Népszabadság, 2012. január (70. évfolyam, 1-26. szám)

2012-01-07 / 6. szám

2012. január 7­, szombat | Népszabadság 9 Hétvége Replika. Nemcsak a választ, a visszavágást jelenti a párbeszéd­ben. Van másik értelme is színházi berkekben. Afféle másolat, amely egy eredeti előadást reprodukál. Amihez minden szerzői jogot megvásárolnak, nemcsak a szöveg, a zene, de a rendezés, a koreográfia, a díszlet, a kosztüm jogát is. S maguk az alkotók valósítják meg csapatostul. BOGÁCSI ERZSÉBET­ em kell repülőre szállnia, Lon­donba utaznia, valutát költe­nie drága színházjegyre. Mégis láthat olyan előadást, amilyet a West Enden játszanak. Csu­pán a Révai utcába, a Centrál Színházba kell ellátogatnia! Akár hirdet­hetnék így is az Egy nyári éj mosolya című előadást, amelyre hangzatos csalogató nél­kül is seregük a közönség. Könnyű belátni, milyen csemegéhez jut a néző, ha a színhá­zi kínálatban „importra” is bukkanhat. Ám hosszadalmas, olykor rögös az út, amely egy replika bemutatójához vezet. Egy vigasztalanul esős londoni napon a magyar színidirektor becsöngetett an­nak a producernek ajtaján, akinek a nevé­hez fűződik a szóban forgó musical 2008- as bemutatója a Menier Chocolate Facto­­ryban, az angol főváros egyik legjelesebb művészszínházában (ahonnan csakhamar átkerült az előadás a West Endre, majd a Broadwayre). Ez a találkozás váltotta a „borút derűre”. De nem egykönnyen ju­tott el odáig. A Centrál Színház igazgatója, Puskás Tamás még 2009 tavaszán látta az előadást, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Stephen Sondheim, aki a musical ko­molyzenei kvalitású jelessége, és mint Tre­vor Nunn, akinek a pályája a Royal Sha­kespeare Company, majd a Royal Natio­nal Theatre éléről, Shakespeare-rendezé­­sektől kanyarodott e műfaj közelébe. Pus­kás azonmód lépett is az előadás megvé­telének érdekében, de egyetlen válaszle­vél sem érkezett. Majd végre telefonon be­széltek, de az angol félnek alig rémlett, mi­ről is van szó. Csak amikor már egymással szemben ültek, mintha akkor hitték volna el: van egy színház Budapesten, amelyik komolyan gondolja, hogy átültesse, meg­vegye az előadást, mindenestül. 2010 tava­szától vettek lendületet a tárgyalások. A szigetországba nem szokott érkez­ni hasonló ajánlat honunkból. Arra még akadnak példák, hogy külföldi vendégren­dezőt hívunk, de nem vásárolunk előadá­sokat „tokkal-vonóval”. Az is kivételes, hogy magyar színház úgy vegyen meg rendezést, hogy más díszletben, más kosztümökben valósítsa meg, mint ahogy történt a Vámpí­rok bálja esetében, amelyet ötödfél eszten­deje minálunk is Roman Polanski színre vi­. Arra még akad­nak példák, hogy külföldi vendég­rendezőt hívunk, de nem vásáro­lunk előadásokat „tokkal-vonó­­val”. Az is kivéte­les, hogy magyar színház úgy ve­gyen meg rende­zést, hogy más díszletben, más kosztümökben valósítsa meg, telében játszanak. Vannak musicalek, ame­lyek szerzői jogához nem is lehet másképp jutni, csakis az ősbemutató komplett „cso­magjában”. (Privilégiumnak tekinthető pél­dául, hogy a Madách Színház a saját elgon­dolása szerint játszhatná Webber műveit.) Mégis van egy teátrum Budapesten, ahol a replika korántsem ritkaság. Ez az Operaház, pontosabban szólva a Magyar Nemzeti Balett. Ilyen előadásban látni A rosszul őrzött lányt, a Karamazov testvé­reket, így mutatták be a Liszt Ferenc ze­néjére született, magyar vonatkozások­ban gazdag Mayerlinget is, amelyet ter­veznek újra megvenni. Az eredeti bemuta­tó 1978-ban, a Royal Balint társulatával, a londoni Covent Gardenben volt, ahol a da­rab mindmáig repertoáron van, az idesto­va két évtizede elhunyt Sir Kenneth Mac­Millan koreográfiájával. E nagy hírű mű­vész koreografálta a Manont, a Massenet zenéjére megálmodott balettet is, amelyet szintén műsorra tűznének minálunk, még­pedig ez évadban. Lehetséges ez? Hiszen a Centrál Színház igazgatójának bő két esztendejébe telt, mi­re a replikát tető alá hozta. Csakhogy a Ma­gyar Állami Operaháznak más a státusza a világ szemében. Tudják, hogy ez az egyetlen magyar színház, amelyik klasszikus balett­­repertoárral rendelkezik. E műfajnak zász­lóshajója, amellyel nemzetközi vizeken is számolnak. Van presztízse annak, hogy egy koreográfus munkássága itt is megjelen­jen, ez már tárgyalási alap. S az ősszel meg­bízott balettigazgatónak, Solymosi Tamás­nak nem kell visszhangtalan leveleket kül­dözgetnie. Mint virágjárt balettművészt, aki táncolt a New York-i Metropolitanben és a moszkvai Bolsojban, fellépett Japánban és Ausztráliában, évadokat töltött Bécsben és Amszterdamban, jól ismerik Londonban is. Csak felhívta MacMillan özvegyének, jog­örökösének mobilját, aki maga is látta a szó­ban forgó koreográfiák főszerepében. Rémületes volt, amikor a szereplőválo­gatásnál pár száz jelentkező tódult a kicsi Centrál Színházba. Pedig a követelmények voltaképp kizárták azokat az önjelölteket, akik a kereskedelmi csatornák tehetségku­tatóit boldogítják: a kiírás meghatározta, melyik szerep milyen hangterjedelmet kí­ván, a legfelső, illetve a legalsó hangjegyig. És nemcsak egy szabadon választott szám­mal kellett előállni, de a kívánt szerephez tartozó dallal is, amelyhez a jelentkezők megkapták a kottát. Bár csakis szakma­beliek vállalkoztak a castingra, az első ros­tán tömegesen hullottak ki. Mire az ango­lok megérkeztek, szerepenként legfeljebb tíz-egynéhányan maradtak versenyben. A második rosta után már körvonalazódott a szereposztás. Nem új keletű gond, hogy országos hiány van azokból az ötvenes, mégis erejük teljé­ben lévő színészekből, akik vállukra tudnak venni főszerepeket. Különösen, ha nem­csak prózával, de énekesi feladattal is meg kell birkózniuk. Sokáig nem találtak alkal­mas jelöltet az egyik kulcsszerepre, az idő­södő, de a szerelmi ,körtáncban” részt ve­vő Fredrik szerepére. Mindenkit megkeres­tek, aki szóba jöhetett - Kulka Jánost, Rátó­­ti Zoltánt, Szervét Tibort -, de ők elfoglaltak voltak. Egy újabb sikertelen nap estéjén az igazgató a hóna alá csapta a kottákat, és be­toppant Gergely Róberthez, hogy másnapra tanulja meg a dalt, mert harmadnap elő kell adnia az angoloknak, akik azután hazautaz­nak. Ha nincs Fredrik, akkor nincs bemuta­tó sem. De meglett, az utolsó percben. Szigorú feltételeket sejtet egy operahá­zi példa is. Történt, hogy a külföldi koreog­ráfus egy primabalerinát nem engedett premierre. Rendszerint egy női és egy fér­fi balettórán mérik fel a százfős együttest, választják ki a szólistákat, de fenntartják a változtatás jogát. Kőkemény, másfél hó­napnyi próbamunka után is lecserélhet­nek bárkit a második vagy harmadik sze­reposztással. A próbák menete nem külön­bözik attól, amikor a társulat magyar alko­tókkal dolgozik, de gyorsabban lehet ha­ladni. Például az eredeti előadás felvételé­ről a táncos esténként is tanulhatja a fel­adatát. De persze jön az úgynevezett koreo­­lógus, aki egy - a lépéseket táncírással le­jegyző - könyvből fel is olvassa teendőket. Olajozottan zajlik a betanítás, a tisztázás, immár a betanító balettmesterek vezetésé­vel. Nincsenek nyelvi nehézségek, a balett francia nyelvű szótárát betéve tudja min­denki. Alig kell az instrukciókban kiegészí­teni az olyan szakszavakat, mint „plié”, „je­­té” vagy éppen „grand jeté”, „balancé”. Ha van eltérés a próbamunkában, az Solymo­si Tamás elmondása szerint inkább a nem­zeti sajátosságokból fakad. A klasszikus orosz balettben ott lappang a régi orosz iskola. A nagy ugrások, a nagy emelések, a bravúros forgások. Ez a nagy térből ered: nemcsak a Bolsojban gigan­tikus a színpad, az oroszok hatalmas szín­házakat építettek minden nagyvárosban. A táncos nekifut, szinte a takarásból, és olyan óriásit ugrik, amilyet csak bír. S a közönsé­gük is az ilyet honorálja. Más az ízlése az an­gol balettnek, amelyet eleve kisebb színpa­dokra gondoltak el. Inkább a mozdulatok precizitása, finomsága dominál. A különb­ség szembeszökő. Ha angol koreográfus ér­kezik, e stílusban lubickol, ezt követeli meg. Másképp kezdődött és másképp fejező­dött be az Egy nyári éj mosolyának próba­időszaka, mint amilyenhez szoktak a ma­gyar színészek. Az olvasópróba hasonlított egy ismerkedési esthez: sós süteményt ro­pogtattak, beszélgettek, megnézték Ing­mar Bergman filmjét, amelynek nyomán a Sondheim-musical készült. De nemcsak „buli” volt, felolvasták a textust is, amit vi­szont már ismertek. Mert a magyar ren­dezőkkel szemben az angolok elvárták, ki­ki otthonos legyen a szerepében. (Angliá­ban a teljes szövegtudást is megkívánták volna). A tolmáccsal segített munkában a legnagyobb, izzasztó különbség a főpróba­héten köszöntött be. Más volt a szisztéma, mint a magyar színházakban, ahol délelőt­tönként részpróbák vannak, esténként pe­dig egyben megy le a színjáték. Az angolok e próbaszakasz első napján elkezdik az el­ső pár perccel, ezt viszont addig nyúzzák­­ismétlik, míg tökéletesre nem kalapálják, díszletben, jelmezben, fényben, hangosí­tásban. Majd hozzáteszik a következő per­ceket, másnap a rákövetkezőket. S így to­vább a nyilvános főpróbáig, amikor az elő­adást a közönség előtt játsszák le. Ez ag­gasztóan kockázatos magyar szemmel. Rá­adásul mindenkitől napi tizenkét órányi „vigyázzállást” követel. Mindezt nem Trevor Nunn „vezényel­te le”. Az érdemi tárgyalások elején még le­begtették a választ, hogy a neves rendező vállalja-e feladatot, ám kiderült, hogy ek­koriban egy történelmi dráma rendezése foglalta le. Talán nem is futotta volna a ho­noráriumára az előadás költségvetéséből, amelyet a színház gazdasági vezetése több­­évadnyi munkával kerekített nagyobb­ra, mint egy átlagos bemutatóét. (Bár az angol szakemberek semmivel sem voltak drágábbak, mint az itthoniak.) Végül is a megvásárolt „szellemi terméket” a betaní­tó rendezőre, nevezetesen Tom Littlerre bízták, ez nem ismeretlen metódus a rep­likáknál. Alighanem a Trevor Nunn-i mi­nőség pontosabban jelent volna meg, ha a szándékait ő maga tolmácsolja, de Littler is megfelelt a bizalomnak. Nem ragaszkodott görcsösen minden apró mozzanathoz. Ha­gyott időt, hogy a színészek ízlelgessék sze­repüket, megtalálják a helyüket, aminek meglett a nyeresége. A legjobb példa erre Puskás Tamás szerint Törőcsik Mari alakí­tása az egykori kurtizánból grófnévá emel­kedett Mme Amfeldt szerepében. Nem kis egyéniség, Angela Lansbury játszotta kül­honban, aki Puskás Tamás szerint egy szin­te zsarnoki, mindig győztes, konok öreg­asszonyt formált. Ugyanazokat a szavakat mondja, ugyanolyan kerekes székben fog­lal helyet a színen Törőcsik Mari, mégis más. Bölcsesség, gazdag tapasztalat sugár­zik belőle, mi több, pajkos erotika és külö­nös báj. A replika ugyan másolat, de nem élettelen kopírozás. A színészek töltik meg lélekkel. Színházi import a szigetországból Szerelmi körtánc az Egy nyári éj mosolyában FOTÓ: SÁROSPATAKI GYÖRGYI

Next