Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)
2006-06-03 / 129. szám
NÉPSZABADSÁG 1 HÉTVÉGÉ 2006. JÚNIUS 3., SZOMBAT 5 Gallipoli vagy Normandia LENGYEL LÁSZLÓ Churchill az Admiralitás első lordjaként 1915 januárjában úgy döntött, hogy a Dardanellákon folytatott hadműveletekben mindenekelőtt a haditengerészeti akciókat erőlteti, s nem volt hajlandó összehangolni a haditengerészeti és szárazföldi műveleteket. Teljesen saját kezében összpontosította a döntéseket, s elérte, hogy mindenki támogassa. Ám a hadműveletek Gallipolinál teljes kudarcot vallottak, Churchill, majd a kormány bukásához vezettek. 1943-44- ben Churchill ellenszenvezett ugyan a normandiai partraszállással, de elfogadta, hogy a koalíció érdekei ezt kívánják. Már azt is tudta, hogy a partraszállást hosszas közös munkálatoknak, a haderőnemek tevékenységei kifinomult összehangolásának kell megelőzniük. Nem sietett, nem erőszakoskodott a kelleténél többet. A díj a győzelem. Az új kormánynak egyszerre kell kiigazítania és reformokat elindítania. Gyurcsány miniszterelnök a reformerek győzködése ellenére úgy döntött, hogy e lépéseket a választások utánra hagyja. „Lehet, hogy így többe kerül, de akkor a baloldal kormányozhat, és nem a jobboldal”. „A győzelem engem igazolt”, hangzik a miniszterelnök érvelése az első, drámai felvonás végén. Igaza van. A második felvonás most kezdődik. Az új kormány kemény, ezermilliárdos nagyságú kiigazításra szánta el magát. Ezzel vissza fogja nyerni az Európai Unió, a pénzpiacok, a nagybefektetők bizalmát. Remélhetőleg hitelessé teszi a magyar kormányt és Magyaror A megszorításnak, a belőle következő növekedési, inflációs és szociális veszteségnek, a társadalmi konfliktusnak csak akkor van igazán értelme, ha valóban visszatérünk az egyensúlyi pályára, és átalakítjuk a nagy rendszereket, számot. Ugyanakkor a gáz-, a villamosenergia-, a gyógyszer- és a tömegközlekedési árak emelkedése, a bérek befagyasztása szükségképpen ki fogja váltani a középosztály, az önkormányzatok és a sajtó ellenállását. Csak elismeréssel tekinthetünk a kormányfő és csapata merészségére, ha valóban végigviszik, amire elszánták magukat. Most ki és össze kell majd tartaniuk, ha tetszik, ha nem. Alighanem más tartalmi arányok - nagyobb személyi kiigazítás és/vagy intézményi biztosítékok, nagyobb reformcsomag és kisebb pénzügyi megszorítás, illetve teherviselési súlyok - egyharmados megosztás állam, tőke és munka között a 30-20-50-es arány helyett - elképzelhetők lettek volna, de szegény ember vízzel főz, valószínűleg hiányoztak a szükséges feltételek. Az új kormány régi kormány. Feladata, hogy végrehajtsa a pályára visszatérítést. Megszorító csomag, konvergenciaprogram, 2007-es költségvetés és bevezethető reformok - ezeknek kell elkészülniük 2007 elejére. Ezzel a kormánytagok többsége feláldozza magát. Reformkormány, a harmadik Gyurcsánykormány a jövő év elejétől lesz, másokkal, másként. Ekkortól érdekes az új kormányszerkezet, és ekkor derül majd ki: képes-e a kormány európai intézményeket építeni - mert innen fordulat következik a reformokba és a fejlesztésekbe. Vajon még a második felvonásban, vagy már soha nem kerül sor a szükséges reformokra? A miniszterelnök panaszosan fejti ki, hogy a reformista tervezetek mennyire kidolgozatlanok és kivihetetlenek. Igaza van. Több a reformblabla, mint a reform, mondja, s ez helyes. Csakhogy másfél éve sokan figyelmeztettük, hogy ha már nem kezd hozzá a reformokhoz, legalább indítsa el a munkát kidolgozásukra. Amikor amellett döntött, hogy halaszt, azt is eldöntötte, hogy nem dolgoztat. Nem várható, hogy apparátusoktól távol lévő, támogatást el nem nyerő értelmiségiek magánszorgalomból, vagy egy választási programban elvégezzék a kormány munkáját. A kormányfő nem adott pénzt, paripát és fegyvert reformprogramok elkészítésére - üres fiókban most kár kotorásznia. Ha ma kész reformtervezetek lennének, akkor a megszorítások a reformok intézményi keretei között zajlanának. Nincsenek így marad a hagyományos kiigazítás és a remény arra, hogy 2007 elejére, fejvesztés terhe mellett, elkészülnek a reformokkal. Gyurcsány Ferencnek 2004 novembere óta dolgoztatnia kellene csapatokat az államrendszer és az önkormányzatok közigazgatási és finanszírozási rendszerén. Az előbbire nem elegendők Sárközy Tamásnak, a magányos dzsungelharcosnak se az EU kormányzati rendszeréhez, se a helyi igazgatásihoz nem illesztett, egyébként színvonalas, de nem igazán kivitatott javaslatai. A minisztériumokat megint személyekre és nem funkciókra szabták. Az erős miniszterelnöki központosítás mindenkor a döntések felülre csúszását és a kormányzaton belüli fékek hiányát eredményezi. Nincs miniszteri, nincs apparátusi felelősség, csak politikai lojalitás. Jól mutatta a tehetetlenséget és félelmet, hogy senki nem merte megkérdőjelezni Gyurcsány határozatát: előbb program, azután döntés kormányszerkezetről, majd személyekről. E fordított sorrend hibás volt. Utólag a miniszterelnök, helyesen, elismerte. De mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy miért nem merte, akarta szóvá tenni, s mit jelent egyetlen személy döntésének ennyire kiszolgáltatottá válni. Félek, hogy az államreformban senki se gondolta végig és senki nem rendszerezte a kormány és az alkotmányos nemzeti intézmények viszonyát. Milyen szerepeket vár a kormány, s mi az alkotmányos intézmények szerepfelfogása, milyen átfogó stratégiát alakítanak ki a koalíciós pártok az alkotmányos ellensúlyokkal szemben. A nemzeti intézmények aktív szerepvállalása, kormánnyal folytatott párbeszéde nélkül nem lesznek reformok. Mindez része a kormány ellenzékről alkotott felfogásának, és az ellenzékkel folytatott általános alkujának. Ez a legfőbb ügyész jelölésétől az Alkotmánybíróság tagjainak jelöléséig, a Nemzeti Bank elnökétől a monetáris tanács tagjainak állításáig, az Állami Számvevőszék elnökétől a Legfelső Bíróság elnökéig, a Magyar Rádió elnökétől az MTV elnökéig, és az nemzeti fejlesztési terv 2-ben való részvételtől a kétharmados törvények elfogadásáig terjed. Mind a kiigazításnak, mind a reformoknak az alkotmányos rend kanyargós ösvényén kell járniuk, és az ellenzék különböző erőivel folytatott párharcokban és megállapodásokban kell megvalósulniuk. A közigazgatás regionalizációja és kistérségiesítése nincs megoldva az IDEA programmal. De ez csak a könnyebb rész, hiszen a nehezebb és fontosabb finanszírozási rendszerhez még senki hozzá se kezdett. Nem kellett volna-e másfél éve a miniszterelnöknek magához kéretnie Szilvásy Györgyöt és Atkári Jánost, és így szólni hozzájuk: - Fiúk, a választásig készítsetek, készíttessetek el egy összefüggő regionális, budapesti, megyei jogú városi, kistérségi közigazgatási és pénzügyi programot, lehetőleg szakmai és politikai alternatívákkal! Mindezt annak figyelembevételével, hogy meghatározott stratégiai pillanatokban meg kell nyernünk hozzá az ellenzéket! Amit pénzben, apparátusi hozzáférésben, titoktartásban, munkatársban és politikai támogatásban kértek, megkapjátok! Kétszer volt alkalom az önkormányzati változtatásokat az ellenzéken beváltani: először 2005 tavaszán, amikor Orbán liberális korszakában volt, és részt akart a nemzeti fejlesztési terv kidolgozásából, másodszor 2005 őszén, a költségvetés beadásáig, amikor az ellenzéknek nehéz lett volna a konstruktív együttműködést visszautasítania. Most harmadszor érdemes mindkét eszközzel élni: hivatkozni a reform társadalmi szükségességére, és részesíteni az ellenzéket - városait, térségeit - az NFT-2 programjaiból. De számolni kell a visszautasítással és azzal, hogy elfogadás esetén még kemény munkára van szükség az önkormányzati finanszírozási rendszer kidolgozására. Hétnyolc hónap van rá. Ennyi kell a munkához, és jövő év tavaszán lesz megint új helyzet, amikor az ellenzéknek új tárgyalási pozíciója alakulhat ki. Dolgozni és dolgoztatni kellett volna az egészségügy rendszerének átalakításán. A Medgyessy-kormány alatt előkészületben volt az irányított betegellátás rendszerének bevezetése. Nem felelt meg Gyurcsány Ferenc ízlésének, de előterjesztőinek eltávolítása után nem adott megbízást senkinek új tervezetek kidolgozására. A szocialistáknak és a jobboldaliaknak nincs semmilyen érdemi papírjuk. A liberálisok tervezete olyan, amilyen apparátuson kívüli, csekély politikai és szakmai támogatottsággal rendelkező, ötletes és merész értelmiségiek elképzelése lehet. Ha most se kezdünk bele az egészségügy változtatásába, nem volt értelme választást nyerni. Molnár Lajosnak és csapatának hónapjai vannak a részletes KENTAURBESZÉD kidolgozásra, a nagy tőkecsoportokkal való egyeztetésre. Semmit se cselekedni vagy elhamarkodott lépéseket tenni a Fidesz is tud. Az oktatás és a kultúra egységes átalakításán, a nemzeti fejlesztési tervbe és az önkormányzati, reformba illesztésén már legalább egy éve kellene keményen dolgoznia Hiller István csapatának. Itt kellett volna előkészíteni stratégiai döntésre, hogy mit kíván tenni az új kormány a kis iskolákkal, mit jelent a körzetesítés, hogyan kapcsolja össze az oktatási szolgáltatást a könyvtárak, kultúrházak, e-pontok szolgáltatásaival, merre megy tovább az ipari képzés, a középfokú oktatás, s végül mit kíván módosítani a felsőoktatási képzésen és kutatáson. A két minisztériumot nem azért kell összevonni, hogy kevesebb minisztérium legyen, hanem azért, hogy egymásra hangolódjanak az oktatás, a tudomány és a kultúra eltérő stratégiái és intézményei. Összehangolt stratégiára van szükség a kutatás és oktatás, illetve a nagy nemzeti intézmények működtetésére és bekapcsolására az európai fejlesztési programokba. Munka van elég, hozzá kell látni azonnal. A mellékhadszíntérnek látszó haderőreformra és/vagy külpolitikai stratégiára sem volt megrendelés. Nem hívta a miniszterelnök Gyarmati Istvánt és Szenes Zoltánt, hogy nekilássanak a NATO-nak megfelelő reform és megtakarítás kivitelezéséhez. Ideje végiggondolni az egységes külpolitikai-biztonságpolitikai és külgazdaságpolitikai stratégiát és intézményrendszert. Ha nem áll vissza a Külügyminisztérium és a külügyminiszter, a Honvédelmi Minisztérium és a honvédelmi miniszter tekintélye, Magyarországnak nem lesz se igazi európai, se atlanti arculata. Nem jó irányba mozdult a szociálpolitikai rendszer, és felibe-harmadába maradt a bűnmegelőzési program. A„ciklus” egészére rendezni kell az ésszerű és pragmatikus, elfogulatlan és intézményes viszonyt a határon túli magyarok parlamentáris, önkormányzati és civil szervezeteivel, valamint az egyházakkal. A partraszállás megkezdődött. A megszorításnak, a belőle következő növekedési, inflációs és szociális veszteségnek, a társadalmi konfliktusnak csak akkor van igazán értelme, ha valóban visszatérünk az egyensúlyi pályára, és átalakítjuk a nagy rendszereket. Az átalakításhoz egyszerre van szükség elszánt, országban, nemzetben gondolkodó, tárgyalóképes kormánypárti és ellenzéki politikusokra, reformokat kitaláló, összecsiszoló, együttműködő és végrehajtó szakpolitikusokra, közigazgatókra és elkötelezett, tudós értelmiségiekre. És becsületes, hibáit átlátó, egyenes beszédű, a társadalmat felnőttként kezelő, vitaképes vezető politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitekre. Ha most nem állják, álljuk meg a helyünket, ugyanarra a méltatlan sorsra jutunk, mint az ókádári elit: élt, de már halott volt. RÉVÉSZ SÁNDOR Örülök, hogy Debreczeni Józsefet (Antall szelleme, Népszabadság, Hétvége, május 27.) önvizsgálatra késztettem. Sajnálom, hogy a késztetés gyöngének bizonyult. Debreczeni még mindig nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy a teljes közmegegyezéssel megválasztott médiaelnökök elleni brutális rágalomhadjáratban a rossz oldalon állt, s hiába állt ott, mégis kizárták őt Antall József pártjából, mert eszményképe cserben hagyta őt. Nem csoda, ha a médiaháborúval kapcsolatban nem akar a részletekbe belemenni. Hisz minél inkább belemegy, annál rosszabbul jön ki belőle. Debreczeni ma is ott tart, hogy a tükröt hibáztatja, amiért Antall kormányzása kissé ferdére sikerült azokhoz az eszményekhez képest, amelyeket a családjából hozott. Ne feledjük, nemcsak az eszményeket hozta magával, hanem a ferdeséghez való alkalmazkodás parancsát is. Idősebb Antall József 1949-ben a Hazafias Népfront mellett kampányolt, s a HNF képviselőjeként ülte végig az Országgyűlésben a Rákosikorszak legsötétebb éveit. Ettől ő még valóban kiváló ember és érdemdús antifasiszta volt. Nem tudom, kiket nevez Debreczeni „Révészéknek”, de azt tudom, mivel magyarázza, hogy „az MDF-hez eleve, a kezdetektől fogva különleges gyanakvással és ellenszenvvel viszonyul a sajtó túlnyomó többsége. (...) Kimondom, amit úgyis tud mindenki: a fővárosi újságírótársadalom meghatározó többsége zsidó származású. Legtöbbjük nem rokonszenvezik azzal a nemzeti érzelmekkel telített politikai értékrenddel és stílussal, amelyik az MDF sajátja”. (Debreczeni József: Miniszterelnök, 278. o.) Itt a titok nyitja. Csak ránk kell nézni. Antall József 1993-ban azt a Varga Domokos Györgyöt nevezte ki a Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetőjének, aki korábban hatalmas vihart kavart az „uralomra törő, összetartó zsidókról” írott cikkével, melynek a végkövetkeztetése az volt, hogy „politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló dolgoknál viszont kívánatosnak tartom a számszerű arányok figyelembevételét”. (V. Domokos György: Kisebbség és zsarnokság, Népszabadság, 1990. április 29.) Bizonyára azért találta őt alkalmasnak a miniszterelnök erre a posztra, mert „konszenzust és méltányosságot” akart. Nyilván ezért kívánt a közmédia élén olyan méltányosságra és konszenzusteremtésre hajló személyeket látni, mint Nahlik Gábor, Csúcs László és Chrudinák Alajos. Ami Orbán pécsi beszédét illeti, az idézetből is kiderül, hogy Debreczeninek nem nagyon lehet igaza, hiszen „egyre több jelről” van ott szó, a szerencsétlen Miklós Árpád pedig aligha lehet egymaga egyre több. Vicces, hogy amit Orbán a kormányoldalról mond, az nem vonatkoztatható a kormány vezetőjére, ha nincs külön megnevezve. Akkor talán emlékeztetnék cikkem ama helyére, ahol meg van nevezve: „Antall mindmáig ügyesen kihasználta azt az MDF-es populista dalnokok által keltett, ébren tartott, majd hisztériás rohamokká fokozott pszichózist, amely szerint az ország végvárát már csak néhány megmaradt, igazi avantgarde magyar védi a kommunista hatalomátmentők, a kozmopolita hazaárulók, bolsi apák, bolsi fiúk, liberális cafrangokba öltözött ellenzék egyesült hadai ellen (hogy most ne is beszéljünk a fennen köröző karvalytőkéről).” Erről írtam, hogy „Antall József ügyességét ma Orbán Viktor tanúsítja valóban. Aki ezt az örökséget értékelni tudja, annak mellette a helye.” Debreczeni József hosszú idézettel támasztotta alá azt az állításomat, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter Antall József egyetértésével kétségbe vonta az ellenzék nemzeti és demokratikus elkötelezettségét. Köszönet érte akkor is, ha ő ezt a kétségbe vonást nem képes fölismerni. Ám a Jeszenszky-szöveg értelmezésének nincs jelentősége Orbán akkori mondandója szempontjából, miszerint: „Egyszer már volt részünk ilyen mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF.” Debreczeni József úgy érzi, „megáll az esze”, amiért Antall Józsefet teszem felelőssé „a mostani szörnyűségért is”, már amivé a Magyar Nemzet lett. Bízom benne, hogy az az ész, ha ismét mozgásba lendül, be fogja látni, hogy nem ezt tettem. Azt írtam, hogy Antall indította el a lapot azon az úton, amelyen elhaladt a mostani állapotáig. Tudniillik az Antall-kormány erőszakos beavatkozása szüntette meg azt a lehetőséget, hogy a Magyar Nemzet szerkesztősége megőrizze függetlenségét, szuverenitását, ne váljon politikailag motivált tulajdonosok játékszerévé. A visszajáró szellem