Népszabadság, 2013. március (71. évfolyam, 51-75. szám)

2013-03-02 / 52. szám

2013. március 2., szombat | Népszabadság 5 Hétvége Kászonyi Dánielről KENTAURBESZÉD GOMBÁR CSABA Az 1867-es kiegyezés miatti tiltakozásul Kászonyi Dániel itthagyta az országot. Is­mét az emigráns életet választotta, mert a „deáki tettet” nemzetárulásnak tekintette. Már az 1849-es komáromi kapituláció után - amivel szintén nem értett egyet, s tovább harcolt volna - sok évet töltött emigráció­ban. Kossuth feltétlen híveként és bizalmi embereként vett részt a szabadságharc­ban, s később az elnyomatás éveiben is a különféle szervezkedésekben. 1848 őszén, bécsi évei és kapcsolatai nyomán, a magyar és bécsi forradalom vezetőinek összekötő­je, az események fontos szemtanúja volt. A bécsiek megsegítésére 220 mázsa pus­kaport személyesen vitt gőzmozdonnyal Pozsonyból Bécsbe. Szintén élete kockáz­tatásával ment Prágába rábeszélni az ott szolgáló magyar huszárokat, hogy magyar zászló alatt harcoljanak a Habsburgok el­len. Versekből, filmekből tudjuk - sikerrel. Kérdi tőle az egyik huszár, hogy találnak haza, milyen hosszú az út. Szokásos napi menettel, mondja Kászonyi - valaha ő is huszártiszt - tizennyolc-húsz nap. Térké­pet rajzol, magyaráz, s a huszárok erőlte­tett menetben hat nap alatt beérnek Ma­gyarországba. Már csak ezekért is nemze­ti hősként emlegethetnénk. De előzőleg, mint jurátus, nem csupán egyike az 1832- es országgyűlés ifjainak, hanem később meghurcolt szervezőjük is. Széchenyi kí­sérője al-dunai utazásánál - hazafias ka­land kaland hátán. Amikor 1867-ben a kiegyezés miatt el­hagyta az országot, Lipcsébe érve német nyelven több száz oldalas könyvet ír. Poli­tikai célból írta meg - huszonhat nap alatt - addigi életét és a hazai történések hi­te szerinti lényegét, pusztán emlékezeté­re hagyatkozva. Azért németül, hogy tud­hassa a világ, mi történt a reformország­gyűléseken, a szabadságharc alatt és az el­nyomatás éveiben. Aztán egy évszázados csend itthon e könyvről, senki sem akar­ta megismertetni a magyar olvasóval. Ko­­sáry Domokos fordította le - alighanem börtönévei alatt -, s 1977-ben jelent meg a Magyarhon négy korszaka címmel ez a különös dokumentum. A könyv végén egy sajátos tervet vázol: vándoroljanak ki a magyarok Új-Zélandba. Ez a sziget nagy­jából akkora, mint a történelmi ország, kellemes az éghajlata, s gyakorlatilag la­katlan. Viccként hangzik, de nem annak szánta. Nem úgy merült ez fel nála, mint Brazília Az török áfium ellen való orvos­ságban Zrínyi Miklósnál, aki csak politi­ka tervei közepette, azok esetleges siker­telenségére gondolva írja: „Boldog Isten! (...) Fussunk ki az országból, ha eztet res­­zeljük. Úgy hallom Brazíliában elég pusz­ta ország vagyon, kérjünk spanyol király­tól egy tartományt, csináljunk egy colo­­niát, legyünk polgárrá.” Kászonyi a maga Kászonyi úgy tartotta, hogy ha a szükség úgy hozza és a ván­dorbotot kézbe kell venni, a ki­hívásokat válla­lók mindig a nemzet legvál­­lalkozóbb, legin­kább életre való részei. korában egyedülállóan - s ez már a nem­zetállamok kora - számot vet azzal, hogy a soknemzetiségű Magyarország fenn­tarthatatlan. Úgy látja, hogy a kiegyezés után az országot előbb-utóbb fel fogják darabolni, s a középen maradóknak nem marad itt jövőjük. Kiutat keresve, mér­legelve, Új-Zéland mellett dönt. Angliai éveiben ismerhette meg A tőke első kötet­ében is sokszor hivatkozott - s Marx által persze ironikusan bírált - „szisztematikus kolonizációt”, Edward Wakefield koncep­cióját, amely némiképp még Új-Zéland betelepítése során érvényesült. Kászonyi úgy tartotta, hogy ha a szük­ség úgy hozza, és a vándorbotot kézbe kell venni, a kihívásokat vállalók mindig a nemzet legvállalkozóbb, leginkább élet­re való részei. A „mozdíthatatlan patrio­tizmust”, vagyis a helyben maradást hely­telenítette. „Vajon a hazafiság a rögre vo­natkozik...?” - teszi fel a kérdést. Szerinte már a népvándorlás kori óhazából is csak a tettre készek jöttek el. 1867 után pedig úgy érezte, megint menni kell, mert a kö­rülöttünk lévő nemzetektől semmi j­ót nem várhatunk. Ez az érzés alighanem a sza­badságharc során az osztrákokkal, horvá­­tokkal, szerbekkel, románokkal súlyosan elmérgesedett viszonyokból fakadt. De aligha szabadulhatott egy másik, fiatal­kori élményétől. Az 1931-es koleralázadá­sok idején, mint köznemesi család sarja, a fegyverre kapott abaúji nemesi felkelők között van, hiszen akkor már tizennyolc éves. A magyar nemesi kúriákat felgyúj­tó s az urakat gyilkoló parasztok közül a vármegyeiek még melegében vagy hetven embert felakasztottak. Kászonyi mint az alispán által kinevezett statáriális bíróság legfiatalabb tagja köteles volt minden ki­végzésnél ott lenni. Azt állítja, hogy a ma­gyar urakra csak a ruszin és szlovák fal­vak népe támadt. E tapasztalatai miatt a soknemzetiségű Magyar Királyságot bal­jós és életképtelen politikai képződmény­nek tekintette. Kászonyi Dániel azonban nem csupán a Kossuth-emigráció egyik fontos alak­ja, de „a korai magyar munkásmozgalom egyik legizgalmasabb szereplője” - jegy­zi meg róla Szörényi László egy más tár­gyú irodalomtörténeti tanulmányában. Sőt lehet, hogy nem is az égjük, hanem a legizgalmasabb. Csak éppen soha szó így róla nem esett, hisz a fent jelzettek miatt, a maga nacionalizmusa miatt, kilógott a hosszan hivatalossá lett internacionaliz­musból is. Holott éhbéren - újabb haza­térése után - három évig ő szerkesztette az 1880-as évek elején a Népszavát, Mil­ler Tamás néven jegyezve azt. Az angliai honosításkor a Kossuth melletti konspira­tiv tevékenysége miatt új nevet választott: Thomas Miller, s az angol útlevél magyar­országi hányattatásai miatt is alkalmatos lehetett. Szocialistasága pedig legalább annyira származik nemesi családjából, mint nacionalizmusa, hisz királyi tisztvi­selővé lett apjának ifjúkori veszélyes ol­vasmánya a jakobinusok katekizmusa volt, amelynek az olvasásáért és terjesz­téséért akkoriban várbörtön járt. Apjára emlékezve idézi a kezdő sorokat. „Az első kérdés így hangzott: „Mi vagy?” És a vá­lasz: „Barom.” Kérdés: „Ki tett azzá?” Vá­lasz: „A császár, a papok és a nemesség.” Kászonyi személye itthon ugyan sosem volt teljesen ismeretlen, de az egymással küszködő politikai oldalak egyike se tudta se lenyelni, se kiköpni. Eötvös Károly írta róla a Magyar alakok-ban: „Először libe­rális volt. Azután lett magyar radikális. Pá­rizsban köztársasági s mikor 48-ban haza­jött, forradalmár. A forradalom befejezté­vel, bujdosó és szoczialista. Imádta a szoczi­­alistákat, de amikor a nihilisták kerültek fel­színre s az orosz czárt felrobbantották, ak­kor már a szoczialisták is pecsovicsok lettek az ő szemében. ...Mindig hitt, mindig lelke­sült, mindig dolgozott, mindig éhezett.” Van Kászonjának egy mondata, amely sokat nyom a latban, talán többet, mint politikai véleményei. Azt írta a Kosáry Do­mokos fordította könyvében, hogy „A pat­riotizmus, mint a nacionalizmusról szólva már kifejtettem, kiagyalt és képzelt erény csupán, szűkkeblűség az emberiség iránt általában”. Benedict Anderson világszer­te sokat idézet fordulata a nemzetről, mint „képzelt közösségről” (Imagined Commu­nities, 1983) előlegeződik itt meg egy év­századdal Benedict Anderson előtt. Kászo­­nja ugyan nem teoretizált, de Anderson ér­veihez hasonlóan tudatosan vette számba a gőzgép és a nyomtatott sajtó hatását a nem­zetállamok sorozatgyártásánál - amikor ennek történelmi ideje volt. Eszmetörténe­­tileg - hogy úgy mondjam - ez nem akármi. Erre magyarként akár büszkék is lehetünk. Huszárok, haza­felé - jelenet a 80 huszár című filmből FOTÓ: B. MÜLLER MAGDA Kászonyi Dániel Lipcsében 1868-ban FORRÁS: KÖVÉR GYÖRGY: A TISZAESZLÁRI DRÁMA Megindultak­ ­•Folytatás az 1. oldalról Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az unió keretein belül mégiscsak „közelkü­l­­földre mennek a fiataljaink”, nem mind­járt a tengerentúlra. Nem csak a magyarok keresik a meg­élhetést a határon túl, a gazdasági válság hatására az utóbbi években megváltoztak az Európai Unión belüli migrációs tren­dek is. A bankválság és munkanélküliség sújtotta, 4,5 milliós Írországból 2008 óta csaknem kétszázezer fiatal (15-29 év köz­ti) távozott, ami 25 éves negatív rekord. A Euronews azzal sokkolta a nézőit, hogy havonta 3 ezer, vagyis naponta 100 fia­tal fordít hátat Írországnak, sokan nem is a szomszédba (értsd: Európába) men­nek, hanem meg sem állnak Ausztráliá­ig. Egy friss diplomás ír fiatalember az­Meglepő, de a külföldi mun­katapasztalat sem feltétlenül előny: a vállalati HR-esek gyak­ran úgy néznek a külföldről hazatelepülőre, mint egy ufóra. Jól panaszkodott a Financial Timesnak, hogy nyolcéves (!) távlatban még remé­nye sincs arra, hogy állandó tanári stá­tuszt kapjon. „A fiatalok egy része csaló­dott és kiábrándult, azt mondják, elvesz­tették a hitüket Írországban, és vissza se jönnek” - mondta a brit lapnak James Doorley, a National Youth Council igaz­gatóhelyettese. Az íreknek kicsit déja vu érzése van: a nyolcvanas években átéltek már ilyet, ám ahogy a kelta tigris erőre kapott, sokan visszatértek. Pakolnak mostanság a spanyolok is: hazájuk ma Európa „beteg embere”, a munkanélküliség 25 százalék (ehhez ké­pest sehol nincs a magyar 10 százalék), a fiatalok 50 százalékának nincs mun­kája, a recesszió, a megszorítások, a po­litikusok arroganciája és tehetetlensé­ge rányomja a bélyegét a közhangulat­ra. Tavaly több mint ötszázezren távoz­tak, és a spanyol statisztikai hivatal arra számít, hogy a következő évtizedben öt­­millióan fordítanak majd hátat az ibériai országnak. A nyelvi-kulturális hasonló­ság miatt sokan mennek Latin-Ameriká­­ba, de vonzó célpont Németország is: ide a tavalyi év első kilenc hónapjában több mint félmillió bevándorló érkezett a vál­ság sújtotta Dél-Európából és Kelet- Európából. Többségük jól képzett, egye­temet végzett fiatal, vagyis az elit, nem a klasszikus, kétkezi munkát végző ven­dégmunkások. Világlátottak, több nyel­ven beszélnek, mindenütt bevethetők. Csak épp saját hazájukban nem találnak megfelelő munkát. Ha felpörög a gazdaság, s lesznek is­mét állások, akkor majd hazajönnek - vé­lekednek az optimisták. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem csak az állá­soktól függ: négy-öt év elteltével megla­zulnak az otthoni szálak, kialakul egy új baráti társaság, netán külföldi házastárs is kerül. Ha valakinek kint bejön a mun­kavállalás, ahhoz hasonló állást, megfe­lelő fizetéssel, kiszámítható jövővel ne­hezen talál itthon. Meglepő, de a külföldi munkatapasztalat sem feltétlenül előny: a vállalati HR-esek gyakran úgy néznek a külföldről hazatelepülőre, mint egy ufó­ra, a munkatársak nemegyszer irigyek és féltékenyek. Amire senki sem számít, az a hazatérés okozta sokk, az idegenné vált környezet, és a vádak, hogy miért hagy­tad el az országot? - fogalmaz az Irish Timesban David Ralph, aki az ír migrá­ciónak szentelte PhD-jét az edinburghi egyetemen. A sokszínű, multikulturális világból hazatérni egy „egyszínű” közeg­be kicsit olyan, mintha a múltba menne vissza az ember. Ha ehhez még a ny­uga­­ti szemmel hisztérikus, túlfűtött magyar közállapotok is hozzájárulnak, akkor már nagyon kell akarni azt a hazatérést. Inotai Edit

Next