Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)

2011-06-29 / 150. szám

2011. június 29­, szerda | Népszabadság 15 Kultúra Fotó A XX. század magyar fényképtermésének legjava mutatkozik be Londonban Fénnyel rajzolt országimázs R. Hahn Veronika LONDON A múlt év őszén Budapest kincsei, Európai remekművek Leonardótól Schieléig címmel nyílt kiállítás a lon­doni Királyi Művészeti Akadémián, amely aztán a következő hónapok­ban minden túlzás nélkül átütő siker­nek bizonyult. A Szépművészeti Mú­zeum és a Nemzeti Galéria büszkesé­geiből összeállított tárlatot a magyar Európai Uniós elnökség beharangozó­­jának szánták szervezői. Különös vé­letlen, hogy ugyancsak a képzőművé­szet Piccadilly sugárúti fellegvára ad otthont az esemény fináléjának. Ám míg a festészeti-szobrászati bemutat­kozást hirtelen kellett tető alá hoz­ni - miután Liechtenstein hercege a brit hatóságokkal kialakult perpatva­ra miatt lemondta pazar magángyűj­teményének kölcsönzését­­, a Szemta­nú címet viselő magyar fotótárlat meg­szervezése három évvel ezelőtt kezdő­dött meg. A Királyi Akadémián egyébként ritka a fotóművészeti show, mint a fe­hér holló. Mint erre most Sir Nicho­las Grimshaw, az intézmény elnöke emlékeztet, a műfaj legutóbbi jelen­tős prezentációjára az 1839-1989 kö­zötti fejlődés áttekintésekor került sor. Miután „tehetséges fotográfusok szin­te hihetetlenül nagy számban kezdték meg pályafutásukat Magyarországon a huszadik század elején”, nem véletlen, hogy a korábbi történelmi feldolgozás­kor, ugyanúgy, mint most, kitüntetett helyet kapott Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton tevékenysége. Az Akadémia Sackler szárnyában október 2-ig megtekinthető kiállítá­son a Magyarországról kivándorolt és Európában, illetve Amerikában vi­lághírűvé vált művészeken kívül a ha­zai pályát választók is nagy számban szerepelnek, köztük Balogh Rudolf és Escher Károly. Az előbbi már 1914-ben kijelentette: „Szükségünk van a fotog­ráfiára, hogy ki tudjuk fejezni egyedi­ségünket és nemzeti jellegzetességein­ket”. Az 1914 és 1989 közötti termés­ből kiválasztott kétszáz fekete-fehér, részben újonnan, de hagyományos pa­pírra nyomtatott fénykép és további két tucat könyv és más tárgy kitűnő­en érzékelteti, hogyan járultak hozzá a médium fejlődéséhez ezek a zseniális művészek. Az anyag összeállítása Colin Ford­­nak, a bradfordi National Media Mu­seum (Nemzeti Médiamúzeum) fotó­történészének és alapító igazgatójá­nak, illetve Baki Péternek, a kecskemé­ti Magyar Fotográfiai Múzeum direk­torának érdeme. Sir Nicholas kiemel­te azonban a londoni Magyar Kultu­rális Központ és annak igazgatója, Ta­kács Ildikó aktív részvételét is. A kul­turális misszió vezetőjének rövidesen lejár a kiküldetése, így a rendezvény az ő londoni hattyúdala is. Takács Il­dikó lapunknak elmondta, hogy a Ki­rályi Akadémia kezdetben csak az el­sőként említett öt nagyság bemutatá­sában gondolkozott, de később a kurá­torok belátták, hogy érdemes az otthon maradt, illetve a bár kivándorolt, de a nemzetközi színtéren kevésbé befutott fotósoknak is lehetőséget adni. A negy­ven résztvevő a szerteágazó médium számos műfaját képviseli. Láthatók itt Robert Capának a XX. század drámai eseményeit feldolgozó, a fotózsurnaliz­­must képviselő legendás alkotásai és Munkácsi Márton divatfotói. Ezekről a kiállítás egyik rendezője, Sarah Lea a Népszabadságnak kifejtette, hogy ezek úttörő jelentőségűek, amennyiben elő­ször mozdították ki a modelleket a stú­diók világából. André Kertészt, aki ön­magát „örök amatőrnek” tekintette, személyes benyomásait közvetítő, ben­sőséges magyarországi, párizsi és New York-i felvételei képviselik. A rendezők erősen építettek a míto­szokra, többek között a londoni show talán legszélesebb körben ismert alak­ja, a műfajt „újrafogalmazó” Robert Ca­pa gyakran emlegetett szavaira: „Nem elég a tehetség, magyarnak is kell len­ned”. A brit Modern Photography szak­­folyóirat már 1931-ben nyolc magyart sorolt a világ legjobb fotósai közé, köz­tük Kertészt, Moholy-Nagyot és Mun­kácsit. Nemrégiben a jeles amerikai új­ságíró és képszerkesztő, John G. Mor­­ris jegyezte meg, hogy a „fotóművé­szet olyan szakma, mely láthatólag fek­szik a magyarok természetének”. Erről győz meg a tárlat a „magyarországi ma­gyar”, a hosszú időn át korlátozott felté­telek között dolgozó fotósoknak nyúj­tott bizonyítási lehetőséggel. A „mezei” múzeumi látogató számára a reveláció erejével hatnak Escher, Angelo, Pécsi József és Kálmán Kata korai XX. szá­zadi szakmai és klubfotói, vagy Korniss Péter és Kerekes Gábor dokumentaris­­ta felvételei a rendszerváltást megelő­ző korból, amikor az amerikai és euró­pai fotóművészet fejlődéséről szóló hí­rek ugyan elérték és megérintették a magyar művészeket, mégis főleg sa­ját perspektíváikból dolgoztak, kevéssé hagyva befolyásolni magukat a külföl­di tendenciák által. Balogh Rudolf: Pásztor kutyáival, Hortobágy, 1930 forrás: magyar fotográfiai múzeum Posztumusz Radics Béla háromszáz példányban, vinylen Az angyalföldi boogie-man Jávorszky Béla Szilárd Új­abb kötettel bővült R­adics Bé­la posztumusz kiadványainak sora, ráadásul a Dat-Ol’-Boo­­gie-Man-from-Angel-Land ki­zárólag vinyllemezen jelent meg, összesen háromszáz pél­dányban. Alligátor és Tűzke­­rék demofelvételek hallhatók rajta, plusz egy igazi ritkaság: a gitárhős három rock and roll örökzöldet örömzenél az Illés­­együttes tagjaival. Radics Béla (1946-1982) a hozzá kapcsolódó zenekarok (Atlantisz 2, Sakk-Matt, Tau­rus, Tűzkerék) és mítoszok (kül­városi zenész, gitárkirály) révén a magyar rocktörténelem önálló fejezete. Pályafutása szédítő si­kerek és csúfos bukások soroza­ta. Talán ő játszotta a legjobban idehaza a nagyközönség által Ji­­mi Hendrix és a Cream nevével azonosított kemény rhythm and bluest. Az i betűre a pontot még­sem sikerült feltennie, életmű­ve, mondhatni, torzó maradt. S nemcsak azért, mert a siker­telenség elől az italba menekül­ve harminchat évesen távozott közülünk, hanem mert igazából sosem tudott túllépni az elődök árnyékán, a példaképek interp­retálásán. Keményebben fogal­mazva: bámulatos virtuozitása elvétve párosult alkotóerővel. Zenészként, emberként ne­hezen szelídült, tetézte mind­ezt nagyfokú nemtörődömség­gel, így hiába emelte rendsze­resen pajzsra a fővárosi klubok közönsége és „béláztak” miat­ta tízezren az Ifjúsági Parkban („Bélát a pártba, Bélát a kor­mányba!”), progresszívebb for­mációi után alig maradt füllel fogható dokumentum. Miköz­ben a végén odajutott, ahon­nan elindult: abba a bizonyos angyalföldi szoba-konyhába. Az elmúlt húsz évben sokan sokféleképpen próbálták reha­bilitálni, könyvek, filmek ké­szültek róla, van R. B. Kapitány Emlékzenekar és Radics Béla Emléktársaság, utóbbi hat éve felavatta egész alakos bronz­szobrát. Miközben a barátok és tisztelők sorra publikálják tőle a változó minőségben fennma­radt, változó szempontok sze­rint szerkesztett hangzó anya­gokat. Mostanáig hat ilyen kiad­vány látott napvilágot: két, kü­lönböző korszakait kompilá­­ló korong és négy homogénebb koncertanyag. Utóbbiak a gi­tárhős egy-egy zenekarára fó­kuszáltak, így 1968 legprogres­­­szívebb formációjára, a Sakk- Mattra, amelyben Radics - já­tékában, gitárhangzásában­­ elsőként villantotta meg ideha­za, milyen is az „igazi brit szel­lem”. Mivel azonban nem fért bele az ifjúság pártállami képé­be, a tömegkommunikáció sem vett róla tudomást, így 1970- re feloszlatta. Nem járt jobban következő bandájával, a Tűz­­kerékkel sem, amely két dolog miatt lett híres: Magyarorszá­gon először játszott Led Zep­pelin-dalokat, és tagjai közt fo­lyamatos volt a jövés-menés, így elfogadta az új supergroup, a Taurus ajánlatát, amellyel a legközelebb került az országos elismeréshez, és amellyel végre kislemezre vehette első (s mint kiderült, életében utolsó) da­lát, a Zöld csillagot. Majd újjá­alakította a Tűzkereket, amely­nek egyik koncertjét 1978 jú­niusában Iváncsán rögzítette egykori technikusa, Morcz Csa­ba. Radicsék a focivébé döntője idején játszottak, mintegy har­minc lézengő néző előtt, még­is jól hallhatóan feldobva. Vél­hetően azért is, mert a kontrol­ládák mellé helyezett néma Ju­­nosztyon buli közben is követni tudták a meccs alakulását. A mostani, amúgy Kovács Lászlóhoz (Moiras) kötődő ki­advány, a Dat-Ol’-Boogie-Man­­from-Angel-Land tehát a hete­dik a sorban. Indításként ráke­rült a Tűzkerék 1977-es demo­­felvétele, melyen Póka Egon és Döme Dezső kíséretében két rockstandardet és a Királyi ma­dár című saját dalát játssza el. Majd jön egy különleges es­te három különleges pillanata: 1973 áprilisában az Illés-együt­tes klubjában Radics beszállt egy örömzenélésbe. A színpa­don rajta kívül a Szörényi test­vérek, Bródy János és Németh Tamás (Mini) tartózkodott, számos rock and roll standar­det előadtak, Gittinger Tibor, a zenekar legfőbb dokumentá­­tora révén maradt róla élvezhe­tő minőségű felvétel. A lemez B oldalát pedig teljes egészében elfoglalja az Alligátor 1973-as négyszámos demoanyaga. HIRDETÉS

Next