Népszabadság, 2013. március (71. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-02 / 52. szám
2013. március 2., szombat | Népszabadság 5 Hétvége Kászonyi Dánielről KENTAURBESZÉD GOMBÁR CSABA Az 1867-es kiegyezés miatti tiltakozásul Kászonyi Dániel itthagyta az országot. Ismét az emigráns életet választotta, mert a „deáki tettet” nemzetárulásnak tekintette. Már az 1849-es komáromi kapituláció után - amivel szintén nem értett egyet, s tovább harcolt volna - sok évet töltött emigrációban. Kossuth feltétlen híveként és bizalmi embereként vett részt a szabadságharcban, s később az elnyomatás éveiben is a különféle szervezkedésekben. 1848 őszén, bécsi évei és kapcsolatai nyomán, a magyar és bécsi forradalom vezetőinek összekötője, az események fontos szemtanúja volt. A bécsiek megsegítésére 220 mázsa puskaport személyesen vitt gőzmozdonnyal Pozsonyból Bécsbe. Szintén élete kockáztatásával ment Prágába rábeszélni az ott szolgáló magyar huszárokat, hogy magyar zászló alatt harcoljanak a Habsburgok ellen. Versekből, filmekből tudjuk - sikerrel. Kérdi tőle az egyik huszár, hogy találnak haza, milyen hosszú az út. Szokásos napi menettel, mondja Kászonyi - valaha ő is huszártiszt - tizennyolc-húsz nap. Térképet rajzol, magyaráz, s a huszárok erőltetett menetben hat nap alatt beérnek Magyarországba. Már csak ezekért is nemzeti hősként emlegethetnénk. De előzőleg, mint jurátus, nem csupán egyike az 1832- es országgyűlés ifjainak, hanem később meghurcolt szervezőjük is. Széchenyi kísérője al-dunai utazásánál - hazafias kaland kaland hátán. Amikor 1867-ben a kiegyezés miatt elhagyta az országot, Lipcsébe érve német nyelven több száz oldalas könyvet ír. Politikai célból írta meg - huszonhat nap alatt - addigi életét és a hazai történések hite szerinti lényegét, pusztán emlékezetére hagyatkozva. Azért németül, hogy tudhassa a világ, mi történt a reformországgyűléseken, a szabadságharc alatt és az elnyomatás éveiben. Aztán egy évszázados csend itthon e könyvről, senki sem akarta megismertetni a magyar olvasóval. Kosáry Domokos fordította le - alighanem börtönévei alatt -, s 1977-ben jelent meg a Magyarhon négy korszaka címmel ez a különös dokumentum. A könyv végén egy sajátos tervet vázol: vándoroljanak ki a magyarok Új-Zélandba. Ez a sziget nagyjából akkora, mint a történelmi ország, kellemes az éghajlata, s gyakorlatilag lakatlan. Viccként hangzik, de nem annak szánta. Nem úgy merült ez fel nála, mint Brazília Az török áfium ellen való orvosságban Zrínyi Miklósnál, aki csak politika tervei közepette, azok esetleges sikertelenségére gondolva írja: „Boldog Isten! (...) Fussunk ki az országból, ha eztet reszeljük. Úgy hallom Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyol királytól egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá.” Kászonyi a maga Kászonyi úgy tartotta, hogy ha a szükség úgy hozza és a vándorbotot kézbe kell venni, a kihívásokat vállalók mindig a nemzet legvállalkozóbb, leginkább életre való részei. korában egyedülállóan - s ez már a nemzetállamok kora - számot vet azzal, hogy a soknemzetiségű Magyarország fenntarthatatlan. Úgy látja, hogy a kiegyezés után az országot előbb-utóbb fel fogják darabolni, s a középen maradóknak nem marad itt jövőjük. Kiutat keresve, mérlegelve, Új-Zéland mellett dönt. Angliai éveiben ismerhette meg A tőke első kötetében is sokszor hivatkozott - s Marx által persze ironikusan bírált - „szisztematikus kolonizációt”, Edward Wakefield koncepcióját, amely némiképp még Új-Zéland betelepítése során érvényesült. Kászonyi úgy tartotta, hogy ha a szükség úgy hozza, és a vándorbotot kézbe kell venni, a kihívásokat vállalók mindig a nemzet legvállalkozóbb, leginkább életre való részei. A „mozdíthatatlan patriotizmust”, vagyis a helyben maradást helytelenítette. „Vajon a hazafiság a rögre vonatkozik...?” - teszi fel a kérdést. Szerinte már a népvándorlás kori óhazából is csak a tettre készek jöttek el. 1867 után pedig úgy érezte, megint menni kell, mert a körülöttünk lévő nemzetektől semmi jót nem várhatunk. Ez az érzés alighanem a szabadságharc során az osztrákokkal, horvátokkal, szerbekkel, románokkal súlyosan elmérgesedett viszonyokból fakadt. De aligha szabadulhatott egy másik, fiatalkori élményétől. Az 1931-es koleralázadások idején, mint köznemesi család sarja, a fegyverre kapott abaúji nemesi felkelők között van, hiszen akkor már tizennyolc éves. A magyar nemesi kúriákat felgyújtó s az urakat gyilkoló parasztok közül a vármegyeiek még melegében vagy hetven embert felakasztottak. Kászonyi mint az alispán által kinevezett statáriális bíróság legfiatalabb tagja köteles volt minden kivégzésnél ott lenni. Azt állítja, hogy a magyar urakra csak a ruszin és szlovák falvak népe támadt. E tapasztalatai miatt a soknemzetiségű Magyar Királyságot baljós és életképtelen politikai képződménynek tekintette. Kászonyi Dániel azonban nem csupán a Kossuth-emigráció egyik fontos alakja, de „a korai magyar munkásmozgalom egyik legizgalmasabb szereplője” - jegyzi meg róla Szörényi László egy más tárgyú irodalomtörténeti tanulmányában. Sőt lehet, hogy nem is az égjük, hanem a legizgalmasabb. Csak éppen soha szó így róla nem esett, hisz a fent jelzettek miatt, a maga nacionalizmusa miatt, kilógott a hosszan hivatalossá lett internacionalizmusból is. Holott éhbéren - újabb hazatérése után - három évig ő szerkesztette az 1880-as évek elején a Népszavát, Miller Tamás néven jegyezve azt. Az angliai honosításkor a Kossuth melletti konspirativ tevékenysége miatt új nevet választott: Thomas Miller, s az angol útlevél magyarországi hányattatásai miatt is alkalmatos lehetett. Szocialistasága pedig legalább annyira származik nemesi családjából, mint nacionalizmusa, hisz királyi tisztviselővé lett apjának ifjúkori veszélyes olvasmánya a jakobinusok katekizmusa volt, amelynek az olvasásáért és terjesztéséért akkoriban várbörtön járt. Apjára emlékezve idézi a kezdő sorokat. „Az első kérdés így hangzott: „Mi vagy?” És a válasz: „Barom.” Kérdés: „Ki tett azzá?” Válasz: „A császár, a papok és a nemesség.” Kászonyi személye itthon ugyan sosem volt teljesen ismeretlen, de az egymással küszködő politikai oldalak egyike se tudta se lenyelni, se kiköpni. Eötvös Károly írta róla a Magyar alakok-ban: „Először liberális volt. Azután lett magyar radikális. Párizsban köztársasági s mikor 48-ban hazajött, forradalmár. A forradalom befejeztével, bujdosó és szoczialista. Imádta a szoczialistákat, de amikor a nihilisták kerültek felszínre s az orosz czárt felrobbantották, akkor már a szoczialisták is pecsovicsok lettek az ő szemében. ...Mindig hitt, mindig lelkesült, mindig dolgozott, mindig éhezett.” Van Kászonjának egy mondata, amely sokat nyom a latban, talán többet, mint politikai véleményei. Azt írta a Kosáry Domokos fordította könyvében, hogy „A patriotizmus, mint a nacionalizmusról szólva már kifejtettem, kiagyalt és képzelt erény csupán, szűkkeblűség az emberiség iránt általában”. Benedict Anderson világszerte sokat idézet fordulata a nemzetről, mint „képzelt közösségről” (Imagined Communities, 1983) előlegeződik itt meg egy évszázaddal Benedict Anderson előtt. Kászonja ugyan nem teoretizált, de Anderson érveihez hasonlóan tudatosan vette számba a gőzgép és a nyomtatott sajtó hatását a nemzetállamok sorozatgyártásánál - amikor ennek történelmi ideje volt. Eszmetörténetileg - hogy úgy mondjam - ez nem akármi. Erre magyarként akár büszkék is lehetünk. Huszárok, hazafelé - jelenet a 80 huszár című filmből FOTÓ: B. MÜLLER MAGDA Kászonyi Dániel Lipcsében 1868-ban FORRÁS: KÖVÉR GYÖRGY: A TISZAESZLÁRI DRÁMA Megindultak •Folytatás az 1. oldalról Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az unió keretein belül mégiscsak „közelkülföldre mennek a fiataljaink”, nem mindjárt a tengerentúlra. Nem csak a magyarok keresik a megélhetést a határon túl, a gazdasági válság hatására az utóbbi években megváltoztak az Európai Unión belüli migrációs trendek is. A bankválság és munkanélküliség sújtotta, 4,5 milliós Írországból 2008 óta csaknem kétszázezer fiatal (15-29 év közti) távozott, ami 25 éves negatív rekord. A Euronews azzal sokkolta a nézőit, hogy havonta 3 ezer, vagyis naponta 100 fiatal fordít hátat Írországnak, sokan nem is a szomszédba (értsd: Európába) mennek, hanem meg sem állnak Ausztráliáig. Egy friss diplomás ír fiatalember azMeglepő, de a külföldi munkatapasztalat sem feltétlenül előny: a vállalati HR-esek gyakran úgy néznek a külföldről hazatelepülőre, mint egy ufóra. Jól panaszkodott a Financial Timesnak, hogy nyolcéves (!) távlatban még reménye sincs arra, hogy állandó tanári státuszt kapjon. „A fiatalok egy része csalódott és kiábrándult, azt mondják, elvesztették a hitüket Írországban, és vissza se jönnek” - mondta a brit lapnak James Doorley, a National Youth Council igazgatóhelyettese. Az íreknek kicsit déja vu érzése van: a nyolcvanas években átéltek már ilyet, ám ahogy a kelta tigris erőre kapott, sokan visszatértek. Pakolnak mostanság a spanyolok is: hazájuk ma Európa „beteg embere”, a munkanélküliség 25 százalék (ehhez képest sehol nincs a magyar 10 százalék), a fiatalok 50 százalékának nincs munkája, a recesszió, a megszorítások, a politikusok arroganciája és tehetetlensége rányomja a bélyegét a közhangulatra. Tavaly több mint ötszázezren távoztak, és a spanyol statisztikai hivatal arra számít, hogy a következő évtizedben ötmillióan fordítanak majd hátat az ibériai országnak. A nyelvi-kulturális hasonlóság miatt sokan mennek Latin-Amerikába, de vonzó célpont Németország is: ide a tavalyi év első kilenc hónapjában több mint félmillió bevándorló érkezett a válság sújtotta Dél-Európából és Kelet- Európából. Többségük jól képzett, egyetemet végzett fiatal, vagyis az elit, nem a klasszikus, kétkezi munkát végző vendégmunkások. Világlátottak, több nyelven beszélnek, mindenütt bevethetők. Csak épp saját hazájukban nem találnak megfelelő munkát. Ha felpörög a gazdaság, s lesznek ismét állások, akkor majd hazajönnek - vélekednek az optimisták. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem csak az állásoktól függ: négy-öt év elteltével meglazulnak az otthoni szálak, kialakul egy új baráti társaság, netán külföldi házastárs is kerül. Ha valakinek kint bejön a munkavállalás, ahhoz hasonló állást, megfelelő fizetéssel, kiszámítható jövővel nehezen talál itthon. Meglepő, de a külföldi munkatapasztalat sem feltétlenül előny: a vállalati HR-esek gyakran úgy néznek a külföldről hazatelepülőre, mint egy ufóra, a munkatársak nemegyszer irigyek és féltékenyek. Amire senki sem számít, az a hazatérés okozta sokk, az idegenné vált környezet, és a vádak, hogy miért hagytad el az országot? - fogalmaz az Irish Timesban David Ralph, aki az ír migrációnak szentelte PhD-jét az edinburghi egyetemen. A sokszínű, multikulturális világból hazatérni egy „egyszínű” közegbe kicsit olyan, mintha a múltba menne vissza az ember. Ha ehhez még a nyugati szemmel hisztérikus, túlfűtött magyar közállapotok is hozzájárulnak, akkor már nagyon kell akarni azt a hazatérést. Inotai Edit