Népszabadság, 2016. augusztus (74. évfolyam, 179-204. szám)

2016-08-12 / 189. szám

NÉPSZABADSÁG I 2016. augusztus 12., péntek HORVÁTH GÁBOR Dobjuk sutba a politikai korrektséget: Do­nald Trump náci! Továbbá ideggyenge és jellemtelen ember. Recep Tayyip Erdogan török elnök legszívesebben szultán lenne. Orbán Viktor csapata gátlástalanul lop, és a hozzá közel állókat is erre tanítja. Persze eddig is bíráltuk őket, de az a fránya politi­kai korrektség megakadályozta, hogy ilyen nyers, mondhatni kocsmai kifejezéseket használjunk. Igyekeztünk megőrizni a szüleinktől, tanárainktól, első szerkesztő­inktől tanult civilizált modort. De ha nem, hát nem. Trump rendszeresen ostorozza a politi­kai korrektséget. Ő „egyenesen megmond­ja, amit gondol”. Hillary Clinton eposzi jel­zője nála a „becstelen csaló” (crooked), és szőke álhajjal borított fejét tréfásan félre­hajtva csak mosolyog, amikor a tömeg vá­laszul azt skandálja: „Csukják be!” Kedden direkt úgy fogalmazott, hogy azt a vetély­­társ megölésére való felszólításnak lehes­sen érteni, majd gyáván kihátrált a felelős­ség mögül. Szerdán volt bőr a képen (csak nem lehet olyan könnyen megszabadul­ Erdogan és ni ettől a PC-től...) azt állítani, hogy Barack Obama alapította az Iszlám Államot. Per­sze megint csak hagyva magának egy kis­kaput, hogy a kiszámíthatóan bekövetke­ző felzúdulást az „őszintétlen” sajtóra ken­hesse. Erdogan hetek óta nem szolgál bizonyí­tékkal arra, hogy tényleg az Amerikában élő Fethullah Gülen hitszónok állt volna az el­vetélt puccskísérlet mögött. Ellenben fel­szólította a török üzletembereket, hogy in­formálják a hatóságokat azokról a vállalko­zásokról, amelyek a vallási-politikai vetély­­társhoz húznak. Nem kell hozzá nagy fan­tázia, hogy ebből mi lesz. Közben a halál­büntetés visszaállítását „követelő" töme­get is hecceli. Nyilván eszébe sem jut, hogy az egyszer ellene fordulhat, és akkor majd rendkívül kellemetlen lesz a bitófa elvi le­hetősége. A fenébe a politikai korrektség­gel, halljuk lépten-nyomon, most élet-halál kérdésekről van szó! De hát éppen ez az! Az ősember a nála lévő bunkót használta a viták rendezésé­re, később ez úgy módosult, hogy a kisebb nézeteltéréseket talán mégis jobb ember­élet kioltása nélkül feloldani, a nagyobbak­ra meg ott a háború. Amióta a fél világnak Orbán és Észak-Koreának is van atombombája, ez utóbbival is érdemes óvatosan bánni. Az egyén és a kisebbségi - de akár a többségi - csoportok érzékenységére való odafigyelés, a sértegetéstől való tartózkodás, vagyis a po­litikai korrektség arra való, hogy viszonylag nyugodtan meg tudjuk vitatni a dolgainkat. Ebből lesz ugyanis a megoldás. Aki mindig csak élezni akarja a helyzetet, és ezért csuk­lóból elveti a tisztességes hangnemet, az nyilván nem érdekelt a problémák megol­dásában. Azt hiszi, hogy a feszültségek ga­rantálják a hatalmát. Orbán Viktor két éve azt mondta, „a poli­tikai korrektség olyan taburendszer, amely megfoszt az őszinte beszédtől, az innovatív gondolkodástól, meg kell találni a politikai korrektség dogmarendszerétől függetlenít­ve az új magyar államot". Innen egyenes út vezetett az idegenellenes propagandakam­pányig, az aljas népbutítással nézhetetlen­­né tett olimpiai tévéközvetítésig, a Röszké­­nél várakozó szerencsétlenek elleni (taga­dott) erőszakig. A PC elvetése fájdalmas, nehezen élhető világhoz vezet. Ha van igazság a földön, ezt Trump, Erdogan és Orbán is meg fogja tanulni. HALOTTAK BOLDOG VÁROSA Ahol a hölgyek kvaterkáznak a kinti nagy meleg elől a hűvösbe húzódva, az temető. Ott laknak. Félmillió ember társaságában. Becslések szerint ennyien laknak a húszmilliós Kairó egyik negyedében, a Halottak Váro­sában. A náluk jobb módúak viszonylag nagy síremlékei közötti teret befedik, kinek aztán márványfal jut, kinek omladozó, de mindenképpen ingyen van. Meg tudnak ott lenni. A lakásfoglalás nem szabályos, illegá­lis, de a város igen-igen régen tűri. Minden szegény átmenetinek tartja a lakást, de sokan már a fél életüket ott töltötték. Sőt a 80 éves Abdul Aziz Sahel azzal büszkélkedett egy újságírónak, hogy egész életét ott élte le, és Farouk király is csaknem a szomszédja, amennyiben a közelben te­mették el. Az élet ott nyugodt, mondják, a halottak nem beszélnek, a környék nyugalmat sugall. Lakbér nincs, az emberek egymást segítik - szegények számára nincs ennél jobb hely, mondják a temetőváros lakói. FOTÓ: MTI/EPA - KHALED ELFIQI 9 VÉLEMÉNY Vár rád a mi televíziónk KELEN KÁROLY „Ha megígérem, hogy elmegyek szavazni október 2-án, akkor nem kell kétpercenként az Üzenjük Brüsszelnek­ dumát néznem az olimpiai közvetítések között? Hadd szurkol­jak nyugodtan a magyar csapatnak!” Isme­rősöm fakadt ki így, és még azt is hozzátette: „Az a jó, hogy ezek már olyan okosak, hogy tudják, hányan akarnak jönni Líbiából.” Nem értek egyet vele. Én igenis örülök, hogy a rövid pihenőidőkben két magyar siker és - becsületükre legyen mondva - kudarc is­métlése között csak végső esetben adják az olimpia magyar részvétel nélkül zajló pillana­tait. Úgyis annyi alkalmam van a világ legjobb pingpongozóit, evezőseit, íjászait, strandröp­­labdázóit, műugróit és így tovább látni, nem igaz? Ha már jó sokat kifizettek a lehetősé­gért mindannyiunk pénzéből, minek költené­­nek még arra is, hogy hozzáértőt találjanak, aki közvetítené?! Inkább jöjjenek az egypercesek: a hírek, amelyeket senki sem néz az M1-en, most el­érhetnék hatásukat, ha nem kapcsolna el a többség, ahogy a nézőszámlálók kimutat­ták. Lelkes amatőrök kihívóan ismételgetik a „Van egy perce? Hírek röviden!”-t az elején és a „Hamarosan újra jövök”-et a végén! A na­pi legfeljebb öt, még csak információnak sem álcázott csúsztatáshoz-manipulációhoz kész­séggel adják a nevüket. Vasárnap, amikor mégis ráuntam, egyet­len távirányítós sorozattal a dél-afrikai válasz­tásokról kaptam el kemény kérdéseket felte­vő összefoglalót az Al Jazeerán, a klímaválto­zással kapcsolatban Al Gore-interjút a kínai (!) tévé angol nyelvű adásában, azt pedig megle­pődve tapasztaltam, hogy a Sky News riporte­reit feltűnően érdekli az Anglián kívüli világ minden rezdülése. De még ha akarna is, honnan venne ilyen riportereket a magyar köztévé? Most hagyjuk azt a szégyent, hogy az úszást közvetítő em­bere nem volt hajlandó tudomást venni az öt­karikás eszme csodálatos bizonyítékáról, a menekültcsapatban indult Yusra Mardini­­ról, de amit a versenyek közvetítésekor ő és a szervezők által rendelkezésre bocsátott inter­jút ezekben a társai művelnek, amúgy is kín elviselni. Tudom jól, hogy nem könnyű feladat az éppen győztes versenyző eufórikus pillanatai­ban értelmes kérdést feltenni. Pláne, hogy a néző is önfeledten ünnepel, és igazából csak együtt akar a fellegekben járni a bajnokkal. Mégis, ha a válaszban elfogadja is az olyan közhelyeket, hogy „Még nem fogtam fel” vagy „Boldog vagyok, hogy elértem, amire gyerek­ként vágytam”, a „Milyen érzés olimpiai baj­noknak lenni?” kérdést hallva, felrobbant a Facebook. Furcsa, de kudarc esetén valamivel jobb a helyzet, ilyenkor a magyarázatra egy­szerűbb rákérdezni, de akkor meg jön az iga­zi „köztévéizmus”: „A rossz száz méter mit je­lent a kétszázra nézve?", „Nem indulok két­százon..." Hiányzik a tehetsége, intelligenciája, felké­születlen, de jól tűri a parancsrendszert? Sze­retettel várja a mi televíziónk! Tudta? DOBOS JUDIT Először mindig a hentespultokat nézzük meg a matyó piacon, mert valahogy gusztábbak ott az oldala­sok, orják, combok, tarják, mint a nagyobb város rátartibb csarnoká­ban. Rácsodálkozunk, hogy jé, itt van szarvaskolbász is, amiről ott­hon megkóstolva nem az derül ki, hogy dehogyis szarvas, legfeljebb vénebb marha, amiről mélybor­­dóbb színt kapott az agyonpapri­kázott töltelék, hanem kolbászunk olyannyira vad, hogy még a párzó hím jellegzetes illatát is kiérezzük belőle. Itt nem csodálkoznak ránk, ha tepertőkrémet kérünk, mert ab­ból mindig tartanak egy ládányit, és a házi májast is finoman fűsze­rezik, amitől nem lesz olyan érzé­sünk, hogy a majoránna mögé búj­tattak minden nem odavaló, dis­­­szonáns ízt. A piac, ahová rendszeresen já­runk, kicsit a miénk is lesz. Szokásaink lesznek, már-már ri­golyáink. Először a jászszentandrásiakhoz megyünk, amiből nekik van, azt nem veszünk máshol. Apa, anya, nagylány áll ott hétről hétre a sár­garépa ízű sárgarépák, a tavasszal csokrostul árult korianderek, zsen­ge cukkinik és a nyárutón vetett, a földből épp kibukkanó friss kapor­szálak mögött. Nem kell bizonygat­niuk, hogy „bio” s eszünkbe se jut, hogy kora hajnalban nem a földe­ken kezdtek, hanem a nagybanin. A kockás nadrágos bácsihoz in­dulunk ezután, akinek mintegy jelképévé vált a színes ruhadarab. Maga préseli a magvakat, naprafor­gót, tökmagot, diót, mindegyikből önt pár cseppet a kézfejünkre, ne­hogy azt higgyük, a tavalyi megava­­sodott maradékot hozza ki, hiába magyarázzuk, hogy ilyesmi meg se fordul a fejünkbe. Itt veszünk tig­riscsíkos paradicsomot, Esther tí­pusú kék szőlőt, amit persze ő Esz­terként jegyez, miért is tenne más­ként, s olyan kápia paprikát, amin még ott a rászáradt föld. Érintjük utána a mezőnagymihályi kecs­kesajtost, arca pirospozsgásságára újra és újra rácsodálkozva. Orosz mesékben láttunk ilyen néniket, akiknek bőrén szinte kicsattant az élet, de később Odesszában és Vla­­gyimírben a valóságban is találkoz­tunk velük, s bizony, meg kellett ál­lapítanunk: ott is mesebeliek. Végül a szedres-málnás asszony következik, kis tálkában halmozva ott vannak előtte a mindig frissen szedett, bogyós gyümölcsök. Kicsit most várnunk kell, har­mincas nő van előttünk, fején tren­din körbebugyolált színes kendő. Hosszan válogat. Ismerhetik egymást, pár szót váltanak, de inkább csak szótagot, azt is valamiért nagyon halkan. Aztán a fejkendős a suttogásból rendes beszédbe vált át, s az addigi, görnyedt testtartását is kiegyenesí­ti, mintha épp itt, a málnáskosár­kák előtt hozott volna meg egy fon­tos döntést. - Mellrákom van - mondja tagol­tan, háta mögött hagyva a zavart su­­tyorgást, kissé körbenézve, mintha a többiekkel is most rendezné a ren­dezetlent. - Úgyhogy ezekből most sokat veszek, és jövök a jövő héten is -teszi hozzá. Az asszony bólint, bólintunk mi is, velünk bólint a matyó piac, ahol pár másodperce megállt az élet, majd ment tovább, ahogy mindig is szokott.

Next