Népszabadság, 2006. november (64. évfolyam, 256-280. szám)
2006-11-03 / 257. szám
NÉPSZABADSÁG ■ 2006. NOVEMBER 3., PÉNTEK Vélemény * 13 Tisztelt Kormány! Ezúton jelentkezem Önökhöz kommunikációs, illetve PR-főtanácsadónak, mivel Önöknél ez a pozíció nyilvánvalóan betöltetlen. Pedig nagy szükségük volna rá. Olcsón megszámítom, mondjuk, én fizetek. Én vagyok az Önök embere! Abszolút meggyőztek, hogy értek hozzá! Hogy mivel? Lássunk néhány példát: Ha kommunikációs, píár- vagy ha tetszik, „hideg polgár-” háborúban állunk politikai ellenfelünkkel, akkor tudnunk kell, mikor vághatunk vissza ugyanazzal az eszközzel, és mikor nem. Ha az ellenzék állandóan kivonul a parlamentből, és nem tekinti azt a politikai harc színterének, akkor semmi esetre sem élhetünk ugyanilyen eszközzel, mert összezavarjuk az állampolgárokat: ha az egyiknek nem szabad, miért szabad a másiknak? Épp ellenkezőleg, minden egyes tárgyalási lehetőségnek örülnünk kell, mint majom a farkának, függetlenül attól, hogy milyen induló feltételekkel teremtődik meg. A feltételeken később módunkban áll változtatni. Tehát például, ha nem tetszik a parlamenti vizsgálóbizottsági meghallgatásra meghívottak névsora, módunkban áll másnapra másokat is meghívni, csak ne szakadjon meg a tárgyalás. Ha egy kormányfői megnyilatkozás szövegkörnyezetéből állandóan kiragadnak bizonyos, a kormányfőre igen rossz fényt vető mondatokat, és folytonosan azt sulykolják a közvélemény fejébe, akkor viszont itt bátran élhetünk ugyanezzel az eszközzel, ragadjunk ki mi is ugyanezen megnyilvánulásból ellenkező értelmű, szintén egyszerűen felfogható, igenis populáris részeket, és sulykoljunk mi is. Ha például állandóan azt halljuk: „...hazudtunk reggel, éjjel meg este”, akkor állandóan ismételgessük mi is az idézet folytatását, miszerint ezt a hazugságosdit „...Nem akarom tovább csinálni”. Vagy dolgozzunk a következő szövegrészekkel: „Az első nap meg kell mondani, hogy mit kell csinálni azért, hogy ebből még idén kiigazítás legyen. (...) Reform vagy bukás. Nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom form, h^^^^^Ma^mgyunk mini is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk. (...) Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől. (...) De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebből olyan k... jól meg lehet élni. (...) Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket oldani.” És így tovább. Sulykoljunk csak, sulykoljunk. Továbbá. Kezdő miniszterelnököt munkába lépésének első napján részesítsünk tűz- és balesetvédelmi oktatásban, ahogy az elő van írva, továbbá némi kommunikációs alaptréningben, mivelhogy neki beszélnie kell többek közt a néphez is. Mindjárt az elején meg kell neki mondani, hogy a népnek nincs humorérzéke. Egy szikra sem. A baráti körének van, a Munkára jelentkezem! Aztán kézen fogjuk, leültetjük a miniszterelnököt, és azt mondjuk neki: te, Feri, ez itt most nem a te céged igazgatótanácsa. Itt más kommunikációs stílus dukál, cége igazgatótanácsának van, még talán a saját pártja küldöttgyűlésének is van, de a népnek nincs. Karinthyn és Rejtőn se nevet mindenki. Tartózkodjon hát az öregecskedős, terroristás és más hasonló poénoktól. Aztán kézen fogjuk, leültetjük a miniszterelnököt, és azt mondjuk neki: te, Feri, ez itt most nem a te céged igazgatótanácsa. Itt más kommunikációs stílus dukál. Itt már 180 ember is túl sok ahhoz, hogy kedélyes b...megázásokkal húzzuk alá mondandónk lényegét. Aztán persze lehet mindenféléről beszélni, amit nem szánunk a nagy nyilvánosság elé, de az ellenzék helyett populárisan, csak egyféleképpen érthető és félreérthető formában megfogalmazni saját gyarlóságunkat, finoman fogalmazva kedves kis figyelmesség politikai ellenlábasaink számára. Ha mégoly biztosak vagyunk is benne, hogy mindent megtettünk zárt ülésünk valódi zártságának biztosítása érdekében, akkor se veszítsük el alapvető diplomáciai érzékünket, hátha mégis ott ül valahol az ellenzék vezére álruhában. Ne mondjuk azt például, hogy hazudtunk éjjel-nappal, mert ez egyrészt így nem is igaz, azaz nyilvánvalóan lényegkiemelő retorikai túlzás, de, mint tudjuk, a népnek nemcsak humorérzéke nincs, de a retorikai túlzásokhoz sincs túl sok affinitása. Mindig lesznek olyan hangadók, akik ezt egy az egyben veszik, miképpen azt is, hogy a miniszterelnök azt tanácsolja, mindenki cserélje le fiatalabbra a már megunt, öregecskedő feleségét. Másrészt azért ne mondjuk így, mert mondandónkat más eszközökkel is intenzívebbé tehetjük, s így meghagyhatjuk a túlzó megfogalmazásokat ellenzéki barátainknak. Mondhatjuk például igen emelt és indulatos hangon, hogy nem voltunk hajlandóak bizonyos, igen szembeszökő jeleket figyelembe venni és kommunikálni a választási kampány során, félve attól (az eddig leírtak szerint jogosan), hogy kommunikációs balfogások tömegeit elkövetve fogjuk meghiúsítani így a győzelmet. Hej, pedig milyen hatásos és lefegyverző tud lenni a megfelelő formában tálalt igazság! Csak egy csöpp dramaturgiai érzék kéne hozzá. Gondoljunk bele. Voltaképp törvénysértést követünk el állami szinten, amikor törvény adta lehetőségekkel, illetve kötelezettségekkel nem élünk a népszerűségvesztéstől félve. És azért nem élünk, mert nem tudjuk annak jogosságát megfelelően kommunikálni, legalább annyira hatásosan, hogy ellensúlyozzuk a demokráciát tőlünk féltő ellenzéki retorikát. Rendőrségi felkészületlenség és brutalitás? Igen! Biztosan tetten érhető volt ilyesmi! Vizsgáljuk, analizáljuk, törekszünk arra, hogy a törvényesség minden körülmények között betartásra és betartatásra kerüljön..., elnézés és bocsánat, amiért egyes esetekben..., ha volt ilyen, de a lényeget tekintve igenis állíthatjuk, hogy e kivételes esetekkel együtt is... stb. Elvégre az utóbbi évtizedekben nem mindennap ébredtünk a zárt ablakon keresztül a szobába csapódó könnygázgránát robbanására, vagyis el kell ismernünk, hogy mind szabályozási környezetünk, mind pedig jogalkalmazási gyakorlatunk finomításra szorul, de itt a fő cél az állampolgárok védelme, a rend megőrzése, a város védelme, a rendőrök testi épségének és méltóságának védelme stb. Igen, azt elszúrtuk, nem tudtunk időben megfelelő erőt átcsoportosítani ahhoz, hogy kordont vonjunk a rendbontók és a jogszerűen demonstrálók közé, nem számítottunk rá, hogy... stb. De megálltunk, felszólítottunk, megvártuk... és így tovább. Azt a sanda gyanúsítást azonban határozottan kikérjük magunknak, miszerint mind e mögött politikai megfontolások..., és felszólítjuk a tisztelt képviselő urat, hogy konkrét tényekkel bizonyítsa..., különben élni fogunk törvény adta... És még egyszer hangsúlyozom, igen, elképzelhető, hogy egyes kollégáink, akik szintén először találkoztak életükben ilyen helyzettel... Felkérem ezért mindazon állampolgárokat, akiket ilyen természetű atrocitás ért, jogosan bízva az igazságszolgáltatás pártatlanságában, tegyék meg... Elvégre nem lehet minden rendőr mellé egy rendőrt állítani. Bízva felvételi kérelmem kedvező elbírálásában, üdvözlettel: Geréb János informatikus MNP - Háló! Jóember!... Maga nem hallott arról, hogy a munkavédelmi törvény szerint októbertől minden állami ünnepségen kötelező a fütyülés elleni fülvédő használata?! Marabu rajza Hell István újságíró Öles plakátok hirdették mifelénk, a nyolcadik kerületben, az FTC népligeti sportcsarnokában beavatták - a hét végén már be is avatták - „Magyarország cigányvajdáját” egy fergeteges magyarnótás-muzsikás show keretében. (A belépődíj 5000 forint volt, az adományokat - no nem a jegybevételt, hanem az esetleges „adományokat” - egy kórházi gyermekosztály javára ajánlották fel a szervezők.) Egy Kállai Csaba nevű újszászi fiatalember a magyarországi cigány vajda, ez már a „történelmi esemény” meghirdetésekor le volt tutizva. A plakáton is láthattuk a kifogástalan világos öltönyben, világos „cosa nostra”-kalapban, karosszékben, keresztbe vetett lábakkal ülő vajdát (mint Don Corleonét), aki a mellette álló Kossuth- és Liszt-díjas klarinétkirály, Kállai Kis Ernő balját fogja. A fotó két oldalán ifjabb Kállai Kis Ernő prímás és Rostás-Farkas György, a Cigány Tudomás Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje. A vajda - nagyoperett a Népligetben A „vajda” tehát a kápójuk volt a cigányoknak, nem pedig valóságos, tekintélyes vezetőjük, és a „vajdarendszer” nem a romákról, hanem a rajtuk kívül álló hivatalosságról mondott valami nagyon fontosat és szomorút. nyos és Művészeti Társaság reprezentánsa áll, a háttérben pedig a Kossuth-díjas Bangó Margit, a „cigánydalok királynője”. Valamint két, számomra ismeretlen fiatalember: az elmaradhatatlan testőrség. „Dragoné Devlesa zhukaras turnén” (drágone dévlesza zsukárasz turnén, a drága Istennel várunk benneteket) - olvashattuk a kissé túlzsúfolt falragasz egyik sorában. Magyarországon a nem cigány közbeszédben mindmáig nosztalgia van a vajdarendszer iránt. A nem cigányok jelentős része azt hiszi, hogy a vajdát - hivatalosan vagy nem hivatalosan - a cigányok választották a legbölcsebb öreg cigányok közül, és engedelmesen követték az utasításait. Csakhogy - a közhiedelemmel ellentétben - a „cigányvajdát”, vagy „cigánybírót” a XV. századi „László vajda” óta egészen a Kádár kor végéig sohasem a cigányok választották, hanem a kisebbnagyobb hatalmasságok, helyben például a falu, a csendőrség, a rendőrség vezetői jelölték ki. Szerepe pedig az volt, hogy bizonyos előnyökért és kedvezményekért - pénzért, kisebb bűncselekmények eltussolásáért, társadalmi pozícióért - informálja a hivatalos szerveket a roma közösségekben történt eseményekről, bűncselekményekről, vitákról, összetűzésekről, és „rendet tartson”. Szóval a vajda még csak nem is a cigányoknak volt felelős, hanem megbízóinak, a cigányokért. Érthető tehát, hogy a „cigányvajda” tekintélyét nem saját, személyes érdemei alapozták meg, hanem a tőle való félelem. A rendőrséggel, egy-egy település vezetésével a háta mögött a vajda szinte élet-halál ura lehetett az övéi között. Akit ő bűncselekménnyel vádolt, az előbb-utóbb börtönbe jutott, akit összeférhetetlennek tartott, az bajba került. Jellemző, hogy a cigány nyelv nem is használja a „vajda” szót, az illetőt általában a sokkal kifejezőbb és pontosabb „mujalo” (szájas, szájaló) és „phurito” (besúgó) néven nevezték. Ezt Rostás-Farkas György, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság képviselője minden bizonnyal tudja is. A fentieken kívül a Kádár-rendszerben - magyarul - „tanácstagnak” és „önkéntes rendőrnek” is hívták őket; e kifejezések értelméről a fiatalabbak fölvilágosítást kaphatnak szüleiktől. A „vajda” tehát a kápójuk volt a cigányoknak, nem pedig valóságos, tekintélyes vezetőjük, és a „vajdarendszer” nem a romákról, hanem a rajtuk kívül álló hivatalosságról mondott valami nagyon fontosat és szomorút. Nem mintha a cigány társadalom szervezetlen lett volna. A családoknak, a nemzetségeknek és törzseknek megvolt a maguk társadalmi struktúrája, és megvoltak a maguk társadalomszervező szokásai is. (Erről Erdős Kamilltól Michael Stewartig sokan sok okos könyvet és tanulmányt írtak.) A roma közösségek, kolóniák, cigánytelepek igazi vezetője, legfőbb döntéshozó szerve a „romani krísz(i)”, a „cigány törvény” volt: a felnőtt, családos férfiak gyűlése, melynek döntését soha senki nem vonta kétségbe, még akkor sem, ha - nagyon ritkán - a legsúlyosabb büntetést rótták ki valakire: a kiközösítést. Egy szó, mint száz: nem jó, ha egy muzsikás show keretében akár csak szimbolikusan is besúgót, kápót avatnak egyes ismert, köztük világhírű cigány zenészek és énekesek, és ezzel rossz, félreérthető üzenetet küldenek a többségi társadalomnak. Érthető hát, hogy komoly roma politikai vezetők vagy neves roma értelmiségiek nem vettek részt a fővárosi haknin. Az pedig még örvendetesebb, hogy a hatszázezres magyarországi cigányságot a néhány tucat meghívott családtagon kívül - ökörsütés ide vagy oda - senki sem képviselte a cigányokat megalázó, de szerencsére érdektelenségbe fulladt rendezvényen.