Népszava, 1889 (17. évfolyam, 1–52. sz.)

1889-05-05 / 18. szám

XVII. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. 17. szám. PSZAVA Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Stefjelsa »ifiden TMánmp. Raerkeia&őrég­én kiadóhivatal: V8JL hm. kils* dab-utcaa SS. Héft«tf&t~dij*k 6« késiratok ide küldendők. Budapest, 1889. május hó 5-én. E 1­6 f 1­z e t é n i-d­í­j . Egéai évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyed peldány ára 5 kr. Elő­fizetési­ dijak legcxélszerűbben poliutalvénynyal küldhetők be. A munka ünnepe. Néhány nap múlva megnyitnak a pá­risi világkiállítás csarn­okai és ezzel lehetővé van téve, hogy az egész világ kölcsönösen nézhesse, bámulhassa saját munkáját, ké­pessége és szorgalma gyümölcseit. Nemzet­közi ünnep lesz az, úgy a mint a munka maga is nemzetközi. A francziák e kiállítás rendezésével két czélt értek el. Az egyik abból áll, hogy az európai czivilizáczió korszakalkotásá­nak, a nagy franczia forradalomnak szá­zadik évfordulóját ünnepelik meg, a másik pedig azt jelenti, hogy az államok esze­veszett felfegyverzése közepette a béke és nyugalom legdicsőbb jelvényét: a munkát, szorítják előtérbe és alkalmat nyújtanak a nemzetközi népeknek, hogy ipari készítmé­nyeiket, szorgalmuk és ügyességük termé­keit ez ünnepélyes alkalommal bemutat­hassák. Valóban lélekemelő jelenség! A nemzetközi kiállítások általában ki­számíthatlan előnynyel szoktak járni. Egy­részt közgazdasági szempontból, mivel igen sok iparczikk új piac­ot nyer, újabb és újabb ipari készítmények mint közszükség­letek kielégítésére alkalmas eszközök ismer­tetnek meg és ez az egyes czikkek meg­honosítását is maga után vonja. A másik előny tiszta kulturális. A népek kölcsönösen ismerkednek meg, közelebb jutnak egymás­hoz és a kevésbé czivilizált népek kultúrát és czivilizácziót visznek magukkal saját hazájukba és azt fokozatosan terjesztve művelt népekké fejlődnek. Az ilyen előnyök általán véve a népek sajátját képezik, a­mennyiben nemzetközi­leg érintkezhetnek és a kormányok kötele­sek kölcsönös szerződések útján az árucse­rét és ennek többi kellékeit biztosítani. És mindennek egyedüli tényezője egyedüli kapcsa maga a munka. A munka adja meg az alkalmat mindarra amit kul­túrának és czivilizációnak nevezünk. A né­pek nemzetközi közeledése egymáshoz, az ipar­ és kereskedelem fejlődése, a közgaz­dasági érdekek fokozatos emelkedése, meg­annyi előny elérése mind a munkának ki­folyását képezi. Méltán mondható tehát, hogy a franczia nemzetközi kiállítás a munka és egyidejűleg a népek haladásának, a kultúra terjedésének is ünnepe. Hogy a munka, mint fontos és nél­külözhetetlen tevékenység ilyen alkalom­mal önmagától szembetűnik és hogy a munka becsét ugyanekkor szokták legin­kább méltatni, az kétségtelen, anélkül azon­ban, hogy a remek termékek készítői, ma­guk a munkások, a bámulóknak eszükbe jutnának. A mai munkaviszonyok, melyek cse­kély eltérés mellett nemzetközileg azonosak, igen csekély vigaszt nyújtanak a munkás­nak, mert olyanok, hogy azok közt csak tengésre van kárhoztatva. Pedig a­műt erős karjaival, józan eszével és becsületes szor­galmával véres verejtéke mellett elkészít, magán hordja a munka áldását nemzetközi érdekek javára, és csak a munkás javára nem A párisi kiállítás újabb alkalom, hogy a munkások is nemzetközileg gondoskodja­nak helyzetük javítása felett és hiszszük is, hogy a kiállítással kapcsolatban egybehívott munkás-kongresszus e tekintetben meg fogja tenni az első lépést a munkásosztályok érdekeinek nemzetközi fejlesztésére. Annál méltóbb ünnepe lesz ez az al­kalom a munkának, ha a munkásosztály maga is üdvös intézkedések foganatosítá­sára nemzetközileg megállapodásra jut. A Typographia támadásai. A rossz és jóindulatok közt — úgy lát­szik — nem ism­er különbséget a Typographia szerkesztője, noha rosszul esik neki, ha a duhaj­kodását visszautasítják és magaviseletéért, illetve provokálására megadják neki a méltó lec­két. Zakó Lajos az a híres ember, a­ki sehogy sem tud megférni bőrében, pedig az ilyen vitézek addig szoktak fészkelődni, míg kirázzák abból a szűk takaróból. Mint elvtársaink tudják, ez az ember arra használja a vezetésére bízott nyomdászlapot, hogy alávaló módon támadjon a munkáspárt és annak bizottsága ellen. Ez az ember még az alkalmat sem válogatja, hanem a legostobább, de egyúttal a legszemtelenebb módon igyekszik sárba rántani mindent, ami a munkáspárttól indul ki és megáltalkodott c­inizmussal dobálód­zik az éretlenségére valló kifejezésekkel és mindezt pedig azért, mert neki a munkáspárt bizottsága nem tetszik és mert e bizottság nem kér tőle az ő bölcsességével töltött tanácsokat. A nyomdászlap szerkesztőjéről csak kettőt lehet feltenni, és pedig vagy veleszületett nya­valya a veszekedés és igy vérében van a mo­dora, vagy pedig kenyerét képezi másokat »le­rántani.« És épen azért, mert ez meggyőződé­sem, nem állhatok vele komolyan szóba és nem követem őt oly irányban, mint a­milyenben ő támadott. A személyem ellen szórt sületlenségekre nem reflektálok, vagy védjem talán magamat az olyan emberrel szemben, ki szememre veti, hogy fizetést húzok munkámért, a kinek nem tetszik, hogy munkámmal keresem mindennapi kenyeremet és a kinek talán az sem tetszik, hogy egyáltalán a világon vagyok ? Az ilyen támadá­sokra nincs szavam, e lapot pedig nem szoktuk a személyes vitákra felhasználni. Legfeljebb azt ígérhetem Zakának, hogy becses engedelmével tovább fogok élni és dolgozni. Hogy különben milyen tisztességes eszkö­zökkel küzd Zaka a munkáspárt ellen, azt az egy tény is igazolja, hogy a munkáspárt irattárából ellopott egyik okmányt tett közzé, bizonyí­tékául annak, hogy a közéletben szerepelt egyik férfiúval megállapodásra jutott a párt bizottsága az iránt, hogy az a férfiú, a szoc­iáldemokrata párt érdekeit fogja támogatni, ha képviselővé választatik. Hogy ezzel m­i­t akart bizonyítani Zaka úr a párt ellen, azt csak ő tudhatja; más józanul gondolkodó munkás ebből azt fogja kiolvasni, hogy a bizottság csak­is a párt érdekeit tartotta szem előtt, mikor egy képviselőt nyert meg arra, hogy előforduló esetekben legyen embere a­kihez bizalommal fordulhasson. Ezt az okmányt pedig a párt bizottságától ellopták, hogy ő lopatta-e vagy más úton-módon kerítette meg, az keveset változtat a dolgon; tény, hogy lopás útján jutott ő, mint egészen illetéktelen ember a »kezei közt« lévő okmányhoz, a­mely körülményre ezúttal felhívom a »Typograhpia« szerkesztő­ségi bizottságának figyelmét. A többi »irodalmi csirkefogásaival« nem foglalkozom, nem azért mintha nem volna érde­mes Zakát teljes világításban bemutatni a munkásoknak, hanem azért, mert azt amit most irt, különböző hanglejtésekben már többször is firkantott, amire azonban ép oly rendesen meg­szokta kapni a megérdemlett leczkét. A magam részéről ezzel végeztem Zakával. Kürschner Jakab: N­. T. Szerkesztő ur! Ha a kígyónak fájós részére hágnak, felsziszszen fájdalmában s nyel­vét öltögeti. Hasonlókép cselekszik a »Typo­graphia« is, melynek ugy, látszik nagyon is az elevenére tapintottunk. Ő is felsziszszen és öltögeti a nyelvét, melyről pedig már régen tudva van, hogy elég piszkos, nem­ is kellett volna megmutatnia. Nem szándékom a »Typo­graphiá«-val vitába bocsátkoznia nekünk szánt válaszáért, de konstatálni kivánom azt, hogy ő védekezik azon vádak ellen, melyeket a »Le­gyen V­i­lá­g­o­s­s­ág«-ból olvastunk fejére. Ugyan miért nem igyekezett ezen vádakat akkor tisztázni, mikor azok először megjelen­tek, miért védekezik most elkésve? Azaz, de­hogy védekezik, csak meg akar szabadulni a vádak alól azáltal, hogy ő is másokat vádol. Ha ez nem himpellér eljárás, úgy még azt is elis­merem, hogy Zakó Lajos okos ember, pedig ezért engem tartanának bolondnak. Aprehen­dál a »Typographia« su—ha—néza azért is, hogy névtelenül irtam múltkori levelemet, ánade ő szintén névtelenül felel, — azaz úgy tesz, mint a lesipuskás, a­ki bokor mögé rejtőzve kiáltja ellenfelének: »csak kerülj szemem elé, majd lelőlek!«... De elismerem, hogy igaza volt Zakó Lajos prókátorának, nekem nyíltan kellett volna fellépnem ; ezt én pedig nem tet­tem azon okból, mert nem akartam nevemet kitenni annak, hogy együtt emlegessék a »Ty­pographiá«-val vagy annak csinálóival; féltem, hogy ha nevem az övék mellé kerül, úgy piszok fog rátapadni, ettől pedig óvakodnom kell, azt belátja minden tisztességesen gondolkozó em­ber, a »Typographia« csinálói természete­sen nem! Vannak, t. szerkesztő úr, olyan é­l­ő­s­z­­­e­k az állatvilágban, melyek csak szemétdombon tudnak tenyészni, hol mocsok és bűz elegendő van; nekem úgy tűnik fel, hogy a »Typogra­phiá«-nak is szüksége van mindig mocsokra, hogy tenghessen, azért szereti a piszkolódáso­kat oly szerfelett És ha az a bizonyos hivatlan prókátor engem mocskosnak mer jelezni, a­nél­kül, hogy ismerné jellememet és egyéniségemet, a nélkül, hogy tudná,hogy ki vagyok, (mert rosszul okoskodott: nekem nincs madár nevem!)

Next