Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
2005-10-22 / 248. szám
NÉPSZABADSÁG Migránsok, kutyák, kínaiak „Migráns munkásoknak és szemétgyűjtőknek tilos a bemenet.” Ezzel a felirattal Kína Zhejiang tartománya egyik üdülőtelepének kapuján találkozhattak az arra járók nemrégiben, s hogy volt, aki fennakadt rajta, azt jelzi, országos botrány lett az ügyből. Talán nem véletlenül idézett egy sereg újság egy másik feliratot, talán a leghírhedettebbet, amely valaha kínai kapun függött: „Kínaiaknak és kutyáknak tilos a bemenet.” Utóbbit Sanghaj egyik parkjára írták ki még az angol időkben, s máig az idegen elnyomás, felsőbbrendűségi érzés és arrogancia szégyenletes jelképeként tartja számon a kínai köztudat. A mai tábla két megjelölt embercsoportjából látszólag a szemétgyűjtő az értelmezhetőbb a külső szemlélő számára. Magyarországon inkább kukázónak mondják az ilyesvalakit, de Kínában tényleg a szemétgyűjtő a helyesebb megnevezés. Ez ugyanis szabályos vállalkozás. A kukákat - s ez így van az egész országban - rendszeresen, több hullámban nézik át ezek az illetők. A rendszeresség azt jelenti, hogy egy műanyag flakon húsz percet sem húz ki egy kukában, a több hullám pedig azt, hogy alapos szelektív hulladékgyűjtés zajlik. Vagyis, ha Kínában is úgy lenne, mint Magyarország sok településén, hogy csak megadott (és kifizetett) mennyiséget vinnének el a szemétszállítók, akkor a kínai módszer mellett csak háromszáz kiló mellett jönne össze a hatvan kiló, amit tényleg a szállítóknak kell elvinniük. A baj az, hogy a kínai kukák képéhez hozzátartozik vagy az éppen derékig belehajló ember, vagy az a körülötte kialakult kupleráj, amelyet az éppen eltávozott gyűjtő maga után hagyott. A migráns munkás már bonyolultabb képlet. Alaphelyzetben azokról van szó, akik nem a lakóhelyükön dolgoznak. Nem is bejárók, hanem tartósan más városban tartózkodnak. Irdatlan méretű tömegről van szó, összesen 140 millió emberről, s az olyan nagyvárosokban, mint Peking vagy Sanghaj, három-négymillió is él belőlük. Bár képzettség és munkakör szerint meglehetősen heterogén ez a népesség, döntő többségük azonban iskolázatlan, szegény, kultúrálatlan ember, akik az építkezéseken és a mezőgazdaságban igyekeznek pénzhez jutni. A kínaiak egymás között is hamar kilövik az idegent. A tibetit ránézésre is, de bárkit abban a pillanatban, amikor megszólal. A migránsok tömegei a reformmal jelentek meg a nagyvárosokban, s nem kis feszültséget okoztak. Viszonylag sebesen alakult ki a migránsellenesség, jellemzően azonnal nagy vitákat váltva ki, hogy helyes-e ez. Mármint a migránsellenesség. A mostani vezetés politikai arculatformálásának mindenesetre már két olyan alapeleme is van, amelybe belefutott ez a probléma. Az egyik „a jog uralma”. Amikor két éve a rendőrök agyonvertek egy migránst, mert nem tudta igazolni magát, olyan mozgalom indult, melynek következtében visszavontak egy államtanácsi rendeletet (a csavargók és koldusok internálásáról és deportálásáról szólót), mert az alkotmányellenesnek bizonyult. Most pedig itt van „a harmonikus társadalomról” szóló eszme, melyre kétségtelenül nehezen függeszthető fel az idézett tábla. Mindenki tudja vagy sejti, hogy a nevezett üdülőtelepen hivatalnokok és üzletemberek szoktak pihenni, s ebből a szempontból jelentheti csak az a harmóniát, ha a migránsok és a szemétgyűjtők kívül maradnak. Ne tévedjünk, persze ők úgy is kívül tarthatók, ha a táblát leveszik, szerzőjét kirúgják. Most olyanokat nyilatkoznak különböző vezetők, hogy a migránsok ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más, így oda mehetnek az országban, ahová akarnak. Még zárójeles nüanszként sem vetődik fel a felháborodásban az a triviális tény, hogy bárki más sem mehet korlátlanul oda, ahova akar. Érdekes, hogy azt nem vetette fel senki, hogy a migráns mint jogi státus, már önmagában megkülönböztető. Sőt, ez a megkülönböztető igazán. De itt már egy olyan problémába ütközünk, pontosabban ütköznek a kínai vezetők, amely már nem egyszerűen jóérzés vagy egyéni diszpozíciók kérdése: az a szegénység és elmaradottság, amely az iszonyatos méretű belső migrációt okozza. S persze a szemétgyűjtő szakma hihetetlen szofisztikáltságát is. KRAJCZÁR GYULA HÉTVÉGÉ 2005. OKTÓBER 22., SZOMBAT 5 A GOMBÁR CSABA baj csőstül jön, s ha éppen nincs orkán okozta kár vagy árvíz, akkor a pártok, az állam, úgy általában a politika teszi tönkre közérzetünket. A politika - benne a viszályt keltő pártokkal és az arcátlanul költekező, ormótlan állammal - minden jóérzésű emberben viszolygást kelt. Hallhatjuk, sokszor maguk a politikusok is határozott névelővel emlegetik: a politika, s ezt a szót úgy ejtik ki, mintha rühöt vagy ótvart mondanának. „Politikai kérdéssé vált” - halljuk az elkeseredett kifakadást, s már értjük is, hogy akkor nemcsak megválaszolhatatlanná és megoldhatatlanná válik ez a kérdés, hanem az erkölcstelenségtől bűzlő valamivé. S mindegy, hogy egy orvosi műszer beszerzéséről, szoboravatásról vagy a költségvetés egy sarokszámáról van-e szó, oda az egész, mert politikai kérdés lett belőle. taknak csak a 40 százaléka vett részt. Világos: az emberek torkig lettek a politikával. Nem ezzel vagy azzal a politikával, az ilyen vagy olyan politikai törekvéssel, hanem magával a politikával. így fogalmaznak az újságokban, a politikai beszédekben, sokszor a tanulmányokban is. A politika ábrázata persze gyakran ronda. De nem azért tartjuk-e ezt a politika tulajdonságának, mert a demokratikus politizálásban kivívott nyilvánosság miatt a politikai szereplők nagyon szem előtt vannak? A politikai ügyekről így sokkal többet tudhatunk, mint az élet más jellegű területeiről. Pedig ott sem fényesebb a helyzet. Valljuk be, nehéz ügyek ezek. Nem csoda, hogy egyre-másra olyan új szóleletekre bukkanunk, mint a szakpolitika vagy a közpolitika, amivel a szakértők meg akarják cukrozni a politika szót, hogy könnyebben nyeljük le. De hát mindez már a kezdet kezdeténél el lett tolva. Mert hát nem volt előre megírva, hogy társadalomban kell élnünk. s a rendszer jóvoltából, egy kicsit ismerősebbé válik, ugyanis Prométheusz, hogy mentse a menthetőt, lopásra vetemedik. Ellopja a tüzet és a mesterségek űzéséhez szükséges szakismeretet az istenektől, hogy a minden nélkül maradt emberek valamihez kezdhessenek, valamiként védve legyenek a zord természettel szemben. Ezzel azonban még nem oldódtak meg a nehézségek, mert a szétszóródva élő emberek nehezen tudtak megküzdeni a rájuk zúduló viszontagságokkal - ha viszont összejöttek, rögtön egymást kezdték pusztítani. Nem tudtak közösségben élni. A bajok odáig fajultak, hogy az már az emberiség kipusztulásával fenyegetett, a kétségbeesés az egekbe kiáltott, s ez már Zeuszt, a főistent is nyugtalansággal töltötte el. Végül döntött. Magához rendelte Hermészt, a kereskedők és tolvajok istenét, s utasította, hogy vigye az emberek közé az együttéléshez szükséges képességeket, a tisztességességnek, a jognak, az igazságosságnak az érző KENTAURBESZÉD A politikához való értés nem kevesek része, hanem mindenkié; nem olyan technikai tudás, amelyre csak speciális iskolázottság révén lehet jutni, s nem elegendő, ha csak néhányan sajátítják el. A hebehurgya Epimétheusz Nem csoda hát, hogy a jóérzésű és iskolázott, az élet tapasztalataival felvértezett emberek között mindig akadnak olyanok, akik idejüket nem kímélve azon törik a fejüket, hogyan lehetne kiküszöbölni a politikát. Hogyan lehetne a tudomány fejlődését és a haladás értékeit úgy hasznosítani, hogy a társadalom ügyeinek intézése hozzáértő szakemberek kezébe kerüljön. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a politikusok nem szakemberek. Ha azok lennének, akkor biológusnak, cipőfelsőrészkészítőnek vagy közgazdásznak mondanák őket (ha ez utóbbi megvalósulhatna, egyenesen a paradicsomba jutnánk). De nem azok. Ráadásul, ha valaha effélék voltak, amióta politikára adták a fejüket, a szakmai ismereteik elpárologtak. Magunk közt szólva: elhülyültek, elvesztették tartásukat, s kétséges, hogy egyáltalán épeszűek-e. S ez nemcsak Magyarországon van így. Naponta halljuk, hogy itt is meg ott is „az emberek elfordultak a politikától”. Legutóbb Lengyelországból jött a hír, hogy az általános választásokon a népfelség nevében döntésre jogosult kezdetek kezdetét csak a mítoszokból ismerhetjük, s van is Platónnak egy dialógusa, amelyben elmeséli, hogyan esett meg a dolog. Volt egy olyan korszak, amikor istenek már léteztek, de még csak ők voltak. Az istenek szorgosan dolgoztak teremtményeiken, és Prométheuszra, valamint testvérére, Epimétheuszra bízták, hogy a teremtmények között osszák el a létükhöz, fennmaradásukhoz, szaporodásukhoz szükséges tulajdonságokat egy nagy raktárból. Epimétheusz rávette testvérét, hogy hagyja csak rá az egészet, ő majd szétosztja az élőlényeknek a hideg ellen védő bundákat, tollakat, a védekezéshez vagy a táplálék megszerzéséhez szükséges karmokat, agyarakat és hasonlókat. Így is történt, csak hát Epimétheusz, aki - Platón szavai szerint - nem csöpögött a bölcsességtől, már teljesen kiürítette a képességek raktárát, mindent elosztott az oktalan állatok közt, amikor észrevette, hogy ott vannak az emberek teljesen csupaszon. Ettől kezdve a mese, legalábbis a hagyományos európai iskolát, hogy az emberi közösségeket egyben tartó kötelékek alakulhassanak ki. Ezek a kötelékek, a közösségi életet biztosító keretintézmények azok, amelyek a politikát jelentik, s azért nevezték a görögök politikai állatnak a gondolkodó embert, mert csak politika által képes az együttélésre. Politika nélkül társadalmi élet nem volt, nincs, és el sem képzelhető. A történetben, a mi mesénk szempontjából, ekkor következett a döntő momentum. Hermész, már indulásra készen, kezében a társadalmi együttéléshez szükséges képességekkel, megkérdezte Zeuszt, hogy úgy ossza-e el ezeket, mint a mesterségekhez szükséges szaktudást, vagy adjon mindenkinek belőle. Zeusz válasza kategorikus volt: Mindenkinek! A politika ugyanis nem olyan techné, mint amilyen a ház építéséhez, a hajó kormányzásához vagy a beteg gyógyításához szükséges, hanem olyasmi, amivel mindenkinek rendelkeznie kell, hogy az emberek együtt tudjanak élni. így is történt az osztás. A politikához való értés nem kevesek része, hanem mindenkié; nem olyan technikai tudás, amelyre csak speciális iskolázottság révén lehet jutni, s nem elegendő, ha csak néhányan sajátítják el. Platón dialógusának résztvevői persze vitatkoztak erről, s vitatkozunk mi is máig. Itt van például a magyar állam. Nem igaz ám az, hogy pártjaink soha semmiben nem értenek egyet. Most szinte egybehangzóan mondja mindegyik, hogy ezt az államot kisebbíteni kell. Íme, az áhított konszenzus! Az állam masinériája azonban fölöttébb komplikált gépezet, s részleteiben csak az államtechnikusok látják át. Bízzuk tehát rájuk, mint a ránctalanítást a plasztikai sebészekre? Nem fog menni. Merthogy nem egyszerűen pénzről, hanem az igazságosságról is szó van, márpedig az igazságosság érzékével és szemléletével mindannyian el vagyunk látva (vagy meg vagyunk verve), s így mindahányan - államtagok lévén - politikával élve ezt érvényesíteni is akarjuk. Na persze, ha Epimétheusz körültekintőbben járt volna el, nem jutunk idáig. TETTAMANTI BÉLA RAJZA