Népszava, 1889 (17. évfolyam, 1–52. sz.)
1889-05-05 / 18. szám
XVII. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. 17. szám. PSZAVA Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Stefjelsa »ifiden TMánmp. Raerkeia&őrégén kiadóhivatal: V8JL hm. kils* dab-utcaa SS. Héft«tf&t~dij*k 6« késiratok ide küldendők. Budapest, 1889. május hó 5-én. E 16 f 1z e t é n i-díj . Egéai évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyed peldány ára 5 kr. Előfizetési dijak legcxélszerűbben poliutalvénynyal küldhetők be. A munka ünnepe. Néhány nap múlva megnyitnak a párisi világkiállítás csarnokai és ezzel lehetővé van téve, hogy az egész világ kölcsönösen nézhesse, bámulhassa saját munkáját, képessége és szorgalma gyümölcseit. Nemzetközi ünnep lesz az, úgy a mint a munka maga is nemzetközi. A francziák e kiállítás rendezésével két czélt értek el. Az egyik abból áll, hogy az európai czivilizáczió korszakalkotásának, a nagy franczia forradalomnak századik évfordulóját ünnepelik meg, a másik pedig azt jelenti, hogy az államok eszeveszett felfegyverzése közepette a béke és nyugalom legdicsőbb jelvényét: a munkát, szorítják előtérbe és alkalmat nyújtanak a nemzetközi népeknek, hogy ipari készítményeiket, szorgalmuk és ügyességük termékeit ez ünnepélyes alkalommal bemutathassák. Valóban lélekemelő jelenség! A nemzetközi kiállítások általában kiszámíthatlan előnynyel szoktak járni. Egyrészt közgazdasági szempontból, mivel igen sok iparczikk új piacot nyer, újabb és újabb ipari készítmények mint közszükségletek kielégítésére alkalmas eszközök ismertetnek meg és ez az egyes czikkek meghonosítását is maga után vonja. A másik előny tiszta kulturális. A népek kölcsönösen ismerkednek meg, közelebb jutnak egymáshoz és a kevésbé czivilizált népek kultúrát és czivilizácziót visznek magukkal saját hazájukba és azt fokozatosan terjesztve művelt népekké fejlődnek. Az ilyen előnyök általán véve a népek sajátját képezik, amennyiben nemzetközileg érintkezhetnek és a kormányok kötelesek kölcsönös szerződések útján az árucserét és ennek többi kellékeit biztosítani. És mindennek egyedüli tényezője egyedüli kapcsa maga a munka. A munka adja meg az alkalmat mindarra amit kultúrának és czivilizációnak nevezünk. A népek nemzetközi közeledése egymáshoz, az ipar és kereskedelem fejlődése, a közgazdasági érdekek fokozatos emelkedése, megannyi előny elérése mind a munkának kifolyását képezi. Méltán mondható tehát, hogy a franczia nemzetközi kiállítás a munka és egyidejűleg a népek haladásának, a kultúra terjedésének is ünnepe. Hogy a munka, mint fontos és nélkülözhetetlen tevékenység ilyen alkalommal önmagától szembetűnik és hogy a munka becsét ugyanekkor szokták leginkább méltatni, az kétségtelen, anélkül azonban, hogy a remek termékek készítői, maguk a munkások, a bámulóknak eszükbe jutnának. A mai munkaviszonyok, melyek csekély eltérés mellett nemzetközileg azonosak, igen csekély vigaszt nyújtanak a munkásnak, mert olyanok, hogy azok közt csak tengésre van kárhoztatva. Pedig aműt erős karjaival, józan eszével és becsületes szorgalmával véres verejtéke mellett elkészít, magán hordja a munka áldását nemzetközi érdekek javára, és csak a munkás javára nem A párisi kiállítás újabb alkalom, hogy a munkások is nemzetközileg gondoskodjanak helyzetük javítása felett és hiszszük is, hogy a kiállítással kapcsolatban egybehívott munkás-kongresszus e tekintetben meg fogja tenni az első lépést a munkásosztályok érdekeinek nemzetközi fejlesztésére. Annál méltóbb ünnepe lesz ez az alkalom a munkának, ha a munkásosztály maga is üdvös intézkedések foganatosítására nemzetközileg megállapodásra jut. A Typographia támadásai. A rossz és jóindulatok közt — úgy látszik — nem ismer különbséget a Typographia szerkesztője, noha rosszul esik neki, ha a duhajkodását visszautasítják és magaviseletéért, illetve provokálására megadják neki a méltó leckét. Zakó Lajos az a híres ember, aki sehogy sem tud megférni bőrében, pedig az ilyen vitézek addig szoktak fészkelődni, míg kirázzák abból a szűk takaróból. Mint elvtársaink tudják, ez az ember arra használja a vezetésére bízott nyomdászlapot, hogy alávaló módon támadjon a munkáspárt és annak bizottsága ellen. Ez az ember még az alkalmat sem válogatja, hanem a legostobább, de egyúttal a legszemtelenebb módon igyekszik sárba rántani mindent, ami a munkáspárttól indul ki és megáltalkodott cinizmussal dobálódzik az éretlenségére valló kifejezésekkel és mindezt pedig azért, mert neki a munkáspárt bizottsága nem tetszik és mert e bizottság nem kér tőle az ő bölcsességével töltött tanácsokat. A nyomdászlap szerkesztőjéről csak kettőt lehet feltenni, és pedig vagy veleszületett nyavalya a veszekedés és igy vérében van a modora, vagy pedig kenyerét képezi másokat »lerántani.« És épen azért, mert ez meggyőződésem, nem állhatok vele komolyan szóba és nem követem őt oly irányban, mint amilyenben ő támadott. A személyem ellen szórt sületlenségekre nem reflektálok, vagy védjem talán magamat az olyan emberrel szemben, ki szememre veti, hogy fizetést húzok munkámért, a kinek nem tetszik, hogy munkámmal keresem mindennapi kenyeremet és a kinek talán az sem tetszik, hogy egyáltalán a világon vagyok ? Az ilyen támadásokra nincs szavam, e lapot pedig nem szoktuk a személyes vitákra felhasználni. Legfeljebb azt ígérhetem Zakának, hogy becses engedelmével tovább fogok élni és dolgozni. Hogy különben milyen tisztességes eszközökkel küzd Zaka a munkáspárt ellen, azt az egy tény is igazolja, hogy a munkáspárt irattárából ellopott egyik okmányt tett közzé, bizonyítékául annak, hogy a közéletben szerepelt egyik férfiúval megállapodásra jutott a párt bizottsága az iránt, hogy az a férfiú, a szociáldemokrata párt érdekeit fogja támogatni, ha képviselővé választatik. Hogy ezzel mit akart bizonyítani Zaka úr a párt ellen, azt csak ő tudhatja; más józanul gondolkodó munkás ebből azt fogja kiolvasni, hogy a bizottság csakis a párt érdekeit tartotta szem előtt, mikor egy képviselőt nyert meg arra, hogy előforduló esetekben legyen embere akihez bizalommal fordulhasson. Ezt az okmányt pedig a párt bizottságától ellopták, hogy ő lopatta-e vagy más úton-módon kerítette meg, az keveset változtat a dolgon; tény, hogy lopás útján jutott ő, mint egészen illetéktelen ember a »kezei közt« lévő okmányhoz, amely körülményre ezúttal felhívom a »Typograhpia« szerkesztőségi bizottságának figyelmét. A többi »irodalmi csirkefogásaival« nem foglalkozom, nem azért mintha nem volna érdemes Zakát teljes világításban bemutatni a munkásoknak, hanem azért, mert azt amit most irt, különböző hanglejtésekben már többször is firkantott, amire azonban ép oly rendesen megszokta kapni a megérdemlett leczkét. A magam részéről ezzel végeztem Zakával. Kürschner Jakab: N. T. Szerkesztő ur! Ha a kígyónak fájós részére hágnak, felsziszszen fájdalmában s nyelvét öltögeti. Hasonlókép cselekszik a »Typographia« is, melynek ugy, látszik nagyon is az elevenére tapintottunk. Ő is felsziszszen és öltögeti a nyelvét, melyről pedig már régen tudva van, hogy elég piszkos, nem is kellett volna megmutatnia. Nem szándékom a »Typographiá«-val vitába bocsátkoznia nekünk szánt válaszáért, de konstatálni kivánom azt, hogy ő védekezik azon vádak ellen, melyeket a »Legyen Világosság«-ból olvastunk fejére. Ugyan miért nem igyekezett ezen vádakat akkor tisztázni, mikor azok először megjelentek, miért védekezik most elkésve? Azaz, dehogy védekezik, csak meg akar szabadulni a vádak alól azáltal, hogy ő is másokat vádol. Ha ez nem himpellér eljárás, úgy még azt is elismerem, hogy Zakó Lajos okos ember, pedig ezért engem tartanának bolondnak. Aprehendál a »Typographia« su—ha—néza azért is, hogy névtelenül irtam múltkori levelemet, ánade ő szintén névtelenül felel, — azaz úgy tesz, mint a lesipuskás, aki bokor mögé rejtőzve kiáltja ellenfelének: »csak kerülj szemem elé, majd lelőlek!«... De elismerem, hogy igaza volt Zakó Lajos prókátorának, nekem nyíltan kellett volna fellépnem ; ezt én pedig nem tettem azon okból, mert nem akartam nevemet kitenni annak, hogy együtt emlegessék a »Typographiá«-val vagy annak csinálóival; féltem, hogy ha nevem az övék mellé kerül, úgy piszok fog rátapadni, ettől pedig óvakodnom kell, azt belátja minden tisztességesen gondolkozó ember, a »Typographia« csinálói természetesen nem! Vannak, t. szerkesztő úr, olyan élőszek az állatvilágban, melyek csak szemétdombon tudnak tenyészni, hol mocsok és bűz elegendő van; nekem úgy tűnik fel, hogy a »Typographiá«-nak is szüksége van mindig mocsokra, hogy tenghessen, azért szereti a piszkolódásokat oly szerfelett És ha az a bizonyos hivatlan prókátor engem mocskosnak mer jelezni, anélkül, hogy ismerné jellememet és egyéniségemet, a nélkül, hogy tudná,hogy ki vagyok, (mert rosszul okoskodott: nekem nincs madár nevem!)