Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
2005-10-12 / 239. szám
14 2005. OKTÓBER 12., SZERDA FÓRUM NÉPSZABADSÁG A jövő évi parlamenti választások kimenetele a liberális választók magatartásán még az is elképzelhető, hogy mindössze néhány tucat SZDSZ-szavazón múlik. Ha az első fordulóban a szabad demokraták 4,99 százalékos „eredményt” érnek el, akkor Orbán Viktor, ha viszont 5,01 százalékot, akkor Gyurcsány Ferenc alakíthat majd kormányt. Ez a következtetés csak akkor esne kútba, ha az alapjául szolgáló premisszák váratlanul és viharos sebességgel megváltoznának, amire igen kevés lehetőség mutatkozik. Arra például, hogy az MDF hirtelen megtáltosodik, át tudja ugrani az ötszázalékos küszöböt, és bejut a parlamentbe (bár még ekkor is kérdéses, hogy mihez kezd majd ott). Vagy arra, hogy a Fidesz és az MSZP között öt százaléknál nagyobb különbség alakul ki. Nem kétséges, hogy ezt a magától értetődő gondolatmenetet már régen lefuttatta a fejében minden valamirevaló politikai elemező és stratéga, a kérdés tehát csak az, hogy ki milyen következtetéseket vont le belőle. Az is nyilvánvaló, hogy a legnagyobb súly a szocialista választási csapat vállát nyomja, hiszen most úgy kell a híveiket mozgósító, szavazatmaximáló kampányra törekedniük, hogy közben ne szívják el a levegőt a koalíciós társ elől, sőt éppen ellenkezőleg, minél nagyobb teret nyissanak neki. Arra ugyan i szerző író HIRDETÉS is semmiféle reális esély nincs, hogy a megrögzött liberális szavazók Orbántól és a saját pártjuk kiesésének lehetőségétől megijedve egy emberként, vagy akár csak döntő többségükben az MSZP mögött sorakozzanak fel. Azt pedig semmiképp sem engedheti meg magának a koalíció, hogy liberális szavazatok százezrei veszendőbe menjenek. Természetesen foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel az ellenzéki spindoktoroknak is, habár az ő mozgásterük ebben az esetben még szerényebb. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy agresszív antiliberális kampánnyal kifejezetten megerősítenék az SZDSZ-t, mozgósítva a jobboldali veszélyre kihegyezett, érzékeny szavazótábort. Kísérletezhetnének azzal is, hogy bebizonyítsák: az SZDSZ nem felel meg a saját maga támasztotta elvárásoknak sem, de ez a szubtilis üzenet sehogy sem illeszkedne a jobboldali stratégiába, nehezen is kommunikálható, és kicsi az esélye, hogy átütő erővel megjelenjen a médiában. Másrészt az ilyesféle mérlegelés a tudatos liberális szavazóknak - és van-e még másmilyen? - mindennapi kenyerük, ám nekik sincs sok választásuk, legfeljebb az otthon maradás. Persze már az is döntő lehet. A Fidesz sikerét éppen a jobboldali szavazatok várható szétaprózódása fenyegeti a leginkább. Ma az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az MDF két-három százaléknyi konzervatív választót ránt magával a szakadékba, s további értékes szavazatokat húz majd le jobbról a MIÉP-Jobbik tömörülés is, s még ki tudja, milyen „nemzeti szubsztanciák” keletkezhetnek tavaszig. Még nem látható tisztán, hogy a maradék Centrum el tud-e indulni egyáltalán, és számíthat-e érzékelhető szavazatmennyiségre. Ha igen, ők sem elsősorban balról szerezhetnek híveket. Természetesen a baloldalon is számolni kell a Munkáspárt néhány százalékának elveszítésével. Mindez azonban nem módosítja alapvetően az imént felvázolt alapképletet, tudniillik, hogy a következő választáson a liberális szavazók lesznek a királycsinálók, akár pozitív, akár negatív értelemben. Az nyilvánvaló, hogy Gyurcsány és a mögötte kullogó MSZP kissé váratlanul meredekre sikeredett választási költségvetése most helyzetbe hozza az önálló szerep felmutatására törekvő liberálisokat, ugyanakkor csapdahelyzetet is teremt, hiszen ezt a kínos költségvetést előbb-utóbb meg is kell majd szavazni a parlamentben. Azt pedig elég nehéz lenne eljátszani - bár nem teljesen lehetetlen -, hogy elvileg ugyan ellenezzük a választási osztogatás és a szolidaritás előtérbe helyezését a versenyképesség, a pénzügyi egyensúly rovására és a jövőnket jelentősen megterhelő államadósság árán, de a kötelező koalíciós fegyelem nevében kénytelen-kelletlen mégis megszavazzuk. Ez már csak azért is rendkívül kellemetlen szituáció, mert nehéz feltételeznünk, hogy az SZDSZ tábora több százezer elszántan konzervatív-liberális közgazdából áll, ellenben alaposabb okkal gyaníthatjuk, hogy többségük éppen úgy örül a növekvő családi pótléknak, a javuló nyugdíjkilátásoknak, az áfacsökkentésnek, mint bárki más. Az euró bevezetésének későbbre tolódása pedig aligha vált ki heves érzelmeket a szavazók tömegeiből. A mélyen és megfontoltan gondolkodók természetesen átláthatják az egységes pénzügyi zónához való csatlakozás előnyeit, de még a legélesebb elmében is van annyi haszonelvű rövidlátás, hogy biztos holnapi előnyöket nehezen ad fel bizonytalan holnaputáni hátrányok miatt. Már csak azért is így van ez, mert mindnyájunknak régóta elege van már az önfeláldozásból ködös messzeségekbe burkolódzó célok érdekében. Azt hiszem, a legtöbben habozás nélkül megszavaznák a jelszót: „Ide azt az aranytojást tojó tyúkot, hadd együk meg nyomban!” Inkább egy jó falat ma nekem, mint egy nagy rakás arany holnap a már úgyis gazdagoknak. Gyurcsánnyal és kétségkívül populista gazdaságpolitikájával szembemenni tehát nem túl kifizetődő még a jobboldalnak sem, hát még a koalíciós társnak. (Ha már itt tartunk, akkor legalább zárójelben egy szót arról, hogy miért is populista, és miért nem szociáldemokrata politika ez: nos, csak azért, mert sem a fedezetük nincs meg az ígért többletjuttatásoknak, sem azt nem tudja garantálni a kormány, hogy a kisemberek jobblétének árát majd a gazdagok, és nem pedig ők maguk fogják a későbbiekben megfizetni.) Az SZDSZ vezetőinek marad tehát a nem túl sok voksot hozó dörmögés, és a szabadelvű eszmék szakadatlan hangoztatása. Holott egészen másra lenne szükség a mediatizált politikai és választási környezetben, nevezetesen egy jó arcra, akit észre lehet venni Gyurcsány és Orbán hatalmas árnyékában is. Aki azonban nem rendelkezik a politika érdemi befolyásolásának eszközeivel, e puszta óhaj nyilvános elsóhajtásán túl mást nemigen tehet. Ha mégis érdekelt a jelenlegi koalíció választási győzelmében, legfeljebb arra vállalkozhat, hogy igyekszik tudatosítani baloldali és liberális politikusokban és szavazókban, hogy pontosan min is múlik majd jövő májusban a győzelmük. íme! Libikóka BODANSKY GYÖRGY Az Örömóda reményében DR. NAGY GÁBOR TAMÁS Búcsúszimfónia címmel írt glosszát N. Kósa Judit a magyar műemlékvédelem nyomorúságáról, összekapcsolva a budai királyi Várhoz tartozó Várkert és Bazársor ügyét a privatizációs kampányokkal (október 3.) . Az általa említett szakmai viták megnevezett szereplőjeként engedtessék meg nekem, hogy néhány ponton kiegészítsem és kiigazítsam a leírtakat. A Várkert és az azt övező lakóépületek, a bazársor több mint két évtizedes kálváriája valóban nem tartozik a szívet melengető történetek közé. Tervek, elképzelések tucatjai születtek, és mégsem látszik a folyamat vége. Mintha a Várkert a mesebeli Csipkerózsika kertje lenne, ahol évtizedekkel ezelőtt megállt az idő, és azóta csak várnánk, hogy egy csodálatos megmentő csókjától egyszerre életre keljen minden. Ám félő, hogy a várva várt királyfi nem egy multinacionális befektető képében érkezik... Pedig úgy indult minden, mint a mesében. Hat évvel ezelőtt kormányhatározat született, hogy a fokozottan védett műemléket állami költségvetési eszközökből és befektetői tőkéből kell megújítani, úgy, hogy elhelyezhető legyen itt egy többfunkciós rendezvényközpont. Ekkor még mindig úgy tűnt, jó ötlet befektetőt keresni. A Várgondnokság Kht. 2000-ben kiírt pályázatára ugyan egy jelentkező sem akadt, de ajánlkozott valaki, hogy majd megvalósítja, amit kell. Menet közben az elképzelések „némi” átalakuláson A szerző a Budavári Önkormányzat polgármestere (Fidesz - MPSZ) mentek keresztül, és a megengedett beépítési keretek közel két és félszeresét igényelték egy, a Várhegy lebontásával megvalósítandó üzletközpont kialakításához. Ekkor kezdtünk először kételkedni a mesékben. Lehet, hogy valamit nem jól értettünk? A Budavári Önkormányzat képviselő-testülete 2003-ban kifejezte aggodalmát a Várbazár sorsa iránt, mert úgy érezte, hogy sem a hasznosítás funkciója, sem a beruházás mérete, sem a megnövekedő környezeti terhelés nem engedhető meg ezen a történelmi helyszínen. Ajánlásokat fogalmazott meg, miszerint jó lenne, ha több tervváltozat készülne. És jó lenne azokról széles körű társadalmi és szakmai vitát lefolytatni. Elvégre a királyi Vár mindannyiunk ügye. A Várgondnokság Kht. és a befektető ehelyett a maximális terv első ütemére építési engedélyt kért és kapott, „egyelőre szűkített tartalommal”. Alig hihető, hogy valaki építene egy 450 férőhelyes mélygarázst anélkül, hogy ne hozna ide üzleteket. Itt van a kutya elásva! Nem lehet 90 évre hasznosítási szerződést kötni úgy, hogy majd meglátjuk, mi lesz itt, csak legyünk túl az aláíráson. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy „végre került egy befektető”, mert ezzel jóvátehetetlen károkat okozhatunk. Ez ellen a botrányos eljárás ellen emelte fel szavát a Budavári Önkormányzat, amikor kimondta, hogy nem fogja megemelni a beépíthetőséget. Szokták mondani, hogy amire nagyon akarják, arra van pénz. Reménytelennek tűnt az Uránia mozi helyzete, mégis felújították. Vagy említhetném a Sándor-palota esetét. Befejeződött a Bazilika újjáépítése, és ahogyan ott sem, remélem, nem akarnak majd vállalkozói tőkét bevonni a Mátyás-templom felújításba sem. Remélem, a Várkert is ebbe a sorba fog tartozni. A közpénzek elosztása mindig értékvállalás eredménye. Bölcs mérlegelés kell ahhoz, hogy a számos feladat közül éppen arra jusson, ami lényeges és fontos. A műemlékvédelem, a világörökségi védelem nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettsége arról szól, hogy elődeinktől örökölt értékeink megőrzésére és továbbadására erőforrásokat szánunk. Ha ebben az egy kérdésben egyetértünk, akkor már csak bátor kormányzati elhatározás és rátermettség kérdése, hogy a Búcsúszimfónia, vagy Beethoven Örömódája szól-e majd néhány év múlva a Várkertben. Bizonyára oka van annak, hogy a polgári kormány is inkább a Sándor-palotát újította föl, és nem az ugyancsak romhalmaz Várkert bazárt. A két műemlék építészeti minősége és a várható funkció közhasznúsága is erősen eltérő. Az előbbi pompás miniszterelnöki iroda lehetett volna; az utóbbiból remek kereskedelmi-vendéglátó-irodaközpont lehet, valódi Bazár. De miért kéne ezt mindannyiunknak fizetnünk? Fizesse a befektető, az állam e célt szolgáló hivatala pedig ügyeljen a műemlék épségére, értékeinek megmaradására. Én továbbra is így gondolom. N. KÓSA JUDIT i