektetői tő­kéből kell megújítani, úgy, hogy elhelyezhető legyen itt egy többfunkciós rendezvény­­központ. Ekkor még mindig úgy tűnt, jó ötlet befektetőt ke­resni. A Várgondnokság Kht. 2000-ben kiírt pályázatára ugyan egy jelentkező sem akadt, de ajánlkozott valaki, hogy majd megvalósítja, amit kell. Menet közben az elképze­lések „némi” átalakuláson A szerző a Budavári Önkor­mányzat polgármestere (Fidesz - MPSZ) mentek keresztül, és a megen­gedett beépítési keretek közel két és félszeresét igényelték egy, a Várhegy lebontásával megvalósítandó üzletközpont kialakításához. Ekkor kezd­tünk először kételkedni a me­sékben. Lehet, hogy valamit nem jól értettünk? A Budavári Önkormányzat képviselő-testülete 2003-ban kifejezte aggodalmát a Várba­zár sorsa iránt, mert úgy érez­te, hogy sem a hasznosítás funkciója, sem a beruházás mérete, sem a megnövekedő környezeti terhelés nem en­gedhető meg ezen a történelmi helyszínen. Ajánlásokat fogalmazott meg, miszerint jó lenne, ha több tervváltozat készülne. És jó lenne azokról széles körű társadalmi és szakmai vitát le­folytatni. Elvégre a királyi Vár mindannyiunk ügye. A Várgondnokság Kht. és a befektető ehelyett a maximális terv első ütemére építési enge­délyt kért és kapott, „egyelőre szűkített tartalommal”. Alig hihető, hogy valaki építene egy 450 férőhelyes mélygarázst anélkül, hogy ne hozna ide üz­leteket. Itt van a kutya elásva! Nem lehet 90 évre hasznosítá­si szerződést kötni úgy, hogy majd meglátjuk, mi lesz itt, csak legyünk túl az aláíráson. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy „végre került egy befekte­tő”, mert ezzel jóvátehetetlen károkat okozhatunk. Ez ellen a botrányos eljárás ellen emelte fel szavát a Budavári Önkor­mányzat, amikor kimondta, hogy nem fogja megemelni a beépíthetőséget. Szokták mondani, hogy amire nagyon akarják, arra van pénz. Reménytelennek tűnt az Uránia mozi helyzete, mégis felújították. Vagy említ­hetném a Sándor-palota ese­tét. Befejeződött a Bazilika új­jáépítése, és ahogyan ott sem, remélem, nem akarnak majd vállalkozói tőkét bevonni a Mátyás-templom felújításba sem. Remélem, a Várkert is ebbe a sorba fog tartozni. A közpénzek elosztása min­dig értékvállalás eredménye. Bölcs mérlegelés kell ahhoz, hogy a számos feladat közül éppen arra jusson, ami lénye­ges és fontos. A műemlékvéde­lem, a világörökségi védelem nemzetközi szerződésben vál­lalt kötelezettsége arról szól, hogy elődeinktől örökölt érté­keink megőrzésére és tovább­adására erőforrásokat szá­nunk. Ha ebben az egy kérdésben egyetértünk, akkor már csak bátor kormányzati elhatározás és rátermettség kérdése, hogy a Búcsúszimfónia, vagy Bee­thoven Örömódája szól-e majd néhány év múlva a Vár­kertben. Bizonyára oka van annak, hogy a polgári kormány is inkább a Sándor-palotát újította föl, és nem az ugyancsak romhalmaz Várkert bazárt. A két műemlék építészeti minősége és a várható funkció közhasznúsága is erősen eltérő. Az előbbi pompás mi­niszterelnöki iroda lehetett volna; az utóbbiból remek kereskedel­­mi-vendéglátó-irodaközpont lehet, valódi Bazár. De miért kéne ezt mindannyiunknak fizetnünk? Fizesse a befektető, az állam e célt szolgáló hivatala pedig ügyeljen a műemlék épségére, értékei­nek megmaradására. Én továbbra is így gondolom. N. KÓSA JUDIT i

Next