Népszabadság, 2009. február (67. évfolyam, 27-50. szám)
2009-02-28 / 50. szám
2009. FEBRUÁR 28., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 6 • Hétvége www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2009. FEBRUÁR 28., SZOMBAT Hétvége•7 A cipőkről mellőzzék a gyémántokat! Friss Róbert A divat emléke végtelen. Ami a kőkorszakot illeti, akkor is voltak már ékszerek, s azt is biztosra vehetjük, a bundákat sem hordta mindenki egyformán. A modern kori divat jellembeli gyökerei pedig alighanem ugyanazok, mint voltak a történelem hajnalán, s azokat is a sznobságban lelhetnénk fel, abban a lelkes akaratban, hogy különbözzünk a másiktól. Az európai divat megszületését a XVII. század Franciaországához kötik, amikor még bábukon követhették a hölgyek, mi is lenne a követendő viselet. Az első, divattal is foglalkozó újság a Mercure Galant volt, amely 1672-től számolt be a versailles-i udvar társasági életéről, az ott viselt öltözékekről. Ez a lap még csak leírta a toaletteket, a képekre 1779-ig kellett várni, amikor a Galerie des Modes már rendszeresen közölt divatmetszeteket. A példa gyorsan terjedt, Angliában és Németországban is. Magyarországra 1833-ban érkezett el, ekkor jelent meg az első divatlap, a Regélő. Szerkesztője Mátray Gábor volt, a ruharajzokat külföldi lapokból vette át. Az első magyar divatszaklap, amelyik elsősorban ruhákkal foglalkozott, a Pesti Hölgy Divatlap volt. Mondani sem kell, ezt is férfi szerkesztette, Király János honvéd százados. A divatvilág máig meghatározó lapja, az amerikai Vogue, 1892-ben jelent meg először. A lap mindenkori ízlése, főszerkesztőinek szava szent a divatvilágban. Nevéhez fűződik Diana Vreeland - a hatvanas évek szexuális forradalma, a miniszoknyával és Twiggyvel, a „bézs korszak”, Grace Mirabellával, és mostanság Anna Wintourral, az „elérhető divat”, a haute conture kombinálása a famerrel. A Voguenek mindig is nagy szerepe volt az új tervezők felfedezésében. A sznob kíváncsiságból hatalmas iparág nőtt ki, bár hogy valójában mekkora, azt nehezen lehet kideríteni. A Financial Times Deutschland tavaly év végi kimutatása szerint a tíz legnagyobb profitot elért divatcég a következő volt: Louis Vuitton, Chanel, Cartier, Hermes, Gucci, Rolex, Henessy, Moet et Chandon, Fendi, Giorgio Armani. A Louis Vuitton márkanév 22,69, a Chanel 7,5, a tizedik helyen végzett Armani pedig 4,10 milliárd amerikai dollárt ért. Hogy mit jelent ez a napi gyakorlatban? A New York Magazine és a The New York Times 2007- ben utánajárt a húszezer dolláros Louis Vuitton táskákról, sok száz dolláros Christian Louboutin cipőkről és az ezeknek még drágább Yves Saint Laurent, Chanel, Gucci vagy Fendi ruhákról szóló mendemondáknak. Számoltak, ha egy másfél méternyi ruha anyaga 100 dollár méterenként, a bélésanyag 20, a cipzár, gombok és egyéb kellékek 15, a belevarrt cédula meg a szállítás 5, az előállítás 200, a készruha akkor sem kerülhet többe 400 dollárnál, kiskereskedelmi áron pedig 1600-nál. Ha pedig valaki megengedheti magának, és ennek többszörösét fizeti ki: hát, a sznob hitet, a márkanevet vásárolja meg. Összehasonlításul: a hazai legális ruházati piac 2007 óta jobbára stagnál, igaz, jelentős mértékben romló piaci környezetben, a hazai kiskereskedelem többi ágazatához képest - ahol a vásárlóerő csökkenése okán 1-5 százalékos a visszaesés - helyzete voltaképpen még jónak mondható. 2006- ban 395, 2007-ben 398, 2008-ban 405 milliárd forintos volt a forgalom a KSH adatai szerint. A növekedés indexe (előző év: 100 százalék) 2006-ban 107,7, 2007-ben 99,1, 2008-ban 100,9 százalék volt. A feketepiac arányára a kereskedelmi szakmában inkább találgatások, mint valós számokon alapuló becslések léteznek: jobbára a legális forgalom 30-40 százalékára becsülik a feketén értékesített, jellemzően távol-keleti ruházati termékek forgalmát. A bizonytalanságot az okozza, hogy senki sem tudja, mekkora az átfedés a fekete, illetve a szürke - papíron legális - forgalom között. A csempészett vagy hamisított áru a nagykereskedelmi, illetve elosztó központokként funkcionáló „kínai piacokról” kikerülve sokszor legális kiskereskedésekben, butikokban kerül eladásra. A divatvilág egyébként is titkolózó szakma, aki benne van, belőle él, nem szívesen vezeti a laikus érdeklődőt a színfalak mögé. (Erről írt könyvet 2006-ban az angol Imogen Edwards-Jones, Őrült divatvilág címmel, magyarul a Park Könyvkiadó tette közzé 2007-ben.) Már csak azért sem, mert ott bizony véres háború folyik. Ebben a háborúban jobb helyzetben van az a tervezőstúdió, aki/amely feladva függetlensége egy részét egy nagy divatcég tulajdonába kerül. Akkor a tulajdonos gondoskodik a ruhák gyártásáról. Vannak licenc alapon működő gyártók is. A megállapodás egyszerű: a tervező az összes bevétel 10-15 százalékát kapja, ők pedig vállalják a kockázatot, gyártatnak és ellenőrzik a minőséget. „Csak” az ötletet kell eladni, a többi az ő dolguk, bár a 10-15 százalék nem túl sok a kreatív hozzájárulásért, azért, hogy a tervező a nevét adja a vállalkozáshoz. Persze, nem kerülhet minden kis tervező cég a nagyok sokszor kétes védőernyője alá. Aki maga akar megélni, nagy fantáziára van szüksége. Minden évben kétszer ki kell találnia, el kell lesnie, meg kell éreznie, milyen lesz a trend, mit lehet eladni. És már ez is bizonytalan. A divat ciklikusan működik, a folyamat általában húsz évig tart. Ha tehát az ember egyszer csak megakad, és fogalma sincs, hogyan állítsa össze következő kollekcióját, csak elő kell venni a Vogue egyik húsz évvel korábbi számát, és máris közelebb kerül a sikerhez. Érdemes rendszeresen felkeresni a turkálókat, vagy a retrókincses bányákat is, hogy ihletet kapjon a kiszáradt fantázia. Ma már a könnyűipar a Távol-Keleten, Európa keleti felén és az amerikai földrész szegényebb országaiban gyártja a divatot. Egy kollekció megvalósításához legalább kétszáz textilkereskedővel kell tárgyalni s a minták alapján rendelni. S persze, az sem mindegy, mennyit. A kis divatcégek általában csak 42-es méretig készítenek ruhákat. Az ok: egy 44-es ruha megvarratása kétszer annyiba kerül, mint egy 36-osé, és a költségeket nem lehet a boltra, azaz a vevőre hárítani. Másrészt, nagyméretű márkás ruhákra alig van kereslet. A kis és közepes stúdiók többsége anyagi és szellemi kapacitás híján nem foglalkozik kiegészítőkkel - táskákkal, övekkel -, pedig ezek a csillagos égig repítik a profitot. A Louis Vuitton évi 6,4 milliárd fontos bevételéből csak tíz százalékot tesz ki a konfekcióruha. A többi a kiegészítőkből jön. A magyarázat: az angol nők hatvan százalékának legalább tíz táskája van, további három százalékának pedig több mint 25. A haszonkulcs pedig elképesztő: ha 80 fontba kerül egy táska előállítása, azt akár 800-1000 font közötti kiskereskedelmi áron is el lehet adni. Igazi tömegcikkekről van szó. Bár sokak szerint a nagy kollekció-bemutatók kora lejáróban van, nem mindegy hol, ki mutatja be a nyilvánosságnak az új darabokat. Egy bemutató New Yorkban kétszer annyiba kerül, mint Londonban és fele annyiba, mint Párizsban. Egy megfelelő New York-i terem bérleti díja óránként - világítással, kifutóval, technikusokkal, zenével, kiszolgálással - nagyjából negyvenezer dollár. És a kollekciót valahogy el is kell juttatni a helyszínre. Az sem mindegy, ki jelenik meg a kifutón: Imogen Edwards-Jones szerint a 2000-es évek közepén tíz nő akadt a világon, aki el tudott adni ruhákat: Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow, Madonna, Kate Moss, Cameron Diaz, Sarah Jessica Parker, Sienna Miller, Uma Thurman, Scarlett Johansson, és a maga nemében Paris Hilton. Rajtuk kívül vannak még, akik a trendi vásárlókra hatnak, és vannak a szolid lányok, akik egyszer-egyszer felkerülnek egyegy divatlap címoldalára. A kudarc - egy-egy vezető divatlap kritikája - szinte letaglózó ebben a szakmában, de a siker sem annyira édes, mint gondolhatnánk. Ilyenkor mintha az összes butik le akarná koppintani a kifutón látott ruhát, amely pillanatok alatt megjelenik a kis boltokban. Az anyag persze silányabb, és a kivitelezés sem „olyan”, viszont a ruhadarab olyan, amit láthattunk volt a divatbemutatón. Bőven akadnak utánzatok is: silány anyag, csapnivaló varrástechnika, sosemvolt szabásminták alapján készült ruhák - ez távol-keleti specialitás, bevételi forrása a bűnözésnek. E zárt, öntörvényű világba csapott bele aztán tavaly a pénzügyi-gazdasági világválság. A szakmát decemberben sokkolta a hír: a kilencven éve - a divatra talán valaha legnagyobb hatással volt - Coco Chanel által alapított francia cég, a Chanel, amely luxusruhákat, parfümöket, kozmetikumokat, ékszereket és órákat gyárt, alkalmazottjainak tíz százalékától, 200 embertől kénytelen megválni. A La Tribune című francia lap online kiadása szerint a Chanel forgalma 2009-ben legalábbis stagnálni fog. A válság hatásairól persze nem szívesen nyilatkoznak az érintett nagy márkák főnökei. Giorgio Armani megszólalt, meglepődött, hogy a „milliomos” üzletasszonyok nem rendelnek a „Privé” darabjaiból. Armani szerint nem is a pénzhiány a gond, hanem hogy félelmében senki sem vásárol. Hamarosan a divatvilág is összeomlik - jósolta. Szavait erősítik, hogy a tervezők és a márkaüzletek is szűkre húzzák a nadrágszíjat: New York 5. sugárútjának luxusbutikjaiban, Párizsban, Milánóban, Londonban mélyen alászálltak az akciós árak. Lemondott üzletnyitások, bemutatók, visszavont hirdetési kampányok, a világmárkákat forgalmazó cégek visszafogott reklámbüdzséje - mind-mind a krízis nyomai. A divatmagazinokban több mint húsz százalékkal csökkentek a reklámoldalak az előző évihez képest. (A Vogue például hatvan oldallal lett vékonyabb.) A tőzsdei eredmények sem ígérnek sok jót, az egyik piacvezető cég, az LVMH (ide tartozik többek között Louis Vuitton, Donna Karan, Christian Dior, Givenchy) csaknem 50 százalékos veszteséget könyvelt el tavaly. Mindjárt beköszöntenek a londoni, párizsi, milánói divathetek, de figyelmeztető jel, hogy néhány ismert márka - Marni, Fendi, Vera Wang, Valentino - menedzsmentje már a távolmaradáson gondolkodik. Az üzletág szempontjából fontos vásárlóerő felső középosztályt és a fiatalokat komolyan érinti a válság. Ám az alkalmazkodás első jeleit is felfedezni már: ismét előtérbe került a megfizethető ár, a tartós minőség és a praktikusság. És a recesszió ötleteként a Bourjois kozmetikai konszern már piacra dobta a The Recessionist „fantázianevű” kollekciót. Hollywood is csatlakozott: bár a múlt heti Oscar-átadáson a ruhakölteményeken nem látszott a válság, a rendezők felhívták a Kodak színház vendégeit: cipőikről mellőzzék a gyémántokat. A válság hatásairól persze nem szívesen nyilatkoznak az érintett nagy márkák főnökei. Giorgio Armani megszólalt, meglepődött, hogy a „milliomos” üzletasszonyok nem rendelnek a „Privé” darabjaiból. Armani szerint nem is a pénzhiány a gond, hanem hogy félelmében senki sem vásárol. Hamarosan a divatvilág is összeomlik - jósolta. A holland Viktor és Rolf tavaszi-nyári kollekciójának bemutatója PárizsbanFotó: Reuters - Benoit Tessier Az öltöny nem tornaruha Noha a szabók 1912-es, New York-i világkongresszusán határozatot hoztak: a férfidivatnak gyorsabban kellene változnia, a klasszikus férfiideál legfőbb jellemzője még évtizedekig a finom öltönyökben megtestesülő, változatlan elegancia maradt. Az ehhez nélkülözhetetlen úri viselkedés a negyvenes évek végén eltűnt Magyarországról, és az egykor a párizsi, a londoni és a bécsi módit követő magyar férfiak a vasfüggöny mögé szorulva szép lassan maguk is kimentek a divatból. Szablyár Eszter - Van valami elvámolnivalója? - Semmi! - vágta rá a hegyeshalmi határnál az aranycsapat egyik üdvöskéje, mire egy bőrönd lebucskázott a feje fölül, és a vasúti kupét a temérdek körömlakk és nejlonharisnya mellett beterítette a férfi nejloning. Valahol az ötvenes években jártunk, így aztán a rendszer játszmáiba ágyazódott tiszt tudomást sem vett a csempészáruról. Köszönte és távozott. Azokban az időkben jó holmikat elsősorban a sokat utazó sportolóktól és a külföldi rokonoktól lehetett szerezni. Persze, ez nem számított olcsó mulatságnak, így például a hatvanas évek egyik első férfi manökenje, Albertini János, külföldi fellépései során nem engedhette meg magának, hogy a 11 dolláros napidíját egyetlen nejloningre költse. Miközben Londonban, Párizsban vagy éppen Norvégiában mutatta be a magyar konfekcióipar kizárólag exportra készülő, kiváló termékeit, a szállodai szobákban a hazai konzervipar remekein és gyöngyöző szalámin élt. A spórolt pénzből pedig legfeljebb itthon vásárolt néhány jobb darabot, a modelleknek járó kedvezményes áron. Ha Albertinit farmernadrágja miatt igazoltatták a Moszkva téren, vagy éppen furcsállva lesték „külföldigyanús” eleganciáját a Váci utcán végigsétálva, nehéz volt elképzelnie, hogy volt idő, nem is olyan régen, amikor a belvárosi szabóhadsereg ugyanazt varrta, ugyanabból a finom szövetből, amit párizsi vagy londoni kollégái. Egy magyar férfit utoljára a 30-as évek végén lehetett összetéveszteni egy külföldivel - mondja a protokollszakértő Odor Zsuzsa. - Aztán a szocializmus meggyökeresedésével kimúlt a társasági élet és lassacskán az úri modor is a magyar társadalomból, s vele veszett az igazán elegáns férfi ideálja. Egyenruhaként hordta mindenki a silány anyagból készült, hanyagul szabott konfekcióárut, nem számítottak többé az öltözködés - a kultúra részeként hagyománnyá vált - szabályai. Az úri virtus utolsó bástyáiként évtizedekig őrizték a régi értékeket az apró szabóságok, mint például a debreceni mester Molnár Tamás, aki a hatvanas évek elejétől egészen 2005-ig ontotta méretre készített, klasszikus öltönyeit. - A pocakosodásra hajlamos magyar férfialkat nagyban hozzájárult az üzlet fennmaradásához - meséli a piac adta lehetőségeket rafináltan felmérő, extra méretre szakosodott szabó. De a méretre készített ingek, egy-egy remekbe szabott kent vagy cápagallér iránti igény is életben tartott néhány klasszikus kis üzletet, mint mondjuk a budapesti Fleischer Györgyné 1929-ben alapított galériás ingszabászatát. Bár a békebeli hangulatot idéző, megtűrt kis boltokban többet kellett várni, majd többet kellett fizetni egy-egy ruhadarabért, mindig akadt, akinek az egyénre szabott - külföldi divatlapok ajánlatai alapján alkotott - elegancia még így is megérte. Ezt az életérzést próbálták aztán becsempészni üzleteikbe a rendszerváltást megelőző években alapított divatházak, a ’86-ban megnyitott Griff Gentleman, a következő évben életre hívott Roland, majd a Kristóf Divatház. Az alapanyagért, legújabb fazonokért, szakmai trükkökért idővel Párizsba, Firenzébe, Milánóba is kimerészkedő tervezőik megpróbáltak újra bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe. Kínálatukban megjelentek a külföldi márkák, és ami talán még ennél is fontosabb: a férfiak divatot illető határozatlanságát látva, valamennyi „szalon” beindította stílustanácsadó szolgáltatását. Tennivaló akadt bőven. - A magyar férfi nem érti meg, hogy az öltöny nem tornaruha. Kényelmi szempontból mindig nagyobb méretet vesz, ami aztán slamposan lóg rajta - említ példaként egy tipikus magyar öltözködési bűntettet a Griff tervezője, Kis Levente. - A makkos cipő, fehér zokni kombináció mellett bőven akadt hajmeresztő ötlet - csatlakozik Odor Zsuzsa, majd hosszasan sorolja az urak vétkeit. A túl rövid vagy éppen túl hosszú nadrágszárakat, a színben elütő párosításokat, az alkati adottságokat figyelmen kívül hagyó viseletét. A világmárkák megjelenése óta pedig előszeretettel hagyják fent - félreértelmezett státuszszimbólumként - kabátok, zakók ujján a márkajelzést, amit igazából az árral együtt illene azonnal eltávolítani. Mint a protokoll és öltözködési szakember állítja, a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben azért némileg javult a helyzet, de még mindig bőven van mire figyelmeztetni politikust, nagy cégek alkalmazottait, vagy gimnazista gyerekeket, ha divattanácsadásra hívják. Miközben a magyar divatházak saját kollekcióik mellé sorra behozták a nevesebb külföldi férfimárkákat - például a Camelt, a Hugo Bosst, az Armanit, a Tommy Hilfigert -, egyre több nagy divatcég nyitott Magyarországon saját üzletet. Párizsi és római mintára - Fashion Street néven - saját utcát is kapott a divat, a belváros patinásan felújított pontjain: a Deák Ferenc utcában és az Andrássy úton. Többnyire ezek még nem az igazi nagy nevek, de megjelenésük mindenképp jelzi, hogy Budapest lassan újra felkéredzkedik a divat világtérképre, legalábbis kereslet szinten tartja a magyar USEUUSED divattervező csoport egyik tagja, Godena Juhász Attila. A női holmijait több éve külföldre - Nyugat-Európába, Ausztráliába, Amerikába és Japánba - szállító fiatal tervezőcsapat szerint azonban a férfi divat még mindig csak keresi a helyét itthon. Mint a tervező meséli, már itthon is megjelent egy új generáció, amelyik utazásai során belelát a nemzetközi trendek alakulásába, ráadásul az internetről is naprakész információkat vadászhat le, de a divatot követő férfit még mindig valamiféle piperkőc csodabogárnak nézik. A tévhit elsődlegesen a nőkhöz köti a divat fogalmát, holott a vezető szerepet csak a XIX. század első felében vették át a nők. A divatozás szeszélyét ugyanis Lajos Fülöp és III. Napóleon hagyományozta rájuk, amikor levetették királyi palástjaikat, és a munkájukban jeleskedő, jó polgárok mintájára sötét ruhát és cilindert öltöttek. Öltözködési szokásaikkal besoroltak a megbízható, pénzkereső polgári miliőbe, és lemondtak divatdiktátori pozíciójukról - meséli a művészettörténész, F. Dózsa Katalin. - Az utóbbi években eltolódott a hangsúly a sportos viselet irányába, bár az sokszor még mindig nem világos, mikor megengedett egy lazább pulóveres viselet és mikor tabu - mondja Kis Levente. Az ízlés rekonstruálására tett két évtizednyi kísérletre valódi csapásként hatott a kínai áruözön: a gagyi holmik egyetlen jó tulajdonságukkal, filléres árukkal nyerték meg a vásárlókat. Eközben az ázsiai dömping pillanatok alatt megölte a feléledni látszó hazai textil-, sőt az egész könnyűipart. A divatcégek üzletemberei pedig ma már nem a módi alakulására figyelnek éberen, hanem a forgalom zuhanásszerű csökkenésére, amit csak ideig-óráig lehet akciókkal enyhíteni. - Évtizedek kérdése, hogy a magyar férfiak visszanyerjék régi formájukat - mondja Ódor Zsuzsa. Hogy a pénzt pótolja a jó ízlés, a tehetősebb frakkos urak pedig ne úgy fessenek a társadalmi eseményeken, mint a szárnyaszegett, megözvegyült cserebogarak. Öltöny Bottega Veneta kollekciójából Fotó: Reuters - Alessandro Garofalo A cápagallér iránti igény tartotta életben Fleischer Györgyné 1929-ben alapított galériás ingszabászatát Fotók: Szabó Bernadett Mint a protokoll és öltözködési szakember állítja, a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben azért némileg javult a helyzet, de még mindig bőven van mire figyelmeztetni politikust, nagy cégek alkalmazottait, vagy gimnazista gyerekeket, ha divattanácsadásra hívják.