Népszabadság, 2013. augusztus (71. évfolyam, 178-203. szám)
2013-08-24 / 197. szám
2013. augusztus 24., szombat | Népszabadság 11 Hétvége NÉMETH GÁBOR ■ ,s hova lesz a séta, kérdezte Privát. Az erdőbe, válaszolta a felesége. De hát mindig mindenkit odavisznek. A humorod a régi, mondta a felesége, talán túlságosan is az. Annyira szubtilis, hogy szinte már nem is humor. A fiút ölben kellett levinni az autóba, mert nem tudták felébreszteni. Osztálykirándulás. Hogy ennek soha nem lesz vége. Még harminckettőben elkezdte valaki, egy cserkész, mittudomén, vagy már a régi görögök is ismerték, és azóta nem bírjuk abbahagyni. Bográcsozás, sörök meleg bádogból, részleges szalagszakadások, anya majd vezet visszafelé. Nincs is akkora barom, amiből ennyi bogrács kitelne. A poklot apukákból és anyukákból csinálják, maximum még tanárokból, vagy lehet, hogy abból elég egy is. Egy osztályfőnök, szájíznek. Pour la bonne bouche, mondta magának a Privát. Hat autóval mentek az erdőbe. A rét enyhe kanyar után következett. Az út két oldalán valaki vagy valami kiharapott az erdőből egy-egy nagyobb darabot, parkolónak. Priváték zárták a konvojt, mire odaértek, már csak az út bal szélén maradt kétautónyi hely. A rét valamivel lejjebb volt, mint az út, sápadt gaz borította, és már reggel kilenckor izzott a kíméletlen fényben. Kiszálltak. Hirtelen csend lett, mint egy vesztőhelyen. Privátné körülnézett. Szerintem inkább állt át ide, mutatott a másik helyre. Tizennyolc éve éltek együtt. Privát nem volt különösebben eminens tanuló, de ennyi idő alatt a hülye is megtanulta volna. Ha a felesége ezen a hangon mondott valamit, az később, utólag helyesnek, igaznak, vagy legalábbis indokoltnak bizonyult, akkor is, ha az elhangzás pillanatában nem akadt rá magyarázat. A nő kézen fogta a fiút, és elindult vele a gazverte lapály felé. Privát utánuk nézett. Ha nem találkozunk, föltehetően már meghaltam volna, gondolta. Masszív alkoholista, hepatitis B-vel, nem a legjobb leosztás. A máját valószínűleg egy külön erre a célra szerkesztett alkalmatosságon kellene maga után vonszolnia. Infúziós állványt látott csillogó henteshoroggal, arra akasztotta rá a májat. Beült az autóba, és átállt a másik helyre. A szélvédőn át lenézett, a rét felé. A fia egy amerikaifutball-labdát tartott a kezében. Akkorának látszott, mint egy legóember. Privát lehúzta az ablakot, tétován intett neki, hogy menjen csak, a fia visszaintett, és elszaladt a többi gyerek után. A San Francisco 49ers-nek drukkoltak, mert Privát tizenkétszer látta az Easy Ridert, amiben Jack Nicholson egy aranyszínűre fújt SF’49-es sisakot viselt motorozáshoz. Kiszállt a kocsiból, rápittyegett a központi zárra és meghallotta a hangokat. Autók közeledtek, mindkét irányból. Megfordult, maga se tudta, miért, talán, hogy fél perccel később kelljen csatlakozni a többiekhez. A város felől világoskék A kisvakond Kilenc másodperc elég hosszú idő, Usain Bolt például körülbelül kilencvennégy métert fut ennyi idő alatt. Trabant vánszorgott fölfelé az emelkedőn. Pedig ebben már Volkswagen-motor van, gondolta magában a Privát. A Trabant mögött vagy húsz méterrel piros Suzuki húzott fölfelé, a sofőr visszaváltott, és előzni kezdte a Trabantot. A másik irányból vajszínű Opel tűnt föl, hirtelen, mintha ott képződött volna meg a forró levegőből. Zúgott lefelé, közömbösen és gyanútlanul. Privát nem tudott megmozdulni. Egyszer, évekkel korábban már történt vele ilyesmi. Egy hajnalon hamarabb ébredt föl a tudata, mint a teste. Tíz másodpercig mozgásképtelen volt, de az a tíz másodperc az elsőben még nem volt kiszámítható, ezért Privát további kilenc másodpercig úgy gondolta, hogy örökre megbénult. Kilenc másodperc elég hosszú idő, Usain Bolt például körülbelül kilencvennégy métert fut ennyi idő alatt. Privát higgadtan jegyzőkönyvezte az ismerős érzést. Még körülbelül két másodperc volt a frontális ütközésig. A helyzet a szöveges feladatokra hasonlított, de a számtanpéldák egy szót sem ejtenek a sofőrökről. Fogalma nincsen a Laricsevnek, mit fog csinálni a suzukis, amikor rájön, hogy nem maradt téridő visszahúzni a saját sávjába. Nem csinált semmit, különben. Ahogy az opeles sem. Valamiért egyik se gázolta el Privátot. Privát évekkel később sokat gondolkozott azon, hogy abban a végtelenül hosszúra nyúlt időben miért nem foglalkozott magával, és, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy semmibe veszi az életét, vagy éppen ellenkezőleg, annyira drágának tartja, hogy még ebben a szélsőséges helyzetben sem merül föl benne, hogy esetleg elveszítheti. Minden megoldás érdekel, gondolta Privát. Olyan, mintha turista volnék, csak utólag élek, a szemcsés videón. Három méterről nézhette végig a karambolt. A két autó az ütközés után a levegőbe emelkedett. Mintha két tornacipőt nyomnának az orrukkal egymáshoz, úgy hajlottak meg az alvázak. A nő, aki az Opel anyósülését elfoglalta, ujjatlan nyári ruhát viselt, a karkivágásra kifürkészhetetlen okokból farkasfogat varrtak szegélynek. Privát a kinyíló ajtó résében meglátta, hogy a ruha anyaga Zdenek Miler elpusztíthatatlan teremtményét, a Kisvakondot ábrázolja, négyzetméterenként legalább száz példányban. Privátnak Pieter Bruegel Flamand közmondások című, 1559-ben készült festménye jutott eszébe, amit két héttel korábban volt alkalma megtekinteni a berlini Gemäldegalerie-ben, de nyomban elszégyellte magát, mintha felelősségre vonhatná érte bárki. Ha tüzet eszel, szikrát szarsz, mondta az idősebb Bruegel a szívében. Privát határozottan úgy érezte, rengeteg idejük van még, neki, a Suzuki négy utasának, meg az Opelben ülő házaspárnak. A két autó mozdulatlanul állt a levegőben, és semmi sem utalt rá, hogy bármi egyebet is tehetnének a világ végéig. De az Opel aztán lassan elfordult, mint egy óceánjáró, elhibázta Privátot, és lezuhant a két halottal az egyetlen helyre, ami üresen maradt a parkolóban. A hazátlan Bartók BÄCHER IVÁN Székesfehérvár önkormányzata a nemzeti ünnep alkalmából előadott Bartók-mű, a Román népi táncok címéből lecenzúrázta a román jelzőt. Mi sem természetesebb. Bár Bartók a Bánságban született, ott dolgozó anyja révén pedig gyerekeskedett Besztercén, Nagyszőlősön és Nagyváradon is, ekkor még nem csapta meg Erdély szelleme. Csak 1905-től kezdte szisztematikusan Erdélyt járni, miután Gömörben, Gerlicepusztán nyaralván és dolgozván egy székely cseléd danulására figyelt föl. Bartók mindhalálig hű maradt a maga Erdélyéhez, holott Trianon után csak hangversenyezni járhatott oda. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Kodállyal is. Később többször visszajárt Erdélybe, Kalotaszegre, Torockóra, Mezőségbe, Biharba mindig magyar, székely anyagot gyűjtve. Mintegy 750 magyar népdallal és több tucat zeneművel - Este a székelyeknél, Három csíkmegyei népdal, Nyolc magyar népdal stb. - lett gazdagabb így a magyar kultúra. 1909-ban egy román zeneakadémista hölgy, bizonyos Cornelia Busitia meghívta Bartókot belényesi birtokára, ahol azonnal gyönyörűen danoló román lányokkal fogadta. Ezzel kezdetét vette Bartók román gyűjtése. A következő években kitartóan járta a színromán falvakat, több mint ezer román népdalt jegyezve föl. Műveiben nem kevesebb, mint 47 román népdalt dolgozott bele. A gyűjteményeket tudományos monográfiákba rendezte, és ki is adta. Legnagyobb tudományos műve, melyen élete végéig dolgozott, a román népzenéről szóló összefoglalás. Úttörő vállalkozása volt a román karácsonyi dalok, a kolindák kiadása. Legcsodálatosabb „román” műve természetesen a Cantata Profana, amelynek román szövegét maga költötte két Maros megyei kolindaszöveg nyomán. Bartók világképének két tartóoszlopa a Keleti-Kárpátok belső lejtőin, az Olt és a Maros felső szakaszán élő magyarság és az Erdélyi-szigethegység legnyugatibb tömbjét, a Fekete-Körös vidékét lakó románság parasztzenéje. Bartók mindhalálig hű maradt a maga Erdélyéhez, holott Trianon után csak hangversenyezni járhatott oda. Gyűjtésről többé szó sem lehetett. Bartók Trianont többszörösen is tragédiaként élte meg; egyrészt lezárultak a határok gyűjtőútjai elől, másrészt szétesett az a soknemzetiségű Magyarország, amely munkásságának éltető eleme, táptalaja volt. Bartók Erdélye alapvető - természetesen: tiszta - forrás volt, nélküle Erdély és bizony a románság, a román nép nélkül ez a művészet soha nem jöhetett volna létre. László Ferenc, a nemrég elhunyt jeles kolozsvári Bartók-kutató így ír: „Az az Erdély, ahol Bartók járt, egy éden volt, amelyben a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs, és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy más nyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Két világháború s az azokat követő békétlen évtizedek megsemmisítették ezt az édent. Uszítanak még olykor a felsőbb körök, de az alsóbb néposztályok - s persze a középosztály tömegei is - maguktól is készségesen uszulnak a más nyelvű honfitársak ellen. Az erdélyi lét ma: az egyik tartóoszlop körüli összefogás a másik tartóoszlop körül összefogókkal szemben. Az erdélyi gondolat ma: kegyes és célzatos, önérdekelvű visszatekintés a szebb múltba. Nem egy közös múltba, hanem kinek-kinek a magáéba. A jövő: csupa fenyegetés. A mai Erdély nem érdemelne új Bartók Bélát.” Tegyük hozzá - ezt bizonyítja a fehérvári példa is - Bartókot a mai Magyarország sem érdemli meg. Bartók ma hazátlan.