Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-03 / 129. szám

4 2006. JÚNIUS 3., SZOMBAT HÉTVÉGÉ Másodszor ugyanoda A napjainkban is gyakran felbuk­kanó közhely szerint Trianon ki­­beszéletlen ügye a magyar társa­dalomnak. A valóság ezzel szem­ben az, hogy a 86 évvel ezelőtti, 1920. június 4-i tragikus békekö­téssel kapcsolatos irodalom már régen óriási, ám tovább növekszik. HOVANYECZ LÁSZLÓ Bibó István háború utáni írásaival egy időben keletkezett és hozzájuk hasonló szellemiségű Kornfeld Móric Trianontól Trianonig című esszéje. A művet most jelentette meg először Széchenyi Ágnes, a szerző különféle írásait egybegyűjtő, a Corvina által kiadott, azonos című kötetben. Ki volt Kornfeld Móric? A kiegye­zés utáni korszak pénzügyi zse­nijének, báró Kornfeld Zsigmondnak a fia. 1882-ben született, jogot vég­zett, 1913-ban feleségül vette Weiss Manfréd lányát. Inkább a művészet, az irodalom és a tudomány vonzotta, mint az üzleti élet. Széles körű mecénási tevékenységet folytatott. 1927-től 1944-ig tagja volt a magyar országgyűlés felső­házának. A Gestapo 1944 tavaszán Mauthausenbe deportálta, majd üzleti alku után Lisszabonba internálta családjával együtt. 1947- ben költözött az Egyesült Államokba, ahol még húsz esztendőt élt meg. A szabadelvű konzerva­tívnak nevezhető Kornfeld Trianontól Trianonig című, még Európában született esszéje arról tanúskodik, hogy szerzője egyfelől ki­válóan ismerte a magyar történelmet és társadalmat, másfelől pedig egészen kö­zelről, s így nagyon alapo­san a két világháború kö­zötti politikai elitet. Elemzését a kiegyezés­sel kezdi és 1944 tavaszával fejezi be. Számára ugyanis a trianoni tragédia végleges­sé válását a német megszál­lás, a magyar politikai veze­tésnek a nácizmussal való megalkuvása testesítette meg. Az 1867-ben született du­alizmus tele volt ellentmon­dásokkal, állapítja meg Kornfeld. Ausztria Magyar­­országot csupán az össz­­monarchia egyik - koránt­sem független - részének te­kintette. Ezzel szemben az úgynevezett 48-as pártok­nak az Ausztriától való elszakadás volt a programjuk. „Elfelejtették, hogy az a nacionalista tűz, amely őket hevíti, a magyar birodalomban élő más nemze­tiségeket is fűti.” A kiegyezést követő időszak másik nagy problémája a társadalom átré­­tegződése volt Kornfeld szerint. A birtokos osztály nem tudott élni a ka­pitalizmus adta gazdasági szabadság­gal. Más országokban is gyakori, hogy a korábbi uralkodó osztály hatalma csökken, azonban általában az a hely­zet, hogy a feltörekvő rétegek ugyan­abból a nemzetből valók. A magyar történelemben azonban a moderni­záció, az urbanizáció megteremtői többnyire idegenek voltak: németek, szerbek, görögök. Az 1867 után kelet­kezett vákuumba az egyenjogúsított zsidóság áramlott be, és döntő szere­pet játszott a modern ipar, pénzügy és kereskedelem megteremtésében. Ámde ez az új nagypolgárság, noha magát teljes mértékben magyarnak tekintette, a nem zsidók számára ide­gen elem maradt. A kiegyezést követően a korábbi­nál jóval nagyobb bürokrácia jött lét­re a mindinkább önállóságra törekvő Magyarországon. A tisztviselői kar egyre nagyobb mértékben toborzó­­dott abból a városi kispolgári osztály­ból, amely a gazdasági versenyben le­maradva tele volt a zsidósággal szem­beni előítélettel. Kornfeld szerint a dualizmus korszakának további alap­­problémája volt, hogy a hatalmas pa­raszti tömegek nem csupán a földtől, de a választójogtól is meg voltak fosztva. Hasonlóképpen a munkás­­osztály, amelynek mozgalmait egé­szen 1906-ig rendészeti kérdésként kezelte a hatalom. Ebben a helyzetben érte az orszá­got az első világégés, amely tovább súlyosbította a válságot. A két forra­dalommal viszonylag keveset foglal­kozik Kornfeld. Az őszirózsás forra­dalomnak két oka volt szerinte. Egy­felől a katasztrofális háborús vereség. Másfelől: az uralkodó elit érzéketlen­sége a nagy társadalmi tömegek eg­zisztenciális igényei iránt. A Tanács­­köztársaságot diktatórikus hatalom­ként jellemzi, ám megállapítja: „Azt, hogy a trianoni békét nem velük kö­tötték meg, rajtuk múlt, mert a nagy­követi bizottság hajlandó lett volna őket elismerni.” A versailles-i békerendszer végze­tes hibája az volt, hogy: „A hatalmak, amelyek a háborúért egy világuralom­ra törő nacionalizmust okoltak, a naci­onalizmus ellen úgy védekeztek, hogy azt, mint a népek életének egyetlen rendező elvét hirdették...” A Csonka- Magyarország-propagandát azonban eleve elhibázottnak tartotta Kornfeld, hiszen „nemzetközi viszonylatban nincs szegényjogon való perlés...”. „Az, hogy a revíziós gondolat eltöltse a magyar lelkivilágot, természetes és feltartóztathatatlan volt. Annak azon­ban, hogy ez egy második bukás fő oka lett, nem kellett volna megtörténnie...” Hogy mégis megtörtént, a fő oka Kornfeld szerint az volt, hogy 1919- től két politikai koncepció küzdött egymással Magyarországon. Végül a „szegedi gondolat” győzött, amely­nek célja „a városi középosztálynak és más osztályok hanyatlott erkölcsi söpredékének az uralomra jutása és hatalmon való elterpeszkedése” volt. Ennek az eszmének a zászlóvivője a „kalandor” Gömbös Gyula, mögötte, valahol a második sorban található a Kornfeld által nem túl sokra tartott Horthy Miklós. Velük szemben a Bécsben szervezkedő államférfi, Bethlen István áll. A szerző szerint új honalapítás volt az, amit a szabadel­vű-konzervatív erdélyi gróf 1921 és 1931 közötti miniszterelnöksége alatt véghezvitt: „A háborútól, forrada­lomtól és ellenforradalomtól lelkileg feldúlt, a románok által kifosztott, a békeszerződés által megcsonkított és megnyomorított, a társadalmi struk­túrában megrendített országot vis­­­szavezette a rend, a jog, a gazdasági fellendülés útjára, megszüntette az ország izoláltságát azzal, hogy a Nép­­szövetség tagjává tette...” Szó sincs róla, hogy Kornfeld kritikátlan bámu­­lója lett volna Bethlennek. Legna­gyobb hibájának azt tartotta, hogy ki­szorította a magyar politikai életből a parasztot. „Kiszorította pedig azért, mert féltette az államraisont, mely­nek felismerésére a parasztságot kép­telennek tartotta, és félt a földosz­tástól...” Noha Kornfeld számára 1919-től el­lenszenves a „szegedi gondolat”, vilá­gosan látja, hogy annak felülkerekedé­­séhez elengedhetetlen volt a nácizmus előretörése, majd uralomra jutása. A német nemzetiszocializmus program­ja számos ponton azonos volt a szege­diével: a békeszerződés revíziója, a bürokratikus diktatúra, az antiszemi­tizmus. Az 1932-ben miniszterelnöki székbe jutott Gömbös Gyula - miként Hitler - azoknak a vezére, akik gyűlö­lik a politikai szabadságot, az egyenlő­séget, a gazdagabbat, a szegényebbet, a szellemi fensőbbséget. „Liberaliz­mus és szocializmus ellen egyaránt felhasználhatóak: az őszirózsás forra­dalmat, mely a szabadság jegyében folyt le, éppen úgy perhorreszkálták, mint a kommunizmus forradalmát, mely egyenlőséggel fenyegette őket.” Gömbös, aki 1936-ban halt meg, tragikus örökséget hagyott maga után: „A polgári és a katonai hatalom a ki nem elégített kispolgári osztály gyermekeinek kezében volt, akik hozzáláttak... a »szegedi« program végre­hajtásához.” A bajt tetézte, hogy amint a katolizált Kornfeld megállapítja, az egyházak is mély válságba kerültek az első világhábo­rút követően. „1919 után a városokban, főleg a fővá­rosban nagyon emelkedett a templomlátogatók száma. Budapesten nagyon sok templom épült, hogy azo­kat befogadja, de ez inkább politikai demonstráció volt a forradalmak visszahatása­képpen, semmint vallásos elmélyülés.” A vallás egyre inkább „vasárnapi keresz­ténységgé” vált, a papi hiva­tásból papi hivatal lett. Az egyház sohasem vetett szá­mot hagyományos antisze­mitizmusával. „A papság je­lentékeny része maga is an­tiszemita érzelmű volt származása folytán, antika­­pitalizmusa következtében...”. A belpolitikai fejlemé­nyek nagymértékben össze­fonódtak a külpolitikaiak­kal. Az 1938-as müncheni szerződés nyomán a Tria­nonban elvesztett Felvidék jó része a náci Németor­szág ajándékaképpen került vissza Magyarországhoz. „A trianoni szerződés reví­ziója volt húsz év óta a magyar külpo­litika alapja és tartalma. A revízió megindulása annyira igazolni látszott azokat, akik a nácizmussal való együttműködést hirdették, hogy az ellenzékre ez szükségszerűen bénítólag hatott, míg a »szegedi« kis­polgárok, s proletár nyilasok újabb impulzust kaptak belpolitikai törek­véseik megvalósítására...” Kornfeld nagy részletességgel mu­tatja be az 1938-tól hivatalba lépő kor­mányok sodródását, a számára kevés­sé szimpatikus miniszterelnökök­­ a „náci proletárdiktatúrát akaró, meg­szállott” Imrédy Béla, a „zavaros gon­dolkodású” Teleki Pál, az Egyesült Ál­lamoknak is hadat üzenő Bárdossy László, az antiszemitizmus kérdésé­ben a „farkasokkal együtt üvöltő” Kál­­lay Miklós­­ politikáját, amely logiku­san vezetett el Magyarország 1944. március 19-i megszállásához. Ezzel kapcsolatban azonban Kornfeld Hor­thy Miklós döntő és végső felelősségét hangsúlyozza. Mivel a kormányzó nem mondott le, törvényes látszatot adott a Sztójay-kormánynak és a kö­vetkező majd fél esztendő nemzet­pusztításának. Horthy pályája Korn­feld szerint logikusan ért véget: 1920- as kormányzóvá választását a parla­ment folyosóján fenyegetően gyüleke­ző katonatisztek kényszerítették ki. 1944 márciusában ugyancsak politizá­ló tisztek veszik körül, amikor kiegye­zik a nácizmussal. így jutott el Ma­gyarország másodszor is, és most már visszavonhatatlanul Trianonhoz. Végül a „szegedi gondolat” győzött, amelynek célja „a városi középosztálynak és más osztályok hanyatlott erkölcsi söpredékének az uralomra jutása és hatalmon való elterpeszkedése” volt. NÉPSZABADSÁG Csak az EU segíthet Mi legyen a Trianon-örökség megoldása? Az Európai Unió, az országhatárokon túl nyúló tér­ségfejlesztés - mondotta lapunk­nak Margaret MacMillan neves történész, Lloyd George brit mi­niszterelnöknek, az 1919-es pári­zsi béketárgyalások (Versailles- Trianon) brit delegációvezetőjé­nek a dédunokája. A neves író­történész a CEU-n (Közép-euró­pai Egyetem) a témában elő­adást tartott. DUNAI PÉTER - Mire alapozták a Trianon-döntéseket, tényekre, valós adatokra? Általában a Monarchiában végzett 1910-es nép­­számlálásra hivatkoztak, de az alapve­tően a lakosság, az emberek nyelvét, nem pedig nemzetiségét rögzítette. A múlt század elején rendelkezésre álltak-e megbízható adatok? -Párizsban minden érdekelt meg­próbálta a legjobb pozíciókat elérni, a maga igazát bizonygatni. A népszámlá­lás abban az időben nem egyértelmű­en nemzetiségi hovatartozás alapján sorolta be az embereket. A görögök szerint mindenki, aki görögkeleti val­lású (nem baj, ha albánul beszél), gö­rögnek számított. Lloyd George-nak igaza volt, amikor utalt rá, hogy Párizs­ban a békekonferencián mindegyik fél saját javára torzított statisztikai ada­tokkal érvelt. Minden náció területet akart szerezni. A Népszövetség ké­sőbb vizsgálódott Oroszország és Len­gyelország határán, megkérdezték az ott lakókat: kik maguk, lengyelek, lit­vánok? Keresztények vagyunk - jött a válasz. Azaz abban az időben nehéz volt megállapítani, ki melyik nemzet, nemzetiség tagja, sokszor maguk az ér­dekeltek, az emberek, akik keresztbe­­kasul házasodtak, sem tudták eldönte­ni. Azt hiszi, ma könnyebb? Jómagam kanadai állampolgár vagyok, de nehe­zen mondanám meg, milyen nemzeti­ségű. Skót, walesi, ír, mindenféle. - Ön úgy fejezte be számos rangos nem­zetközi elismerést szerzett könyve (Pa­ris 1919 Six Month that Changed the World - Magyar címe: Béketeremtők: Az 1919-es párizsi békekonferencia) magyar fejezetét, hogy a győztesek 1945- ben visszaállították az első világháború utáni párizsi békeszerződések egyik ele­mét, Magyarország trianoni határait, amelyek­­ még! - változatlanok. A „még”-et sokféleképpen értelmezhetik Magyarországon, főleg a jobbszélen. Mi a szerző olvasata?­­ Csak annyi, hogy egy ütős mon­dattal, szóval akartam lezárni a magyar fejezetet. A „még”-gel. Emlékezetem szerint 1999-ben, tíz évvel a rendszer­­váltások után írtam a magyar részt, amikor a Trianon-határok Jugoszláviá­ban, Csehszlovákiában már megváltoz­tak. Tudtam, hogy az erdélyi magyar ki­sebbség kérdése mind Romániában, mind Magyarországon napirenden van, de természetesen nem azt akartam mondani, hogy gyerünk, essünk neki. -Szóval a „még” nem határrevíziót jelentett... -Persze hogy nem, csak annyit, hogy ez a kérdés nyitott. - Hogyan lehetne lezárni? -A megoldást Románia EU-tagsá­­ga, a határokon átívelő regionális ter­vek, fejlesztések kínálhatják, például Erdély és Magyarország egyes vidékei között. Hogy egyetlen nemzetiség se érezze magát fenyegetve, ahhoz első­sorban nyelvi-kulturális együttműkö­dés, térségfejlesztési elképzelések kel­lenek, amelyek feloldják a szembenál­lást. Ki-ki nemzetiségét, nyelvét, kultú­ráját tiszteletben tartva közös projek­tek indulnak. Amilyenben nálunk Ka­nadában a franciául beszélők vesznek részt. Ami a kérdés egészét illeti, na­gyon nem szeretem az etnikai alapú nacionalizmust, mások kirekesztését, a „mi igen, ti nem” megközelítést. - Mit gondol, mára vége van a határok tologatása korszakának? -Úgy vélem, a jelentősebbeknek igen. Amit biztatónak tartok: a világ­ban nő a kapcsolatok, az összekapcso­lódások száma, legyen szó az inter­netről, a nemzetközi szervezetekről, az utazásról. Többet tudhatunk meg egymásról, jobban megérthetjük a má­sikat. És, amint a környezetvédők em­lékeztetnek rá: csak ez az egy boly­gónk van, amin együtt kell élnünk.­­ Párizs, 1919 után jött az amerikai el­nök, Wilson a Népszövetség gondolatá­val, miután Versailles-Trianonban a vi­lágháborús veszteseket, a soknemzeti­ségű Osztrák-Magyar Monarchiát nem­zetállamokra szabdalták, ezzel mintegy elvetve a sárkányfogakat, amelyekből hamarosan pusztító nacionalizmusok kelnek ki.­­Wilson reményei szerint a Nép­­szövetség nemzetekre épült, kiegé­szülve azzal, hogy a határokat békés úton meg lehet változtatni, hogy a ki­sebbségeket védelmezzék. Azt gondo­lom, Wilson nem érzékelte az etnikai nacionalizmusban rejlő hatalmas ener­giát. Amerika, ahonnan jött, a maga soknemzetiségűségével nem ismerte az etnikai nacionalizmust. Az első vi­lágháború utáni időszak nagy tanulsá­ga az etnikai nacionalizmusban rejlő - hiábavaló - erő. Ennek a fajta naciona­lizmusnak a kevert-keveredett nációk Európájában kevés értelme volt. Néz­zük meg az 1914 előtti,Európa vallási­nyelvi térképét­­ tarkabarka keverék! Nálunk Torontóban van egy iskola, ahol a közösségek révén kilencven nyelven beszélnek. Csodás multikulti együttműködés jön létre, a minap „ha­­lal-pizza-partit” (iszlámhitűeknek disznóhús, egyéb tisztátalannak tartott összetevők nélkül készült pizza) ren­deztek. Egyébként örök emberi vonás, hogy hajlamosak vagyunk a kevere­désre. Az etnikailag tiszta közösség, ál­lam csak veszélyes fantáziálás. A mul­­tikulturalizmus ma Európában a be­vándorlás folytán is elsősorban a Nyu­gatot, Franciaországot, Hollandiát, Nagy-Britanniát jellemzi.­­ 1919-hez, Versailleshez is kötődik, be­lőle eredeztethető jelenünk egyik legsú­lyosabb krízisterülete, Irak... - ...amely az 1919-es békekonferen­ciák idején egymáshoz alig kötődő ot­­tomán tartományok halmaza volt. Csak az 1950-es években kezdett kifor­málódni a nemzettudat, ugyan kurdok, szunniták, síiták vagyunk, de mind együtt mégis irakiak. Szaddám Huszein mindezt tönkre zúzta. Ma mit látunk, az emberek visszahúzódnak etnikai-kulturális-vallási identitásuk­­ba-csoportjaikba, a síiták, a szunniták saját területükre, a kurdok saját formá­lódó államukba vonulnak vissza. Sem­mi jót nem látok, csak Irak széttörede­zését két-három államra. Nagyon-na­­gyon borúlátó vagyok.­­ Mi lehet a kiút? Az akár erőszakos de­mokratizálás, vagy az ellenkezője, hagyni őket a maguk útját járni? - A demokrácia ebben a kontextus­ban sajátosan érvényesül. Felébreszti a vallási-törzsi identitást, a szunniták, a szunnitára, a síiták a síitára, a kurdok kurdra szavaznak. Vagyis e tekintetben a demokrácia elmélyíti a megosztott­ságot, ahelyett, hogy csökkentené. A demokrácia voltaképpen egy folyamat. Csak akkor működik, ha más elemek, például a szabad sajtó, törvényesség, törvénytisztelet, alátámasztják. Ma Irakban viszont a demokrácia bomlá­sát, a vele való visszaélést tapasztaljuk. - Először jár Budapesten: mi az üzenete a magyaroknak?­­ Nemcsak a magyaroknak szól, hogy ismernünk kell a történelmet, magunkét, másokét egyaránt. Margaret MacMillan brit történész­Fotó: Teknős Miklós

Next