Népszabadság, 2010. október (68. évfolyam, 229-253. szám)

2010-10-02 / 230. szám

2010. OKTÓBER 2., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 6 • Hétvége www.nol.hu www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. OKTÓBER 2., SZOMBAT Hétvége • 7 Eldózerolt és megmentett zsinagógák A szocializmus évtizedeiben tucatszámra rombolták le a szebbnél szebb magyar zsi­nagógákat. Építészeti remekek sora tűnt el, azokat pedig, amelyek megmaradtak, sok esetben méltatlan és kegyeletsértő cé­lokra használták. Az utóbbi időkben azon­ban a meghagyott zsinagógák újra virágko­rukat élik. Czene Gábor Roma kisfiú játszadozik nem messze a pá­pai ortodox zsinagógától, egy új társasház bejáratánál. Kíváncsian néz ránk, látszik rajta, hogy szívesen beszélgetne. Feleségem mond neki pár barátságos szót, ennyi elég is. A gyerek a kedvenc focicsapatáról mesél, a szüleiről és az iskoláról, meg arról, mi sze­retne lenni, ha nagy lesz. Elidőzünk kicsit, aztán indulnánk a zsinagóga felé. A fiú tekintetébe babonás félelem költö­zik, kiabál, mintha démonokkal küzdene: - Ne menjenek oda! Vér folyik a falak­ból! A vészkorszakban a zsinagóga környé­kén volt a gettó. Több ezer embert zsúfol­tak itt össze, Pápa és a szomszédos telepü­lések zsidó lakosságát. A haláltáborokból alig néhány százan tértek vissza. Csodával határos módon, sok évtized elteltével Pápán az újjászületés jelei mu­tatkoznak: zsidó hagyományőrző egyesü­let alakult, és létrejött egy alapítvány is, amely a zsinagóga hasznosítását tekinti feladatának. Az üresen álló, a háborúban károkat szenvedett, de statikailag jó állapotban lé­vő épület az önkormányzat tulajdona. Ami­kor a zsinagógáról érdeklődöm, Áldozó Ta­más alpolgármesterhez irányítanak. Koráb­ban a Fidesz irodájában ő vigyázott a zsina­góga kulcsára, ha látogatók érkeztek, körbe­vezette a vendégeket. A város szeretné felújítani az építményt, amely idegenforgalmi látványosságként és kulturális létesítményként funkcionálna. Tervekből eddig sem volt hiány, pénzből annál inkább. Az alpolgármester közlése szerint most egy nagyobb szabású projekt keretében, a „történelmi keresztény” egy­házakkal együttműködve készülnek pályáz­ni: ha sikerrel járnak, akkor egy helyi kato­likus, református és evangélikus műemlék templom mellett a zsinagóga is megújul. A pápai zsinagóga valóban alapos és költséges rekonstrukcióra szorul, de leg­alább van mit felújítani. Nem rombolták le. Nincsenek pontos ismereteink arról, hogy a háború előtt hány zsinagóga volt Magyarországon. A decentralizált módon működő és autonóm hitközségek ingatlan­jairól sosem készült központi nyilvántartás - mondja Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz (Ma­gyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) ügyvezető igazgatója. Annyi biztos: amikor lehetővé tették számukra a letelepedést, a zsidó közösségeknek mindig első dolguk volt, hogy megvásárolják azokat a terüle­teket, ahol létrehozhatják temetőjüket, fel­építhetik iskolájukat és templomukat. Attól függően, hogy az adott településen mely vallási irányzathoz (neológ, ortodox vagy status quo ante) tartozó zsidók éltek, akár több zsinagóga is épült. A kis lélekszámú és szegény közösségeknek csak egyszerű ima­házra, vagy még annyira se, csupán imate­remre futotta. A háborúban - és az azt követően is folytatódó fosztogatásokban­­ a zsinagógák belső berendezése súlyosan sérült, gyakran teljesen megsemmisült. Akadtak tisztes­séges emberek, közöttük keresztény lelki­­pásztorok, akik igyekeztek menteni a ment­hetőt, de nem ez volt a jellemző. A könyv­tárakat feldúlták, a padlót felszedték, a pa­dokat felhasogatták, a tetőt szétbontották, a kegytárgyakat ellopták. A nemrég megjelent Zsidó közösségek öröksége című könyv (szerkesztő: Toronyi Zsuzsanna) korabeli dokumentumokkal ér­zékelteti a pusztítás mértékét. 1945 szep­temberében Grünwald Fülöp és Naményi Ernő körlevelet küldött Budapestről a lába­dozó vidéki hitközségeknek, hogy felmér­je az állapotokat. Többnyire ilyen és ehhez hasonló válaszok érkeztek: „mindenünket széthurcoltak, csak nagy ritkán jön elő egy­­egy bútordarab”, „sem Tóránk, sem sem­miféle kegyszerünk nem maradt meg”, „a könyvtár elveszett”, „tisztelettel közöljük, hogy hitközségünk irattára, felekezeti anya­könyvek, konskripciók (összeírások) nin­csenek meg, úgyszintén Tóráink és egyéb kegyszereink, sírköveink ledöntve”, „összes szentegyleti felszerelésünk eltűnt”. A rendkívül szép székesfehérvári zsina­gógát bombatalálat érte, az épületet nem le­hetett megmenteni. „Mindenütt csak a kő­törmelék és pusztulás látható” - számolt be a helyi hitközség elnöksége. A balassagyarmati zsidó templomot a ki­vonuló németek robbantották fel 1944 de­cemberében. Közép-Európa egyik legna­gyobb zsinagógájának romjai között megta­lálták a Ferenc József balassagyarmati láto­gatására emlékeztető márványtáblát, amely a császár szavait idézte: „Népeim irányá­ban a valláskülönbség nem képez válaszfa­lat szívemben. Királyi kegyelmemre és ol­talmamra tehát Önök is mindenkor számít­hatnak.” A rabbik egy 1947-ben hozott vallás­törvényi döntéssel lehetővé tették, hogy a hitközségek megváljanak zsinagógájuk­tól. A rabbik iránymutatása szerint lehető­leg minden zsidók által lakott településen fenn kell tartani legalább egy zsidó szer­­tartású épületet, de a túlzott áldozatvál­lalással járó ingatlanokat el is lehet adni, még mielőtt az állagromlás miatt sokat ve­szítenek értékükből. A szakrális berendezéseket másik zsi­nagógába szállították, ha pedig már hasz­nálhatatlanok voltak, akkor a rituális ha­gyományoknak megfelelően eltemették. A befolyó pénzt csak jótékonysági vagy val­lási célra lehetett felhasználni. A népirtás kevés túlélője azonban ekkor még erejét megfeszítve próbálta fenntarta­ni a hitéletet. A körülményekről fogalmat alkothatunk egy 1955-ös felmérés alapján. Scheiber Sán­dor, az Országos Rabbiképző Intézet igaz­gatója megbízásából Löwinger István és Schmelzer Kornél néhány dél- és közép­dunántúli térségben vizsgálódott. Jelenté­sükben 24 olyan település szerepel, ahol ko­rábban zsinagóga - igái esetében imaszoba - működött. A mérleg elszomorító: nyolc helyen (Ádánd, Bátaszék, Celldömölk, Gyönk, Pincehely, Somogyszil, Tab, Zalaszentgrót) már az ötvenes évek közepére eltüntették a zsinagógát. Celldömölkön az 1882-ben el­készült neológ és az 1911-ben avatott orto­dox zsidó templomot is eldózerolták. Nagy­­vázsonyban is megkezdték a bontást, de a munka abbamaradt. Nem lehet kizárni, hogy némelyik épü­letet a háborús károk miatt kellett a föld­del egyenlővé tenni, a jelentésben azonban nincs utalás ilyesmire. Sajátos érzelemvi­lágra vall, hogy Gyönkön az új tulajdonos a lebontott zsinagóga anyagából, annak he­lyén épített magának lakóházat. Ugyanez történt Pincehelyen is. További öt településen más funkciót ta­láltak az elárvult zsinagógáknak. Bölcskén például gabona-, Devecseren lisztraktárat alakítottak ki benne, a ceceit gyümölcslá­dákkal halmozták tele. Sümegen a helyi technikum vette használatba. (Szeghalmi Stella 2002-es írása szerint később itt ka­pott helyet a Kisfaludy Gimnázium ebéd­lője és a városi gyermekkönyvtár. A süme­giek közül ma már kevesen tudják, hogy a jelentősen átalakított épület eredetileg zsi­nagóga volt.) A fennmaradó tíz településen a zsinagó­ga elvileg megmaradt ugyan zsinagógának, de jórészt romosan áll, istentiszteletet csak kevésben rendeznek. A dunántúli felmérés a pozitív példák között említi a keszthe­lyi zsinagógát: „Nagyon szép, jó állapotban van. A templomban minden család külön emléktáblát állíttatott mártírjainak. Ezeken kívül a templom bejáratánál még egy em­lékoszlop is áll.” A marcali zsinagóga állaga is alkalmas lett volna összejövetelek megtartására, ott egyéb problémák adódtak: „Nem romos, a berendezés is használható, de az ablakokat nap mint nap betörik, így a templom belse­jét a bedobált téglák és kukoricacsutkák el­csúfítják.” Nem a zsidóüldözés és a nyilas­terror idején, hanem az ötvenes évek köze­pén járunk. Az 1956-os forradalom újabb fordula­tot hozott. A vidéki zsidóság nagy része emigrált, a létszám a töredék töredékére fogyott. A korábban kezdődött tendencia tovább erősödött, a végképp elsorvadt zsidó kö­zösségek képviselői sorra kényszerültek templomaik eladására. Zoltai Gusztáv kér­désünkre nem vitatja, hogy elvétve bár, de történtek visszaélések is. A Mazsihisz ügy­vezető igazgatója egy Bács-Kiskun megyei település esetét említi: a volt rabbi fia a sa­ját zsebére dolgozott, a hitközség pecsét­jét jogtalanul felhasználva adta el a temp­lomot. A pénzt bírósági úton kellett vissza­perelni tőle. A hitközségek vezetői esetenként a tart­hatatlan helyzet miatt, de saját elhatározá­sukból, máskor külső kényszerből, az Álla­mi Egyházügyi Hivatal nyomására váltak meg zsinagógájuktól. A Magyar Izraeliták Országos Képvi­selete (MIOK) 1960-ban készült helyzet­­jelentésében hangsúlyozza, hogy az „el­adott zsinagógákért minimális árat kér­tünk, pedig a zsidó hitfelekezet kimond­hatatlan anyagi gondokkal küzd”. A ma­gyar zsidóság - olvasható - mindig arra törekedett, hogy teljesítse az állam vagy a városok, községek igényeit, de érthető­en az a kívánsága, hogy a megszűnt zsi­nagógákból ne raktárak, üzlethelyiségek, hanem lehetőleg múzeumok, könyvtárak legyenek. Láthattuk: a kérést gyakran figyelmen kí­vül hagyták. A MIOK sérelmezte, hogy a he­lyi szervek nemegyszer olyan zsinagógák­ra is rátették a kezüket, amelyekben „még imádkoztak kisebb csoportú hívek”. Előfor­dult, hogy eleinte az állam is minden kárta­lanítás nélkül vett igénybe elhagyott zsidó templomot - jegyezte meg a MIOK a várpa­lotai zsinagógát hozva fel példaként. A rombolások kora a hatvanas években is folytatódott. A pártállam csekély készséget mutatott a kegyeletre, nem kívánt komoly összegeket áldozni a zsidó templomok meg­őrzésére. A hatalom egyszerűen csak a fájó múltra emlékeztető, ráadásul vallási jelképe­ket látott a zsinagógákban, amelyek a hely­­kihasználás szempontjából is előnytelenek, valamint akadályozzák a fejlődést. Salgótarjánban a sztárépítész Finta Jó­zsef közreműködésével zajlott a városren­dezés. Ennek keretében takarították el a zsinagógát az útból. A Pásztor Cecília szerkesztésében megje­lent Salgótarjáni zsidótörténet című könyv ismerteti azt a levelet, amelyet 1967 augusz­tusában a városi tanács küldött az Állami Egyházügyi Hivatalnak, sürgetve a Régipos­ta úton lévő „izraelita templom” (és a szol­gálati lakás) kisajátítását. Többévi előkészü­let és tervezgetés után végül 1969-ben, Sal­gótarján szocialista mintavárossá való átépí­tése során dózerolták el a műemlék zsina­gógát. „Könyörögtünk, hogy ne rombolják le!” - mesélte az ezredforduló táján a könnyei­vel küszködve egy idős zsidó asszony, aki gyerekként át- és túlélte a vészkorszakot. A salgótarjáni zsinagógának először a tornyait bontották le, majd a robbantás következett. A könyv minősítése szerint ez volt a nógrá­di megyeszékhely legszebb épülete. Egerben ma már felújított állapotban lát­ható a belvárosi kis ortodox zsinagóga. Ke­véssé közismert, hogy nem messze onnan létezett egy másik, hatalmas méretű zsina­góga is, amelyet 1967-ben semmisítettek meg. Helyére egy jellegtelen szállodát húz­tak fel, az időközben átkeresztelt Unikor­­nis Hotelt. A Kádár-korszakban megjelent, amúgy aprólékos egri városleírások szemérme­sen hallgattak a hajdanvolt zsinagógáról (a rossz lelkiismeret bravúrokra képes, gyak­ran még a zsidóságot is sikerült kifelejteni). Az 1978-ban kiadott Eger története - termé­szetesen a zsinagóga említése nélkül - így ír a belváros rekonstrukciójáról: „Azokat a nem műemlék jellegű épületeket, amelyek­nek a felújítása nem célszerű, lebontják, s helyükbe modern, de formájukban a barokk együtteshez idomuló új házakat építenek.” A veszteséglistának még távolról sincs vége. Miközben a pártállam hivatalosan nem tűrte az antiszemitizmust, néhol mint­ha csak azt akarták volna elérni, hogy a zsi­dóságnak még emléke se maradjon fenn. A makói zsinagógát a hatvanas, a szerencsit a hetvenes évek közepén bontották le, a ka­posvárit 1980-ban robbantották fel. A put­­nokit szintén 1980 tájékán átalakították la­kóházzá. Akadtak városok, ahol másfajta menta­litás érvényesült. Kecskeméten nem csak a megyeszékhely ékességének számító nagy zsinagógát őrizték meg, hanem a jóval ki­sebb és szerényebb - eredetileg vendéglő­nek épült - ortodox templomot is. (Utóbbit 1989-ben a Bács-Kiskun megyei tanács el­nöke, Gajdócsi István ajánlotta fel a ma is ott lévő fotómúzeum részére.) A szekszár­di zsinagógában még a szocializmus idején kiállítótermet rendeztek be. A zsinagógák sorsának esetlegessé­gét mutatja Nagykőrös példája. Feldmá­­jer György, a nagykőrösi hitközség akko­ri vezetője - a Mazsihisz mostani elnöké­nek, Feldmájer Péternek az édesapja - sem kérésre, sem fenyegetésre nem volt hajlan­dó áruba bocsátani a zsinagógát. Cserébe megvonták a központi támogatást, a fenn­tartási költségeket a család és a helyi kö­zösség évtizedeken át saját kasszájából fe­dezte. Egészen 1989-ig kellett várni arra, hogy Gerő László főszerkesztésével megszüles­sen az első - fotókkal gazdagon illusztrált - könyv, amely, ha teljes képet nem is ad, meg­kísérli számba venni a zsidó templomokat. A Magyarországi zsinagógák című album­ban közzétett térkép mintegy 170 olyan te­lepülést sorol fel, ahol megvan a zsinagóga, jelentős részük azonban „átépítés miatt fel­­ismerhetetlen”. A Mazsihisz kimutatása szerint a sár­bogárdi zsinagóga földszintjén ma ruhá­zati bolt, az emeleten bútorlerakat műkö­dik, a bonyhádiban fa-, a gyöngyösiben pe­dig bútorraktár, az abaújszántóiban posta­­hivatal. Zsámbékon a zsinagóga megmen­tése érdekében szóba került az a lehetőség, hogy az épületet átveszi a református egy­ház. Nem ez történt, a zsámbéki zsinagógát pár évvel a háború után lebontották. Med­­gyesegyházán viszont 1951-ben valóban re­formátus templom lett az egykori zsidó imahelyből. A ceglédi és a budapesti Dó­zsa György úti zsinagóga edzőteremként, sportcsarnokként maradt fenn. Az elmúlt évtizedekben a zsinagógák re­neszánszukat élik. 1989-ben az apostagi volt az első, amelyet szakrális jellegének fenntar­tásával újítottak fel. A berettyóújfalui, kővá­góörsi, hajdúböszörményi és például a kő­szegi zsinagóga most is omladozik, az esz­tergomi, hódmezővásárhelyi, tokaji, győ­ri, mádi, pécsi vagy a váci viszont újjászü­letett a rendszerváltás óta. Az egykori val­lási létesítményeket általában kulturális cé­lokra használják. A teljesség igénye nélkül, az impozáns, stílusában és méreteiben a Do­hány utcaira emlékeztető szombathelyi zsi­nagógában hangversenytermet alakítottak ki, a hasonlóképpen lenyűgöző szolnokiban galériát. Szegeden is folyik a munka, nem­sokára remélhetőleg régi fényében csillog a „világ talán legszebb zsinagógája” - egyebek mellett ezt is Baumhorn Lipót, a magyaror­szági zsinagógaépítészet legnagyobb alakja tervezte. A budapesti Páva utcában a holokauszt do­kumentációs központ és múzeum kapott he­lyet. Az Egységes Magyar Izraelita Hitköz­ség jóvoltából nemrégiben avatták a soká­ig tévéstúdióként és raktárként funkcionáló óbudai zsinagógát, amely rendhagyó módon a jövőben is vallási célokat fog szolgálni. A sor folytatható. Zoltai Gusztáv elmon­dása szerint Kaposváron például szeretnék újra felépíteni a zsinagógát - annak a má­sát, amit három évtizeddel ezelőtt lerom­boltak. Budapest, Dohány utca­Fotó: Móricz Simon, Teknős Miklós, Domaniczky Tivadar, Reviczky Zsolt Pápa (balra) Budapest, Rumbach Sebestyén utca (középen fent) Bonyhád (középen lent) Budapest, Frankel Leó utca (jobbra) Többévi előkészü­let és tervezgetés után végül 1969- ben, Salgótarján szocialista minta­várossá való átépí­tése során dóze­rolták el a műem­lék zsinagógát. „Könyörögtünk, hogy ne rombolják le!” - mesélte az ezredforduló táján a könnyeivel küsz­ködve egy idős zsidó asszony, aki gyerekként át- és túlélte a vész­korszakot. A cikkben az alábbi települések zsinagó­gáiról esik szó Népszabadság-grafika

Next