Népszabadság, 2014. július (72. évfolyam, 152-178. szám)

2014-07-14 / 163. szám

2014. július 14., hétfő | Népszabadság 13 Rivalda - Kultúra Divat Rejtőzködő, titokzatos életet él a spanyol uralkodó feleségének, Letiziának is tervező Felipe Varela Mint a királyné a kirakatban Inotai Edit A vörös ruha végleg meghozta a világhírt Felipe Varela spa­nyol divattervezőnek. A modell ugyanis, aki a földig érő, pánt nélküli, ám a szoknyarészén rózsákkal díszített kreáció­ban minden tekintetet magá­ra vont Viktória svéd trónörö­kös esküvőjén Stockholmban, nem volt más, mint Letizia spanyol hercegné (ma már ki­rályné). A korábban csak szűk körben ismert spanyol divat­­tervező 2010-ben egy csapás­ra felkapott név lett, ma már a spanyol királyi család „házi tervezőjeként” emlegetik. Nincs nehéz dolga, mert a nádszálkarcsú Letizián szinte minden ruha jól áll. Egy csa­pásra világsiker lett az a vis­­­szafogott, törtfehér színű ruha és kabát kombináció is, a nya­kán rengeteg apró rózsaszín gyönggyel, amit Letizia fér­je, VI. Fülöp királyi felesketé­sén viselt. Varela kedveli a le­tisztult vonalakat, a honlap­ján a 2014. nyári szezon ak­tuális darabja is egy épp térdig érő, az alakot hűen követő ru­ha, halvány pasztellszínekben vagy az idény slágerében, ki­rálykékben. Olykor némi csip­kével vagy gyönggyel, egy szép övvel megbolondítva. Gyakorlatilag bárki megve­heti ezeket a darabokat, nem tervez exkluzív módon a kirá­lyi családnak. Az üzlete Mad­rid egyik legdivatosabb utcájá­ban van, a kirakatban ott pom­páznak azok a modellek is, amelyeket a királyné visel il­lusztris eseményeken: egy es­télyi ruháért általában három­ezer eurót, egy kabátért vagy ruháért 700-at kér. De a sze­zon végi kiárusításon akár száz euró alatt is hozzá lehet jutni egy-egy darabhoz. A fő vásár­lói a Vanity Fair spanyol nyel­vű kiadása szerint ötvenes spa­nyol asszonyok és gazdag la­tin-amerikai házaspárok. Ám hogy pontosan milyen ember Felipe Varela, mit gon­dol a világról és a divatról, netán miről beszélget a spa­nyol királynéval - akivel egy­szer látták együtt vacsoráz­ni a lesipuskás fotósok -, ar­ról keveset tudni. Felipe Vare­la 2004 óta nem ad interjút, lapunk kérdéseit is udvaria­san elutasította a sajtókapcso­latokért felelős nővére, Rut. A tervező nem jelenik meg nyil­vános eseményeken, 2002 óta nem vesz részt a madridi di­vathéten, a Pasarela Cibelesen sem. Állítólag összetűzött a szervezőkkel, mert a háta mö­gött azt mondogatták, kollek­ciói túlságosan Thierry Mug­ler francia divattervező da­rabjaira hasonlítanak. Varelát nem fogadták be a spanyol di­vatszakma krémjébe, és ezért nem is kapott jó fellépési idő­pontokat. De az is lehet, hogy a visszavonulás mögött más áll. Esetleg épp a hallgatás az ára annak, hogy a királyi csa­ládnak tervezhet. Letizia és a „másik” Fülöp (ahogy az El País Varelát em­legeti) egymásra találása is a véletlen műve. Amikor a divat­­tervező megorrolt a madridi divathét szervezőire, visszavo­nult belvárosi stúdiójába, ami történetesen épp abban a ház­ban volt, ahol Elena, I. János Károly nagyobbik lánya lakott a férjével. Ő fedezte fel Felipe Varelát, épp egy nála vásárolt blézert viselt, amikor Fülöp hi­vatalosan megkérte Letizia ke­zét. Elena és Zsófia anyakirály­né javasolta a polgári család­ból a trónörökös feleségének szerepébe belecsöppent Leti­ziának, hogy válasszon egy lo­jális és diszkrét spanyol divat­­tervezőt, aki segíthet abban, hogy megtalálja saját stílusát, és méltó módon jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Állító­lag gyorsan megértették egy­mást, és azóta Letizia sokat fi­nomított Varela stílusán: a ko­rábban sok műanyaggal, ro­busztus modellekkel kísérlete­ző divattervező rátalált a femi­­ninebb, elegánsabb stílusra, és Mugler hatására sem emlékez­tet már semmi. Varela a tökéletesség meg­szállottja, ezért az El País cik­ke szerint még Londonba is el­utazott Letiziával az évszázad esküvőjére, vagyis Kate Midd­leton és Vilmos lakodalmára, hogy megbizonyosodjon róla, minden részlet a helyén van a fáradt rózsaszínű muszlin­­ruhán. Elvégre tartani kell a tempót Katalinnal, a divatvi­lág másik ikonjával. De Vare­lát viselt Letizia akkor is, ami­kor 2011-ben Jordániába uta­zott férjével, a szintén divat­ikon Rania királyné és férje, Abdullah király meghívására. Ez a ruha aztán Jordánia né­ven meg is jelent a kollekció­jában. A márkának évek óta nem kell reklám, ezt ellátja Letizia. A tervező - talán nem véletle­nül - igyekszik egyre rejtélye­sebbnek tűnni. Fotó nincs ró­la, csupán a véletlen műve, hogy néhány éve egy Salaman­ca közeli kis településen, Cas­tellanos de Moriscoson lekap­ták: itt kötött házasságot part­nerével, egy kubai galériatulaj­donossal. A polgármester csak arra emlékezett, hogy nagy volt a felhajtás, de ő azt hit­te, az első melegházasság mi­att jöttek fotósok - írta a Va­nity Fair. A múltja is homályos: an­­­nyit tudni, hogy népes család­ból származik, nyolc testvé­re és édesanyja szintén a csa­ládi cégnél dolgozik. Iskolá­it valószínűleg Párizsban vé­gezte, ahol több divatmárká­nál, a Diornál, a Kenzónál, a Lanvinnál és a sokat emlege­tett Thierry Muglernél is dol­gozott - legalábbis a honlap­ján ez olvasható. A Vanity Fair megpróbált utánajárni, de nem talált nyomokat. Senki sem emlékezett Felipe Varela nevű diákra. Letizia királyné Varela által öltöztetve fotó: reuters-juan carlos hidalgo Felipe Varela: Homályos a múltja forrás: felipe Varela Tárlat Zórád Ernő rajzain, festményein és képregényeiben is a teremtő képzelet mutatkozik meg A parafakirály nyolc szobája Fáy Miklós Mindannyian, akik nem tudunk rajzolni, ámulunk a kézügyes­ségen, te, jó ég, milyen gyönyö­rű egyenest tud húzni ez az em­ber, milyen nemes íveket, nézd, az előbb még semmi nem volt ott, most meg ember, ház, utca, templom, világ. Aztán sokan el­felejtjük ezt a csodálkozást, el­fogadjuk, hogy így épül föl a vi­lág, rajzolókra és nem rajzolók­ra, inkább a lélek izgat, a mű­vész lelke, mondanivalója, a pa­pír gyötört világkép. Aztán újra találkozunk Zórád Ernővel. Még csak azt sem mondha­tom, hogy ez valami nagy talál­kozás, a Józsefvárosi Galéria fa­lán nemcsak eredeti művek van­­nak, hanem színes fénymásola­tok, habkartonra bűvölt akva­­rellek. Nyilván ennyire futotta. Rajzok esetében nem is olyan végtelenül nagy a különbség, a Magyar Pantheon talán nem Zórád Ernő legeredetibb mun­kája, Arany és Toldi, kezében a vendégoldallal, Petőfi és a szob­ra, körülbelül ez jut mindenki­nek az eszébe. Ami a Tabánt il­leti, az viszont végképp az övé, kevesen vannak már, akiknek eleven emléke lehet a városrész­ről, mindannyian többé-kevés­­bé Zórád emlékeire hagyatko­zunk, ő még látta, ő még leraj­zolta, vagy akkor, vagy ötven év­vel később, a bontás évforduló­ján, mi pedig már el se hisszük, hogy igaz volt. Nem a tájat iga­zítjuk magunkhoz, hanem ma­gunkat a tájhoz, a szépen szí­nezett rajzok sarkába odakép­zelhetünk egy szépen színezett, rajzolt embert, no lám, az ott én vagyok, mellényben, felöltőben, malaclopó köpönyegben. Más generációnak - gene­rációknak - más a legerősebb Zórád Ernő-élménye. A képre­gények. Hétről hétre vártuk a Fülesben, hétről hétre ki kel­lett könyörögni a 3 Ft 30 fillért a szülőktől. Egy pillanatra sem gondolkodtunk azon, mennyire nehéz is ez a műfaj, oldalanként tíz rajzba foglalni egy egész tör­ténetet, pár képaláírásba és szö­vegbuborékba szorítani a sze­replők tetteit, gondolatait, reak­cióit. Odafigyelni, hogy az asz­talon álló poharak és butéliák a kornak megfelelőek legyenek, ne tévedjenek át tárgyak és ru­hadarabok a szomszédos évti­zedekből vagy más országok­ból és történetekből. Nem fog­lalkoztunk a rajzoló felelőssé­gével: ha most papírra álmod­ja egy király vagy egy Krúdy­­hős arcvonásait, akkor az már végleges, már sokunk fantáziá­ját visszavonhatatlanul megkö­tötte, már őt képzeljük el akkor is, ha az eredeti műhöz, a pusz­ta szöveghez térünk vissza. Kit érdekelt? Csak a történet izga­tott, meg a hozzá való rajzok. És miközben azt hittük, hogy tény­leg csak a történet számít, észre se vettük, hogy Zórád szavakat, mondatokat tett hangsúlyossá, most is bennem van, ahogy be­lép egy szereplő, és azt mond­ja a buborékban: „Nagy újság van”. Csak azt nem tudom, ki a szereplő, mi az újság, melyik a történet. De most, a Józsefváro­si Galériában is ráismerek a Zó­­rád-képregények, a rajzoló és a szövegíró Cs. Horváth Tibor mondatainak súlyára: „A para­fakirálynak nyolc szobája volt a Ritzben.” Csodálatos mondat, de csak akkor, ha Zórád Ernő le is rajzol a nyolc szobából egyet. Gyermekké tesznek. Érzem a bosszúságot, hogy nem tu­dom, a szőke cowboy miért tű­ri némán, hogy Tom Connor az arcába üssön ököllel, amikor a kisujjában is több erő van, mint ellenfelében, és ez a rejtély már soha nem oldódik meg. De köz­ben, mint rajzolásképtelen gye­rek, újra csodálom azt, aki egy szép lendületű, egyenes vona­lat tud húzni, akinek terem­tő hatalma van, nézd, az előbb még semmi nem volt ott, most pedig udvari bolond, kövér ba­rát, szurtos legény, gömöri sző­lőt kapáló földesúr. Zórád Ernő: A Görög és a Fehér Sas utca sarka a Tabánban

Next