Népszabadság, 2007. szeptember (65. évfolyam, 204-228. szám)

2007-09-15 / 216. szám

www.nol.hu Minden utazás kis halál Fodor Beatrix Verdi-szerepekre vágyik Úgy tűnik, Mozart-énekesként köny­velik el Fodor Beatrixot. Bár Donna Annaként őrült sikere volt a Mozart­­maraton Don Giovanni előadásában, szívesen énekelne már jó kis olasz ope­rákat. Ez egyelőre álom marad. Ked­den Grófnéként debütál a Figaró há­zasságában, hó végén a Varázsfuvolá­­ban énekel az Operaházban. Közben Richard Strauss Elektrájában próbál, és januárra kisbabát vár. Szemere Katalin - Tavaly és idén is tomboló sikere volt a Ko­­valik Balázs rendezte Mozart-maratonon, a Don Giovanniban. Esküdni mertem volna, hogy ennek meglesz a hozadéka, szerepek­kel halmozzák el.­­ Ennek a Don Giovanninak kisebb visszhangja lett, mint amire számítottunk, kevés kritika jelent meg róla, főleg tavaly. Balázs idei szuper ötlete volt, hogy a fő­próbákra beülhettek a gimnazisták, és utá­na beszélgetett velük. A tanárok is rázo­­gatták a kezét, hogy igen, ezzel lehetne igazán közönséget nevelni. Egy felmérés szerint ugyanis a tíz legutálatosabb dolog között a gyerekek második helyen jelölték meg az operát. Ez a három Mozart-opera viszont nem volt nekik sem ciki, hanem abszolút érthető. - Ön is a Kovalik-iskolába járt a Zene­művészetin. Mennyire akceptálja a többi rendező, hogy önök játszani is tudnak, nem­csak énekelni? - Mit mondjak erre? Van, aki többet néz el az énekeseknek, kevésbé igényes. Csak egy példa: az Elektrának novemberben lesz a bemutatója, és már próbáljuk Kova­­likkal. Igen, Balázs egy másik iskola, más volt, mint minden addigi színházi találko­zásom. Nem azért, mert nem vagyok elemző alkat, de rávezet arra, hogy meg­lássam a darabbéli összefüggéseket. Az éneklésbe nem szól bele, de vele megszü­letik a figura. Mindig az énekesből indul ki, nem játszik az alkat ellen, figyeli, kiből mi hozható ki. Vegyük a Don Giovannit! Bár én közelebb érzem magamhoz Donna Elvira figuráját, mint a tesze-tosza Annát, Balázs elmondta, hogy a hangadottságaim miatt eszébe sem jutott rám osztani. Don­na Annának ugyanakkor jóval drámaibb karaktert talált ki. Ki vagyok éhezve arra, hogy újra vele dolgozzam. A zeneakadé­mián Békés András tanár úr, majd később, a Maladype Színház produkciójában Ba­lázs Zoltán volt rám ilyen hatással. A Né­gerekben közös szerepet játszottunk Ba­kos Évával, én voltam az énekhangja. Cso­dás közelről látni, hogy prózai színészek miként építenek fel egy szerepet. - Eddig - a Mozart-maratonon kívül - in­kább koncerténekesként ismerhették önt, kisebb szerepeket kapott a Magyar Állami Operaházban is. Most első nagyobb szere­pében Grófnéként debütál a Figaró házas­ságában. Kivárás típus? - Későn kezdődött a hazai pályám. A többi osztálytársam rögtön bekerült a bu­dapesti Operaházba. Én 2000-ben a grazi zeneakadémia ösztöndíjasa lettem. A há­rom év helyett az első év után jöttem haza. - Csalódott vagy ekkora honvágya volt? - Egyrészt úgy éreztem, nem tudok to­vábblépni. Iskolai keretek között tanul­tunk, távol a nagyszínpadi gyakorlattól. Esélyünk sem volt arra, hogy szerepet kapjunk a grazi Operában, hiányzott a kapcsolat a két intézmény között. Más­részt rettentő honvágyam volt. - Mégsem maradt itthon, miért ment vissza Ausztriába, Bécsbe? - Ez is egy iskola volt, megint posztgra­duális képzés. Mikor második lettem a salzburgi Mozart-énekversenyen, felhívott a grazi opera intendánsa, Karen Stone. Szerződtetni akart, de az élet közbeszólt. - Ne mondja, hogy megint honvágya lett!? - Meg kellett műteni az arcüregemet, kimaradt az egész 2003-as év. Egy felrú­gott szerződés után már nincs visszaút, csak annyi: bocsánat, Fran Fodort már nem kérjük. Meg aztán én sem vagyok kö­­nyörgős fajta. Ha jön egy lehetőség, meg­köszönöm. - Eddig úgy tudtam, a nemzetközi mezőny­ben az operaénekeseknek ügynökük van, és ő könyörög. - Hamburgban van egy ügynököm, de ő leginkább koncertfellépéseket szervez, operaelőadásokat ritkábban. De hogy őszinte legyek: nincs is pénzem arra, hogy utazgassak, a szállodai szobát fizessem a meghallgatásoknál. Montserrat Caballé­­nak például pályakezdő korában egy csa­lád állta az előénekléseit, és talán az első honoráriumaiból kezdte el ezt törleszteni. Nekem nincs ilyen hátterem, ritka rossz előéneklő vagyok, ráadásul olyan hülye a lelkem, hogy idehúz. Minden utazás kis halál. - Mégis mindig elindul. - Én itt akartam maradni, de minden ta­nárom azt mondta: nem szabad elszalasz­tani ezt a lehetőséget. Aztán hazajöttem 2004-ben, vajmi kevés színpadi és sok koncerttapasztalattal. De nagyon hiány­zott az opera. Mostanában inkább Mozart­­szerepeket osztanak rám, a Művészetek Palotájában kétszer is énekeltem a Don Giovanniban, Németországba ugyancsak többször hívtak. Sőt véletlenül bekerül­tem egy hathetes Cosi Fan Tutte-előadás­­sorozatba, Thessalonikiben. Valaki le­mondta, és Bátor Tamás megkérdezte: tu­dom-e Fiordiligi­ szerepét. Tudtam, mivel ez volt a vizsgám az Operastúdióban. - Nyilván Mozart megunhatatlan, de sosem gondolta, hogy egy újabb felkéréskor azt mondja: köszönöm, de most már énekelnék valami mást? - Persze, jó lenne egy kis Bellini vagy Donizetti, de ez nem így megy. Szó se róla, imádom Mozartot, és tudom, hogy az ő operáihoz a legalkalmasabb a hangom. Az álmom mégis az, hogy Verdi-énekesnő le­gyek, Pál Tamás hívott is két koncertszerű előadás címszerepére. 2001-ben, a Zene­­akadémián Lujza Millert énekeltem, há­rom évvel később, a tavaszi fesztiválon pe­dig Alzirát az opera magyarországi bemu­tatóján. Mindkettő nagyon jól feküdt. - Ma már nemcsak a prózai, hanem az ope­raszínpadokon is a manöken alkatú fiatal énekesnők a divatosak. Megbocsát, ha azt kérdezem: érte már hátrány azért, mert nem anorexiás alkat? - Sokan mondták már, hogy le kellene fogynom. - Nekem is. - A hangom sokkal karcsúbb, mint én vagyok. Kovaliknál sokat görcsöltem, mert a Millenárisbeli Don Giovanniban fetrengek a földön, és még a lábikrámat is látják az első sorban. Egy híres énekesnő azt mondta egyszer: ő megtiszteli a kö­zönséget azzal, hogy Gildaként ne gurul­jon. Igaza van, őt könnyebb öltöztetni, engem meg nem lehet vetkőztetni. De ilyen az alkatom, talán ha év elején meg­születik a kisbabám, kicsit lestrapálom a kilóimat. - Nyilván nem lehet szempont, de tart attól, hogy a szülés után megváltozik a hangja? - A szoptatás alatt nem szabad énekel­ni, mert a hormonális átalakulás miatt megnyúlhat a hangszál. Szülés után vál­tozhat a hang, remélem, az enyém magva­sabb, nőiesebb, kerekebb lesz, és akkor ki­próbálhatok más operaszerepeket. Ola­szokat és franciákat. „Nem vagyok könyörgős fajta” Fotó: Reviczky Zsolt „Az egyetlen igaz viszony a tánccal, amikor azonosulni tudsz vele, amikor nem a megtanult mozgásfolyamat reprodukciój­a zaj­lik, hanem öntu­datlanul valósul meg.” (A kortárs bajusz) V Hamburgban van egy ügynököm, de ő leginkább koncertfellépése­ket szervez, ope­raelőadásokat rit­kábban. De hogy őszinte legyek: nincs is pénzem arra, hogy utaz­gassak, a szállodai szobát fizessem a meghallgatá­soknál. (Minden utazás kis halál) NÉPSZABADSÁG • 2007. SZEPTEMBER 15., SZOMBAT Hétvége•9 A kortárs bajusz - sisso - „A TranzDanz tulajdonképpen nem is társulat, hanem egy művészeti elv.” (Kovács Gerzson Péter) Profi néptáncosként indult, aztán a nyolcva­nas évek közepén megelégelte a folklór, ná­lunk kialakult mesterséges, és merev rend­szerét, meg azt, hogy politikai tisztek kísé­retében kelljen Erdélyben táncot kutatnia, így a „könnyebb” utat választotta; kortárs koreográfus lett, aki meta-csárdásban uta­zik. Pont húsz éve lesz idén, hogy Kovács Gerzson Péter (továbbiakban: KGP) létre­hozta a TranzDanz nevű kvázi társulatát. A táncos-koreográfus szabadságát bizo­nyos fokig elismerték a váltás előtt is, hi­szen a Csepel Néptánc Együttes művészeti vezetőjeként is dolgozott, mielőtt 1989-ben Franciaországba menekült a Balett Fargis­­tane nevű kortárs táncművészeti csapat meghívására. „Ha akkor Dél-Vietnamba hívnak, akkor odamegyek” - mondja a ko­reográfus, aki 1987-ben készítette el a TranzDanz első előadását Transztánc cím­mel, amelynek a felvételét véletlenül talál­ták meg az együttműködő magyar partnert kereső franciák. Ennek köszönhető az is, hogy az együttes az „Ideiglenes cím” elő­adással, amelyet KGP szintén kiugrott nép­táncosokkal (Horváth Csaba, Bakó Gab­riella, Szilvási Károly etc.) hozott létre 1992-ben az akkori legrangosabb kortárs táncfesztivál, a Concours Coreograp­­hiques Internationale de Bagnolet egyet­len magyar résztvevője volt. A magyar-francia koprodukció kap­csán KGP a francia állam ösztöndíjasa lett és amellett, hogy elnyerte az egzotikus, bajszos magyar státuszát, a francia kortárs mozgásművészetet Kárpát-medencei nép­tánccal dobta fel. Mire hazatért, már új mozgásrendszerben gondolkodott, egy bi­zonyos roncsolt táncnyelvet alkalmazott, amely, miközben multikulturális, tartal­mazza az eredeti mozgásgyökereket is. „Az egyetlen igaz viszony a tánccal, amikor azonosulni tudsz vele, amikor nem a megtanult mozgásfolyamat reprodukció­ja zajlik, hanem öntudatlanul valósul meg.” A TranzDanz nevéhez máig ez az újfaj­ta táncnyelv kapcsolódik, amely, már csak azért is, mert a társulat egyetlen állandó tagja KGP, meglehetősen egyéni és szemé­lyes elgondolás. „A bot forgatásából mint alapmozdulat­ból jöhet például egy egészen más mozgás bot nélkül. Lássuk, meg tud-e maradni or­ganikusnak, mi az a legkisebb mozgás, amikor még mindig megvalósul a mozdu­lat. Ez keresési, kutatási folyamat. Egy hét­köznapi karívből komoly rendszer jöhet létre.A KGP egészen magányos belbudai be­tyár, mégis együttműködésre született. Si­kereit a zenészekkel, a táncosokkal, a ko­reográfusokkal való közös munkának is köszönheti. Több elismert, öntörvényű al­kotóval dolgozott, és dolgozik együtt, köz­tük van Árvai György, aki elektronikus ze­néket készített a csapatnak, vagy Szűcs Edit jelmeztervező, aki díszes, ugyanakkor lemeztelenítő ruháival írta be magát a „transztörténetbe”. De sorolhatnám még: Kovács Ferenc hegedűs, aki legalább négy darabhoz írt zenét és játszotta azt el a színpadon, vagy Sípos Mihály a Muzsikás­ból. Olyan táncosok, ma néhányan koreog­ráfusok fordultak meg a társulatban, mint Fekete Hedvig, Emma Redding, Horváth Csaba, Isabelle Lé, Vámos Vera, Kun Atti­la, Kovács László Szúnyog és mások, akik tovább vitték a TranzDanz-os látásmódot. KGP főleg trilógiákban gondolkodott. Az 1998 és 2001 között készült Co-Ax, Cult és Coda című előadások a TranzDanz „iden­titás darabjai”. Egy kanadai turnén KGP megkérdezte a közönséget, hogy miért lel­kesednek annyira ezekért az előadásokért, hiszen számukra formailag ismeretlen ez a táncnyelv. „Azt mondták, megerősítette őket abban, hogy lehetnek azok, akik. Ha franciák akarnak lenni Kanadában, azzal együtt még lehetnek korszerűek, aktuáli­sak és kanadaiak is.” Számos külföldi és hazai díjjal jutalmaz­ták KGP koreográfusi munkáját, miközben filmeket és térspecifikus performanszokat is készített, részt vett a MU Színháznak, a kortárs tánc legjelentősebb hazai befogadó színházának megalapításában, sőt megta­nult egy új szakmát a színházon belül. Pa­pírja van róla, hogy fény­tervező, mert elé­gedetlen volt a hagyományos fénytechni­kákkal, és, mert mindig is konkrét képek­ben gondolta el a koreográfiai hangulatát. A saját előadásain kívül dolgozik a Pécsi Balettnek, a Nemzeti Balettnek, a Budapest Táncegyüttesnek, az Állami Népi Együt­tesnek és kortárs koreográfusoknak is mint fénytervező. Jellegzetes, teret és időt strukturáló, igen konkrét világításai nem beleszólnak az előadásokba, hanem kiegé­szítik, felöltöztetik azokat. 2004-ben a Trafóban indult útjára egy újabb TranzDanz trilógia Tranzit címmel, amelyből már kiviláglott, hogy a koreográ­fus nem újabb valóságok létrehozására tö­rekszik az életműben, hanem a szintézis érdekében a meglévőt szándékozik töké­letesíteni és ebbe bőven belefér az öniró­nia, a humor is. A Bankettben (2006, Tra­fó) már fájdalmas és pont aktuálissá válik a népben és nemzetben gondolkodók kari­katúrája is, amellett, hogy harmonikusan áll össze az ősi mítoszok, mondák világá­nak és Dj Palotáinak köszönhetően a váro­si élet zajos termináljainak hangulata. A népi gyökerekből ezúttal etno-techno tört elő, a kulturális emlékezet a sokkoló hang-, fény- és mozdulateffektekben fürdőzik. Idén az immár 20 éves TrazDanz egy magyar-szingapúri koprodukcióval zárta le a trilógiát. A Ghost Exchange/Az identi­tás körei című produkcióban a The Arts Fission Company Ltd.-vel együttműködve a kínai újév éhes szellemei hívták kortárs össztáncra és közös emlékezésre a Nyuga­ti téri aluljáró árnyalakjait, miközben fel­sejlett egy kissé szentimentális világbéke­­vízió, amit betudhatunk annak is, hogy jó koreográfusunk jövőre betölti az ötvenet. Most pedig kezdi elölről, az eddigi da­rabokat átszűri saját, hosszú távú memó­riáján és a TranzDanz egykori és jelenlegi tagjaival együtt szeptember 21-től a MU Színházban és a Trafóban jubilál, az „Idő­ben - Húszéves a TranzDanz!” sorozat ke­retében felújítva a stílusteremtő kultusz­darabokat. A záró esten (szeptember 30.) a tavaly Magenta címmel, élő zenére ké­szült férfiszólók lesznek újra láthatók. Ki­fordított országimázseste lesz, amelyben KGP Balanescuval és Sípos Mihállyal be­mutatja, hogyan lehet magyar zenére ma­gyarul táncolni, politikamentesen, ma is. A neomagyar kocsmasámán kitágítja a tánc fogalmát és bírja szusszal: „A tánc nem torna, kérem alássan. Még mindig nagyon szűk az a spektrum, ahogy a táncot maguk a táncosok is kezelik. Húszéves koromban azt mondtam, hogy hamarosan nem fogom tudni a kétórás műsort végigtáncolni, mégis itt vagyok.” Bővebben: www.tranzdanz.hu

Next