Népszabadság, 2010. november (68. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-23 / 272. szám

2010. NOVEMBER 23., KEDD • NÉPSZABADSÁG 18 • Kultúra • Egy André de Tothról szóló cikk nem érhet úgy véget, hogy ne említsük meg: ő találta ki a lengyel származású színész Charles Buchinsky művészne­vét. Sok alkalommal dolgoztak együtt, és a színész a nyakára járt, hogy találjon ki neki egy művésznevet. Mivel már nagyon idegesítette, és épp egy barát­ságtalan kőbányában forgattak a Bronson Canyonban, odave­tette neki: „Az ég szerelmére, hát legyél Charles Bronson!” „Nem is rossz!” - felelte akkor már Charles Bronson. Nem akart mindenáron sikeres lenni André de Tothot Keleti Márton üldözte a világhírig Csákvári Géza Amikor a külföldön befutott magyar filmrendezőkről beszé­lünk, még a legkikupáltabb fil­mőrült körökben sem esik túl sok szó Tóth Endréről. Kertész Mihály és Korda Sándor - e két legenda a legismertebb, hatá­rainkon túl világsztárrá vált di­rektor, így igazán nagy megle­petést keltett, amikor idén Can­­nes-ban a fesztivál CineClassics szekciójában elővették az 1939- ben Tóth által készített Két lány az uccánt. A meglepetés döbbe­netbe fordult, amikor kiderült, hogy a művet ráadásul felújítot­ta a Martin Scorsese által alapí­tott és vezetett The Film Foun­dation. Az eredeti negatívokat használták fel, melyeket a Ma­gyar Nemzeti Filmarchívum bo­csátott rendelkezésükre, így ké­szült el egy teljesen új kópia. Mire föl ez a megtisztelő fi­gyelem? - teszi fel az ember a triviális kérdést. De menten vi­lágosabbá válik a kép, ha meg­tudjuk, hogy Tóth Endre azonos az Európában és az Egyesült Ál­lamokban André de Tóth mű­vésznéven dolgozó mesterrel. A filmhez értők számára legalább­is ismerősen cseng a neve, a kö­zönség pedig szereti a filmjeit, habár nem köti őket az alkotó­hoz: a sztárrendező sztárlét nél­küli karriert és egy roppant vál­tozatos életművet tudhat maga mögött. A The Film Foundationnél egy kuratórium dönt arról, hogy mely művek felújításá­ra áldoznak az adott évben. En­nek a grémiumnak a tagja Bert­rand Tavernier francia rendező, az ő ötlete volt a Két lány az uc­cán felújítása. Tavernier min­den bizonnyal nagy rajongó le­het, mert Tóth Endre kevés­sé ismert magyarországi művét választotta, és nem egy későbbi bűnügyi vagy western darabot. De mit is rejt ez a magyar kor­szak? Tóth Endre 1939-ben ren­dezett öt (!) nagyjátékfilmet: a Toprini nász, az 5 óra 40, a Két lány az uccán, a Fiat hét bol­dogság és Semmelweis nagy si­ker volt - igaz, ez utóbbi bemu­tatója átcsúszott 1940-re. A ko­rabeli kritika lelkesedett, a ma­gyar film új hangjaként beszél­tek róla. Ez hihető, mert a ren­dező Korda Sándor és Zoltán mellett iiaskodott - hozzájuk egyébként maga Molnár Ferenc ajánlotta be. Később Németor­szágban is dolgozott, majd ha­zatért - így az alapokat nem itt­hon szerezte meg. A jogászdip­lomával a zsebében álmodozó fiú karrierjét Babits Mihály in­dította be, aki egy komoly gyár­tónak filmrendezőként mutatta be, mialatt a New York kávéház­ban beszélgettek. Hiába mond­ta Tóth, hogy addig egy filmet sem rendezett, tréfának gondol­ták, és megkapta az első mun­káját. Amikor kiderült, hogy ko­molyan beszélt, már nem volt visszaút. Mind az öt magyarországi filmje elismert darab, de a leg­kedveltebb a Két lány az uc­cán. Nem véletlenül, mai szem­mel is figyelemre méltó moz­gókép. Operatőri megoldásai igen franciásak, gyönyörköd­hetünk a második világhábo­rú előtti Budapestben, már ön­magában ez is izgalmas. Koru­kat megelőző tempójú és tech­nikájú montázsok pörgetik a tempót. A sztori egyszerű, de nem sablonos. Két hőse az ut­cán akad össze: Györgyi egy vi­déki nemesi család kitagadott­ja, aki házasságon kívül terhes lett, és Vica, aki malteroslány­­ként egy építkezésen lakott, majd mivel visszautasította az építész közeledését, fedél nél­kül maradt. Györgyi befogadja a fiatal lányt, aki később leve­let ír jótevője apjának, ezzel ér­ve el, hogy komoly pénzösszeg­hez jussanak. Minden rendben megy egészen addig, míg ki nem derül, hogy az építész há­zában vettek lakást, és a rossz emlékek ellenére Vica belesze­ret. Györgyi meg akarja véde­ni, ezért kikezd az építésszel, hogy elterelje a lány figyelmét a férfiról, de Vica a Dunába ve­ti magát a Szabadság hídról. Az öngyilkosságot túléli, kiderül, hogy a férfi őt szereti, összehá­zasodnak, Györgyi pedig világ­hírű hegedűművész lesz. Klas­­­szikus happy end. De ami ennél sokkal fonto­sabb, hogy Tóth Endre már eb­ben a korai művében is tabukról beszél: a kitagadott és házassá­gon kívül terhes lány, a gazdag­ság és a szegénység társadalmi dogmáinak kritikus szembeál­lítása elképzelhetetlenül bátor tett volt akkoriban. Ez a szóki­mondás egyébként végigkövet­te a pályáján, ez az, ami össze­köti a mozijait, legyen szó bár­milyen nyelvről vagy műfajról. Utolsó nagy filmje, a Piszkos já­ték (Play Dirty) a háborús mű­fajt értelmezte újra. De visszatérve a magyar kor­szakhoz: kérdés, hogy miért tá­vozott hirtelen külföldre Tó­th Endre, miközben ünnepelt sztár volt itthon. Ez 1988-ban derült ki, amikor először vissza­jött, és egy interjúban elmesél­te. A válasz: Keleti Márton. A ne­ves rendező egy nap a Hunnia Stúdióban megszólította, és kö­zölte vele, hogy tehetségtelen, és csak a szerencséje miatt si­keres. Hozzátéve: ha zsidó len­ne, mint ő, akkor nem is dolgoz­hatna. Tóth Endre, amint befe­jezte a Semmelweis forgatását, beült a kocsijába, elhajtott a Ke­leti pályaudvarhoz, majd felült az első nyugatra induló vonat­ra. Úgy fogalmazott: nem akart ilyen áron sikeres lenni. A Két lány az uccán felújítása Martin Scorsese filmalapítványának köszönhető Fotó: Magyar Nemzeti Filmarchívum ZENE Jevgenyij Kiszin koncertje Nemzeti Hangversenyterem Fáy Miklós Ha akarom, csalódás volt Jevge­nyij Kiszin koncertjének első fe­le. Legalábbis valami óvatos jó­zanságot lehetett érzékelni a szünetben. Hát igen, nagysze­rűen zongorázik, de Schumann­­hoz talán több is kell. Szív, lélek, indulat, romantika. Meglátjuk majd a Chopint. Meg is láttuk. Négy ballada. Talán egyenletesebb is lett vol­na a teljesítmény, ha egy nekiva­dult nézőtárs nem bravózik be­le a g-moll és az Asz-dúr balla­da végébe, ami láthatóan meg­zavarta és kizökkentette Ki­szint, de volt miért bravózni: olyan briliánsan pörgette a fu­tamokat a zongorista, hogy ha kicsit erőlködöm, még azt is el­hiszem, hogy valóban spontán és leküzdhetetlen volt az elra­gadtatott ordibálás. Az ered­mény így is tapsvihar, felállva ünneplés, általános emelkedett­ség és három ráadás. Érdemes volt megvárni a harmadikat is, a b-moll scherzo volt a koncert csúcspontja, Kiszin egy kicsit elengedte magát, ettől hullám­zott, élt a zene, miközben se­mennyit sem engedett a pon­tosságból, színekből, a basszus morgott, a magas hangok csi­lingeltek, minden zenei fordu­lat egyszerre volt logikus és vá­ratlan. Jevgenyij Kiszin egy pil­lanat alatt tisztázta az erőviszo­nyokat, valóban a világ legjobb muzsikusai között van. Nem is tudom, mit éreztem korábban. Azt mindenképpen, hogy a világ legjobb zongoris­táinak egyike. Már a Schumann is gyönyörűen szólt, már ott is megkapó biztonsággal mász­káltak pókujjai a billentyűk fö­lött, egy-két alig hallható mel­léütés jelezte csupán, hogy nem otthon ülünk, a hangfa­lak előtt. Csalódásnak ezt ak­kor sem tudom érezni, ha min­dent lángésszel mérünk, Schu­­mannt csak Szvjatoszlav Richter előadásában fogadjuk el hiteles­nek. Ha jobban belegondolok, nem is értem a koncert két ré­sze közötti különbséget. Ugyan­azt szerettem az első és a máso­dik részben, és ugyanaz okozott enyhe hiányérzetet. A zongora­irodalom nagy műveit játszot­ta egy közel tökéletes zongoris­ta, de valahogy úgy mondta föl az anyagot, ahogy március 15-én a Nemzeti dalt szokták. Persze, nagy vers, de azért továbbra is rabok leszünk. Nem tudom, hogy elvárha­tó-e több attól, aki évtizedek óta utazgat és koncertezget a világ­ban, még ha a Schumann-mű­­veket csak erre az évre, az év­fordulóra tanulta is meg. Kiszin nem nagy kockáztató, idén Cho­pin és Schumann, jövőre Liszt lesz a programján, alap­műve­ket játszik mindhármuktól, és messze többet nyújt az elvárha­tónál. Éppen ezért nem értem a két rész közötti különbséget. Ha akarom, csalódás, de egyáltalán nem akarom a csaló­dást, mert nem is azt éreztem. Inkább csak a nagyszerű zongo­rázást, valakit, aki megtanulta, előadta, úgy, ahogy annak meg kell szólalnia. Valakit, aki egyál­talán nem akarta új alapokra he­lyezni Schumannt vagy Chopint (nem beszélek most az első rá­adásról, az érfelvágós Chopin­­keringőről), hagyta, hogy a mű­vek a maguk megszokott életét éljék. Az talán a leginkább meg­lepő Jevgenyij Kiszinben, hogy komolyan lehet venni, amit az interjúban mondott: meg akarja osztani a zenét másokkal. Ennek megfelelően oldódik föl a mű­vekben, igyekszik olyan vékony közvetítőeszköz lenni a szerző és a közönség között, amilyen csak lehet. Nyilván ennek a je­lenségnek elengedhetetlen fel­tétele a felkészülés és a techni­kai tudás. Ennek ellenére néha azt érzem, hogy a zenéből épp a mozgás hiányzik, a kezdet és a vég között az út nem érződik az egyetlennek. Ennek is van azon­ban jó oldala, a hangok becsüle­te, ha nem is érzi az ember, hogy csakis és kizárólag azok a han­gok szólalhatnak meg a láncban, mindig örülni lehet az adott láncszemnek, amely önmagá­ban is remekmű. Talán ez is túlbonyolítás. Jevgenyij Kiszinben a gyönyö­rű zongorahangot kell szeretni. Meg azt, hogy tökéletesen póz­­talan ember, abban a kategóriá­ban, ahová ő tartozik, nem kön­­­nyű ennyire tiszta szándékokat találni. A nagy egókat folyama­tosan hizlaló csillagok között Kiszin valóban a szerzőt figye­li, és nem ijeszti meg az, ha nem mond valamiről újat. Elég nehéz a régit is szabatosan előadni. Akármilyen póztalan, azért elég különös jelenség önmagában is, mögötte egy hosszú pálya, pedig még negyvenéves nincs, sike­rek, szenzációk, rekordok köny­ve. De ezzel nincs semmi baj, az emberek Kiszint jöttek meghall­gatni, és Chopint hallották. Balladai homály Jevgenyij Kiszin­Fotó: Felvégi Andrea www.nol.hu Vonnegut riportere FÜLES Varsányi Gyula Legutóbb 2005-ben jelentet­te meg a Maecenas Kiadó Kurt Vonnegut 1973-ban napvilágot látott regényét, a Bajnokok reg­gelijét. Immár harmadszor, de ez a kiadás is elfogyott hamar. Nem meglepő, hiszen az egyko­ri amerikai reklámszlogent cí­méül választó, elragadóan csú­­fondáros mű a nagy tengerentú­li íróegyéniség legnépszerűbb munkájának számít. A mélta­tások mindig megjegyzik, Von­negut legjelentősebb regénye ugyan a háborús élményei hatá­sára írt - Az ötös számú vágóhíd -, ám a Bajnokok reggelije a leg­kedveltebb. Mostanában csak kevéske antikvár kínálatban le­hetett hozzáférni, no és - vára­kozás után - könyvtárban. Ezért volt jó ötlet nemrég a Kossuth- Mojzer Kiadótól, hogy hangos­könyvben adja közre. Az ötlet fölbukkanását be­folyásolta, hogy sajnos megtor­pant a lendület, amely az elmúlt évtizedben szélesítette a han­­goskönyvműfaj hatókörét itt­hon. (Persze, a válság! - monda­nánk, de hát a német nyelvű pia­con, ahol a hangoskönyvek jócs­kán megelőzik az e-könyvek ke­resettségét, ilyen megtorpanás nem történt.) Nálunk drámaian visszaszorult az új hangos­könyvkínálat, a kiadásra vállal­kozók száma is három-négy cég­re csökkent. Ezért fontos, hogy a Kossuth-Mojzer úgy őrzi zász­lóshajó szerepét ezen a piacon, hogy jottányit sem fogja vissza Sajnos megtorpant a lendület, amely az elmúlt évtizedben szélesítette a hangoskönyv­­műfaj hatókörét itthon, magát, csupán megkeresi a pia­ci „réseket”. Erre Vonnegut mű­ve mellett példa az ugyancsak a közelmúltban boltokba ke­rült Shakespeare-mesék (Györ­­gyi Anna előadásában), Wilhelm Hauff A kis Mukk története és más mesék (Pokorny Lia), Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség (Re­viczky Gábor) vagy Efrájim Kis­hon Szőkék előnyben (Vállai Pé­ter). Persze, valamennyi popu­láris, ugyanakkor értékes mű - népszerű előadó hangján meg­szólaltatva. És itt a Vonnegut-CD külö­nösen érdekes. Hiszen fölolva­sója a riporterként főként a fia­tal közönség körében szinte kul­tikus figurává nőtt Galambos Péter, azaz Galamb. Az ő előadá­sában sajátos atmoszférát kap a szöveg, mintha egy tőle meg­szokott szarkasztikus helyszíni beszámolót hallanánk a regény­beli Midland városka utcáin tör­téntekről és mindarról, ami a hősökkel, Dwayne Hoover Pon­­tiac-kereskedővel és Kilgore Trout sci-fi íróval megesik. Mu­latságos események, de utóbb elgondolkodunk rajtuk. M­otoridfy. ÍZELÍTŐ A NOVEMBERI SZÁMBÓL Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása. Halmai Gábor: „Elsza­badult az alkotmányozási őrület”. Bo­ros László: „Ha koncepciós perek lesz­nek, az már diktatúra" (Pikó András interjúi). Sz. Bíró Zoltán: Az „irányított demokrácia” putyini világa. Kornai Já­nos: A közpénzek felhasználásának ér­tékeléséről. Tenigl-Takács László: A tű foka (Plebejus röpirat a szégyenről). G. István László, Szentpály Miklós, Jenei Gyula, Molnár Krisztina Rita versei. La­tor László, Tóth Krisztina, Egressy Zol­tán, Szántó T. Gábor, Bacher Iván pró­zája. Hónaplók, kritikák.

Next