Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)
2011-06-29 / 150. szám
Fotó A XX. század magyar fényképtermésének legjava mutatkozik be Londonban Fénnyel rajzolt országimázs R. Hahn Veronika LONDON A múlt év őszén Budapest kincsei, Európai remekművek Leonardótól Schieléig címmel nyílt kiállítás a londoni Királyi Művészeti Akadémián, amely aztán a következő hónapokban minden túlzás nélkül átütő sikernek bizonyult. A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria büszkeségeiből összeállított tárlatot a magyar Európai Uniós elnökség beharangozójának szánták szervezői. Különös véletlen, hogy ugyancsak a képzőművészet Piccadilly sugárúti fellegvára ad otthont az esemény fináléjának. Ám míg a festészeti-szobrászati bemutatkozást hirtelen kellett tető alá hozni – miután Liechtenstein hercege a brit hatóságokkal kialakult perpatvara miatt lemondta pazar magángyűjteményének kölcsönzését –, a Szemtanú címet viselő magyar fotótárlat megszervezése három évvel ezelőtt kezdődött meg. A Királyi Akadémián egyébként ritka a fotóművészeti show, mint a fehér holló. Mint erre most Sir Nicholas Grimshaw, az intézmény elnöke emlékeztet, a műfaj legutóbbi jelentős prezentációjára az 1839–1989 közötti fejlődés áttekintésekor került sor. Miután „tehetséges fotográfusok szinte hihetetlenül nagy számban kezdték meg pályafutásukat Magyarországon a huszadik század elején”, nem véletlen, hogy a korábbi történelmi feldolgozáskor, ugyanúgy, mint most, kitüntetett helyet kapott Brassaï, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton tevékenysége. Az Akadémia Sackler szárnyában október 2-ig megtekinthető kiállításon a Magyarországról kivándorolt és Európában, illetve Amerikában világhírűvé vált művészeken kívül a hazai pályát választók is nagy számban szerepelnek, köztük Balogh Rudolf és Escher Károly. Az előbbi már 1914-ben kijelentette: „Szükségünk van a fotográfiára, hogy ki tudjuk fejezni egyediségünket és nemzeti jellegzetességeinket”. Az 1914 és 1989 közötti termésből kiválasztott kétszáz fekete-fehér, részben újonnan, de hagyományos papírra nyomtatott fénykép és további két tucat könyv és más tárgy kitűnően érzékelteti, hogyan járultak hozzá a médium fejlődéséhez ezek a zseniális művészek. Az anyag összeállítása Colin Fordnak, a bradfordi National Media Museum (Nemzeti Médiamúzeum) fotótörténészének és alapító igazgatójának, illetve Baki Péternek, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum direktorának érdeme. Sir Nicholas kiemelte azonban a londoni Magyar Kulturális Központ és annak igazgatója, Takács Ildikó aktív részvételét is. A kulturális misszió vezetőjének rövidesen lejár a kiküldetése, így a rendezvény az ő londoni hattyúdala is. Takács Ildikó lapunknak elmondta, hogy a Királyi Akadémia kezdetben csak az elsőként említett öt nagyság bemutatásában gondolkozott, de később a kurátorok belátták, hogy érdemes az otthon maradt, illetve a bár kivándorolt, de a nemzetközi színtéren kevésbé befutott fotósoknak is lehetőséget adni. A negyven résztvevő a szerteágazó médium számos műfaját képviseli. Láthatók itt Robert Capának a XX. század drámai eseményeit feldolgozó, a fotózsurnalizmust képviselő legendás alkotásai és Munkácsi Márton divatfotói. Ezekről a kiállítás egyik rendezője, Sarah Lea a Népszabadságnak kifejtette, hogy ezek úttörő jelentőségűek, amennyiben először mozdították ki a modelleket a stúdiók világából. André Kertészt, aki önmagát „örök amatőrnek” tekintette, személyes benyomásait közvetítő, bensőséges magyarországi, párizsi és New York-i felvételei képviselik. A rendezők erősen építettek a mítoszokra, többek között a londoni show talán legszélesebb körben ismert alakja, a műfajt „újrafogalmazó” Robert Capa gyakran emlegetett szavaira: „Nem elég a tehetség, magyarnak is kell lenned”. A brit Modern Photography szakfolyóirat már 1931-ben nyolc magyart sorolt a világ legjobb fotósai közé, köztük Kertészt, Moholy-Nagyot és Munkácsit. Nemrégiben a jeles amerikai újságíró és képszerkesztő, John G. Morris jegyezte meg, hogy a „fotóművészet olyan szakma, mely láthatólag fekszik a magyarok természetének”. Erről győz meg a tárlat a „magyarországi magyar”, a hosszú időn át korlátozott feltételek között dolgozó fotósoknak nyújtott bizonyítási lehetőséggel. A „mezei” múzeumi látogató számára a reveláció erejével hatnak Escher, Angelo, Pécsi József és Kálmán Kata korai XX. századi szakmai és klubfotói, vagy Korniss Péter és Kerekes Gábor dokumentarista felvételei a rendszerváltást megelőző korból, amikor az amerikai és európai fotóművészet fejlődéséről szóló hírek ugyan elérték és megérintették a magyar művészeket, mégis főleg saját perspektíváikból dolgoztak, kevéssé hagyva befolyásolni magukat a külföldi tendenciák által. Balogh Rudolf: Pásztor kutyáival, Hortobágy, 1930 FORRÁS: MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM Posztumusz Radics Béla háromszáz példányban, vinylen Az angyalföldi boogie-man Jávorszky Béla Szilárd Újabb kötettel bővült Radics Béla posztumusz kiadványainak sora, ráadásul a Dat-Ol’-Boogie-Man-from-Angel-Land kizárólag vinyllemezen jelent meg, összesen háromszáz példányban. Alligátor és Tűzkerék demofelvételek hallhatók rajta, plusz egy igazi ritkaság: a gitárhős három rock and roll örökzöldet örömzenél az Illésegyüttes tagjaival. Radics Béla (1946–1982) a hozzá kapcsolódó zenekarok (Atlantisz 2, Sakk-Matt, Taurus, Tűzkerék) és mítoszok (külvárosi zenész, gitárkirály) révén a magyar rocktörténelem önálló fejezete. Pályafutása szédítő sikerek és csúfos bukások sorozata. Talán ő játszotta a legjobban idehaza a nagyközönség által Jimi Hendrix és a Cream nevével azonosított kemény rhythm and bluest. Az i betűre a pontot mégsem sikerült feltennie, életműve, mondhatni, torzó maradt. S nemcsak azért, mert a sikertelenség elől az italba menekülve harminchat évesen távozott közülünk, hanem mert igazából sosem tudott túllépni az elődök árnyékán, a példaképek interpretálásán. Keményebben fogalmazva: bámulatos virtuozitása elvétve párosult alkotóerővel. Zenészként, emberként nehezen szelídült, tetézte mindezt nagyfokú nemtörődömséggel, így hiába emelte rendszeresen pajzsra a fővárosi klubok közönsége és „béláztak” miatta tízezren az Ifjúsági Parkban („Bélát a pártba, Bélát a kormányba!”), progresszívebb formációi után alig maradt füllel fogható dokumentum. Miközben a végén odajutott, ahonnan elindult: abba a bizonyos angyalföldi szoba-konyhába. Az elmúlt húsz évben sokan sokféleképpen próbálták rehabilitálni, könyvek, filmek készültek róla, van R. B. Kapitány Emlékzenekar és Radics Béla Emléktársaság, utóbbi hat éve felavatta egész alakos bronzszobrát. Miközben a barátok és tisztelők sorra publikálják tőle a változó minőségben fennmaradt, változó szempontok szerint szerkesztett hangzó anyagokat. Mostanáig hat ilyen kiadvány látott napvilágot: két, különböző korszakait kompiláló korong és négy homogénebb koncertanyag. Utóbbiak a gitárhős egy-egy zenekarára fókuszáltak, így 1968 legprogreszszívebb formációjára, a Sakk-Mattra, amelyben Radics – játékában, gitárhangzásában – elsőként villantotta meg idehaza, milyen is az „igazi brit szellem”. Mivel azonban nem fért bele az ifjúság pártállami képébe, a tömegkommunikáció sem vett róla tudomást, így 1970-re feloszlatta. Nem járt jobban következő bandájával, a Tűzkerékkel sem, amely két dolog miatt lett híres: Magyarországon először játszott Led Zeppelin-dalokat, és tagjai közt folyamatos volt a jövés-menés. Így elfogadta az új supergroup, a Taurus ajánlatát, amellyel a legközelebb került az országos elismeréshez, és amellyel végre kislemezre vehette első (s mint kiderült, életében utolsó) dalát, a Zöld csillagot. Majd újjáalakította a Tűzkereket, amelynek egyik koncertjét 1978 júniusában Iváncsán rögzítette egykori technikusa, Morcz Csaba. Radicsék a focivébé döntője idején játszottak, mintegy harminc lézengő néző előtt, mégis jól hallhatóan feldobva. Vélhetően azért is, mert a kontrolládák mellé helyezett néma Junosztyon buli közben is követni tudták a meccs alakulását. A mostani, amúgy Kovács Lászlóhoz (Moiras) kötődő kiadvány, a Cat-Ol’-Boogie-Manfrom-Angel-Land tehát a hetedik a sorban. Indításként rákerült a Tűzkerék 1977-es demofelvétele, melyen Póka Egon és Döme Dezső kíséretében két rockstandardet és a Királyi madár című saját dalát játssza el. Majd jön egy különleges este három különleges pillanata: 1973 áprilisában az Illés-együttes klubjában Radics beszállt egy örömzenélésbe. A színpadon rajta kívül a Szörényi testvérek, Bródy János és Németh Tamás (Mini) tartózkodott, számos rock and roll standardet előadtak, Gittinger Tibor, a zenekar legfőbb dokumentátora révén maradt róla élvezhető minőségű felvétel. A lemez B oldalát pedig teljes egészében elfoglalja az Alligátor 1973-as négyszámos demoanyaga. 2011. június 29., szerda | Népszabadság 15 Kultúra HIRDETÉS Ha most egy rokona, barátja, ismerőse is előfizet a Népszabadságra, mindkettejük előfizetési díjából 50% kedvezményt adunk. További részletek: 06-1-29-29 542 vagy www.nol.hu/akcio Megduplázva július 31-ig mindkét előfizetésre! 50% Tetszettek volna előfizetni!