Népszabadság, 2016. augusztus (74. évfolyam, 179-204. szám)
2016-08-12 / 189. szám
NÉPSZABADSÁG I 2016. augusztus 12., péntek HORVÁTH GÁBOR Dobjuk sutba a politikai korrektséget: Donald Trump náci! Továbbá ideggyenge és jellemtelen ember. Recep Tayyip Erdogan török elnök legszívesebben szultán lenne. Orbán Viktor csapata gátlástalanul lop, és a hozzá közel állókat is erre tanítja. Persze eddig is bíráltuk őket, de az a fránya politikai korrektség megakadályozta, hogy ilyen nyers, mondhatni kocsmai kifejezéseket használjunk. Igyekeztünk megőrizni a szüleinktől, tanárainktól, első szerkesztőinktől tanult civilizált modort. De ha nem, hát nem. Trump rendszeresen ostorozza a politikai korrektséget. Ő „egyenesen megmondja, amit gondol”. Hillary Clinton eposzi jelzője nála a „becstelen csaló” (crooked), és szőke álhajjal borított fejét tréfásan félrehajtva csak mosolyog, amikor a tömeg válaszul azt skandálja: „Csukják be!” Kedden direkt úgy fogalmazott, hogy azt a vetélytárs megölésére való felszólításnak lehessen érteni, majd gyáván kihátrált a felelősség mögül. Szerdán volt bőr a képen (csak nem lehet olyan könnyen megszabadul Erdogan és ni ettől a PC-től...) azt állítani, hogy Barack Obama alapította az Iszlám Államot. Persze megint csak hagyva magának egy kiskaput, hogy a kiszámíthatóan bekövetkező felzúdulást az „őszintétlen” sajtóra kenhesse. Erdogan hetek óta nem szolgál bizonyítékkal arra, hogy tényleg az Amerikában élő Fethullah Gülen hitszónok állt volna az elvetélt puccskísérlet mögött. Ellenben felszólította a török üzletembereket, hogy informálják a hatóságokat azokról a vállalkozásokról, amelyek a vallási-politikai vetélytárshoz húznak. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy ebből mi lesz. Közben a halálbüntetés visszaállítását „követelő" tömeget is hecceli. Nyilván eszébe sem jut, hogy az egyszer ellene fordulhat, és akkor majd rendkívül kellemetlen lesz a bitófa elvi lehetősége. A fenébe a politikai korrektséggel, halljuk lépten-nyomon, most élet-halál kérdésekről van szó! De hát éppen ez az! Az ősember a nála lévő bunkót használta a viták rendezésére, később ez úgy módosult, hogy a kisebb nézeteltéréseket talán mégis jobb emberélet kioltása nélkül feloldani, a nagyobbakra meg ott a háború. Amióta a fél világnak Orbán és Észak-Koreának is van atombombája, ez utóbbival is érdemes óvatosan bánni. Az egyén és a kisebbségi - de akár a többségi - csoportok érzékenységére való odafigyelés, a sértegetéstől való tartózkodás, vagyis a politikai korrektség arra való, hogy viszonylag nyugodtan meg tudjuk vitatni a dolgainkat. Ebből lesz ugyanis a megoldás. Aki mindig csak élezni akarja a helyzetet, és ezért csuklóból elveti a tisztességes hangnemet, az nyilván nem érdekelt a problémák megoldásában. Azt hiszi, hogy a feszültségek garantálják a hatalmát. Orbán Viktor két éve azt mondta, „a politikai korrektség olyan taburendszer, amely megfoszt az őszinte beszédtől, az innovatív gondolkodástól, meg kell találni a politikai korrektség dogmarendszerétől függetlenítve az új magyar államot". Innen egyenes út vezetett az idegenellenes propagandakampányig, az aljas népbutítással nézhetetlenné tett olimpiai tévéközvetítésig, a Röszkénél várakozó szerencsétlenek elleni (tagadott) erőszakig. A PC elvetése fájdalmas, nehezen élhető világhoz vezet. Ha van igazság a földön, ezt Trump, Erdogan és Orbán is meg fogja tanulni. HALOTTAK BOLDOG VÁROSA Ahol a hölgyek kvaterkáznak a kinti nagy meleg elől a hűvösbe húzódva, az temető. Ott laknak. Félmillió ember társaságában. Becslések szerint ennyien laknak a húszmilliós Kairó egyik negyedében, a Halottak Városában. A náluk jobb módúak viszonylag nagy síremlékei közötti teret befedik, kinek aztán márványfal jut, kinek omladozó, de mindenképpen ingyen van. Meg tudnak ott lenni. A lakásfoglalás nem szabályos, illegális, de a város igen-igen régen tűri. Minden szegény átmenetinek tartja a lakást, de sokan már a fél életüket ott töltötték. Sőt a 80 éves Abdul Aziz Sahel azzal büszkélkedett egy újságírónak, hogy egész életét ott élte le, és Farouk király is csaknem a szomszédja, amennyiben a közelben temették el. Az élet ott nyugodt, mondják, a halottak nem beszélnek, a környék nyugalmat sugall. Lakbér nincs, az emberek egymást segítik - szegények számára nincs ennél jobb hely, mondják a temetőváros lakói. FOTÓ: MTI/EPA - KHALED ELFIQI 9 VÉLEMÉNY Vár rád a mi televíziónk KELEN KÁROLY „Ha megígérem, hogy elmegyek szavazni október 2-án, akkor nem kell kétpercenként az Üzenjük Brüsszelnek dumát néznem az olimpiai közvetítések között? Hadd szurkoljak nyugodtan a magyar csapatnak!” Ismerősöm fakadt ki így, és még azt is hozzátette: „Az a jó, hogy ezek már olyan okosak, hogy tudják, hányan akarnak jönni Líbiából.” Nem értek egyet vele. Én igenis örülök, hogy a rövid pihenőidőkben két magyar siker és - becsületükre legyen mondva - kudarc ismétlése között csak végső esetben adják az olimpia magyar részvétel nélkül zajló pillanatait. Úgyis annyi alkalmam van a világ legjobb pingpongozóit, evezőseit, íjászait, strandröplabdázóit, műugróit és így tovább látni, nem igaz? Ha már jó sokat kifizettek a lehetőségért mindannyiunk pénzéből, minek költenének még arra is, hogy hozzáértőt találjanak, aki közvetítené?! Inkább jöjjenek az egypercesek: a hírek, amelyeket senki sem néz az M1-en, most elérhetnék hatásukat, ha nem kapcsolna el a többség, ahogy a nézőszámlálók kimutatták. Lelkes amatőrök kihívóan ismételgetik a „Van egy perce? Hírek röviden!”-t az elején és a „Hamarosan újra jövök”-et a végén! A napi legfeljebb öt, még csak információnak sem álcázott csúsztatáshoz-manipulációhoz készséggel adják a nevüket. Vasárnap, amikor mégis ráuntam, egyetlen távirányítós sorozattal a dél-afrikai választásokról kaptam el kemény kérdéseket feltevő összefoglalót az Al Jazeerán, a klímaváltozással kapcsolatban Al Gore-interjút a kínai (!) tévé angol nyelvű adásában, azt pedig meglepődve tapasztaltam, hogy a Sky News riportereit feltűnően érdekli az Anglián kívüli világ minden rezdülése. De még ha akarna is, honnan venne ilyen riportereket a magyar köztévé? Most hagyjuk azt a szégyent, hogy az úszást közvetítő embere nem volt hajlandó tudomást venni az ötkarikás eszme csodálatos bizonyítékáról, a menekültcsapatban indult Yusra Mardiniról, de amit a versenyek közvetítésekor ő és a szervezők által rendelkezésre bocsátott interjút ezekben a társai művelnek, amúgy is kín elviselni. Tudom jól, hogy nem könnyű feladat az éppen győztes versenyző eufórikus pillanataiban értelmes kérdést feltenni. Pláne, hogy a néző is önfeledten ünnepel, és igazából csak együtt akar a fellegekben járni a bajnokkal. Mégis, ha a válaszban elfogadja is az olyan közhelyeket, hogy „Még nem fogtam fel” vagy „Boldog vagyok, hogy elértem, amire gyerekként vágytam”, a „Milyen érzés olimpiai bajnoknak lenni?” kérdést hallva, felrobbant a Facebook. Furcsa, de kudarc esetén valamivel jobb a helyzet, ilyenkor a magyarázatra egyszerűbb rákérdezni, de akkor meg jön az igazi „köztévéizmus”: „A rossz száz méter mit jelent a kétszázra nézve?", „Nem indulok kétszázon..." Hiányzik a tehetsége, intelligenciája, felkészületlen, de jól tűri a parancsrendszert? Szeretettel várja a mi televíziónk! Tudta? DOBOS JUDIT Először mindig a hentespultokat nézzük meg a matyó piacon, mert valahogy gusztábbak ott az oldalasok, orják, combok, tarják, mint a nagyobb város rátartibb csarnokában. Rácsodálkozunk, hogy jé, itt van szarvaskolbász is, amiről otthon megkóstolva nem az derül ki, hogy dehogyis szarvas, legfeljebb vénebb marha, amiről mélybordóbb színt kapott az agyonpaprikázott töltelék, hanem kolbászunk olyannyira vad, hogy még a párzó hím jellegzetes illatát is kiérezzük belőle. Itt nem csodálkoznak ránk, ha tepertőkrémet kérünk, mert abból mindig tartanak egy ládányit, és a házi májast is finoman fűszerezik, amitől nem lesz olyan érzésünk, hogy a majoránna mögé bújtattak minden nem odavaló, disszonáns ízt. A piac, ahová rendszeresen járunk, kicsit a miénk is lesz. Szokásaink lesznek, már-már rigolyáink. Először a jászszentandrásiakhoz megyünk, amiből nekik van, azt nem veszünk máshol. Apa, anya, nagylány áll ott hétről hétre a sárgarépa ízű sárgarépák, a tavasszal csokrostul árult korianderek, zsenge cukkinik és a nyárutón vetett, a földből épp kibukkanó friss kaporszálak mögött. Nem kell bizonygatniuk, hogy „bio” s eszünkbe se jut, hogy kora hajnalban nem a földeken kezdtek, hanem a nagybanin. A kockás nadrágos bácsihoz indulunk ezután, akinek mintegy jelképévé vált a színes ruhadarab. Maga préseli a magvakat, napraforgót, tökmagot, diót, mindegyikből önt pár cseppet a kézfejünkre, nehogy azt higgyük, a tavalyi megavasodott maradékot hozza ki, hiába magyarázzuk, hogy ilyesmi meg se fordul a fejünkbe. Itt veszünk tigriscsíkos paradicsomot, Esther típusú kék szőlőt, amit persze ő Eszterként jegyez, miért is tenne másként, s olyan kápia paprikát, amin még ott a rászáradt föld. Érintjük utána a mezőnagymihályi kecskesajtost, arca pirospozsgásságára újra és újra rácsodálkozva. Orosz mesékben láttunk ilyen néniket, akiknek bőrén szinte kicsattant az élet, de később Odesszában és Vlagyimírben a valóságban is találkoztunk velük, s bizony, meg kellett állapítanunk: ott is mesebeliek. Végül a szedres-málnás asszony következik, kis tálkában halmozva ott vannak előtte a mindig frissen szedett, bogyós gyümölcsök. Kicsit most várnunk kell, harmincas nő van előttünk, fején trendin körbebugyolált színes kendő. Hosszan válogat. Ismerhetik egymást, pár szót váltanak, de inkább csak szótagot, azt is valamiért nagyon halkan. Aztán a fejkendős a suttogásból rendes beszédbe vált át, s az addigi, görnyedt testtartását is kiegyenesíti, mintha épp itt, a málnáskosárkák előtt hozott volna meg egy fontos döntést. - Mellrákom van - mondja tagoltan, háta mögött hagyva a zavart sutyorgást, kissé körbenézve, mintha a többiekkel is most rendezné a rendezetlent. - Úgyhogy ezekből most sokat veszek, és jövök a jövő héten is -teszi hozzá. Az asszony bólint, bólintunk mi is, velünk bólint a matyó piac, ahol pár másodperce megállt az élet, majd ment tovább, ahogy mindig is szokott.