Népszabadság, 2013. január (71. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-18 / 15. szám
VELEMÉNY INTERJÚ KULTÚRA TUDOMÁNY TV-MŰSOR SPORT ARCOK MA^ A zongora egyik arca A zongora négy arca című sorozatban a hangszer első arcát mutatják be ma este fél nyolckor a MüPa hangversenytermében a Pannon Filharmonikusok. Bogányi Gergely előadásában Ravel és Szkrjabin művei mellett Bartók II. zongoraversenye hangzik el. Vezényel: Bogányi Tibor. Ez a nyomor lesz a végső RÉVÉSZ SÁNDOR A fanatikus hírekben az a jó, hogy a legnagyobb őrültségekben is őszintén hinni tudnak, és az bennük a rossz, hogy ebből kifolyólag őszinték. Bogár László hisz benne, hogy jó ötlet a társadalom harmadát a többi kedvéért végleg beletaposni a nyomorba és a reménytelenségbe, és Orbán Viktor helyett is őszintén szól. Emígy: „a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. (...) gyakorlatilag leírhatjuk őket. (...) Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. (...) a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk” (Heti Válasz, január 10.). A Heti Válasz munkatársa a lap honlapján Bogár mondandóját így foglalta össze: „ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni”. A kedves olvasóink között természetesen nincs olyan, akinek kevésbé fájna mindez, ha csak cigányokra vonatkozna. De ha esetleg ismernek ilyeneket a környezetükben, akkor elárulhatják nekik, hogy a magyar társadalom „legalább harmada” legalább 3,3 millió ember. Négyszer-ötször annyi, ahány szegény és nem szegény cigány Magyarországon él összesen. Aki esetleg azt hitte, róla nem szól a mese, lássa be, tévedett. Az is lássa be, mily hőre volt, aki komolyan eltöprengett azon, miként szolgálhatja a mélyszegénység sikeresebb kezelését a munkanélküli-ellátások, a rokkantellátások, a közmunkásfizetések, a szociális támogatások brutális csökkentése, az önkormányzatok teljhatalma megfosztani szinte bárkit szinte bármitől, akár az elemi életlehetőségektől is, adóreform címén a nagy fizetéseket tetemesen megnövelni, a kicsiket jelentősen csökkenteni, a szegények iskolai integrációja helyett a szegregációjukat támogatni stb. S aki kíváncsi rá, hogy jön majd össze az a több mint hárommillió, amikor a mélyszegények azért, bármily sokan, de mégiscsak sokkal kevesebben vannak, gondoljon a leendő nyugdíjasokra. A megtakarításukat kisajátították, a nyugdíjrendszerből minden garanciális, biztosítási elemet kivettek, így aztán őket is szépen ott lehet majd hagyni az út szélén, az árokban. Azt tanították nekünk a kommunista egyház kötelező hittanóráin, hogy a kegyetlen kapitalista, liberális állam az, amely a tönkrement embereket hagyja szabadon megdögleni a híd alatt. Kéretik megjegyezni, hogy a mai kapitalista-liberális Európa az, amely a szegényeket sújtó megszorítások helyett a középosztályt érintőket szorgalmazza, ezért vív ellenük a magyar rezsim szabadságharcot azzal a hévvel és öntudattal, amellyel az Egyesült Államok antiliberális tagállamai harcoltak a rabszolgatartás majd az apartheid szabadságáért. Bogár úr pedig, a kegyetlen szegényellenesség ideológusa egyúttal a kapitalizmus és a liberalizmus legádázabb ellensége. Ebből következőleg az emberi jogoké is, melyeket „liberális tömegpusztító fegyvernek minősített” a Magyar Hírlapban 2009. augusztus 31-én. Egy nappal később pedig Bogár prófétatársa, egy másik kommunista exkáder, Bíró Zoltán fejtette ki, hogy az új kormány „liberális demokrata eszközökkel” nem megy majd semmire, kénytelen lesz diktatórikus eszközöket is alkalmazni. A kommunisták hirdették, hogy az ő diktatúrájuk az igazi demokrácia, a liberálisoké meg az ál. És amit Bogárék nem felejtettek, azt Orbánék is megtanulták. A jó fideszes mítosza BÄCHER IVÁN Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, mikor azt hallom, olvasom, hogy majd jönnek a jó fideszesek, odébb tolják a Vezért, parkolópályára teszik, óvatosan, tapintatosan, taktikusan, okosan, és rendbe szedik az országot. Jó majd Pokorni, Martonyi, Navracsics és a többi emberszabású. Elképesztő ez a görcsös, ostoba, naiv reménykedés. Pokorni? Mert morgolódik néhanap? Mert megkapta pártmunkaként: tessék, te morgolódhatsz. Te leszel a szelep. És ő jó pártosként enged ki néha némi gőzt. De amúgy oktatáspolitikus és pedagógus létére hithű pártkatonaként asszisztálta végig az oktatásügy szétverését. Polgármesterként nézte el az önkormányzatiság fölszámolását. Ő mondta azt a gusztustalan „nyakukban fogunk lihegni mindig”-et a választási vereség után. És az ő szájából bukott ki az a békés, toleráns, polgári érv is: „Nehogy már a nyúl vigye a puskát!” És ne feledjük: ő volt a törvénytelenül felhúzott budai ocsmány Turul-szobor legfőbb védelmezője. Ő fog ma lázadni pártja ellen? Ő fog választani: párt vagy nemzet? Régen választott már. Csakis a párt. A pártért beáldozza ő a jövőt, az ifjúságot, bárkit és bármit és bármikor. Vagy Martonyi? Mert nem köpködi Brüsszelt szotyolahéjjal össze? Nem kiafaszozza le a biztosokat? Mert mindig hibátlan a mosolya és a nyakkendőjének bogja is? De közben asszisztál a baltás átadásához? Náci hamvak túráztatásához? Magyarország sose látott lejáratásához? Ahhoz, hogy az egész világon két év alatt a magyar szitokszó vagy gúnynév legyen? Régen döntött ő is. Első a párt. Más értéket, mértéket ő sem ismer. És Navracsics? Mert ő elvégezte a jogot valóban? Maga írta dolgozatait? Jó tanár, talán még elmélyült jogtudós is? Annál nagyobb az ő szégyene. Hogy részt vett a magyar jogállam szétverésében. Hogy a saját szakmáját árulta el. Mellesleg ő a Vezér legjobb tanítványa. A legtanulékonyabb pávatáncos. Lásd mostani föllépését. Kicsit morgolódott a Párt házinácijának hörgése hallatán. Mire fel is ujjongott az örök reménykedők vakult kórusa, lám, van még fideszes, akibe jó érzés szorult. Aztán pár nap után megjött az ukáz, és Navracsics gyorsan megsimogatta az ő Zsoltikájuk buksiját. Hökkentő látni, ahogy a publikum egy része még ma sem hisz a saját szemének. Nem hiszi el, amit lát. Nem hiszi el, hogy ezek az emberek nem tévednek, nem hibáznak, nem tévútra keveredtek, nem: ők egészen egyszerűen rossz emberek. Romlottak. Aki megpróbált a trenddel dacolni, az már rég nincsen közöttük. Aki mindmáig köztük maradt, az elvetemült. Arra a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság újjáépítésében soha többet nem lehet és nem szabad számítani. Aki mégis bízna bennük, az megérdemli sorsát. Pokorni Zoltán a Várban a 2006-os választási vereség után fotó: Kovalovszky Dániel Bocsánat SZŐCS LEVENTE A politikai marketingben a gyengeség jelének tartják, azt mondják, több szavazatot vihet, mint amennyit hozhat. Mesterházy Attila mégis elnézést kért a 2004. decemberi „rossz kérdésre adott rossz válaszért”, aminek több oka lehet. Elsőként talán az, hogy tisztában van vele: az MSZP-nek nincs veszítenivalója Erdélyben. A másik, hogy felismerte: a nemzetpolitikában fontosak az érzelmek. Sőt: az érzelmek a fontosak. A 2004. decemberi népszavazás miatt nagyon sokan megbántódtak azok közül is, akik elvben egyetértenek az állampolgárság kiterjesztését ellenző érvekkel. De amikor a lehetőséget mások vonták meg tőlük, úgy érezték, az övéik tagadták meg őket. Ezért aztán az MSZP elnöke részéről a bocsánatkérés indokolt gesztus volt, ha célja a párt és a határon túli magyarok viszonyának új alapokra helyezése. A szocialistáknak nem lehetnek illúzióik (Mesterházy jelezte is, hogy nincsenek), az erdélyiek nem fognak csapatostul átállni az MSZP-hez. A tét rövid távon aligha a 3-4 határon túli parlamenti mandátum. Kolozsvárott elfogadott nemzetpolitikai programjával az MSZP azt üzeni: nem engedi, hogy a jobboldal kisajátítsa a nemzeti kérdést. A határon túli magyarok egyébként már csak azért sem támogathatták eddig a baloldalt, mert az nem kérte a támogatásukat. Most kéri, mégpedig teljesen másként, mint a Fidesz. Az MSZP nem diktálni akar, hanem támogatni szeretné a határon túli magyarság céljait, elképzeléseit. Ez messzemenően egybecseng azzal, amit az RMDSZ vezetői fontosnak tartanak aláhúzni, valahányszor a magyar-magyar viszony szóba kerül. Ilyen értelemben változás nem az MSZP nemzetpolitikájában van, hanem abban, hogy hajlandó erről kommunikálni is. Mert van miről és van miért. Óriási ugyanis a szakadék a magyarországi pártok határon túli támogatottsága és a között, hogy mit tesznek ezek a pártok az ottani magyarokért. A Fidesz például az elmúlt években nemcsak nem használta fel jó kapcsolatait a néppárti Traian Basescuval és pártjával, hanem inkább látványosan távol tartotta magát Bukaresttől, nehogy a szintén kormányzó RMDSZ malmára hajtsa a vizet. Most az RMDSZ ellenzékben van, és szüksége lehet külső segítségre. Nem acsarkodásra, hanem olyasmire, amit Mesterházy Attila meg is ígért: hogy felhasználja kapcsolatait a román szocdem elnökkel, Victor Ponta kormányfővel, hogy a magyarság számára kedvező döntések szülessenek olyan sorsdöntő kérdésekben, mint a küszöbönálló közigazgatási reform. Ennek ellenére az RMDSZ nem áll ki teljes mellszélességgel az MSZP mellett. Okkal: nem mondhat le arról, hogy keresi az egyenlő közelséget a magyarországi pártokkal, akkor sem, ha a Fidesz gyakorlatilag az ellensége. Ám az erdélyi magyarság hosszú távú érdeke azt kívánja, hogy a szövetség mindig ott keressen támogatást, ahol éppen talál. Most ez a magyar ellenzék. Álszent rendszer N. KÓSA JUDIT a valaki egyszer majd összegyűjti a kétezres évek Magyarország___ gának legjellemzőbb nyelvi fordulatait, javaslom, ki ne hagyja azt, hogy „kinek van kiírva?”. Ezt az álláspályázattól a közbeszerzésig széles körben alkalmazható kifejezést igazán volt alkalmunk elsajátítani az elmúlt bő évtizedben. Igaz, ahogy elnézem, hamarosan kikophat a nyelvből. A pályázati rendszer álszent ugyanis, így megérett a felszámolásra - tudtuk meg a napokban L. Simon Lászlótól. Márpedig az álmoskönyv szerint ez közeli törvénymódosítást jelent. Az persze kétségtelen: minél komolyabb pozícióról van szó, annál kevésbé működik a pályázati szisztéma a mai Magyarországon. A rendes metódus szerint a hatalom kinézi, melyik posztra melyik káderét ültetné szívesen, rászabja a pályázatot, célzottan kijelöli a zsűrit, és ha még mindig akad valaki, aki kéretlenül nekifut a lécnek, hát egy tapasztalattal gazdagabban távozhat a pályáról. Ennél a kulturális államtitkár szerint sokkal jobb lenne, ha a hatalom a pályázati cirkuszt mellőzve űzné a káderpolitikát, nem utolsósorban azért, mert így felelősséget is vállalhatna a kinevezettek tetteiért. Amivel kapcsolatban mindössze két tényt érdemes fölemlíteni. Az egyik, hogy ha a mindenkori hatalom csak egy kicsit is a látóhatár fölé emelné a tekintetét, akár azt is fölismerhetné, hogy a pályázat nem feltétlenül vásári komédia. Ha komolyan vennék, segíthetne például abban, hogy a döntéshozók megismerjék olyan emberek elképzeléseit is egy-egy intézmény jövőjéről, akikkel történetesen nem sodorta őket össze az élet egyazon kollégiumi szobába. A másik, hogy igen, nem teljesen kizárható, hogy a tehetséges, rátermett vezetők éppen a mindenkori kormánypártok holdudvarában bukkanjanak föl, így aztán az sem eleve elrendelés, hogy a pályázat mellőzésével kinevezett káder alkalmatlan legyen munkája ellátására. Ez utóbbival csak az a baj, hogy mostanra a hatalom nemcsak a pályázati rendszert züllesztette le, hanem lényegében működésképtelenné tette azt az egész területet is, amelynek vezetői posztjairól a vita folyik. Márpedig ha a magyar kultúrában a kérdés csak az, hogy csendben vagy hangos botrányok között következik-e be a teljes összeomlás, akkor világos, hogy a kinevezés maga a konc, és annak jár, aki elfogadja a játékszabályokat. Aláírja, amit alá kell, legfeljebb egyedül maradván vág ronda képeket, amikor intézménye és munkatársai alatt vágják a fát, nem lázong, nem nyilatkozik, titokban sem suttogja el, hogy ez hallatlan. Beáll a néhány kirakatintézmény árnyékába, és talán már el sem gondolkodik azon, hogy jobb helyeken és jobb időkben a kulturális örökség töretlen megőrzése, a nemzet minél szélesebb körű művelése volna az, amiért felelősséget kellene vállalnia, nem pedig szalutálva nézni a megsemmisülést. A pályázati rendszer megszüntetése önleleplező gesztus. Kétség sem férhet hozzá, hogy meg fog valósulni. Az pedig izgalmas tapasztalat, fontos jelzés lesz, hogy egy majdani rezsimváltás után az új hatalom mihez kezd ezzel a helyzettel.