Népszabadság, 2008. december (66. évfolyam, 280-304. szám)

2008-12-17 / 294. szám

2008. DECEMBER 17., SZERDA • NÉPSZABADSÁG 10 •Kultúra Beteglátogatóban Törőcsik Marinál Kedves hangú ismeretlen a kagylóban: – László Éva... Oda­adom valakinek a telefont. Be­leszól Törőcsik: – Kibabráltam veled, emdzsipi, nem írhatod meg a nekrológomat! – Nevetni fogsz, megírtam. Még a Kútvölgyi intenzív osztályáról telefonált huncut­kodva a halálból visszaszökött, agyonüthetetlenül erős, mese­beli színházi macska, akinek kilenc élet jutott részéül. Los Angelesbe készült díszvendég­nek a Magyar Filmfesztiválra. Váratlanul vért köpött. Kór­ház. Gégemetszés. Sugárban szökött a vére. Másik kórház­ban levitték testhőmérsékletét, mélyen altatták. Hetvenöt éves koráig egyetlen napra sem volt beteg. Egyszer kis szívgyenge­ség. Más semmi. Védekezésből kényeskedett. Oltalomkereső­ként törékeny asszonynak mu­tatta magát civilben. Viszont egyetlen negyedórát sem hi­ányzott majdnem hat évtize­des szolgálatából, mióta köl­csönruhákban kislattyogott a filmgyárba, és Fábri Zoltán ki­képző őrmesteri irányítása alatt, jobbra néz, balra néz, most sír, de bizony sírni fog, és megríkatta a rendező, hogy a Körhinta Marikájaként világ­klasszissá játszotta színészileg öntudatlanul, akár egy idomí­tott, cirkuszi mutatványosfóka. Nekrológjának előzménye, hogy rám telefonált, jöjjek el a Töredékek bemutatójára. Két­szer hívott életében megnézni. Először nem mentem. Most sietve pótoltam. Maár Gyula Töredékében korosabb asz­szonyt játszott. „Forgatás köz­ben jöttem rá, nem nekem kel­lett volna játszani, fiatalabb nőre illett a szerep” – mondta önmaga kérlelhetetlen ellenőr­zésével. Katolikus kolostorban jelenik meg a háborús évek re­zervált úriasszonyaként. Tá­volságtartóan vesz részt egy italos murin. Majd elindul a hosszú fasorban. Háttal a fel­vevőgépnek. Vissza nem néz­ve. Véglegesen. Megy, elszán­tan. Feltarthatatlan léptekkel halad előre. Vágás nélkül, hosszan, nagyon hosszan, szin­te illetlen hosszúságban követi a felvevőgép, nem törődve a cselekménnyel, szemmel tartja Törőcsiket. Kiesett a film cse­lekményéből. Önálló betét lett belőle. Hatalmas színészi ária az életből kifelé tartásról. A közelítő végről. Úgy ment elfe­le, mint aki biztos benne: nincs visszatérés. Befejeztetett. Ren­dületlenül haladt, önsajnálat nélkül, ereje teljében, megren­díthetetlenül. Csak olyan em­ber tud így kimenni a képből, akinek nincs adóssága. Elszá­molt életével. Teljesítette mindazt, ami rábízatott, és leg­jobb tudása szerint végezte el élete munkáit. Kecsesen járt, de nem úgy, mintha tudná, hogy meglesik. Büszke magá­nyossággal végigjárta a meg­kezdett utat. Ebben a hosszú passzázsban megalkotta önma­ga halottbúcsúztatóját. Könny­telenül. Érzelmesség nélkül. A gyász derűs megnyugvásával. A végeláthatatlan fasorban ki­ment az életből. A vetítés végén átöleltem: – Most már nyugodtan meghal­hatsz, kész a nekrológod! Nevettünk. Másoknak is ne­vetve mesélte, ketten össze­hoztuk a nekrológját. Kiment a film után teljes­séggel az életből, de visszajött. Az intenzív osztályon, csö­vekkel etetve-itatva, november 23-án lett hetvenöt. Születés­napján még nem fogadott vol­na senki rá, hogy megéri a het­venhatot is. A halott felült, és enni kért, ahogy mondani szo­kás. Amikor hosszú kómából váratlan kinyitotta szemét, megkérdezték tőle, tudja-e, hol van. Nem felelt, csak a szemé­vel. Újrakérdezték, bólintott. Megint ugyanazt kérdezték. Bolondnak tartanak? – gondol­ta magában. Most pedig egy vidéki reha­bilitációs intézetben járkál, ol­vassa a Bara Margitról éppen kiadott könyvet. Móricz Si­mont,a fotóst kedves elszánt­sággal kinyomja szobájából, hogy négyszemközt akar be­szélgetni. Fehér zokni, szandál. Kissé kinyúlt, színehagyott kö­tött kabát. Alatta nyitott blúz. Nem fedi el a gégemetszés diszkrét vágását. Nem az új­ságírót hívta magához. Ötven­két éve ismerjük egymást a fő­iskoláról. Mondom: ötvenket­tő. Akkor épp 1956. októberi is­kolagyűlés volt. Bodrogival Beck Judit Major-festménye alatt ültek. Azután elmentek összeházasodni. És külföldre menekült lakók helyére beköl­töztek a Városmajor utcába. Teltek-múltak a napok. Sza­badkígyósról szállított haza. Közben Gyulán kiszállt a szál­lodánál, szakított egy tartós szerelemmel. Éjszaka szágul­dottunk. A visszapillantó tü­körben, mint mozivásznon lát­tam a szemét, benne fájdalom, lemondás, dac, megkeménye­dő önuralom. Nem játszott. Gyönyörű film ment a vissza­pillantóban. Gépiesen vezetett. Úgy autózik, mint ördöngös, nagytapasztalatú taxisofőr. Vé­gigélte életét előre-hátra. A maga mögött hagyott szépet. A bekövetkező magányt. Lefényképezhették volna. Most fiatalabb, mint az autó­ban volt. Kicsit lenőtt a haja a kórházban, de arca sem megvi­selt. Szerepek meggyűrték. Hetvenöt év kirajzolódott raj­ta. A halálba látogatásának semmi nyoma. Mintha semmi nem történt volna. Lehet, hogy a semmiben járt? Semmi törté­nete eszméletlenségének, alta­tásának, a vérkeringés lehűté­sének, az életéért folytatott (öntudatlan) harcnak, amiből bajnokként került ki. Az akarat legyűri a halált. A legtöbbet a beteg tehet gyógyulásáért. Szellemileg hibátlan. Ott folytat mondatokat, ahol leg­utóbb abbahagytuk. Mindent a rendezőknek köszönhet. Egye­dül legfeljebb kommersz dara­bok színésznője lehetett volna. Tudja a mesterség minden ki­csi meg nagy fogását, ha jobbra fordítom a fejem és így nézek, akkor boldogtalan vagyok. A rendezők gondolkodására áll át, és ha egyetértenek, azt csi­nálhatnak vele, amit akarnak. Ha Gellért Endre nem hisz ben­ne főiskolásként (amikor ope­rett szakra járt) filmszínésznő maradt volna. Sokáig mindenki annak ítélte. Major sem szeret­te eleinte. Gellért meggyőzhet­te, amikor főiskolásként a Mik­száth-regényből dramatizált Sipsiricában (1956) – még Törőcsik Mariannként, jólle­het anyakönyvezve, mint Marián lett – tündéri ártatlan­sággal sürgölődött a Fehér Pá­va vendéglő kerthelyiségének asztalai között, ahol Jahodovska asszony a malac­sült mellé sipsiricát (süldő­lányt) is árul. Majort itt színpa­di partnereként meggyőzhette igazáról: ha szemébe nézett a színpadon, az igazság nézett vissza rá. Major módszeresen irtotta érzelmességét, édeskés hang­jait. Nem engedte kedves, csacska madárkává lenni. Szá­raz, kemény férfiszínésznővé nevelte. Gondolkodó emberré. Színészként megjárta a hadak útját. Most már magánember­ként honnan jött vissza! Gyenge még. Délelőttön­ként kezelik. Délután vendége­ket fogad. Álló órát beszélt pi­henés nélkül. Néha nem jutott eszébe egy-egy név, de meg­győződésem, hogy hazárdság hatvanéves kor után olyan mondatba belekezdeni, amely­ben tulajdonfőnév van. Tavasz­ra már munkát tervez. Egy fia­tal rendező, Balázs Zoltán el­ment hozzá beszélni az Amalfi hercegnőről. Férfiszerepet szánt rá. A fiatalember gondol­kodása meggyőzte. Ki fogom kötni, ha nem bírom, átadom a szerepet. Bírni fogja. Agyonüthetet­len. Mindent kibír.(M. G. P.) Tavaszra már munkát tervez Fotó: Teknős Miklós ELNÉZÉST, ELNÉZTÜK... Úgy látszik, a nagy öregek láttán annyira sikerült a múltba ré­vednem, hogy a Vígszínház Vörös és fekete előadásáról szóló hétfői írásomban Pándy Lajos helyett egykori tanárom és főnö­köm Pándi Pál nevét sikerült leírnom. A kitűnő színész és az ol­vasók elnézését kérem. (Zappe László) HIRDETÉS Lomtalanítás a kultúrparkban A Margitszigetnek jót tesz­nek a ronda, hideg hétvé­gék: ilyenkor nem száz, ha­nem csak húsz köbméter szemetet hagy rajta a pub­likum, bár Budapest 1. sz. kultúrparkján ez önmagá­ban nem segít: több pon­ton rosszul sikerült lomta­lanításokat idéz, általában véve pedig, ahogy az egész város, alaposan össze van fújkálva. Bárkay Tamás kétségtelen, hogy a Margitszi­get jobb kondícióban van, mint húsz éve, amikor sötét galerik, törött rakétamászókák és em­beri ürülékek uralták a tájat, van tehát evolúció, csak lehet­ne gyorsabb: a közönség egy része valamiért képtelen fel­venni a tempót. Talán segítene, ha a sorompóknál megint pénzt szednének, pénzért már nem olyan élvezetes neolu­xozni meg padokat szétrug­dosni, de ezzel összeomlana a proletárdiktatúra egyik leglát­ványosabb vívmánya, másrészt mi lenne a jól nevelt kisnyug­díjasokkal? A Pest-Buda emlékmű kör­nyéke még egészen rendben van. Csinos a virágágyás, és azokat a rémes, sufniban mat­ricázott megállító táblákat is eltüntették, amelyek miatt nem mertünk nyíltan a külföl­diek szemébe nézni. De ahogy az ember kimegy a pesti part­oldalra, elkámpicsorodik. Vagy száz méteren bokáig jár a sze­métben (pedig tízméterenként állnak a szemeteskosarak), hü­lye ákombákomokkal összefir­kált padok között, majd bele­botlik egy funkcióját vesztett lámpaféleségbe, amelyik alul egy kibelezett, rozsdás áram­szekrényben végződik, elvá­gott drótokkal. A láda mélyére ráadásul valaki egy kis virág­mintás bugyit és egy folyékony szappanos flakont installált; nem mondom, hogy egy szűk határidejű novellaversenyen a két odzsé így együtt nem lenne elég jó alapanyag, de itt és így nem látom se hasznát, se értel­mét. Egyébként a többi lámpa­oszlop is gajra van vágva, a ve­szélyes részeket fedő alu­ajtókat többnyire letörték, majd nem pótolták, bár lehet hogy ez valamiféle szemléltető oktatás, talán az Elmű rendez­te így, direkt, hogy a gyerekek közelről és élesben is megis­merkedhessenek az erősáram mibenlétével, ne kelljen pusz­tán szüleik elbeszéléseire ha­gyatkozniuk. A bóklászó, elhagyva a szö­kőkutat, különféle enklávék mellett halad el, először egy szórakozóhely kertjét szem­lélheti meg, amely leginkább egy sikertelen lomtalanítást idéz, később egy ifjúsági szál­lót, ennek gazdái úgy döntöt­tek, hogy a berendezés fölös­leges/tönkrement darabjait szintén a kertben tálalják fel, majd pedig egy Európa Ház nevű épületet, rettenetesen elhanyagolt udvarral. Nagyon zárva van, az egyik ajtaját még be is deszkázták, mint a pestisjárványokról szóló fil­mekben. A jelek szerint a látogatók egy részének Szent Margit se elég szent, a kolostorrom több ponton össze van firkálva, az új algát kútház különösen, és persze itt is akad szemét, bő­ven. A Domonkos-rendi kolos­tor kicsit jobb, az utókor itt mindössze néhány sörös do­bozzal és sportújságlappal adózott a régiek emlékének, azaz Krúdynak, Szép Ernőnek, Bródy Sándornak etc., akik a kolostorra épített, 1949-ben lebontott szállóban laktak. A szabadtéri színpad körül leté­pett plakátokat hoz-visz a szél, a falak természetesen itt is ösz­sze vannak fújkálva. Ahogy a budai oldal összes függőleges felülete, a Hajós Alfréd Uszoda sarkánál álló bü­fé elő- és hátlapjára – néhány náci felirat mellé – egy másfél méteres cigarettázó koponyát rajzolt az ismeretlen mester, és a Palatinus oldala is tiszta tag. A Pala egyik kiszolgáló épülete mellett egyébként ismét lát­tunk egy hulladéklerakót, ame­lyet a 2008-as strandszezon tár­gyi hagyatékából állítottak ösz­sze az erre felkent szakembe­rek. A strand buszvárójának se hátulja, se oldala. Észak felé haladva viszont javul a kép, egyre kevesebb a szemét, a tag és a limlom. A ha­lastavakban sehol egy pillepa­lack, a zenélő kúton sehol egy firka. Ez már a szállodák kör­nyéke, itt nyilván jobban odafi­gyelnek a rendre és a tisztaság­ra, plusz az Árpád hídról keve­sebben jönnek le olyanok, akik miatt annyira oda kéne figyel­ni. Mindent egybevetve azt ta­nácsoljuk, hogy aki meg akarja mutatni a Margitszigetet vala­kinek, aki még nem látta, az északról induljon és ne menjen le délre. Kibelezve Fotó: Kovács Bence WWW.NOL.HU

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék