Népszabadság, 2014. december (72. évfolyam, 280-304. szám)

2014-12-29 / 302. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Kultúra i ii Interjú Varró Vince orvosprofesszor személyes története a szörnyű huszadik századról Derűs zárójelentés A gének és a szerencse határoz­za meg az ember sorsát, állítja a 93 éves Varró Vince belgyógyászpro­fesszor, aki Az én huszadik száza­dom zárójelentése címmel írt köny­vet. Életútja, teljesítménye és kora alapján megengedi magának, hogy egyéni és egyedi véleménye legyen a dolgokról. Tanács István SZEGED Milyen élet nézett ki önnek, amikor megszületett? Az ember életét két dolog határoz­za meg: a gének és a szerencse. A sze­rencse a fontosabb. Engem a zsidó származásom miatt nem vettek föl Magyarországon az orvosegyetemre. Belgrádban kezdtem a tanulmányai­mat, mert anyai ágon a Bácskából származom. Az, hogy megtanultam a szerb nyelvet, később, a bori mun­kaszolgálat alatt többször megmen­tette az életemet. A lágerben kön­­­nyen tudtam csencselni a szerb pa­rasztokkal, nem éheztem annyit, a bajtársaimmal is volt mit megoszta­nom időnként. Túléltem. Tizenéves volt, amikor az antiszemi­ta hisztéria fölerősödött. A felmenőim nagyon korán asszi­milálódott zsidó magyarok voltak. Nagyapám magyar nyelvű ügyvéd volt Nagykikindán. Trianon után a szerb nyelvű jogi államvizsgát nem is tudta letenni. A családtagjaim tuda­tában voltak a zsidóságuknak. Édes­apám egyáltalán nem volt vallásos. Édesanyám is csak úgy, hogy érde­mes az Istennel jóban lenni, nem árt, ha itt is van barátom, meg ott is. Megismétlődhet a holokauszt? A világon nem csak zsidó holo­kauszt volt. Én idesorolom az ör­mény népirtást, vagy több, Afriká­ban lezajlott genocídiumot. Nem tar­tom kizártnak, hogy holokausztszerű jelenségek előfordulnak a jövőben is, de nem valószínű, hogy a zsidókkal. Miért? Sajnos a történelmet nem an­­­nyira a ráció, sokkal inkább érzelmi motívumok és az erő befolyásolják. A kiegyezés után a főurak, dzsent­rik és a hozzájuk kötődő köztisztvi­selői réteg, illetve a nagy létszámú parasztság között lett egy óriási hiá­­tus: az iparé és a kereskedelemé. Eb­be a modernizációs űrbe a sváb és a zsidó népcsoport képviselői nyomul­tak be. A svábokat sem nagyon sze­rették a magyarok, de mögöttük ott állt Ausztria, Németország - hatal­mas erő és kultúra. A zsidók mögött pedig nem volt senki. 1956-ot hogyan élte meg? Régóta tisztában voltam vele, hogy a nép nem akarja a Rákosi-féle kommunista rendszert, viszont úgy látszott, egy jobb szocialista rend­szert sokan szeretnének. Azt is tud­tuk, hogy sok orosz katona van az országban, ezért akármi történik, annak nem lesz jó vége. Ha akkor nem Nagy Imre, egy döntésképte­len, határozatlan ember lett volna a vezető, másként alakulhattak vol­na a dolgok. Pénz nélkül hogyan tudtak önálló kutatási eredményeket elérni? Kellettek a nemzetközi kapcso­latok. Én már 1957-ben, a megtor­lás évében protekcióval eljutottam Finnországba. Kellett hozzá, hogy több nyelven tudtam előadni, ran­gos külföldi folyóiratokban jelentek meg a cikkeim. A nyugatiak szeret­ték, ha vannak előadók a vasfüggö­nyön túlról is. 1976-ban kisebb cso­daszámba ment, hogy az Európai Gasztroenterológiai Társaság kon­ferenciáját Budapesten, a Nemze­ti Galériában rendeztük. A vezető nyugati orvosokhoz képest mi sze­gények voltunk, de szégyelltem, amikor a kommunista országokból való kollégák követelőztek, hogy fi­zessék ki az útjukat. Mit gondolt, amikor 1989-ben hal­lotta Orbán Viktor beszédét? Hogy végre itt egy nyugati szel­lemű, bátor fiatal gárda. Nem tu­dom, igaz-e a legenda, hogy Antall József a halálos ágyán magához hí­vatta Orbánt, figyelmeztette, hogy a magyar népnek nem kell az a libe­rális politika, amit akkor vitt a Fi­desz. Tény, hogy Orbán átvitte párt­ját a jobboldalra, és ma már a Hor­­thy-rendszert szeretné feleleveníte­ni­­ azokkal a változásokkal, amit az európai uniós tagság és a mo­dern gazdaság jelent. Nyugdíjasan tudta lassítani az ad­digi pörgést? 1991-ben levetettem a fehér kö­penyt, azóta nem volt rajtam. Ol­vasok, sétálok, úszók, tévét nézek. Kilencvenhárom éves vagyok, de ritkán éreztem ilyen jól magamat, mint nyugdíjasként. Eldöntöttem, hogy nem kívánok beleszólni sem­mibe a klinikán. Van egy szobám, mellette az a WC, ahová negyven éven át jártam. Egyszer elkever­tem valahová a kulcsát, kértem az egyik nővért, hogy nyissa ki nekem. Mikor a kilincsre tettem a kezem, odajött egy másik nővér, hogy bo­csánat, bácsika, de ez a személyzet­nek van fönntartva. A TELJES INTERJÚ a www.nol.hu-n olvasható „Sajnos a történelmet nem annyira a ráció, sokkal inkább érzelmi motívumok befolyásolják” fotó: Karnok­csaba Névjegy DR. VARRÓ VINCE Orvos, gasztroenterológus. 1921. október 13-án született Buda­pesten, 1936-tól a Mátyás Király Gimnáziumba járt, majd 1946-ban jogi doktor lett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1949-ben orvosdoktori diplomát szerzett Budapesten, 1949-től orvosként dol­gozott a szegedi orvosegyetem II. belgyógyászati klinikáján. 1970-1­991 között tanszékvezető professzor, 1972-1982 között a Magyar Gasztroenterológiai Társa­ság elnöke volt. 1991-től professor emeritus. Részvételi színház „Legfontosabb a rend!” Borbély Zsuzsa „Mi a baj? Mi történt?” - üvölti a csa­ládfő a szemlesütve hallgató asztal­­társaságnak. Ekkorra már mind a harminc újságíró lélegzet-visszafojt­­va ül. „Szerintetek jó ez így, hogy itt senki nem mond semmit? Vagy szó­laljanak meg?” - lép ki a szerepéből az apa, Takács Gábor, kérdését félig társulatához, félig a közönséghez in­tézve. Szükség van néhány másodperc­re, míg visszazökkenünk a történet­ből a MU Színház valóságába. Az Anblokk Egyesület és a Káva Kul­turális Műhely Elveszettek - A hi­ányzó pillanat című előadása fikció a fikcióban. A kerettörténet szerint a Verzió Társulat nyúlt főpróbáján vagyunk. Luc Bob­anksi szociológus Éjszakák (Nuits) című darabját pró­bálják a színészek, akiknek segíthe­tünk kidolgozni a végső változatot. Az eredetileg középiskolások, egyetemisták és önkéntesként dol­gozók számára készült előadást ezen az estén a sajtó munkatársainak mutatják be. Egy vidéki orvos csa­ládja készülődik a karácsony estére. A doktor beteghez ment, kint hóvi­har tombol. Az érkező nővér egy út­közben látott robbanásról és segít­ségre szorulókról számol be. Min­denki a kintiek segítségére sietne, a betoppanó új állatorvos, dr. Vidal azonban átveszi a parancsnokságot, és elkezdi megszervezni a segítség­­nyújtást. Feladatokat oszt, azonosí­tószámot vezet be, Excel-táblát ké­szít az ismeretlenek kategorizálá­sára, hiszen: „Ilyen helyzetekben a legfontosabb a rend!” Követik a férfi utasításait, de mi­re eljutnak a cselekvésig, már csak annak lehetnek tanúi, ahogy a cso­port eltűnik egy szakadéknál. „Kik­ről beszéltek? Nem is történt sem­mi!” - válaszolja nevetve az állator­vos, amikor megpróbálják felelős­ségre vonni. Meggyőzőereje ismét hat. Belenyugszanak a közös hazug­ságba. Ekkor ér haza az apa. Az első néhány perc az amatőr­színjátszás döccenéseit mutatja, amit fokozatosan vetkőz le az elő­adás. A jelenet folytatásáról folyó beszélgetésben mindenki részt vesz.­­Mi a következő lépés? Elmondják a családfőnek? Miért hódolt be min­denki? Miért nem mondtak ellent Vidalnak? Kinek ismerős ez a hely­zet?” A szünet után három csoport dolgozik külön a színészekkel. A há­romórás játékidő jelentős részében a néző navigál aszerint, hogy mit lát fontosnak, vagy mit lát bele a szitu­ációba. Közben pedig maga is kuta­tási anyagul szolgál. A kutatószínház projektben az esténként elhangzot­takat elemzik. A gimnáziumokba el­vitt előadások előtt és után pedig azt vizsgálják, hogy befolyásolta-e az él­mény a diákok gondolkodását. RÉSZLETES INFORMÁCIÓ: http://hianyzopadtars.hu/elveszet­­tek-a-hianyzo-pillanat/ honlapon található © Közös hazugság fotó: csoszó Gabriella Ünnepeld szerelmesen az ünnepeket! ZTSfrandi.hu HIRDETÉS

Next