Népszabadság, 2009. december (67. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-19 / 297. szám
2009. december 19., szombat • NÉPszabadsÁG 12 • Hétvége www.Nol.hu Bhopal és a tücsök ciripelése Szász Balázs Még mielőtt megérkeznék, már belépek Bhopal árnyékába. Itarszi állomáson éppen egy fiatal kémikus, Rohit ül le mellém a vagonban. A szokásos kérdések után persze előkerül az is, mit is keresek én itt. – Aham, a gáztragédia! Igen, a metál-izocianát – MIC – okozhat lélegzési problémákat, bőrirritációt, vakságot. Halálos – mondja. – Génről génre vándorol. Kérdezném, ezt hogy értsem, de ekkor érkezik be a vonat, az egész állomás feléled a déli nagy melegben. Rohit eltűnik. Az India szívében fekvő Bhopal volt a helyszíne a világ eddigi legnagyobb ipari tragédiájának. Huszonöt éve, egy decemberi hajnalon a Union Carbide cég üzemében egy lyukas cső révén víz került a 610-es tartályba, amelyben 42 tonna metil-izocianátot tároltak. A bekövetkező láncreakció során óriási mennyiségű gáz került a levegőbe, amelyet a keleti szél az üzem melletti, sűrűn lakott Atal-Ajub Nagar negyed felé terelt. A beszámolók földi poklot említenek – égető érzés a tüdőben, vakság, hányás, köhögési rohamok, fulladás. Tízezrek menekültek, amerre láttak. A számok szédítőek, de a köztük tátongó szakadék az, ami döbbenetes: a kormány 15 ezer, a segélyszervezetek 25 ezer, a katasztrófa következtében máig elhunyt emberről beszélnek. Tízezer ide vagy oda... A vonat dombokon halad felfelé. Bhopal a Malva-fennsíkon fekszik, nagy, zöld erdőségek veszik körül, kanyonokon és platókon haladunk át. Nem messze van Szeoni, itt született Maugli, ez a különös táj ihlette Kiplinget A dzsungel könyvének megírására. Egy kéregető vonszolja magát végig a vonaton, égési sérüléseit mutogatja – ő is áldozat? A város határában, a mezőn egy ember bambulja a körötte félkaréjban álló gémeket. Azok visszanéznek rá. Mögöttük nagy lakóházak, Kelet-Európát idézik, csak a házak tetején rozsdásodó víztartályok árulkodnak az utánozhatatlan indiai enyészet jeleivel. A bhopali üzem lezárt területét azóta 24 monszun verte, áztatta a mérget a földbe, néhányan, akik jártak bent, rozsdásodó, méreggel teli tartályokról számolnak be. A Greenpeace tíz éve megvizsgálta az üzemben talajvizet, és riasztó értékeket talált – a megengedett higanyháttérérték hatmilliószorosát, Atal-Ajub Nagar kútjaiban a szén-tetrakloridszint a megengedett 682-szerese volt. Becslések szerint mára ez az érték az akkorinak a hétszeresére emelkedett. Ezt a vizet isszák a helyiek, ebben fürdenek, és ahogy Indra Szinha, a tragédiáról könyvet megjelentetett író fogalmazott: lassan és intim módon mérgeződnek meg. Az indiai kormány nem ismeri el a veszélyt, a Union Carbide-ot azóta megvásárolta a Dow Chemicals, amely mossa kezeit. Teheti, hiszen az ország vezetése és a korrupt politikusok mindent megtesznek az Egyesült Államok és a pénz kegyeiért. A perek állnak. Az állomáson mindent ellepnek a legyek, és azonnal feltűnik: ez itt még Indiában is roppant mocskos városnak számít. Nem tudom eldöntetni: a hely tényleg ilyen siralmas, vagy csak én látom annak? Ekkor jön oda hozzám két diák, nagy szemekkel, örülnek, hogy végre élőben gyakorolhatják angoltudásukat. Ó, a gáztragédia, mondják szinkronban, de másról beszélgetnének inkább – még meg sem születtek a tragédia idején. Onnan tudnak csak róla, hogy előző nap volt a 25. évfordulója, tömegtüntetéssel, sztrájkkal. Jobb is, hogy egy napot késtem. Ekkor határozom el: nem a tragédiáról írok majd, hanem a városról. Egy közeli hotelbe vitetem magam. A recepciónál a fejem fölött lassan kavarja az állott levegőt egy ventilátor. A hatalmas termetű tulajdonos egy kanapén terpeszkedik, egy embere masszírozza. Amikor megtudja, milyen okból vagyok itt, félig kinyitja a szemét. – Itt van közel – mondja. Mosolyog, tudja, hogy ráharaptam, ma este nála szállok meg. Amikor leülök kitölteni a regisztrációs papírt, még odalöki. – Ő is a gáztragédia áldozata – és a masszőr felé bök. – Meghalt a felesége, a fia, ő maga is beteg. Tüdő – mondja, és tágra nyitja a szemét. A „masszőrre” nézek, szomorú csend veszi körül, ahogyan dolgozik. Amikor megszólítom, a mellkasomat fürkészi, csak rövid időre tekint a szemembe. – Megkérdezné tőle, elmondaná-e a történetét? – kérdem a tulajtól. – Na, mondd el, mi volt! – lök egyet az emberen, de leállítom. – Inkább azt mondja el, kapott-e valamilyen kártérítést? – Huszonötezret – mondja a tulaj. – Rúpiát? – kérdem, a nagyjából százezer forintnyi összeg felett hitetlenkedve. – Igen – mondja a főnök, és felveszi álságosan együttérző álarcát. – Gyógyszereket kell vennie, asztmára. Havonta ezer rúpiáért – tartja magánál a szót, míg az ember némán, lassan masszírozza. – Hogyan fizeti ki? – kérdezem az embertől. – Masszázs és borotválás – mondja angolul, és egy pillanatra sem áll meg. – A-ku-pres-szú-ra – szótagolja a főnök. Később látom a masszőrt, amint az utcán a szomszéd boltos hájas testét próbálja „összegyúrni”. Huszonötezer rúpia – egyéves kezelésAz India szívében fekvő Bhopal volt a helyszíne a világ eddigi legnagyobb ipari tragédiájának. Huszonöt éve, egy decemberi hajnalon a Union Carbide cég üzemében egy lyukas cső révén víz került a 610-es tartályba, amelyben 42 tonna metálizocianátot tároltak. de elegendő. Az indiai állam emellett tízévente újabb huszonötezret ad a károsultaknak. Pedig a cég hibás volt: nem fogadták el az állam által korábban kijelölt, a várostól távolabb fekvő területet, minőségkontroll szinte nem is létezett, a mérgeket földbe ásott medencében tárolták a Nyugaton előírt acéltartályok helyett. Ami leginkább felháborító, az a kettős mérce, amellyel a Nyugatot és Indiát kezelték. Bhopalban olyan rovarirtót gyártottak, amit az Egyesült Államokban rég betiltottak. Összességében pedig a több tízezer érintett annyi kártalanítást kapott, amennyit maga a Union Carbide az Erin Brockovich című film révén híressé vált amerikai tragédiában fizetett ki kétszáz károsult családnak. Másnap hajnalban az Atal-Ajub Nagar negyedbe indulok. Az apró téglaházakból ítélve a hely valahol a nyomor- és a szegénynegyed között félúton lehet. A gyermekek az utcán végzik el dolgukat, mégis, tiszta, takaros porták között haladunk. Balra a Union Carbide-üzem területét övező nagy, fehér fal, tele feliratokkal. „25 év igazságtalanság, 25 év szenvedés” – hatalmas betűkkel. Megkérem a riksasofőrt, várjon meg, míg körbenézek. A szűk utcákon mindenki üres köcsögökkel, kannákkal lépdel – a hajnali vízhordás ideje ez. Néhány helyen a kormány kiépítette a vezetékes ivóvízrendszert, de ezrek isszák továbbra is a mérgezett vizet. Itt és más, közeli negyedekben a betegen született gyermekek aránya tízszerese az indiai, egyébként is magas átlagnak. Pusztít, az „intim mérgezés”. A gyárterület egyik nyitott kapuján egy ember jön ki. – Engedély nélkül tilos a bemenet – mondja, majd hátra sem pillantva megy tovább. Belépek a hatalmas zöld területre. Az üzem nem látszik innen, a fák alatti hajnali párán át rőzsegyűjtő alakok szűrődnek át. Odébb tehén legel. Egy sarokban teázó. Meginnék a helyiekkel egy teát, készüljön akár mérgezett vízből is. Meghívom a sofőrt is, de az tüntetőleg a riksában marad. – Ezek szegény emberek – mormogja. A szemben lévő asztalnál férfi ül, asztmatikusan köhög. Megkapom a teát, a legjobb, amit mostani utamon Indiában kóstoltam. Megiszom és rendelek még egyet. „Csöndben ne lépj az éjszakába át. Dúljfúlj, ha megszakad a napvilág” – olvastam Dylan Thomas két sorát az üzem falán. A vonaton, Dél felé nem tudok elszakadni a várostól, ahol tízezer élet csupán a pluszmínusz hordaléka. Arundhati Roy, a neves indiai írónő nemrég új könyvvel jelent meg, Tücsköket hallgatva címmel. A riportokból öszszeállított kötet címe magyarázat: szívesen hallgatná a tücskök ciripelését – így Roy –, de amíg a hazájában ilyen igazságtalanságok történnek, egyszerűen nem teheti meg. Igen ám, de Bhopalban is szólnak a tücskök, a masszőr pedig járja a hotel környékét, és szomorúságát ujjain át adja ki magából. Él. A vonaton Rodzsittal, a bhopáli tévéhíradónál dolgozó fiatal kameramannal beszélgetek. Szülei a tragédia napján esküdtek. Éjfél után vacsoráztak a vendégek, amikor elhangzott a riadó. Menekültek, szörnyű volt, mondja, de túlélték – igaz, az apja azóta egy kicsit asztmás. Egy kicsit. – Tudja, Indiában rövid a memóriánk. Az évforduló napján minden Bhopalról szólt. Aztán, másnap huss! Ennyi. Nem tudom eldönteni, az-e a hazugság, ha megy tovább az élet Bhopal után, vagy ha nem? Hallgathatjuk-e a tücskök ciripelését? A válasz talán igen. De előbb el kell mondanom, hogyan történt. A brutalitást, a szomorú masszőrt, a remek teát és a ciripelő tücsköket. Bhopal, 2009. december Az 1984-es bhopali katasztrófa egyik gyermekáldozatának fényképét tartják egy újdelhi demonstráció résztvevői. A gyermek fényképét Pablo Bartholomew indiai fotós készítette, és 1984-ben elnyerte vele a World Press Photo fődíját. Fotó: AFP