Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-22 / 248. szám

NÉPSZABADSÁG Migránsok, kutyák, kínaiak „Migráns munkásoknak és szemétgyűj­tőknek tilos a bemenet.” Ezzel a felirat­tal Kína Zhejiang tartománya egyik üdülőtelepének kapuján találkozhattak az arra járók nemrégiben, s hogy volt, aki fennakadt rajta, azt jelzi, országos botrány lett az ügyből. Talán nem vélet­lenül idézett egy sereg újság egy másik feliratot, talán a leghírhedettebbet, amely valaha kínai kapun függött: „Kí­naiaknak és kutyáknak tilos a bemenet.” Utóbbit Sanghaj egyik parkjára írták ki még az angol időkben, s máig az idegen elnyomás, felsőbbrendűségi érzés és ar­rogancia szégyenletes jelképeként tartja számon a kínai köztudat. A mai tábla két megjelölt embercso­portjából látszólag a szemétgyűjtő az értelmezhetőbb a külső szemlélő szá­mára. Magyarországon inkább kukázó­­nak mondják az ilyesvalakit, de Kíná­ban tényleg a szemétgyűjtő a helyesebb megnevezés. Ez ugyanis szabályos vál­lalkozás. A kukákat - s ez így van az egész országban - rendszeresen, több hullámban nézik át ezek az illetők. A rendszeresség azt jelenti, hogy egy mű­anyag flakon húsz percet sem húz ki egy kukában, a több hullám pedig azt, hogy alapos szelektív hulladékgyűjtés zajlik. Vagyis, ha Kínában is úgy lenne, mint Magyarország sok településén, hogy csak megadott (és kifizetett) mennyisé­get vinnének el a szemétszállítók, akkor a kínai módszer mellett csak háromszáz kiló mellett jönne össze a hatvan kiló, amit tényleg a szállítóknak kell elvinni­ük. A baj az, hogy a kínai kukák képéhez hozzátartozik vagy az éppen derékig be­­lehajló ember, vagy az a körülötte kiala­kult kupleráj, amelyet az éppen eltávo­zott gyűjtő maga után hagyott. A migráns munkás már bonyolul­tabb képlet. Alaphelyzetben azokról van szó, akik nem a lakóhelyükön dol­goznak. Nem is bejárók, hanem tartó­san más városban tartózkodnak. Irdat­lan méretű tömegről van szó, összesen 140 millió emberről, s az olyan nagyvá­rosokban, mint Peking vagy Sanghaj, három-négymillió is él belőlük. Bár képzettség és munkakör szerint megle­hetősen heterogén ez a népesség, döntő többségük azonban iskolázatlan, sze­gény, kultúrálatlan ember, akik az épít­kezéseken és a mezőgazdaságban igye­keznek pénzhez jutni. A kínaiak egy­más között is hamar kilövik az idegent. A tibetit ránézésre is, de bárkit abban a pillanatban, amikor megszólal. A migránsok tömegei a reformmal jelen­tek meg a nagyvárosokban, s nem kis feszültséget okoztak. Viszonylag sebe­sen alakult ki a migránsellenesség, jel­lemzően azonnal nagy vitákat váltva ki, hogy helyes-e ez. Mármint a migráns­ellenesség. A mostani vezetés politikai arculat­formálásának mindenesetre már két olyan alapeleme is van, amelybe belefu­tott ez a probléma. Az egyik „a jog ural­ma”. Amikor két éve a rendőrök agyon­vertek egy migránst, mert nem tudta igazolni magát, olyan mozgalom indult, melynek következtében visszavontak egy államtanácsi rendeletet (a csavar­gók és koldusok internálásáról és de­portálásáról szólót), mert az alkot­mányellenesnek bizonyult. Most pedig itt van „a harmonikus társadalomról” szóló eszme, melyre kétségtelenül nehe­zen függeszthető fel az idézett tábla. Mindenki tudja vagy sejti, hogy a neve­zett üdülőtelepen hivatalnokok és üzlet­emberek szoktak pihenni, s ebből a szempontból jelentheti csak az a har­móniát, ha a migránsok és a szemét­­gyűjtők kívül maradnak. Ne tévedjünk, persze ők úgy is kívül tarthatók, ha a táblát leveszik, szerzőjét kirúgják. Most olyanokat nyilatkoznak különböző vezetők, hogy a migránsok ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más, így oda mehetnek az országban, ahová akarnak. Még zárójeles nüansz­­ként sem vetődik fel a felháborodásban az a triviális tény, hogy bárki más sem mehet korlátlanul oda, ahova akar. Ér­dekes, hogy azt nem vetette fel senki, hogy a migráns mint jogi státus, már önmagában megkülönböztető. Sőt, ez a megkülönböztető igazán. De itt már egy olyan problémába ütközünk, pontosab­ban ütköznek a kínai vezetők, amely már nem egyszerűen jóérzés vagy egyé­ni diszpozíciók kérdése: az a szegénység és elmaradottság, amely az iszonyatos méretű belső migrációt okozza. S persze a szemétgyűjtő szakma hihetetlen szo­­fisztikáltságát is. KRAJCZÁR GYULA HÉTVÉGÉ 2005. OKTÓBER 22., SZOMBAT 5 A GOMBÁR CSABA baj csőstül jön, s ha éppen nincs orkán okozta kár vagy árvíz, akkor a pártok, az ál­lam, úgy általában a politika teszi tönkre közérzetünket. A politika - benne a viszályt keltő pártokkal és az arcátlanul költekező, ormótlan állam­mal - minden jóérzésű emberben vi­szolygást kelt. Hallhatjuk, sokszor ma­guk a politikusok is határozott névelő­vel emlegetik: a politika, s ezt a szót úgy ejtik ki, mintha rühöt vagy ótvart mondanának. „Politikai kérdéssé vált” - halljuk az elkeseredett kifakadást, s már értjük is, hogy akkor nemcsak megválaszolhatatlanná és megoldha­tatlanná válik ez a kérdés, hanem az erkölcstelenségtől bűzlő valamivé. S mindegy, hogy egy orvosi műszer be­szerzéséről, szoboravatásról vagy a költségvetés egy sarokszámáról van-e szó, oda az egész, mert politikai kérdés lett belőle. taknak csak a 40 százaléka vett részt. Világos: az emberek torkig lettek a po­litikával. Nem ezzel vagy azzal a politi­kával, az ilyen vagy olyan politikai tö­rekvéssel, hanem magával a politiká­val. így fogalmaznak az újságokban, a politikai beszédekben, sokszor a tanul­mányokban is. A politika ábrázata persze gyakran ronda. De nem azért tartjuk-e ezt a po­litika tulajdonságának, mert a demok­ratikus politizálásban kivívott nyilvá­nosság miatt a politikai szereplők na­gyon szem előtt vannak? A politikai ügyekről így sokkal többet tudhatunk, mint az élet más jellegű területeiről. Pedig ott sem fényesebb a helyzet. Vall­juk be, nehéz ügyek ezek. Nem csoda, hogy egyre-másra olyan új szóleletekre bukkanunk, mint a szakpolitika vagy a közpolitika, amivel a szakértők meg akarják cukrozni a politika szót, hogy könnyebben nyeljük le. De hát mindez már a kezdet kezdeténél el lett tolva. Mert hát nem volt előre megírva, hogy társadalomban kell élnünk. s a rendszer jóvoltából, egy kicsit isme­rősebbé válik, ugyanis Prométheusz, hogy mentse a menthetőt, lopásra ve­temedik. Ellopja a tüzet és a mester­ségek űzéséhez szükséges szakismere­tet az istenektől, hogy a minden nél­kül maradt emberek valamihez kezd­hessenek, valamiként védve legyenek a zord természettel szemben. Ezzel azonban még nem oldódtak meg a nehézségek, mert a szétszóródva élő emberek nehezen tudtak megküzdeni a rájuk zúduló viszontagságokkal - ha viszont összejöttek, rögtön egymást kezdték pusztítani. Nem tudtak kö­zösségben élni. A bajok odáig fajul­tak, hogy az már az emberiség kipusz­tulásával fenyegetett, a kétségbeesés az egekbe kiáltott, s ez már Zeuszt, a főistent is nyugtalansággal töltötte el. Végül döntött. Magához rendelte Hermészt, a kereskedők és tolvajok istenét, s utasította, hogy vigye az em­berek közé az együttéléshez szükséges képességeket, a tisztességességnek, a jognak, az igazságosságnak az érző­ KENTAURBESZÉD A politikához való értés nem kevesek része, hanem mindenkié; nem olyan technikai tudás, amelyre csak speciális iskolázottság révén lehet jutni, s nem elegendő, ha csak néhányan sajátítják el. A hebehurgya Epimétheusz Nem csoda hát, hogy a jóérzésű és iskolázott, az élet tapasztalataival fel­vértezett emberek között mindig akad­nak olyanok, akik idejüket nem kímél­ve azon törik a fejüket, hogyan lehetne kiküszöbölni a politikát. Hogyan le­hetne a tudomány fejlődését és a hala­dás értékeit úgy hasznosítani, hogy a társadalom ügyeinek intézése hozzáér­tő szakemberek kezébe kerüljön. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a politiku­sok nem szakemberek. Ha azok lenné­nek, akkor biológusnak, cipőfelsőrész­készítőnek vagy közgazdásznak mon­danák őket (ha ez utóbbi megvalósul­hatna, egyenesen a paradicsomba jut­nánk). De nem azok. Ráadásul, ha va­laha effélék voltak, amióta politikára adták a fejüket, a szakmai ismereteik elpárologtak. Magunk közt szólva: el­hülyültek, elvesztették tartásukat, s kétséges, hogy egyáltalán épeszűek-e. S ez nemcsak Magyarországon van így. Naponta halljuk, hogy itt is meg ott is „az emberek elfordultak a politikától”. Legutóbb Lengyelországból jött a hír, hogy az általános választásokon a népfelség nevében döntésre jogosul­t kezdetek kezdetét csak a míto­szokból ismerhetjük, s van is Platón­­nak egy dialógusa, amelyben elme­séli, hogyan esett meg a dolog. Volt egy olyan korszak, amikor istenek már léteztek, de még csak ők voltak. Az istenek szorgosan dolgoztak te­remtményeiken, és Prométheuszra, valamint testvérére, Epimétheuszra bízták, hogy a teremtmények között osszák el a létükhöz, fennmaradásuk­hoz, szaporodásukhoz szükséges tu­lajdonságokat egy nagy raktárból. Epimétheusz rávette testvérét, hogy hagyja csak rá az egészet, ő majd szét­osztja az élőlényeknek a hideg ellen védő bundákat, tollakat, a védekezés­hez vagy a táplálék megszerzéséhez szükséges karmokat, agyarakat és ha­sonlókat. Így is történt, csak hát Epimétheusz, aki - Platón szavai sze­rint - nem csöpögött a bölcsességtől, már teljesen kiürítette a képességek raktárát, mindent elosztott az oktalan állatok közt, amikor észrevette, hogy ott vannak az emberek teljesen csu­paszon. Ettől kezdve a mese, leg­alábbis a hagyományos európai isko­lát, hogy az emberi közösségeket egy­ben tartó kötelékek alakulhassanak ki. Ezek a kötelékek, a közösségi éle­tet biztosító keretintézmények azok, amelyek a politikát jelentik, s azért nevezték a görögök politikai állatnak a gondolkodó embert, mert csak poli­tika által képes az együttélésre. Politi­ka nélkül társadalmi élet nem volt, nincs, és el sem képzelhető. A történetben, a mi mesénk szem­pontjából, ekkor következett a döntő momentum. Hermész, már indulásra készen, kezében a társadalmi együtt­éléshez szükséges képességekkel, meg­kérdezte Zeuszt, hogy úgy ossza-e el ezeket, mint a mesterségekhez szüksé­ges szaktudást, vagy adjon mindenki­nek belőle. Zeusz válasza kategorikus volt: Mindenkinek! A politika ugyanis nem olyan techné, mint amilyen a ház építéséhez, a hajó kormányzásához vagy a beteg gyógyításához szükséges, hanem olyasmi, amivel mindenkinek rendelkeznie kell, hogy az emberek együtt tudjanak élni. így is történt az osztás. A politikához való értés nem kevesek része, hanem mindenkié; nem olyan technikai tudás, amelyre csak speciális iskolázottság révén lehet jut­ni, s nem elegendő, ha csak néhányan sajátítják el. Platón dialógusának résztvevői persze vitatkoztak erről, s vitatko­zunk mi is máig. Itt van például a ma­gyar állam. Nem igaz ám az, hogy pártjaink soha semmiben nem érte­nek egyet. Most szinte egybehang­zóan mondja mindegyik, hogy ezt az államot kisebbíteni kell. Íme, az áhí­tott konszenzus! Az állam masinériá­ja azonban fölöttébb komplikált gé­pezet, s részleteiben csak az állam­technikusok látják át. Bízzuk tehát rájuk, mint a ránctalanítást a plaszti­kai sebészekre? Nem fog menni. Merthogy nem egyszerűen pénzről, hanem az igazságosságról is szó van, márpedig az igazságosság érzékével és szemléletével mindannyian el va­gyunk látva (vagy meg vagyunk ver­ve), s így mindahányan - államtagok lévén - politikával élve ezt érvényesí­teni is akarjuk. Na persze, ha Epimétheusz körültekintőbben járt volna el, nem jutunk idáig. TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Next