Népszabadság, 2012. április (70. évfolyam, 78-101. szám)
2012-04-21 / 94. szám
14 Népszabadság 2012. április 21., szombat Kultúra - Könyvszemle Dumas és a szabadkőművesek Umberto Eco: A prágai temető Európa, 480 oldal, 3500 forint Nem számmisztika, hanem statisztika, bár ezt Umberto Ecónál soha nem lehet tudni, mindenesetre tény, hogy az idén nyolcvanéves író hatodik regénye az első megjelenésének harmincadik évfordulóján látott napvilágot - talán ez is az oka annak, hogy afféle új A rózsa neveként is emlegették. Azonban, ha már ragaszkodunk az összehasonlítgatásokhoz, A prágai temetőt én inkább elsősorban Eco egy másik művével, A Foucault-ingával rokonítanám. Legalábbis a témáját tekintve mindenképpen. Új könyvében Umberto Eco a saját receptjét követi. A Foucault-inga az összeesküvés-elméletek leleplezéséről szól, még akkor is, ha az olvasói között esetleg akadnak olyanok, aki komolyan veszik azt, amit az író paródiának szánt. A prágai temető ugyanezt az utat járja - a templomos lovagok (mint minden összeesküvés-elmélet kiindulópontja) már csak utalásként vannak jelen, a terep ellenben a korábbinál veszélyesebbnek tűnik: az első olasz kiadás után megjelent kritikák némelyike arra hívta fel a figyelmet, hogy az antiszemitizmust nem lehet egy antiszemita bőrébe bújva leleplezni. Kétségtelen, hogy a könyvben a modern kori zsidógyűlöletre és annak gyökereire különös hangsúly esik, ugyanakkor legalább ekkora szerep jut például a szabadkőművességnek is, amelyről egyébként az egyik szereplő holtbiztos értesülésként közli, hogy az egészet, úgy, ahogy van, a jezsuiták találták ki. A főszereplő Simonini (akit jelleme és nézetei okán nehéz volna főhősként aposztrofálni) pedig a Joseph Balsamo című (magyarul Egy orvos feljegyzéseiként is ismert) Dumas-regény nyomán arról elmélkedik, hogy „ki tudja, hányan és hányan hiszik még ezen a világon, hogy összeesküvés fenyegeti őket. íme, itt egy forma, tetszés szerint tölthető ki tartalommal, ahány ház, annyi összeesküvés”. A regény fő szála Simonini 1897 márciusában megkezdett naplója, vagyis inkább emlékirata, hiszen a főszereplő nem csupán a jelenéről ír, hanem arról is beszámol, hogy miként lett belőle notórius gyűlölködő. Legalábbis az eseménytörténetet tekintve, lévén, hogy a lelki és az egyéb indítékokra nem derül egyértelműen fény, ami némi hiányérzetet kelt. Ez a kifacsart lelkületű és gondolkodású, meghasonlott, kisstílű kalandor ugyanis nem csupán a zsidókat gyűlöli - kétségkívül őket a legmegveszekedettebben -, hanem rajtuk kívül a szabadkőműveseket, a jezsuitákat és a nőket épp úgy, mint mondjuk a németeket. (A felsorolás korántsem teljes.) Olaszból felnőtt korára franciává lett, mivel saját tálján mivoltát sem volt képes elviselni. („Piemontiként / mert annak születtem / úgy éreztem, kicsinyes torzképe vagyok csupán a galloknak.”) Pályafutását közokirathamisítóként kezdte, később besúgó és ügynök lett belőle, emlékirataiban pedig - némi képzavarral élve - olyan hatalmas tablót fest a XIX. századról, hogy arra Freud, Dumas, Leo Taxis és Garibaldi mellett a Dreyfusügy és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve éppúgy ráfér, mint mondjuk a párizsi kommün. A regény címe ellenére azonban Prágába nem jutunk el Simoninivel, az ottani zsidó temető az antiszemita összeesküvés-elméletek egyik fontos alapköveként jelenik meg a könyvben. Nem mellesleg Dumas a személyes jelenléten túl mint megidézett író is gyakran előtérbe kerül, olyannyira, hogy időnként úgy tűnik, mintha az ő keze alól került volna ki a több országon és évtizeden átívelő fordulatos kalandok sorozata - sőt, a fejezetek ritmusa is a korabeli folytatásos feuilleton-regények szisztémáját követi. A főszereplő mellett két másik narrátor is bele-beleszól a történetbe: az egyik a titokzatos Dalia Piccola abbé, akinek pontos kilétét a regény majdani olvasóinak érdekében most nem fedjük fel, és akivel Simonini az események értelmezését és pontosságát tekintve rendre vitába keveredik, miután az abbé beleír a pitiáner kalandor emlékirataiba. Kettejük diskurzusát egészíti ki, illetve magyarázza az egyes szám harmadik személyben megszólaló jelenkori Elbeszélő. Umberto Eco legújabb regénye tulajdonképpen szintetizál: témája A Foucault-ingát, kalandos fordulatai A rózsa nevét idézik; ahogyan pedig a Loana királynő titokzatos tüze esetében, úgy ebben a könyvben is fontos szerep jut a képeknek is: a javarészt az író gyűjteményéből való rajzok olyanná teszik a kötetet, mintha egy XIX. századi regényt vennénk a kezünkbe. Ugyanakkor - amint azt a véres múlt évszázad bizonyította - sajnos öröknek bizonyuló témákról szól. Kétségkívül nem könnyű olvasmány: nagyon oda kell figyelni rá, hogy észrevegyük minden finomságát és rétegét, és megtaláljuk a gazdagon burjánzó mondatokban és a megannyi leírásban a rejtett utalásokat, kiszólásokat. De megéri a fáradságot. Időnkénti túláradásai mellett Eco lebilincselő regényt írt, amely ezúttal is Barna Imre kiváló fordításában kerül a magyar olvasó elé. Benedek Szabolcs Umberto Eco fotó: Kovács bence A menekülés útlevele Janne Teller: Ha háború lenne nálunk Scolar, 55 oldal, 1490 forint A könyv eredeti változata 2001- ben keletkezett, és a címben a „nálunk” helyett „Skandináviában” szerepelt, hiszen a dán írónő az északi országok bevándorlók ügyében tanúsított struccpolitikája miatt ragadott tollat. Osztrák és német menekültek leszármazottjaként Janne Téliéit mindig is foglalkoztatta a gondolat, hogy az ember bármikor földönfutóvá válhat, egy pillanat alatt megszűnhet körülöttünk minden, amiről addig azt hittük, hogy az életünk elengedhetetlen része, ráadásul tőlünk független külső körülmények miatt, amelyekre nincs ráhatásunk. A dánok nagy része nem tud azonosulni ezzel a gondolattal, hiszen a jóléti társadalom nyújtotta biztonságban nincs szükségük rá, hogy ilyen felesleges problémákon törjék a fejüket. Az írónő szavait idézve: „Legtöbbjüknek körülbelül annyira életszerű elképzelni, hogy akár ők is menekültekké válhatnak, mintha azt mondanánk, hogy egyszer talán a Marsra költöznek.” Pontosan ez indokolta azt az írói döntést, hogy nem a Dániába érkező bevándorlók szemszögéből rajzolja meg a képzeletbeli háborút a skandináv országok között, hanem a dánokéból, akik arra kényszerülnek, hogy meneküljenek, és egy idegen országban telepedjenek le. Teller azonban nem hagyta abba az írói munkát a könyv befejezése után, hanem minden egyes fordításnál átírja az eredeti szöveget az adott ország történelmének és geopolitikai adottságainak megfelelően, Így aztán a magyarországi megjelenésre adaptált változatot is ő maga fogalmazta át úgy, hogy olyan sztereotípiákra épüljön, amelyek alapján sokkal elképzelhetőbb és hihetőbb az alaptörténet, ugyanakkor nem szítanak belső vagy külső konfliktusokat. Így született meg a magyar változat, amelyben az Európai Unió képzelt összeomlása után országunk Ausztriával háborúzik, méghozzá a szlovén tengerpart megszerzéséért. Olyan irrealitás ez, amelybe azért nem esik nehezünkre belegondolni, főleg a „Tengerpartot Magyarországnak” mozgalom radikális és szélsőséges kommunikációja miatt, mert ez minden olyan ország számára fájóan ismerős lehet, ahol valaha diktatúra volt. A könyvet két kérdés foglalja keretbe: „Ha háború lenne Magyarországon, hova mennél?” gondolatától indulva jutunk el a „...minden egyes nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?”-ig, miközben bejárjuk a hontalanság minden nehézségét és borzalmát. A folyamatot, melynek során a családok elvesztik minden emberi mivoltukat, és puszta számokká redukálódnak: öt menekült, akit egyetlen ország sem fogad be könnyedén, hiszen sokan vannak, nem beszélik a nyelvet, ráadásul semmit sem tudnak az adott hely kulturális szabályairól és hagyományairól. A tervek, álmok, remények egyetlen perc alatt foszlanak semmivé, és a jó adottságokkal rendelkező fiatal számára is vonzó alternatívává válik az utcai süteményárulás az egyetem helyett, hiszen meg kell élni valahogy. Ideiglenesen. Amíg vége nem lesz a háborúnak, és nem mehetnek haza mindannyian. Aztán a rövid ideig tartó menekültstátus hosszú évekre nyúlik, letelepedési engedéllyel és állandó lakcímmel, a hazatérésről pedig már nem esik szó többé, hiszen a következő generáció már az új helyre születik, az új nyelv az első nyelvük, az új kultúra az otthonos számukra. Janne Teller kivételes hitelességgel ábrázolja ebben a rövidke kötetben a magát otthon sehol nem érző ember lelki vívódásait, aki elveszett valahol az országhatárok között, és állandó honvággyal a szívében él, akár visszatér szülőföldjére, ahol árulónak tartják a hajdani menekülés miatt, akár marad az új otthonában, amelyből sosem lesz itthon. Írói stílusa mentes mindenféle sallangtól, nyersen és pontosan fogalmaz, sokat kérdez és fájdalmas őszinteséggel sorolja állításait. A skandináv irodalom bővelkedik a politikailag erősen elkötelezett irodalmi művekben az utóbbi évtizedben, és az egymással nem törődő, elidegenedett társadalomban élő embertípus sem új téma az északi országok könyveiben. Teller azonban egyedülálló művet hozott létre. A magyar kiadás megtartotta a könyv eredeti külsejét, Helle Vibeke Jensen különleges illusztrációi és az útlevélre hasonlító forma egyedi megjelenést kölcsönöz a füzetnek, ami akár a farzsebünkben is elfér. Weyer Szilvia fordítása pedig hűen adja vissza Janne Teller szikár nyelvi világát. Erdész Ágnes A Nem Angyala Marquis de Sade: Börtönévek Qadmon, 280 oldal, 3190 forint Van valami riasztó, sőt kifejezetten erkölcstelen abban, amikor valaki, úgymond, „őszintén beszél”. Az ilyesmi beszéd tulajdonosa mintha tagadná legfőbb feladatát: a magányt, és valamiféle közösség felé nyújtózna - tehát szemtanúk felé... Jelen kötet főszereplőjét - már amennyiben sikerül lokalizálnunk a szinte minden tekintetben széttartó írások között valakit egyáltalán, márpedig nem sikerül - ezzel a bűnnel nem igazán lehet vádolni. Ebben teljesen ártatlan. Néha kísértésbe esik ugyan, ám ilyenkor mintha maga a Nem Angyala vigyázna rá, vonná magához, mi több: ott van vele mindig, elkíséri egészen az „utolsó” pillanatig (a börtönhalálig). „Sade márki minden régi és új rezsim alatt börtönben ült: vagy lefogták, vagy nem engedték ki.” - mondja Kovács Ilona, a kötet fordítója az utószóban. Valóban, Sade végig megmaradó, óriási ellentmondásossága olyan mértékben, szinte látványszerűen „az, ami” - hogy az ember akaratlanul is leveszi róla a szemét, és a szinte teljes életét keretező falakra irányítja... Talán a kötet főszerepét nem is ő, hanem a „misztikus falak” játsszák, és így a (megválaszolhatatlan) kérdés - kivel állunk szemben? - nem is annyira rá, mint inkább ezekre a falakra irányul? (A kötet borítóján lévő apró képen mindenesetre a Bastille hatalmas, elemésztő, szigorú mesternek tűnik - nem a közhelyes, könnycsalogató értelemben, hanem ténylegesen, mondhatni formailag.) „Nagy Isten, mikor engednek ki ebből a sírgödörből, ahová élve temettek el? Semmi sem fogható az én sorsom szörnyűségéhez. (...) Csak a könnyeim és a jajgatásaim szólnak értem, de nincs senki, aki meghallaná...” A fal, amely jelenleg tehát nem (csak) mint „bezáró mozdulat” vagy büntetés működik, hanem mint a Nem ápoló és érlelő közege, tehát éppenséggel nem bezár, hanem nagy erővel megnyit a „megszentelődés” eszközévé válik. Nemcsak akkor „lök vissza” ugyanis, amikor a dolog mintegy „jogos” lenne, hanem akkor is, amikor „nem jogos”, azzá a lendületes közeggé válik, amiben az egyébként csak alig-alig észlelhető veszélyek is nagy finomsággal elkerülhetővé válnak. Beavatássá, a Nem magasiskolájává: „Egészen groteszk, hogy a forradalom alatt is bezárták és le akarták fejezni.” - így az utószó. Groteszk vagy éppen gondviselésszerű. Mindenesetre Sade „mindvégig gátlástalanul szimulált és lódított, de majdnem ezekkel a taktikai hazugságokkal egy időben (...) rögtön le is rombolta szerepjátszása minden eredményét.” A Nem bizonyos értelemben a folytonos mozgásra mondott igen - hiszen ha nem így válaszolok az időre, akkor elfáradok, az idő pedig visszasiet hozzám, simogatni és ringatni kezd - és fennáll a veszélye, hogy a végén még a legnagyobb igenbe csalogat... A nem éppen attól Nem, hogy önmaga folytonos és szükségszerű elhasználódásának - belső, bűnös hajlamának az Igenre - nagy éberséggel igyekszik ellenállni: ha az ember csak „áll, mint holmi igazság”, úgy egészen biztosan elveszítette magát. Elringatta és felfalta az Igen. Mindennek elkerülése persze „embernek lehetetlen” - Sade azonban, ahogy fentebb elhangzott, talán nem volt egyedül... A kötet egyik meglepőinek tűnő darabja az „Esti ima”. Ez a meglepetés azonban az első sorok után gyorsan elpárolog, amikor a szöveg természetesen (itt is) „káromkodásba és Istengyalázásba” csap át... A Nem végül a centrum iránti gyűlöletben látszik megtalálni önnön centrumát, valahol az Én szenvedélyes igenlése és totális feladása között (de nem „középen”), a gyönyörűségesen puszta (de „egyáltalán nem fontos”) meglétben, leginkább a testben... Amihez (legesleg)végül természetesen nem a szellem különböző leleményei - például „a kőrisbogárpor szerelmi gerjesztő és anális, szélkeltő hatásainak kikísérletezése” - által, tehát mintegy programszerűen jut el és kötődik, hanem mindenféle lecsupaszított „kényszerekben”. Minden a testből indul ki, még ha úgyszólván „teljesen szelleminek” tűnik is, hiszen éppen a szellem által célzott újabb és újabb alakulásokban, ezek sürgető „szükségességében” derülhet ki a legerőteljesebben, hogy minden zuhan, hogy mindennek „fizikai súlya” van - a „kényszerek” itt tehát az igazi „szentségek”... Végeredményben a mániákus rendszerességgel végzett önkielégítés mérhetetlenül nagyobb és maradandóbb „mű”, mint a szellem legnagyobb műve... A dolog „minősége” mindenesetre vélhetően ott derül ki, ahol megválaszoljuk a kérdést: vannak-e végső soron mindennek szemtanúi? A „Sade” sikerét jelző válasz pedig, amint talán már a könyvborító is jelzi, így hangzik: nem, nem igazán... Kemenes Tamás Sí______