Népszabadság, 2009. február (67. évfolyam, 27-50. szám)

2009-02-28 / 50. szám

2009. FEBRUÁR 28., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 6 • Hétvége www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2009. FEBRUÁR 28., SZOMBAT Hétvége•7 A cipőkről mellőzzék a gyémántokat! Friss Róbert A divat emléke végtelen. Ami a kőkorsza­kot illeti, akkor is voltak már ékszerek, s azt is biztosra vehetjük, a bundákat sem hordta mindenki egyformán. A modern kori divat jellembeli gyökerei pedig alighanem ugyanazok, mint voltak a történelem hajna­lán, s azokat is a sznobságban lelhetnénk fel, abban a lelkes akaratban, hogy külön­bözzünk a másiktól. Az európai divat meg­születését a XVII. század Franciaor­szágához kötik, amikor még bábukon kö­vethették a hölgyek, mi is lenne a követen­dő viselet. Az első, divattal is foglalkozó új­ság a Mercure Galant volt, amely 1672-től számolt be a versailles-i udvar társasági életéről, az ott viselt öltözékekről. Ez a lap még csak leírta a toaletteket, a képekre­­ 1779-ig kellett várni, amikor a Galerie des Modes már rendszeresen közölt divatmet­szeteket. A példa gyorsan terjedt, Angliá­ban és Németországban is. Magyarországra 1833-ban érkezett el, ekkor jelent meg az el­ső divatlap, a Regélő. Szerkesztője Mátray Gábor volt, a ruharajzokat külföldi lapok­ból vette át. Az első magyar divatszaklap, amelyik elsősorban ruhákkal foglalkozott, a Pesti Hölgy Divatlap volt. Mondani sem kell, ezt is férfi szerkesztette, Király János honvéd százados. A divatvilág máig megha­tározó lapja, az amerikai Vogue, 1892-ben jelent meg először. A lap mindenkori ízlése, főszerkesztőinek szava szent a divatvilág­ban. Nevéhez fűződik­­ Diana Vreeland - a hatvanas évek szexuális forradalma, a mini­szoknyával és Twiggyvel, a „bézs korszak”, Grace Mirabellával, és mostanság Anna Wintourral, az „elérhető divat”, a haute conture kombinálása a famerrel. A Vogue­­nek mindig is nagy szerepe volt az új terve­zők felfedezésében. A sznob kíváncsiságból hatalmas iparág nőtt ki, bár hogy valójában mekkora, azt ne­hezen lehet kideríteni. A Financial Times Deutschland tavaly év végi kimutatása sze­rint a tíz legnagyobb profitot elért divatcég a következő volt: Louis Vuitton, Chanel, Cartier, Hermes, Gucci, Rolex, Henessy, Moet et Chandon, Fendi, Giorgio Armani. A Louis Vuitton márkanév 22,69, a Chanel 7,5, a tizedik helyen végzett Armani pedig 4,10 milliárd amerikai dollárt ért. Hogy mit jelent ez a napi gyakorlatban? A New York Magazine és a The New York Times 2007- ben utánajárt a húszezer dolláros Louis Vuitton táskákról, sok száz dolláros Christian Louboutin cipőkről és az ezeknek még drágább Yves Saint Laurent, Chanel, Gucci vagy Fendi ruhákról szóló mende­mondáknak. Számoltak, ha egy másfél mé­ternyi ruha anyaga 100 dollár méterenként, a bélésanyag 20, a cipzár, gombok és egyéb kellékek 15, a belevarrt cédula meg a szállí­tás 5, az előállítás 200, a készruha akkor sem kerülhet többe 400 dollárnál, kiskeres­kedelmi áron pedig 1600-nál. Ha pedig va­laki megengedheti magának, és ennek több­szörösét fizeti ki: hát, a sznob hitet, a már­kanevet vásárolja meg. Összehasonlításul: a hazai legális ruhá­zati piac 2007 óta jobbára stagnál, igaz, je­lentős mértékben romló piaci környezet­ben, a hazai kiskereskedelem többi ágazatá­hoz képest - ahol a vásárlóerő csökkenése okán 1-5 százalékos a visszaesés - helyzete voltaképpen még jónak mondható. 2006- ban 395, 2007-ben 398, 2008-ban 405 mil­liárd forintos volt a forgalom a KSH adatai szerint. A növekedés indexe (előző év: 100 százalék) 2006-ban 107,7, 2007-ben 99,1, 2008-ban 100,9 százalék volt. A feketepiac arányára a kereskedelmi szakmában inkább találgatások, mint valós számokon alapuló becslések léteznek: jobbára a legális forga­lom 30-40 százalékára becsülik a feketén értékesített, jellemzően távol-keleti ruhá­zati termékek forgalmát. A bizonytalansá­got az okozza, hogy senki sem tudja, mek­kora az átfedés a fekete, illetve a szürke - papíron legális - forgalom között. A csem­pészett vagy hamisított áru a nagykereske­delmi, illetve elosztó központokként funk­cionáló „kínai piacokról” kikerülve sokszor legális kiskereskedésekben, butikokban ke­rül eladásra. A divatvilág egyébként is titkolózó szakma, aki benne van, belőle él, nem szí­vesen vezeti a laikus érdeklődőt a színfa­lak mögé. (Erről írt könyvet 2006-ban az angol Imogen Edwards-Jones, Őrült divat­világ címmel, magyarul a Park Könyvki­adó tette közzé 2007-ben.) Már csak azért sem, mert ott bizony véres háború folyik. Ebben a háborúban jobb helyzetben van az a tervezőstúdió, aki/amely feladva füg­getlensége egy részét egy nagy divatcég tulajdonába kerül. Akkor a tulajdonos gondoskodik a ruhák gyártásáról. Vannak licenc alapon működő gyártók is. A meg­állapodás egyszerű: a tervező az összes bevétel 10-15 százalékát kapja, ők pedig vállalják a kockázatot, gyártatnak és ellen­őrzik a minőséget. „Csak” az ötletet kell eladni, a többi az ő dolguk, bár a 10-15 szá­zalék nem túl sok a kreatív hozzájárulá­sért, azért, hogy a tervező a nevét adja a vállalkozáshoz. Persze, nem kerülhet minden kis tervező cég a nagyok sokszor kétes védőernyője alá. Aki maga akar megélni, nagy fantáziára van szüksége. Minden évben kétszer ki kell találnia, el kell lesnie, meg kell éreznie, mi­lyen lesz a trend, mit lehet eladni. És már ez is bizonytalan. A divat ciklikusan működik, a folyamat általában húsz évig tart. Ha tehát az ember egyszer csak megakad, és fogalma sincs, hogyan állítsa össze következő kol­lekcióját, csak elő kell venni a Vogue egyik húsz évvel korábbi számát, és máris köze­lebb kerül a sikerhez. Érdemes rendszere­sen felkeresni a turkálókat, vagy a retró­­kincses bányákat is, hogy ihletet kapjon a kiszáradt fantázia. Ma már a könnyűipar a Távol-Keleten, Európa keleti felén és az amerikai földrész szegényebb országaiban gyártja a divatot. Egy kollekció megvalósításához legalább kétszáz textilkereskedővel kell tárgyalni s a minták alapján rendelni. S persze, az sem mindegy, mennyit. A kis divatcégek általá­ban csak 42-es méretig készítenek ruhákat. Az ok: egy 44-es ruha megvarratása kétszer annyiba kerül, mint egy 36-osé, és a költsé­geket nem lehet a boltra, azaz a vevőre há­rítani. Másrészt, nagyméretű márkás ru­hákra alig van kereslet. A kis és közepes stúdiók többsége anyagi és szellemi kapacitás híján nem foglalkozik kiegészítőkkel - táskákkal, övekkel -, pedig ezek a csillagos égig repítik a profitot. A Louis Vuitton évi 6,4 milliárd fontos bevéte­léből csak tíz százalékot tesz ki a konfekció­ruha. A többi a kiegészítőkből jön. A magya­rázat: az angol nők hatvan százalékának leg­alább tíz táskája van, további három százalé­kának pedig több mint 25. A haszonkulcs pe­dig elképesztő: ha 80 fontba kerül egy táska előállítása, azt akár 800-1000 font közötti kiskereskedelmi áron is el lehet adni. Igazi tömegcikkekről van szó. Bár sokak szerint a nagy kollekció-be­mutatók kora lejáróban van, nem mindegy hol, ki mutatja be a nyilvánosságnak az új darabokat. Egy bemutató New Yorkban két­szer annyiba kerül, mint Londonban és fele annyiba, mint Párizsban. Egy megfelelő New York-i terem bérleti díja óránként - vi­lágítással, kifutóval, technikusokkal, zené­vel, kiszolgálással - nagyjából negyvenezer dollár. És a kollekciót valahogy el is kell jut­tatni a helyszínre. Az sem mindegy, ki jelenik meg a kifu­tón: Imogen Edwards-Jones szerint a 2000-es évek közepén tíz nő akadt a vilá­gon, aki el tudott adni ruhákat: Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow, Madonna, Kate Moss, Cameron Diaz, Sarah Jessica Parker, Sienna Miller, Uma Thurman, Scarlett Johansson, és a maga nemében Paris Hil­ton. Rajtuk kívül vannak még, akik a trendi vásárlókra hatnak, és vannak a szolid lá­nyok, akik egyszer-egyszer felkerülnek egy­­egy divatlap címoldalára. A kudarc - egy-egy vezető divatlap kriti­kája - szinte letaglózó ebben a szakmában, de a siker sem annyira édes, mint gondol­hatnánk. Ilyenkor mintha az összes butik le akarná koppintani a kifutón látott ruhát, amely pillanatok alatt megjelenik a kis bol­tokban. Az anyag persze silányabb, és a ki­vitelezés sem „olyan”, viszont a ruhadarab olyan, amit láthattunk volt a divatbemuta­tón. Bőven akadnak utánzatok is: silány anyag, csapnivaló varrástechnika, sosem­volt szabásminták alapján készült ruhák - ez távol-keleti specialitás, bevételi forrása a bűnözésnek. E zárt, öntörvényű világba csapott bele aztán tavaly a pénzügyi-gazdasági világ­válság. A szakmát decemberben sokkolta a hír: a kilencven éve - a divatra talán va­laha legnagyobb hatással volt - Coco Chanel által alapított francia cég, a Chanel, amely luxusruhákat, parfümöket, kozmetikumokat, ékszereket és órákat gyárt, alkalmazottjainak tíz százalékától, 200 embertől kénytelen megválni. A La Tribune című francia lap online kiadása szerint a Chanel forgalma 2009-ben leg­alábbis stagnálni fog. A válság hatásairól persze nem szíve­sen nyilatkoznak az érintett nagy márkák főnökei. Giorgio Armani megszólalt, meglepődött, hogy a „milliomos” üzlet­­asszonyok nem rendelnek a „Privé” da­rabjaiból. Armani szerint nem is a pénzhi­ány a gond, hanem hogy félelmében senki sem vásárol. Hamarosan a divatvilág is összeomlik - jósolta. Szavait erősítik, hogy a tervezők és a márkaüzletek is szűkre húzzák a nadrágszíjat: New York 5. sugárútjának luxusbutikjaiban, Párizsban, Milánóban, Londonban mélyen alászáll­­tak az akciós árak. Lemondott üzletnyi­tások, bemutatók, visszavont hirdetési kampányok, a világmárkákat forgalmazó cégek visszafogott reklámbüdzséje - mind-mind a krízis nyomai. A divatmaga­zinokban több mint húsz százalékkal csökkentek a reklámoldalak az előző évi­hez képest. (A Vogue például hatvan ol­dallal lett vékonyabb.) A tőzsdei eredmé­nyek sem ígérnek sok jót, az egyik piacve­zető cég, az LVMH (ide tartozik többek között Louis Vuitton, Donna Karan, Christian Dior, Givenchy) csaknem 50 százalékos veszteséget könyvelt el tavaly. Mindjárt beköszöntenek a londoni, pári­zsi, milánói divathetek, de figyelmeztető jel, hogy néhány ismert márka - Marni, Fendi, Vera Wang, Valentino - menedzs­mentje már a távolmaradáson gondolko­dik. Az üzletág szempontjából fontos vá­sárlóerő felső középosztályt és a fiatalo­kat komolyan érinti a válság. Ám az alkal­mazkodás első jeleit is felfedezni már: is­mét előtérbe került a megfizethető ár, a tartós minőség és a praktikusság. És a re­cesszió ötleteként a Bourjois kozmetikai konszern már piacra dobta a The Recessionist „fantázianevű” kollekciót. Hollywood is csatlakozott: bár a múlt heti Oscar-átadáson a ruhakölteményeken nem látszott a válság, a rendezők felhív­ták a Kodak színház vendégeit: cipőikről mellőzzék a gyémántokat. A válság hatásairól persze nem szíve­sen nyilatkoznak az érintett nagy márkák főnökei. Giorgio Armani megszólalt, megle­pődött, hogy a „milliomos” üzletasszonyok nem rendelnek a „Privé” darabjai­ból. Armani szerint nem is a pénzhiány a gond, hanem hogy félelmében senki sem vásárol. Hamarosan a divat­világ is összeomlik - jósolta. A holland Viktor és Rolf tavaszi-nyári kollekciójának be­mutatója Párizsban­Fotó: Reuters - Benoit Tessier Az öltöny nem tornaruha Noha a szabók 1912-es, New York-i világ­­kongresszusán határozatot hoztak: a férfi­divatnak gyorsabban kellene változnia, a klasszikus férfiideál legfőbb jellemzője még évtizedekig a finom öltönyökben megtestesülő, változatlan elegancia ma­radt. Az ehhez nélkülözhetetlen úri visel­kedés a negyvenes évek végén eltűnt Ma­gyarországról, és az egykor a párizsi, a londoni és a bécsi módit követő magyar férfiak a vasfüggöny mögé szorulva szép lassan maguk is kimentek a divatból. Szablyár Eszter - Van valami elvámolnivalója? - Semmi! - vágta rá a hegyeshalmi ha­tárnál az aranycsapat egyik üdvöskéje, mi­re egy bőrönd lebucskázott a feje fölül, és a vasúti kupét a temérdek körömlakk és nejlonharisnya mellett beterítette a férfi nejloning. Valahol az ötvenes években jártunk, így aztán a rendszer játszmáiba ágyazódott tiszt tudomást sem vett a csempészáruról. Köszönte és távozott. Azokban az időkben jó holmikat első­sorban a sokat utazó sportolóktól és a kül­földi rokonoktól lehetett szerezni. Persze, ez nem számított olcsó mulatságnak, így például a hatvanas évek egyik első férfi manökenje, Albertini János, külföldi fellé­pései során nem engedhette meg magá­nak, hogy a 11 dolláros napidíját egyetlen nejloningre költse. Miközben Londonban, Párizsban vagy éppen Norvégiában mutat­ta be a magyar konfekcióipar kizárólag ex­portra készülő, kiváló termékeit, a szállo­dai szobákban a hazai konzervipar reme­kein és gyöngyöző szalámin élt. A spórolt pénzből pedig legfeljebb itthon vásárolt néhány jobb darabot, a modelleknek járó kedvezményes áron. Ha Albertinit farmernadrágja miatt iga­zoltatták a Moszkva téren, vagy éppen fur­­csállva lesték „külföldigyanús” eleganciá­ját a Váci utcán végigsétálva, nehéz volt elképzelnie, hogy volt idő, nem is olyan régen, amikor a belvárosi szabóhadsereg ugyanazt varrta, ugyanabból a finom szö­vetből, amit párizsi vagy londoni kollégái.­­ Egy magyar férfit utoljára a 30-as évek végén lehetett összetéveszteni egy külföldivel - mondja a protokollszakértő Odor Zsuzsa. - Aztán a szocializmus meg­­gyökeresedésével kimúlt a társasági élet és lassacskán az úri modor is a magyar tár­sadalomból, s vele veszett az igazán ele­gáns férfi ideálja. Egyenruhaként hordta mindenki a silány anyagból készült, ha­nyagul szabott konfekcióárut, nem számí­tottak többé az öltözködés - a kultúra ré­szeként hagyománnyá vált - szabályai. Az úri virtus utolsó bástyáiként évtize­dekig őrizték a régi értékeket az apró sza­bóságok, mint például a debreceni mester Molnár Tamás, aki a hatvanas évek elejé­től egészen 2005-ig ontotta méretre készí­tett, klasszikus öltönyeit. - A pocakosodásra hajlamos magyar férfialkat nagyban hozzájárult az üzlet fennmaradásához - meséli a piac adta le­hetőségeket rafináltan felmérő, extra mé­retre szakosodott szabó. De a méretre készített ingek, egy-egy remekbe szabott kent vagy cápagallér iránti igény is életben tartott néhány klasszikus kis üzletet, mint mondjuk a bu­dapesti Fleischer Györgyné 1929-ben ala­pított galériás ingszabászatát. Bár a béke­beli hangulatot idéző, megtűrt kis boltok­ban többet kellett várni, majd többet kel­lett fizetni egy-egy ruhadarabért, mindig akadt, akinek az egyénre szabott - külföldi divatlapok ajánlatai alapján alkotott - ele­gancia még így is megérte. Ezt az életérzést próbálták aztán be­csempészni üzleteikbe a rendszerváltást megelőző években alapított divatházak, a ’86-ban megnyitott Griff Gentleman, a kö­vetkező évben életre hívott Roland, majd a Kristóf Divatház. Az alapanyagért, leg­újabb fazonokért, szakmai trükkökért idő­vel Párizsba, Firenzébe, Milánóba is kimerészkedő tervezőik megpróbáltak új­ra bekapcsolódni a nemzetközi vérkerin­gésbe. Kínálatukban megjelentek a külföl­di márkák, és ami talán még ennél is fonto­sabb: a férfiak divatot illető határozatlan­ságát látva, valamennyi „szalon” beindí­totta stílustanácsadó szolgáltatását. Ten­nivaló akadt bőven. - A magyar férfi nem érti meg, hogy az öltöny nem tornaruha. Kényelmi szem­pontból mindig nagyobb méretet vesz, ami aztán slamposan lóg rajta - említ pél­daként egy tipikus magyar öltözködési bűntettet a Griff tervezője, Kis Levente. - A makkos cipő, fehér zokni kombiná­ció mellett bőven akadt hajmeresztő ötlet - csatlakozik Odor Zsuzsa, majd hosszasan sorolja az urak vétkeit. A túl rövid vagy ép­pen túl hosszú nadrágszárakat, a színben elütő párosításokat, az alkati adottságokat figyelmen kívül hagyó viseletét. A világ­márkák megjelenése óta pedig előszeretet­tel hagyják fent - félreértelmezett státusz­szimbólumként - kabátok, zakók ujján a márkajelzést, amit igazából az árral együtt illene azonnal eltávolítani. Mint a protokoll és öltözködési szak­ember állítja, a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben azért némileg javult a hely­zet, de még mindig bőven van mire figyel­meztetni politikust, nagy cégek alkalma­zottait, vagy gimnazista gyerekeket, ha di­vattanácsadásra hívják. Miközben a magyar divatházak saját kollekcióik mellé sorra behozták a neve­sebb külföldi férfimárkákat - például a Camelt, a Hugo Bosst, az Armanit, a Tommy Hilfigert -, egyre több nagy divat­cég nyitott Magyarországon saját üzletet. Párizsi és római mintára - Fashion Street néven - saját utcát is kapott a divat, a bel­város patinásan felújított pontjain: a Deák Ferenc utcában és az Andrássy úton.­­ Többnyire ezek még nem az igazi nagy nevek, de megjelenésük mindenképp jelzi, hogy Budapest lassan újra felkéredz­­kedik a divat világtérképre, legalábbis ke­reslet szinten­­ tartja a magyar USE­­U­USED divattervező csoport egyik tagja, Godena Juhász Attila. A női holmijait több éve külföldre - Nyugat-Európába, Ausztrá­liába, Amerikába és Japánba - szállító fiatal tervezőcsapat szerint azonban a férfi divat még mindig csak keresi a helyét itthon. Mint a tervező meséli, már itthon is megje­lent egy új generáció, amelyik utazásai so­rán belelát a nemzetközi trendek alakulá­sába, ráadásul az internetről is naprakész információkat vadászhat le, de a divatot követő férfit még mindig valamiféle piper­­kőc csodabogárnak nézik.­­ A tévhit elsődlegesen a nőkhöz köti a divat fogalmát, holott a vezető szerepet csak a XIX. század első felében vették át a nők. A divatozás szeszélyét ugyanis Lajos Fülöp és III. Napóleon hagyományozta rá­juk, amikor levetették királyi palástjaikat, és a munkájukban jeleskedő, jó polgárok mintájára sötét ruhát és cilindert öltöttek. Öltözködési szokásaikkal besoroltak a megbízható, pénzkereső polgári miliőbe, és lemondtak divatdiktátori pozíciójukról - meséli a művészettörténész, F. Dózsa Katalin. - Az utóbbi években eltolódott a hang­súly a sportos viselet irányába, bár az sok­szor még mindig nem világos, mikor meg­engedett egy lazább pulóveres viselet és mikor tabu - mondja Kis Levente. Az ízlés rekonstruálására tett két évti­zednyi kísérletre valódi csapásként hatott a kínai áruözön: a gagyi holmik egyetlen jó tulajdonságukkal, filléres árukkal nyerték meg a vásárlókat. Eközben az ázsiai döm­­ping pillanatok alatt megölte a feléledni látszó hazai textil-, sőt az egész könnyű­ipart. A divatcégek üzletemberei pedig ma már nem a módi alakulására figyelnek éberen, hanem a forgalom zuhanásszerű csökkenésére, amit csak ideig-óráig lehet akciókkal enyhíteni. - Évtizedek kérdése, hogy a magyar férfiak visszanyerjék régi formájukat - mondja Ódor Zsuzsa. Hogy a pénzt pótol­ja a jó ízlés, a tehetősebb frakkos urak pe­dig ne úgy fessenek a társadalmi esemé­nyeken, mint a szárnyaszegett, megözve­gyült cserebogarak. Öltöny Bottega Veneta kollekciójából Fotó: Reuters - Alessandro Garofalo A cápagallér iránti igény tartotta élet­ben Fleischer Györgyné 1929-ben alapított galériás ingszabászatát Fotók: Szabó Bernadett Mint a protokoll és öltözködési szakember állítja, a rendszerváltás óta eltelt két évti­zedben azért némi­leg javult a helyzet, de még mindig bő­ven van mire fi­gyelmeztetni poli­tikust, nagy cégek alkalmazottait, vagy gimnazista gyerekeket, ha divattanács­adásra hívják.

Next