Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)
2006-06-03 / 129. szám
4 2006. JÚNIUS 3., SZOMBAT HÉTVÉGÉ Másodszor ugyanoda A napjainkban is gyakran felbukkanó közhely szerint Trianon kibeszéletlen ügye a magyar társadalomnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a 86 évvel ezelőtti, 1920. június 4-i tragikus békekötéssel kapcsolatos irodalom már régen óriási, ám tovább növekszik. HOVANYECZ LÁSZLÓ Bibó István háború utáni írásaival egy időben keletkezett és hozzájuk hasonló szellemiségű Kornfeld Móric Trianontól Trianonig című esszéje. A művet most jelentette meg először Széchenyi Ágnes, a szerző különféle írásait egybegyűjtő, a Corvina által kiadott, azonos című kötetben. Ki volt Kornfeld Móric? A kiegyezés utáni korszak pénzügyi zsenijének, báró Kornfeld Zsigmondnak a fia. 1882-ben született, jogot végzett, 1913-ban feleségül vette Weiss Manfréd lányát. Inkább a művészet, az irodalom és a tudomány vonzotta, mint az üzleti élet. Széles körű mecénási tevékenységet folytatott. 1927-től 1944-ig tagja volt a magyar országgyűlés felsőházának. A Gestapo 1944 tavaszán Mauthausenbe deportálta, majd üzleti alku után Lisszabonba internálta családjával együtt. 1947- ben költözött az Egyesült Államokba, ahol még húsz esztendőt élt meg. A szabadelvű konzervatívnak nevezhető Kornfeld Trianontól Trianonig című, még Európában született esszéje arról tanúskodik, hogy szerzője egyfelől kiválóan ismerte a magyar történelmet és társadalmat, másfelől pedig egészen közelről, s így nagyon alaposan a két világháború közötti politikai elitet. Elemzését a kiegyezéssel kezdi és 1944 tavaszával fejezi be. Számára ugyanis a trianoni tragédia véglegessé válását a német megszállás, a magyar politikai vezetésnek a nácizmussal való megalkuvása testesítette meg. Az 1867-ben született dualizmus tele volt ellentmondásokkal, állapítja meg Kornfeld. Ausztria Magyarországot csupán az összmonarchia egyik - korántsem független - részének tekintette. Ezzel szemben az úgynevezett 48-as pártoknak az Ausztriától való elszakadás volt a programjuk. „Elfelejtették, hogy az a nacionalista tűz, amely őket hevíti, a magyar birodalomban élő más nemzetiségeket is fűti.” A kiegyezést követő időszak másik nagy problémája a társadalom átrétegződése volt Kornfeld szerint. A birtokos osztály nem tudott élni a kapitalizmus adta gazdasági szabadsággal. Más országokban is gyakori, hogy a korábbi uralkodó osztály hatalma csökken, azonban általában az a helyzet, hogy a feltörekvő rétegek ugyanabból a nemzetből valók. A magyar történelemben azonban a modernizáció, az urbanizáció megteremtői többnyire idegenek voltak: németek, szerbek, görögök. Az 1867 után keletkezett vákuumba az egyenjogúsított zsidóság áramlott be, és döntő szerepet játszott a modern ipar, pénzügy és kereskedelem megteremtésében. Ámde ez az új nagypolgárság, noha magát teljes mértékben magyarnak tekintette, a nem zsidók számára idegen elem maradt. A kiegyezést követően a korábbinál jóval nagyobb bürokrácia jött létre a mindinkább önállóságra törekvő Magyarországon. A tisztviselői kar egyre nagyobb mértékben toborzódott abból a városi kispolgári osztályból, amely a gazdasági versenyben lemaradva tele volt a zsidósággal szembeni előítélettel. Kornfeld szerint a dualizmus korszakának további alapproblémája volt, hogy a hatalmas paraszti tömegek nem csupán a földtől, de a választójogtól is meg voltak fosztva. Hasonlóképpen a munkásosztály, amelynek mozgalmait egészen 1906-ig rendészeti kérdésként kezelte a hatalom. Ebben a helyzetben érte az országot az első világégés, amely tovább súlyosbította a válságot. A két forradalommal viszonylag keveset foglalkozik Kornfeld. Az őszirózsás forradalomnak két oka volt szerinte. Egyfelől a katasztrofális háborús vereség. Másfelől: az uralkodó elit érzéketlensége a nagy társadalmi tömegek egzisztenciális igényei iránt. A Tanácsköztársaságot diktatórikus hatalomként jellemzi, ám megállapítja: „Azt, hogy a trianoni békét nem velük kötötték meg, rajtuk múlt, mert a nagyköveti bizottság hajlandó lett volna őket elismerni.” A versailles-i békerendszer végzetes hibája az volt, hogy: „A hatalmak, amelyek a háborúért egy világuralomra törő nacionalizmust okoltak, a nacionalizmus ellen úgy védekeztek, hogy azt, mint a népek életének egyetlen rendező elvét hirdették...” A Csonka- Magyarország-propagandát azonban eleve elhibázottnak tartotta Kornfeld, hiszen „nemzetközi viszonylatban nincs szegényjogon való perlés...”. „Az, hogy a revíziós gondolat eltöltse a magyar lelkivilágot, természetes és feltartóztathatatlan volt. Annak azonban, hogy ez egy második bukás fő oka lett, nem kellett volna megtörténnie...” Hogy mégis megtörtént, a fő oka Kornfeld szerint az volt, hogy 1919- től két politikai koncepció küzdött egymással Magyarországon. Végül a „szegedi gondolat” győzött, amelynek célja „a városi középosztálynak és más osztályok hanyatlott erkölcsi söpredékének az uralomra jutása és hatalmon való elterpeszkedése” volt. Ennek az eszmének a zászlóvivője a „kalandor” Gömbös Gyula, mögötte, valahol a második sorban található a Kornfeld által nem túl sokra tartott Horthy Miklós. Velük szemben a Bécsben szervezkedő államférfi, Bethlen István áll. A szerző szerint új honalapítás volt az, amit a szabadelvű-konzervatív erdélyi gróf 1921 és 1931 közötti miniszterelnöksége alatt véghezvitt: „A háborútól, forradalomtól és ellenforradalomtól lelkileg feldúlt, a románok által kifosztott, a békeszerződés által megcsonkított és megnyomorított, a társadalmi struktúrában megrendített országot visszavezette a rend, a jog, a gazdasági fellendülés útjára, megszüntette az ország izoláltságát azzal, hogy a Népszövetség tagjává tette...” Szó sincs róla, hogy Kornfeld kritikátlan bámulója lett volna Bethlennek. Legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy kiszorította a magyar politikai életből a parasztot. „Kiszorította pedig azért, mert féltette az államraisont, melynek felismerésére a parasztságot képtelennek tartotta, és félt a földosztástól...” Noha Kornfeld számára 1919-től ellenszenves a „szegedi gondolat”, világosan látja, hogy annak felülkerekedéséhez elengedhetetlen volt a nácizmus előretörése, majd uralomra jutása. A német nemzetiszocializmus programja számos ponton azonos volt a szegediével: a békeszerződés revíziója, a bürokratikus diktatúra, az antiszemitizmus. Az 1932-ben miniszterelnöki székbe jutott Gömbös Gyula - miként Hitler - azoknak a vezére, akik gyűlölik a politikai szabadságot, az egyenlőséget, a gazdagabbat, a szegényebbet, a szellemi fensőbbséget. „Liberalizmus és szocializmus ellen egyaránt felhasználhatóak: az őszirózsás forradalmat, mely a szabadság jegyében folyt le, éppen úgy perhorreszkálták, mint a kommunizmus forradalmát, mely egyenlőséggel fenyegette őket.” Gömbös, aki 1936-ban halt meg, tragikus örökséget hagyott maga után: „A polgári és a katonai hatalom a ki nem elégített kispolgári osztály gyermekeinek kezében volt, akik hozzáláttak... a »szegedi« program végrehajtásához.” A bajt tetézte, hogy amint a katolizált Kornfeld megállapítja, az egyházak is mély válságba kerültek az első világháborút követően. „1919 után a városokban, főleg a fővárosban nagyon emelkedett a templomlátogatók száma. Budapesten nagyon sok templom épült, hogy azokat befogadja, de ez inkább politikai demonstráció volt a forradalmak visszahatásaképpen, semmint vallásos elmélyülés.” A vallás egyre inkább „vasárnapi kereszténységgé” vált, a papi hivatásból papi hivatal lett. Az egyház sohasem vetett számot hagyományos antiszemitizmusával. „A papság jelentékeny része maga is antiszemita érzelmű volt származása folytán, antikapitalizmusa következtében...”. A belpolitikai fejlemények nagymértékben összefonódtak a külpolitikaiakkal. Az 1938-as müncheni szerződés nyomán a Trianonban elvesztett Felvidék jó része a náci Németország ajándékaképpen került vissza Magyarországhoz. „A trianoni szerződés revíziója volt húsz év óta a magyar külpolitika alapja és tartalma. A revízió megindulása annyira igazolni látszott azokat, akik a nácizmussal való együttműködést hirdették, hogy az ellenzékre ez szükségszerűen bénítólag hatott, míg a »szegedi« kispolgárok, s proletár nyilasok újabb impulzust kaptak belpolitikai törekvéseik megvalósítására...” Kornfeld nagy részletességgel mutatja be az 1938-tól hivatalba lépő kormányok sodródását, a számára kevéssé szimpatikus miniszterelnökök a „náci proletárdiktatúrát akaró, megszállott” Imrédy Béla, a „zavaros gondolkodású” Teleki Pál, az Egyesült Államoknak is hadat üzenő Bárdossy László, az antiszemitizmus kérdésében a „farkasokkal együtt üvöltő” Kállay Miklós politikáját, amely logikusan vezetett el Magyarország 1944. március 19-i megszállásához. Ezzel kapcsolatban azonban Kornfeld Horthy Miklós döntő és végső felelősségét hangsúlyozza. Mivel a kormányzó nem mondott le, törvényes látszatot adott a Sztójay-kormánynak és a következő majd fél esztendő nemzetpusztításának. Horthy pályája Kornfeld szerint logikusan ért véget: 1920- as kormányzóvá választását a parlament folyosóján fenyegetően gyülekező katonatisztek kényszerítették ki. 1944 márciusában ugyancsak politizáló tisztek veszik körül, amikor kiegyezik a nácizmussal. így jutott el Magyarország másodszor is, és most már visszavonhatatlanul Trianonhoz. Végül a „szegedi gondolat” győzött, amelynek célja „a városi középosztálynak és más osztályok hanyatlott erkölcsi söpredékének az uralomra jutása és hatalmon való elterpeszkedése” volt. NÉPSZABADSÁG Csak az EU segíthet Mi legyen a Trianon-örökség megoldása? Az Európai Unió, az országhatárokon túl nyúló térségfejlesztés - mondotta lapunknak Margaret MacMillan neves történész, Lloyd George brit miniszterelnöknek, az 1919-es párizsi béketárgyalások (Versailles- Trianon) brit delegációvezetőjének a dédunokája. A neves írótörténész a CEU-n (Közép-európai Egyetem) a témában előadást tartott. DUNAI PÉTER - Mire alapozták a Trianon-döntéseket, tényekre, valós adatokra? Általában a Monarchiában végzett 1910-es népszámlálásra hivatkoztak, de az alapvetően a lakosság, az emberek nyelvét, nem pedig nemzetiségét rögzítette. A múlt század elején rendelkezésre álltak-e megbízható adatok? -Párizsban minden érdekelt megpróbálta a legjobb pozíciókat elérni, a maga igazát bizonygatni. A népszámlálás abban az időben nem egyértelműen nemzetiségi hovatartozás alapján sorolta be az embereket. A görögök szerint mindenki, aki görögkeleti vallású (nem baj, ha albánul beszél), görögnek számított. Lloyd George-nak igaza volt, amikor utalt rá, hogy Párizsban a békekonferencián mindegyik fél saját javára torzított statisztikai adatokkal érvelt. Minden náció területet akart szerezni. A Népszövetség később vizsgálódott Oroszország és Lengyelország határán, megkérdezték az ott lakókat: kik maguk, lengyelek, litvánok? Keresztények vagyunk - jött a válasz. Azaz abban az időben nehéz volt megállapítani, ki melyik nemzet, nemzetiség tagja, sokszor maguk az érdekeltek, az emberek, akik keresztbekasul házasodtak, sem tudták eldönteni. Azt hiszi, ma könnyebb? Jómagam kanadai állampolgár vagyok, de nehezen mondanám meg, milyen nemzetiségű. Skót, walesi, ír, mindenféle. - Ön úgy fejezte be számos rangos nemzetközi elismerést szerzett könyve (Paris 1919 Six Month that Changed the World - Magyar címe: Béketeremtők: Az 1919-es párizsi békekonferencia) magyar fejezetét, hogy a győztesek 1945- ben visszaállították az első világháború utáni párizsi békeszerződések egyik elemét, Magyarország trianoni határait, amelyek még! - változatlanok. A „még”-et sokféleképpen értelmezhetik Magyarországon, főleg a jobbszélen. Mi a szerző olvasata? Csak annyi, hogy egy ütős mondattal, szóval akartam lezárni a magyar fejezetet. A „még”-gel. Emlékezetem szerint 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltások után írtam a magyar részt, amikor a Trianon-határok Jugoszláviában, Csehszlovákiában már megváltoztak. Tudtam, hogy az erdélyi magyar kisebbség kérdése mind Romániában, mind Magyarországon napirenden van, de természetesen nem azt akartam mondani, hogy gyerünk, essünk neki. -Szóval a „még” nem határrevíziót jelentett... -Persze hogy nem, csak annyit, hogy ez a kérdés nyitott. - Hogyan lehetne lezárni? -A megoldást Románia EU-tagsága, a határokon átívelő regionális tervek, fejlesztések kínálhatják, például Erdély és Magyarország egyes vidékei között. Hogy egyetlen nemzetiség se érezze magát fenyegetve, ahhoz elsősorban nyelvi-kulturális együttműködés, térségfejlesztési elképzelések kellenek, amelyek feloldják a szembenállást. Ki-ki nemzetiségét, nyelvét, kultúráját tiszteletben tartva közös projektek indulnak. Amilyenben nálunk Kanadában a franciául beszélők vesznek részt. Ami a kérdés egészét illeti, nagyon nem szeretem az etnikai alapú nacionalizmust, mások kirekesztését, a „mi igen, ti nem” megközelítést. - Mit gondol, mára vége van a határok tologatása korszakának? -Úgy vélem, a jelentősebbeknek igen. Amit biztatónak tartok: a világban nő a kapcsolatok, az összekapcsolódások száma, legyen szó az internetről, a nemzetközi szervezetekről, az utazásról. Többet tudhatunk meg egymásról, jobban megérthetjük a másikat. És, amint a környezetvédők emlékeztetnek rá: csak ez az egy bolygónk van, amin együtt kell élnünk. Párizs, 1919 után jött az amerikai elnök, Wilson a Népszövetség gondolatával, miután Versailles-Trianonban a világháborús veszteseket, a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát nemzetállamokra szabdalták, ezzel mintegy elvetve a sárkányfogakat, amelyekből hamarosan pusztító nacionalizmusok kelnek ki.Wilson reményei szerint a Népszövetség nemzetekre épült, kiegészülve azzal, hogy a határokat békés úton meg lehet változtatni, hogy a kisebbségeket védelmezzék. Azt gondolom, Wilson nem érzékelte az etnikai nacionalizmusban rejlő hatalmas energiát. Amerika, ahonnan jött, a maga soknemzetiségűségével nem ismerte az etnikai nacionalizmust. Az első világháború utáni időszak nagy tanulsága az etnikai nacionalizmusban rejlő - hiábavaló - erő. Ennek a fajta nacionalizmusnak a kevert-keveredett nációk Európájában kevés értelme volt. Nézzük meg az 1914 előtti,Európa vallásinyelvi térképét tarkabarka keverék! Nálunk Torontóban van egy iskola, ahol a közösségek révén kilencven nyelven beszélnek. Csodás multikulti együttműködés jön létre, a minap „halal-pizza-partit” (iszlámhitűeknek disznóhús, egyéb tisztátalannak tartott összetevők nélkül készült pizza) rendeztek. Egyébként örök emberi vonás, hogy hajlamosak vagyunk a keveredésre. Az etnikailag tiszta közösség, állam csak veszélyes fantáziálás. A multikulturalizmus ma Európában a bevándorlás folytán is elsősorban a Nyugatot, Franciaországot, Hollandiát, Nagy-Britanniát jellemzi. 1919-hez, Versailleshez is kötődik, belőle eredeztethető jelenünk egyik legsúlyosabb krízisterülete, Irak... - ...amely az 1919-es békekonferenciák idején egymáshoz alig kötődő ottomán tartományok halmaza volt. Csak az 1950-es években kezdett kiformálódni a nemzettudat, ugyan kurdok, szunniták, síiták vagyunk, de mind együtt mégis irakiak. Szaddám Huszein mindezt tönkre zúzta. Ma mit látunk, az emberek visszahúzódnak etnikai-kulturális-vallási identitásukba-csoportjaikba, a síiták, a szunniták saját területükre, a kurdok saját formálódó államukba vonulnak vissza. Semmi jót nem látok, csak Irak széttöredezését két-három államra. Nagyon-nagyon borúlátó vagyok. Mi lehet a kiút? Az akár erőszakos demokratizálás, vagy az ellenkezője, hagyni őket a maguk útját járni? - A demokrácia ebben a kontextusban sajátosan érvényesül. Felébreszti a vallási-törzsi identitást, a szunniták, a szunnitára, a síiták a síitára, a kurdok kurdra szavaznak. Vagyis e tekintetben a demokrácia elmélyíti a megosztottságot, ahelyett, hogy csökkentené. A demokrácia voltaképpen egy folyamat. Csak akkor működik, ha más elemek, például a szabad sajtó, törvényesség, törvénytisztelet, alátámasztják. Ma Irakban viszont a demokrácia bomlását, a vele való visszaélést tapasztaljuk. - Először jár Budapesten: mi az üzenete a magyaroknak? Nemcsak a magyaroknak szól, hogy ismernünk kell a történelmet, magunkét, másokét egyaránt. Margaret MacMillan brit történészFotó: Teknős Miklós