Népszabadság, 2012. április (70. évfolyam, 78-101. szám)
2012-04-25 / 97. szám
2012. április 25., szerda | Népszabadság 15 Kultúra Két szinten KIÁLLÍTÁS Rózsa Gyula Tihanyi Lajos Kogart Ház Noha lassan negyven éve volt a nagy emlékkiállítása, Tihanyi Lajost nem kell most újra felfedezni. Tavaly tavalyelőtt főszereplője volt ő a pécsipesti Nyolcak-kiállításoknak, amely csúcsprodukciók korántsem egyenlő teljesítményekből álltak össze. Volt aki kimondta akkor, volt aki csak óvatosan gondolta, de látta, hogy a legendás csoportból lépten-nyomon kiemelkedett két festőtalentum, Tihanyi és Berény. Az új emlékkiállításon mindez ellenőrizhető. Az időrendet követő válogatás az ördög tudja, hol tanult festő korai, nagybányai, de nem nagybányaias és párizsi, nagyon is párizsias korai műveitől az utolsó absztrakt képekig követi a pályát, benne azt a hatalmas ívet, amely tizennyolcig, az aktivizmusig vezet. Már a kilencszáznyolcas Szobabelső olyan feszültségeket sejtet, vadul zöld falaknak, vörös ágyterítőnek és ádáz sárga padlócsíkoknak olyan elevenségét, amelyet az erőszakos, túlzó perspektíva alig tud, alig akar megfegyelmezni. Igaz, ekkor még a józan kontúrok, a körbekeretezett formák a lüktetést némileg visszafogják, akárcsak a nagybányai tetők állítólag kékjeit vagy liláit, a tornyok harsányvöröseit ugyanakkor a városrészleteken. Nem úgy a még mindig nagybányai hidak, patakok és erdőrészletek képei egy évvel később. Tihanyi még mindig csak huszonnégy éves kilencszázkilencben, amikor olyan kompozíciós bravúr kerül ki a kezei közül, mint a két címe van, ez a megkülönböztetőbb Tájkép híddal. Amelyen az utak-terek-házfalak sárgavörösen izzanak, a tetők rétek, és a hatalmas jegenyék feketés, dühödt zöldeket bocsátanak a verőfénybe, s amelyen az ívbe feszülő hídácsolat, a kiterülő lapos tér meg néhány féltető ferde síkja hatalmas egyensúlyt teremt. A Nyolcak első fellépésének esztendejében vagyunk, és a második legfiatalabb tag áradó komplementereivel, merész képkivágásaival, következetes formakoncentrációival megoldja a maga számára a konstruktív meg/vagy expresszív dilemmáját. Ehhez jön lélektan, emberismeret és kíméletlenség. Már az aktképeken, ezeken a kőtömb kebleket és éles öleket monumentálissá tevő kompozíciókon modulálja valami futó komiszság az erotikát, a szeretetet és az erőt, ám mindez igazán Tihanyi nagy műfajában, a portréban lesz leplezetlen. Elsősorban önmagához kíméletlen. A kubizmustól átvett geometriát szögletesre szerkesztett furcsa szemöldökök, az analízist formák és jellemek feltárására alkalmas állak, a talán futurista eredetű síkmetszéseket agresszív ingek és agresszív mellények hitelesítésére alkalmazza, és hasonlóan bánik el a modelljeivel is. Mindazonáltal: Bölöni, Fülep és a többiek arcképei nem karikatúrák és nem stílusegyvelegek. Talán Bölöni György az első, aki tizennyolcban visszautasít korábbi analógiás kedvű méltatásokat, s felismeri, hogy ez a piktúra egységes. Olyannak látja, mint az utókor: a legkülönfélébb korkínálatot integráló, különleges egyéniség által megteremtett, hatalmasan önálló festészetnek. Mai tudásunkkal: aktivistának. Tihanyi aktivizmusa nem tizennyolcban kezdődik, amikor a Ma megrendezi az önálló kiállítását, a Tihanyi-képek aktivisták már korábban, még Kassák mozgalmának megindulása előtt. Kivált a csendéletek. A drapériák, amelyek a példakép Cézanne-okhoz képest tektonikus gyűrődéseket és fenyegető sziklaormokat produkálnak, az edények, amelyek elmozdíthatatlan súlyúak vagy kráteresen kitárulnak, az a fenyegető távlat, amellyel a békés látvány a néző felé kizuhanni készül. Ezek a feszültségek válnak formálissá, majd simulnak dekoratívvá az életmű második szakaszában, itt a jól szerkesztett kiállítás második emeletén. Hogy a Tanácsköztársaság megbuktatása után talajt, hazát és eszményeket vesztett festő első modernista próbálkozásai nem meggyőzőek, az nem meglepő, válsághelyzetbe űzött kortársai között ez gyakori. Ám a párizsi Tihanyi nonfiguratív képei később is rutinszerűek, békések és eklektikusak. Elég a harminckettes Nagy kompozíció sűrített szürrealizmusát és a harminchármas Nagyobb vörös kék pőre drámáját, ezt a két, valóban erős vásznat a többi, változó stílusú és teljességű továbbiakkal összehasonlítani, hogy a fájdalmas különbség kitessék. És nem is kell visszamenni az előző emeletre, hogy a pályafordulatot a magyar história súlyos veszteségei közé felírhassuk. Debrecen Az új tudósgeneráció a netre ment, és harcra kész Bölcsészgerillák támadása Kácsor Zsolt A KULTOR - KULTműhelyek című országos konferencia egyik központi kérdése az volt, hogy a nyomtatott formában megjelenő, nagytekintélyű irodalmi műhelyek világában vajon milyen esélyekkel indulnak a hagyományos irodalmi fórumok kereteit fölrobbantó és szétfeszítő internetes médiumoknál szocializálódó szerzők. A két világ ütközését a debreceni MODEM-ben, a József Attila Kör és a KULTer.hu szervezésében megtartott beszélgetés szervezői azzal próbálták érzékeltetni, hogy a tudományos tanácskozások megszokott díszleteit lecserélték: székek helyett babzsákokat helyeztek a pulpitus elé, mintegy jelezve, a tradíciók szilárd bástyái előtt egy sok tekintetben oldottabb, kötetlenebb világ képviselői, az új internetes tudósgeneráció tagjai foglalnak helyet a digitális lövészárkokban. A háborús metafora nem a tudósító leleménye. Maguknak az előadóknak is feltűnt, hogy az „offline múlt” és az „online jelen-jövő” között feszülő mediális teret sokan - egymástól függetlenül - hadszíntérnek írják le. Csiszér Marietta, a pécsi Trubadúr Magazin szerkesztője a Taposóaknákkal tűzdelt sárga köves út című előadásban úgy fogalmazott: a nyomtatott irodalmi közeg a kezdők számára bevehetetetlen vár, ezért a most induló bölcsésznemzedéknek az online terepen kell „fölfegyverezni” magát az érvényesülésért folytatott küzdelem „harcmezején”. Nem beszéltek össze, de ezt a hasonlatot folytatta Szabó István Zoltán PhD-hallgató is, a szegedi Próza Nosztra főszerkesztője, aki azt mondta: az online világban nem fizetett „zsoldosokra”, hanem szíves-lélekkel harcoló „gerillákra” van szükség. Majd - mintha saját maga is meghökkent volna ezen a különös retorikán - hozzáfűzte: egy komolyabb elemzést azért csak megérne, hogy az új generáció vajon miért „véres és háborús terepként” írja le a tudomány „régi” (offline) és „új” (online) színtereinek találkozását. Egyébként Szabó István Zoltán nevéhez fűződik a tanácskozás egyik legszellemesebb kérdése, amelyhez hasonló vélhetően még soha nem hangzott el irodalomi konferencián: „olvasott már itt valaki Danielle Steelt?’ Ennek indokoltságát az adta, hogy a szegedi doktorandusz a populáris irodalom (sci-fi, fantasy, krimi) helyét elemezte az egyetemi oktatásban és az online médiumokban, az internetes blogok felől mutatva rá arra a nem új keletű problémára, hogy az egyetemeken a viszonylag kevesek által olvasott klasszikusokról sokat beszélnek, míg a tízmilliós olvasótáborral bíró, az elitizáló irodalmi közvélemény által lenézett populáris írókról semmit sem hallani. Az előadó ennek kapcsán nem is az elitista kanonizálás ellen hadakozott, hanem azt kárhoztatta, hogy az efféle „vakfoltok” miatt a hallgatók teljes irodalomképe torzulhat. A tanácskozás egyik fontos tanulsága az volt, hogy az ország különböző egyetemi városaiban tevékenykedő fiatal online lapszerkesztők mindannyian arról számoltak be: az internetes irodalmi fórumok látogatottsága napi vagy heti átlagban sokszorosa annak, amit a legelismertebb nyomtatott periodikák havi olvasottsága produkál. Sőt a kattintásokból az is kiderül, hogy a netes irodalmi lapokban a különböző rendezvényekről, eseményekről szóló, gyors, fényképes tudósításokat olvassák legtöbben. De tanulságos volt megélni azt is, hogy az irodalom intézményrendszerét forradalmasító internetes robbanás ellenére sok előadót még az a szimpla kérdés gyötört: szükség van-e rájuk egyáltalán? Azt feszegették, hogy miért volna fontos a mai magyar társadalomban a megszállott, lelkes huszonévesek reflektálása a magyar és világirodalom jelenségeire? Erre alighanem Reichert Gábor, a budapesti Apokrif Online szerkesztője adta a legpontosabb választ: „ha a pályán vagyunk, nincs más választásunk, mint dolgozni, s bízni benne, hogy egyre többen szurkolnak majd értünk a lelátón”. Két világ ütközött a babzsákokon FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN