Népszabadság, 2007. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)

2007-08-11 / 187. szám

www.nol.hu V NÉPSZABADSÁG • 2007. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT Hétvége•9 A Szenczi Tóth Károly nyámék a hét végére vendéglőt ígér­tek, nem mondom, anya nem főz rosszul, különösen a pörköltfélékkel remekel, de a vendéglő mégis más, igaz, ki vannak adagolva az ételek, legföljebb a levest hozzák nagy tálban az asztal közepére rakva. A margitszigeti Rózsa­kertbe megyünk, dr. Cs. Lászlóékkal. Dr. Cs. László apa rendelőintézeti szomszédja, a határos körzet orvosa, mellesleg otthon fogorvos, valamiből meg kell élni, szokta mondani. Négy éve, 1957- ben ott, a fogorvosi szék tövében ismerkedtem meg velük, az egész család­dal, ami eléggé nagy, nem lehet egészen pontosan nyomon követni, ki kicsoda, előző házasságból való gyermekek is van­nak, ők jóval idősebbek. Nekem, az egyke­féle típusgyermeknek ez szokatlan. Sohasem lehet dr. Cs.-ékhez úgy menni, hogy valaki családtag ne ülne az ebédlőben, soron kívüli fogorvosi bea­vatkozását várva. Hogy ennyi rokon, le-föl­­menő és oldalág, meg a protekciós orvoskollégák kezeléséből miként lehet megélni, ez nagy kérdés, példának okáért mi is csak a kezelés anyagárát fizetjük. A fogorvosi rendelő a lakás hatalmas hátsó udvari szobájában van berendezve, a leginkább bennfentesek, akik ugyancsak számosan vannak, addig is, míg dr. Cs. László a másik rokonon dolgozik, oda ülnek be, a vége nincs rendelőhelyiség félreeső homályába, és miközben Ilonka asszony (feleség, anya, háziasszony és asszisztens egy személyben) a tömőanyagot üveglapon kikeveri, átbeszélik az ügyeket, nem csak a családiakat. Dr. Cs. László halk szavú ember, még sosem tiltakozott, hogy ren­delője piactéri pletykák, összekacsintós szerelemi történetek és a napi politika - bár halk szavú - fórumává válik. Csak időnként szólal meg: szívó! öblít! amalgám! Legföljebb ennyi szavak, amiket egész délután használ, egyebekben mintha ott sem volna, mintha a rendelés alatti sok órás hírszolgáltatás el sem jutna hozzá. Dr. Cs. László a betegforgalom növekedésének biztonságát a szorgalmas munkában látja, hátha akad a családtagok közt, aki immár fizetős beteget küld, de ez egyáltalán nincs így, családtag mindig újabb családtagot protezsál, lehetetlenül távoli rokoni kap­csolatokat előásva. Dr. Cs.-ékkel nagyon jó a viszony, mond­hatni, barátság. Apa odabenn, a rendelés üres perceiben összenyitja a két ren­delőhelyiséget elválasztó ajtót, és akkor hosszan elemzik a világot. Dr. Cs. László évekkel több korú apánál, megfontolt bölcs, akire érdemes figyelni. Kettejük barátsága, mint komótos mozdony a szerelvényt, húzza maga után a két asszonyét és a mi édes kapcsolatunkat velem egykorú lányukkal, Marival. Mari 15 évesen elképzelni sem tudja, mi lesz, ha felnőtt nő lesz, esetleg - ami nagyon távol van - megöregszik és túl lesz már a harmincötön is, szóval hogyan szólítják akkor majd, ez aggasztja, hogy Mari néninek? Ez csak egy azok közül a problémák közül, amik, ha naponta telefonálunk, terítékre kerülnek. Apa ugyan sokszor figyelmeztet, a telefon pénzbe kerül fiam, de azt a hatvan fillért azért csak kibírjuk. Különben is, nem találkozhatunk minden nap, mert létezik lecke, tanulni való, szakkör is, és Mari fontos személy a KISZ-ben, mármint az iskolában. Na, azért én is. A Varga Katalin gimnázium gyalogosan sincs messze a Kölcseytől, ahová én járok, húsz perc lehet. Ezért testvérgimnázium, mihozzánk csak tavaly kerültek lányok, nem tudom, a Vargába járnak-e most már fiúk is, azt tudom, hogy a Mariék osztálya tiszta lány, a mienk meg tiszta fiú. A Marinak különben nagyon helyes osztálytársai vannak, egyik jobb csaj, mint a másik, ismerem majd min­det, a Mariéknál is találkoztam néhánnyal. Nem csűrném-csavarnám itt a dolgot, M. Zsuzsa tetszik a legjobban, úgy mondanám, járunk, hát nagyon kedves és szép leány, a két szeme nem teljesen egyforma, mintha mindig hunyorítana, amitől a magam részéről megbolondulok, mármint pozitíve és szerelmesen. Hatvanegy nyara átlagos, csak néhány napig volt kánikula, ilyenkor anya verí­­tékezve szenved, azaz éppen, hogy nem izzad. Képtelen. Nyári szünet, és döguna­lom. Mari elvált valami KISZ-táborban, ilyenkor naponta írunk egymásnak levelet. Mari gyönyörűen fogalmaz és ugyan egyelőre az asztalfióknak, de később talán kiadja, naplót vezet, és minden egyes könyvről „Olvasmányélmény” címmel hosszú fejtegetést vet papírra, amit borítékol és katalogizál. Ezenkívül vívni jár, és külön angolra. A zenével sosem próbálkozott, ő Kodály Zoltán tanainak élő cáfolata, a botfüllel, szolmizálva sincs mit kezdeni. Még fenn volt a nap, amikor a szigetre értünk, találkozó a Marx téren volt, apa vic­celődött és azt mondta, ha gondoljátok, bemehetünk a Tejvendéglőbe, vagy iszol fiam egy felest az Ilkovitsnál? A Vígszínháznál szálltunk autóbuszra, néhány perc alatt kinn voltunk a szigeten, pár megálló az egész. Mari majd biztosan azt írja naplójában, hogy a Kaszinóból „tánczene hangjai szűrődtek ki”. A Rózsakert csak nyáron üzemel, apa asztalt foglalt. A levest csillogó alumínium csészékben hozzák, személyenként mélytányérba öntve, helyben az asztalon. Apa mint a ház­tartás külső szemlélője és örökös ötletem­bere most azt mondja, otthon is meg kéne próbálkozni ezzel, olyan gusztusos. Anya és Ilonka asszony semmi értelmét nem látja a leves efféle tálalásának, vendéglőben is azért szokás, mert ha egyazon asztalnál többfélét rendelnek, így oldható meg a leg­egyszerűbben. Annak, hogy a pincér sosem ejti el a jókora tálcán egyensúlyozott húsz­huszonöt, színültig leveses csészét, csakis a bőr alá ivódott sok évtizedes rutin lehet a magyarázata. Ilyen kerthelyiségekben megtiszteltetés dolgozni, elég jól lehet keresni, csak a legjobbak kapnak beosztást. Apa legendás sörivó, egyszer, amikor a rendelési idők ügyében országos és azóta megszokott változást harcolt ki, otthon több tucat vendég ünnepelt, nagy sörözés volt, anya pogácsájával. Most is sört rendel, a pincér a Zsiráfot ajánlja, apa a Kinizsinél marad, a Zsiráf nemcsak drága, de erős, mint a lórúgás. És hideget hozzon, legyen szíves. A pincér a jégszekrény szűk kapaci­tására hivatkozik. De mindent megteszek, uram. Apa nehezményezi, hogy a nyári szünet­ben sem mozgok eleget, legalább futnál napi fél órát! Egészen eltunyulsz. Azért néha biciklire ülök, vagy rugdaljuk a labdát a bérházat kísérő keskeny földudvaron. Nem tudtam sose a sportra rávenni, panaszolja apa újólag dr. Cs. Lászlónak, aki egyetért, korábban sportegyesületi doktor volt. Dr. Cs. László a vacsora után bús régi kunsági nótát húzat a prímással, aki az asz­talok közt poroszkál mosolyosan hajlongva, s ahol kérik, egy időre ott marad. Dr. Cs. dünnyög is hozzá, az éneklés neki sem erős oldala, inkább csöndes sóhaj ez, hogy elmúlt az ifjúság. Elhatározzuk, hazafelé gyalog megyünk, a Cs. család a Lenin körúton lakik, mi legföljebb a Váci út elejéről villamosozunk, ha ugyan jön még, ilyen későn, tizenegy felé. Addig gyalogséta az éjszakában. Még a szigeten újra és makacsul a sportolásra terelődik a szó, apa fiatal­korában tornázott, ma is sietős a lépése, mint a gyorsvonat, úgy száguldozik betegtől beteghez. Na most a Mari ugyan vív, de az inkább ügyességi úri sport, mégis ürügy, hogy apa példát állítson. Apát bánt­ja, hogy még a rádiót is kikapcsolom, ha sportról beszélnek. Talán, ha körkapcsolá­­sos közvetítés van, akkor odafigyelek, Gulyás Gyula a legjobb, az legalább nem tetteti a lelkesedést, de nem vagyok rajongó, mint a barátom, aki minden hét­végét a stadionban tölt, ha dupla meccs van, akkor annyit. Apa azt mondja váratlanul, fogadjunk, ha versenyt futnánk, legyőznélek. Azt azért nem hiszem, mondom magabiz­tosan. Elég jó időt futottam a múltkor is. Négyest kaptam rá. Apa hirtelen starthely­zetbe áll a szigeti gyalogjárdán. Na gyerünk! Lássuk! Mari is beáll. Anya azt mondja, csak nem fogtok itt versenyezni? Na?!, sürget apa, anyára nem figyel, aki a sok elfogyasztott sört hozza még szóba. Futunk, vagy nem?, kérdi apa türelmet­lenül. Távoli célt jelöl meg. Az a nagy fa, ugye látja mindenki? És nekilendülünk. Futok, ahogy csak erőm engedi, Mari ugyancsak szaporázza. Anyáék dermedten maradnak helyben állva. Apa még futtában is szól, na lássuk azt a jó időt! De már csak a hátát látom. Alighanem erre tanítják edzésen az atlétákat, ilyen könnyedén, mégis erőből futni, ahogy apa teszi. Még egyszer hátranéz, Marival alig kapunk levegőt. Apa messze távol van már, a célhoz ér és felénk fordulva, mint aki sétájában megpihent, a fának háttal dőlve várakozik. Jó, hogy nem gyújt rá. Még csak nem is liheg. Szükségeltetik némi idő, míg odaérünk. Mi is a fának dőlünk, de támaszért. Majd, ha revansot akartok, vagyis, ha le akartok győzni, szóljatok, mondja apa tréfás fölénnyel. Többé nem futottunk. Sosem akartam apát legyőzni. Ez eszembe sem jutott. Kettőnk közül mindig ő volt az első és marad örökre. A futóverseny Apa azt mondja váratlanul, fogad­junk, ha versenyt futnánk, legyőz­nélek. Azt azért nem hiszem, mon­dom magabiz­tosan. Elég jó időt futottam a múlt­kor is. Négyest kaptam rá. Apa hirtelen starthely­zetbe áll a szigeti gyalogjárdán. Na gyerünk! Lássuk! Mari is beáll. Anya azt mondja, csak nem fogtok itt versenyezni? (A futóverseny) Mert akart, és ezt mindig is tudta. Ahogyan egyszer csak visszaült a ló­ra, és megérezte az izmaiban addig elaltatott féktelen fegyelmet, úgy tört ki belőle a sa­ját szabadságába vetett hite és akarása. Gondolta, pár évet most már iga­zán föltehet ma­gára is. (Nyeregben) Nyeregben Sándor Erzsi Pakol, lomtalanít, idegen emlékek között matat. Anyósa otthonát kellene lecsupaszí­tania a puszta falig. Megbámult, elégett szé­lű fotókat, báli meghívókat, ültetési és tánc­rendeket dobál szemeteszsákokba. Nem az ő emlékei, nincsen hozzájuk köze. Legjobb lenne, ha az ember képes volna még időben megszabadulni mindenétől. Mert aztán jön­nek idegen emberek, belépnek az emlékeibe és eldöntik: ez fontos, az érdektelen. Ő rajta kívül vajon ki szabhatja meg az életében el­telt pillanatok értékét. Annyi, amennyi. Amennyibe neki van. Kiss Mari idegenként selejtez, anyósa megüresedett lakásában, és már tudja: nem szabad semmit sem megtar­tania. Van, ameddig van, aztán el kell eresz­tenie, meg kell tőle szabadulnia. Tizennyolc éven át markolta a Madách Színházat, mos­tanra sikerült elengednie. Az ujjai rágör­­csöltek, holott jól tudta, amit a markában szorongat, már egyetlen ízében sem emlé­keztet arra, amit egykoron a kezébe kapott. Minden más esetben laza, vagány, merész, akár kockáztató alkatnak tartaná magát, de ez a madáchos tizennyolc év, talán lehetett volna kevesebb is. Nem lehetett. Igazán nem egy színésznői történet az, hogy Kiss Mari merevlemezébe íródott be­le az anyaprogram. Mindent felül lehetett írni körülötte, ezt az egyet, csak az egész rendszer súlyos megrázkódtatása árán. Te­hát meg sem próbálta. Kiss Mari úgy anya, ahogyan más kertet gondoz, fát ültet, virá­got nevel. Hagy neki levegőt, teret, napot és ellátja mindennel, amire szüksége lehet ah­hoz, hogy a legtöbbet kihozhassa magából. Kiss Mari anyasága nem áldozatos, nem mártíri, hanem egyszerű, könnyed, elegáns amint az hardverből előíratik. Tehát nem okol senkit, még magát sem. Nincs miért. Voltak idők, amikor Kaposvárra vágyott. Oda, ahol a színészet kihívás, munka, tanu­lás, érték volt. Háromszor hívták, három­szor nem ment. Nem akart vidéki színész­nőként országutakat róni akkor, amikor a gyereke hasra esik a homokozóban, vagy később, amikor német tanulmányi versenyt nyer a gimnáziumban. Jelen akart lenni, mindig. Végigtalpalta a nyelviskolákat, hol tanítanak a legjobban angolul. Egy évig volt angliai feleség - gondolta, ennyit képes megítélni, ha meg nem volt biztos a dolgá­ban, beült és tanult néhány hónapot. A hetvenes évek közepén az első filmes gázsijából érkezett Kiss Mari Londonba, és a hosszú hajú, fehér ruhás, nagy csokor fehér virágot szorongató lányt, szinte a Covent Garden oszlopsorai közül vette feleségül az angol filmrendező, életre rendezvén Bernard Shaw színdarabját, amelyet aztán, sokkal később, a Madách Színházban Kiss Mari színpadon is megélhetett. A valóság­ban egy év alatt elingázta a házasságát Lon­don és Pest között, hiszen akkortájt nem for­gattak nélküle magyar filmet. Választania kellett. Az éppen csak megízlelt nyugati tí­pusú szabadság és az itthon körbekerített menedéke próbálta legyűrni egymást egy olyan harcban, ahol Kiss Mari szinte kön­­­nyedén döntött egészen más szempontok alapján. Őérte igazán fehér lovon jött el az álmok hercege, és emelte maga mellé a nye­regbe, az egyik forgatáson. Harminc éve pár­ja az akkori kaszkadőr. Kiss Mari megtanulta mellette a lovakat. Amúgy mindenestül. Az ápolást, a takarmányozást, a bemelegítést. Lovagolt terepen, pályán, erdei ösvényeken. Aztán amikor a lánya kicsi volt, szögre akasztotta a kantárt, nyerget. Nem veszé­lyeztethette a gyerekét. Kijárt a lovakhoz, nézte őket, beszélt hozzájuk, de csak mosta­nában lovagol újra naponta. Amióta felnőtt lett a lánya. Azóta bemelegíti a lovakat, építi az akadályokat. Minden tekintetben. A Madách Színházhoz való évtizeden tú­li ragaszkodását önmaga akadályaként épít­gette föl, szisztematikusan. Szét kellett rúg­nia, ha már nem lehetett könnyedén átre­pülnie fölötte, ahogyan az jól bemelegített versenylovaktól elváratik. De repülni csak akkor lehet, ha nincsen határ. Örökké sza­badságdeficittel küzdve, az adódó lehetősé­geket morzsánként összerakva, majd szerte­szórva, nem lehet nagyvonalú gesztusokat tenni. Kiss Mari önmagának épített akadá­lyai között-alatt kószált, szabadság nyomai­nak emlékével. Amikor lendületet vett vol­na, a gyereke iránti felelősség tudata zavart be. Nem lehetett a tizenhárom éves síró kis­lányának azt mondani, hogy ezentúl vidé­ken is otthon lesz. Lehetett volna, de ő nem volt rá képes. Kárpótlásul Dunaújvárosban elszerepelhette a Dühöngő ifjúságot, Zsám­­béki rendezésében. Akarta nagyon, aztán mégsem sikerült igazán. Megfelelésből nem nyílik ajtó a szabadságra. A színész csak annyiból dolgozik, amennyije van. Az álla­pota a munkája. Ha a színháza kedvesen el­tartja, aranyosan szerepet oszt rá, akkor az édes mosolyok és egymásnak gügyögések megszokása lesz az az állapot, amelyre a szí­nésznek támaszkodnia lehet. Az eredmény a fölcukrozott Madách Színházban, a vég néküli Camolettik és Neil Simonok sora, és igazán csak Kiss Marin múlott, hogy a má­moros amerikai életérzés köré valódi as­­­szonysorsokat kerekített. Sokszor volt ne­héz dolga, amikor az öltözőből a színpadig fohászkodta: csak ma ne üljön a nézőtéren ismerős. Ilyenkor mindig szégyellte is ma­gát, hiszen voltak idők, amikor még ilyen sem jutott. Ám nem is akart mindig min­dent. Főszerepről is lemondott már, csak azért, mert úgy érezte, nincs hozzá köze. Amit nem tud saját magával megtámaszta­ni, az ne jöjjön. Nem akart nagy­ általános­­kis s maris lenni, kisujjból kirázós, biztonsági játékra törekvős. Kiss Marira erősen ráértek a rendezők. Jól magára hagyták. Helyettük apróságok­ban talált örömet és sikerélményt. Abban, hogy énekel, hogy Psota Irén jön vele szemben a színpadon, hogy Dunai Tamás Tevjéje mellett lehet Golde, miközben a Budapest Klezmer muzsikál nekik. Ezek ki­töltötték az éveket, és jobb estéken, amikor nem azért fohászkodott, hogy ne legyenek ismerősei a nézőtéren, az öltöző és a szín­pad között azt mondogatta magában: lelki­leg nem lehet föladni. Csak megpróbálva lehet életben maradni, és akarni még egy­szer valamit az élettől. Mert akart, és ezt mindig is tudta. Aho­gyan egyszer csak visszaült a lóra, és meg­érezte az izmaiban addig elaltatott féktelen fegyelmet, úgy tört ki belőle a saját szabad­ságába vetett hite és akarása. Gondolta, pár évet most már igazán föltehet magára is. Szerencsés és inspiráló találkozásokat akar, autonómiával összeszövetkezett emberek­kel. A Madách Színházra rágörcsölt ujjai egyszeriben föllazultak, és puhán ejtették el, tizennyolc év szorosra zárt iparkodását. Ahogy anyósa lakását emlékteleníti, azzal kell szembenéznie: mindjárt vége az egész­nek, és talán úgy, hogy meg sem próbálta magát igazán. Holott az élet állítólag tele van lehetőségekkel. Ha az ember elébük siet, Kiss Mari nyeregben ül. Lova már érzi az elkövetkezendő nagy vágták ígéretét, de még csak poroszkál. Újból szoknak egy­máshoz: ló és lovas. Akadályokon át kell szárnyalniuk, és mindketten alig várják, hogy csatakosan rontsanak a céljuk felé. Amit nem elérniük kell, hanem szemmel tartaniuk. Egyszer, sok évvel ezelőtt egy műtéti altatásból nehezen ébredvén, Kiss Mari a két lovával beszélgetett. Arról, hogy miért félnek az emberektől. Volt idejük, megbeszélték. Kiss Marinak nincs mitől tartania. Sem a letudott, sem a begyűjtésre váró emlékeitől. Két beszélő lova vigyázza. Kiss Mari. Főszerep­ről is lemondott már, csak azért, mert úgy érezte, hogy nincs hozzá köze Fotó: Pluzsik Tamás

Next