Népszava, 1890 (18. évfolyam, 1–52. sz.)

1890-01-05 / 1. szám

2. oldal. hanem lehet követelni. Nem akarunk többet, mint amennyit ők bírnak; nem követelünk mást, mint a­mihez jussunk van. Ezt fontolják meg a párttól még távol álló munkástársak és ha csak kissé gondolkodnak felette, akkor azon meggyőződésre fognak jutni, hogy a törek­vések nem csak jogosultak, hanem a köteles­ségtudásnak is nagy mérvű kifolyását képezik. A jognak elvitatására csak a hatalom szülte ön­kény és az erőszak vállalkozhatnak. Nem akarunk hasonlót hasonlóval viszonozni, hanem annál erélyesebben intézkedést köv­etelni arra, hogy a jogegyenlőség ne legyen holt betűje az alkotmány­nak, melyen kívül jelöltek ki immár helyet a hazai munkásosztálynak. Mi vár tehát reánk az újévben? Ernyedetlen küzdelem az anyagi és politikai jogokért. Küzde­lem a törvénynyel kezünkben, mint azon eszköz­zel, melyet az uralkodó osztály a látszatért alko­tott, de soha meg nem tartott. Kényszerítsük a saját alkotásának megtartására és ne engedjük elvitatni. A nagy néptömeget pedig oktassuk és világo­sítsuk fel; ismertessük meg vele a szervezkedés nélkülözhetlen szükségét; tanítsuk jogára és kö­vetelésének lényegére, hadd ismerje meg czélját és hivatását — és ha ezt elértük, ha ezt megtettük, akkor igen jól áll a proletárság igazságos ügye. Mindennek mielőbbi elérése képezi ez alka­lommal újévi kívánalmunkat; a küzdelem biztos sikerének öntudata és a kitűzött czélnak elérésébe vetett biztos remény képezi újévi üdvözletünket, melylyel a munkásügy érdekében kitartást, buz­galmat és lankadatlan tevékenységet kívánunk elvtársainknak és barátainknak. Az élelmiszerek fokozódó drágulásáról. Az életfentartás kellékei nem csak az egyesnál, de a családi háztartásban­­is a legfontosabb rovatot ké­pezik Az élelmiszerek minden drágulása a szűk munka, bérre szorult munkásosztálynál új korlátozást, új nél­külözéseket jelent Ekkor a gyomrot szorosra kell fűzni és félkoszton élni, ha ez sem elég, akkor még a félkoszt gyakori böjtölésekkel is súlyosbittatik. A fővárosi statisztikai hivatal egyik legutóbbi havi füzetében érdekes adatokat találunk néhány szükséges élelmiszer és háztartási czikk fokozódó drágulásáról az utóbbi 40 év alatt az adatok szerint 1842-ben a kenyérliszt métermázsája 3 frt 57 krba került, ma ennek az ára 12 frt 10 kr, tehát a drágulás 338%-t tesz ki. 1852 ben egy font marhahúst is krért vettek, 1877-ben ugyanez már 56 krba került, a­mi 350'/u drágulást je­lent. Egy kiló­vaj 1850 ben 62 krért volt kapható, ma ezért 1 frt 0­5 krt kell fizetni, azaz 60%-al többet. 12 tojás 1857-ben 14 krba került, 1880-ban a nyáron ugyanennyit 28 krért lehetett venni, a­mi megfelel 100/s-nak A legnagyobb drágulás azonban a hüvelyes vetemények árainál mutatkozik; a lencsének ára­­ 1850-ben­ literenkén 7'/2 kr. volt, ma 19 kr. A babj ugyanaz évben literenként 3'/1 krtért adatott el, ma azonban 13 krért, tehát a drágulás 240 /., illetve 360 /o. Egy liter bort vagy sört 1857-ben 9 krért mértek, ma 24 krért. A czukor, kávé, szén és egyéb fontos háziczikkek árait — sajnos — nem lehetett kikuttatni. De már a felsorolt adatok is érthetően beszélnek és kellő világításba helyezik a polgári bérencz-írók ke­netteljes szavalmányait, melyekben a burzsoázia gazda­sági vívmányairól szólva azt akarják a néppel elhitetni, hogy a viszonyok javulása (az említett irányban) a mun­kásosztálynak is javára válik. Érdekes lesz tán e helyütt néhány adatot arról is fel­említeni, hogy az élelmi­szerek drágulásával miként tar­tott lépést az közad­ó­s­s­á­g­o­k növelése is így 1868 ban a hazai pénzintézetek jelzálogi kölcsönei 98 millióra rúgtak, 1886-ban már 359 millióra; a hazai pénz­intézetek váltótárczája 1876-ban 146 millió, 1885-ben pedig már 259 millió volt. Az állam adósságának csak az esztendei kamatja meghaladja már a 130 mil­lió forintot. — Ugyan hát mire és hogyan költ a ma­gyar kormány ? Az­­1889. évi költségvetés egy-két té­tele megmutatja: állami lótenyész-intézetekre 3.300,000 frt, népnevelési szükségletekre 1.537,000 frt. Egy angol telivér megvételére 100,000 frt, néhány kancza vásárlására 45,000 frt, lóversenyekre 25,000 frt, — a néptanitók nyugdijintézete segélyére 950,000 frt. munkásegyletek, támogatására, munkás biz­tosításra, rokkant munkások eltartására s egyéb munkásczélokra — semmit. Mig 300 községben épen semmiféle iskola sincs, a tanítók pedig nagyon sok he­lyen éppen az állami iskoláknál is, nagyon késve, hiá­nyosan kapják meg fizetésöket, addig lóversenyre 25,000 frtot költ az állam. Az operaház évi kiadása 950,000 frtra rúgott, az elaggot munkások koldulni jár­nak, míg tisztviselők s nagyúri munkakerülők nyugdí­jaira 5.789.152 frt, főispáni titkárok fizetésére 36,800 frt, négy ménesbirtoknál irodai költségekre 16,000 frt volt előirányozva. Mindez ugyan nem tartozik szorosan tárgyunkhoz sőt egy-két felhozott tétel nem is érdekel bennünket, de azért jó azt megismerni, hogy miként gazdálkodnak az állam sokszor erőszakosan kipréselt jövedelmével s jó tudni azt is, hogy mindenre jut pénz, csak munkásérde­kek fejlesztésére nem, p­e­dig sok egyébtől elte­kintve már az élelmiszerek drágulásánál fogva is, és a munkásosztály szorult leginkább a pártfogásra, még ha nem is vitatjuk azt, hogy honnan kerülnek s kik szer­zik az állam jövedelmeit. Sajnos, nincsenek számadataink, melyek a mun­kások bérviszonyairól adhatnának felvilágosítást az utóbbi 40 év alatt, annyit azonban állíthatunk, hogy a munkabérek esetleges emelkedése semmi esetben sem rúg fel 360%-ra, a­mi a bérnek három vagy négyszeres emelkedését jelentené, holott hasonló emelkedés az élelmi­szerek áránál konstatálva van Az élelmi­szerek drágulásának egyik fő okát a közvetett adók képezik, melyek tekintet nélkül a vagyonra és jövedelemre a fogyasztók nagy tömegét terhelik és pedig a vagyontalan fogyasztókat túlnyo­móan jobban terhelik, mint a jómódúakat és gazda­gokat. Midőn e században Angliában a gabona­vámok folytán a kenyér­neműek alig elképzelhető magasságra emelkedtek, C­o­b d­e­n Richard tettel bizonyította be, hogy az egyik »ring» ellen lehet másikat csinálni és a törvényesség szigorú megtartása mellett a legfé­nyesebb eredmények érhetők el. A gabnavámok 1846-ban teljesen megszűntek s azóta Angliában egyik nagy­birtokos klikknek sem sikerült a törvényhozást felhasználni, hogy ismét behozhatók lettek volna. Sokkal hatásosabb és alaposabb eredményeket, mint Cobdené, fog a győztes szocziáldemokráczia elérni, mely nemcsak az élelmiszerek drágulását fogja megakadályozni, hanem a spekulatív burzsoáziának a szükségletek drágulására alapított árutermelését felváltja majd a szaktársulati termelési rendszer. Erőlködések, s tímárok szoczialisták és ezen czél megvalósítása végett akarják az egyletet. A bosszúból eredt vád, illetve a denuncziálás következtében, természetesen más hivatalos indokolással, visszakapták alapszabályaikat jóváhagyás nélkül A vörös-timárok erre azzal feleltek, hogy nem az erőlködő egyletbe, hanem a VII kerületben­ székelő timáregyletbe iratkoztak be. Az erőlködő egylet rövidlátó emberei a többszöri rendőri feljelentéseket azzal tetézték be, hogy legutóbb ugyancsak a vörös-timárok ellen panaszt emeltek a IX. ker. elöljáróság előtt, azzal vádolván őket, hogy jogta­lanul s­z­e­r­e­z­n­e­k munkát a munkátlan timá­r­o­k­n­a­k és ezáltal elveszik az ő egyletüktől a kenye­ret. A timáregylet emberei talán már abban is hagyták volna eljárásukat és belátták volna, hogy a munkások egyesülésére a denuncziálás és a »spiczli«-eljárás nem alkalmas eszközök, hanem megvetést és gyűlöletet von­nak maguk után, de az utóbbi időben egy fiskális­ ember tolakodott közéjük és szítja az ellenségeskedést a mun­kások közt. Ügyefogyottságból, dicsvágyból vagy rossz­akaratból teszi-e, nem tudjuk, hogy azonban helytelenül cselekszik és éppen a timáregylet kárára, az bizonyos Az elöljáróság előtt folyt tárgyalásról és ennek eredményéről a következő tudósítást vettük az érdekelt munkásoktól: A Népszavában már ismertetett munkaszer­zési ügyben végre megtartották ellenünk a végtárgya­lást, a­melyet jónak látott egy Mogyorós nevű egyén a IX. ker. elöljáróság ellőtt ellenünk indítani. Amidőn a tárgyalás napján az elöljáróság hiv. helyiségének elő­csarnokába értünk, oly nagy tanu­aparátussal találtuk magunkat szemben, hogy méltán azt kellett­ hinnünk, ezek nem is hagytak alább a felakasztásnál. Voltak ott még Simonytornyáról is beidézett tanuk és többen, kik" már évekkel ezelőtt dolgoztak a Machlup-féle gyárban és ugyancsak évekkel ezelőtt távoztak a gyárból. Mind­ezek ellenünk fognak vallani ? Szent Kleofás, ne hagy el, gondoltuk és a szemükbe néztünk az árulóknak meg a tanuknak is, elkészülve a nagy törvényülésre. Milg nagy volt azonban meglepetésünk. Midőn a tárgyalási terembe léptünk és az elöljárósági jegyző úr által felszólíttattunk a »kibékülésre.« A felszólítás még jobban meglepett bennünket és természetesen azt feleltük, hogy nem bántottunk senkit, tehát magától ér­tetődik, nincs is okunk valakivel kibékülni. De tekintve, hogy annyi tanú várt kihallgatásra és ez milg nagy időt venne igénybe, másrészt számítottunk a nagy idővesz­teséggel, mely egyértelmű a kereset­veszteséggel, arra kértük a jegyző urat, hogy milyen alapon, mi módon és milyen ügyekre nézve akarják a denuncziánsok a »ki­békülést« Erre már a jelen volt Váradi ügyvéd rukkolt ki bölcsességgel töltött javaslataival és igy formulázta a »kibékülést« : 1. Kikötni akarja, hogy a Machlup-féle gyárból elbocsátott három munkás helyeztessék vissza a gyárba. 2. Hogy az o (vargák) egyletének tagjait ne bántsuk. A tulajdonképeni vádat, hogy t. i. munkaszer­zéssel foglalkoztunk volna, mint teljesen tárgytalant elejtették, mert nem akadt emberük, aki a hamis tan­us­kodásra vállalkozott volna Az ellenfelünk által előterjesztett kívánalmak else­jére azt feleltük, hogy a gyárban rendszabály szerint a "munkások­­felvétele és elbocsátása a gyári igazgató úr hatáskörébe tartozik, tehát erre nézve nem tehetünk ígéretet; a 2. pontra nézve azt válaszoltuk, hogy mi úgy sem törődtünk eddig sem tagjaikkal és ha tisztessé­gesen viselendik magukat, hát akkor ezentúl sem lesz bajuk, amit legjobban igazol az a tény, hogy akárhány egyleti tagjaik vannak ez időszerint is a gyárban anél­kül, hogy valaki törődne velük, vagy bántaná őket. E valóban nevetséges feltűnési vágy és erőlködés után joggal lehet kérdezni, hogy mire való volt annyi munkást munkájától és kenyerétől elvonni csupán azért, hogy ilyen haszontalan komédiát játszhassanak. Mi édes keveset törődünk azzal, hogy dr Váradinak akár­mennyi ideje is legyen deputácziókkal bejárni a gyára­kat és munkásokat munkások ellen izgatni, de nekünk hagyjon békét, mert máskép felelőségre fogjuk vonni, belőle semmi veszedelem, eleinte csak negédességből, de aztán egyre komolyabban kiáltották ők is: »Viva la republica!« Egyszerre csak mindenütt az hangzott, az előhömpölygő nép is ajkaira vette m­eg félóra múlva, mintha mázsás kő esett volna le mindenki szívéről, egy szívvel-lélekkel kiált a százezer torok: »Viva la repub­lica!«­­ A köztársaság nevét ugy fogadták, mint egy Ko­lumbus-tojást, mint egy szabadító varázsigét, mely föl­ment minden további aggódástól s megmutatja a zűrza­varból kivezető egyetlen, vagy legalább legbiztosabbnak látszó utat. Most már az egész világ föllelkesült arra a még néhány óra előtt kuriózumszámba menő gondo­latra, hogy a kormányforma megváltoztassák. Sehol nem szólalt fel egy hang sem ellene, sőt dicsérték a ka­tonaságot, hogy milyen mérsékelt s nem jutott eszébe senkinek, hogy a törvényes hatalommal daczoló, vagy azt pláne megtámadó katona lázadó-A mozgalo­n vezérei elérték czéljukat s igy a tör­téntek hirére petropoliszi nyaralójából megérkezett s a királyi rezidencziába szállt császári családot is minden akadály nélkül jelenthették ki fogolynak s trónjától megfosztottnak Csakhamar megérkeztek a csatlakozó nyilatkozatok a tartományokból is. A birodalom minden helyőrsége a köztársaság hívének jelentette ki magát s minden tartományban ideiglenes kormány alakult, elis­mervén a brazíliai egyesült államokban, Rióban alakult központi kormányát. »Eds.« tek neki, a­kik gyomrukból gyűlölik a köztársasági czég alatt űzött botrányokat. Elég az ahhoz, miután a tisztek nagyobb részét megnyerte a fölkelés ügyének, 14-én este T Teodoro marsallt is rábírta, hogy részt vegyen benne, sőt hogy az élére álljon. Ezzel pedig minden megvolt nyerve s a forradalom sikerültnek volt tekinthető. Aggodalmat csak az első zászlóalj, a rendőrség s a katonailag szervezett tűzoltó­ csapat okozott, melyet a kormány arra a hirre, hogy készül ellene valami, védelmére maga köré vont. Másnap reggel azonban ez az aggodalom is hasztalannak bizonyult, mert a kéteseknek hitt csapatok is hozzá csatlakoztak az általános katonai felkeléshez, a­mint a marsallnak erre vonatkozó parancsát vették. * " A miniszterek, minden védelem híjával, most már foglyok voltak, az egy tengerészeti miniszter. B­a­r­n­o do Ladario tengernagy kivételével, ki értesülvén a dologról, kocsijába vetette magát s a zendülő csapatok fölé, egészen a marsall közelébe hajtatott ott megállott s kocsijából kiszállva, Deodorot csapatai kellő közepén fogolynak jelentette ki. A marsall visszafelelt, hogy meg-néltva áll a dolog, inkább a miniszter tekintse "magát fogolynak. My­e az admirális revolvert rántott elő , többször a zendülök vezérére lett. Ki tudja­ mi vége lett volna a lázadásnak, hogy ha ezek a lövések találnak. De nem találtak s védelmére a m­arsall hirtelen szintén revolvere után nyúlva, azt a tengernagyra sütötte. Ugyanekkor a tábornagy több hive is az admirálra támadt s ez négy sebből vérezve a föld­re bukott. E sebek közül szerencsére csak egy volt Olvasóink bizonyára emlékeznek még, hogy a budapesti tímárok közt feszü­l viszony állt fenn hosz­szabb ideig és hogy a támadások és provokálások mind­annyiszor újultak meg, valahányszor életjelt adtak magukról a vörös-timárok. Az ellenségeskedést a timár­egylet néhány meggondolatlan vezérférfia szította azért, mert a vörös-timárok nem akartak ez egylet tagjaivá lenni. A bosszúállás annyira ment az egylet emberei részéről, hogy a vörös­ timárok egyletalapítása végett a kormányhoz felterjesztett alapszabályait sem erősítet­ték meg, mert a fennálló timáregylet emberei azt jelen­tették be a kormánynak és a hatóságnak, hogy a vörös­veszélyes s a tengernagy ma (november 20-án, a mikor a levél kelt) már a javulás utján van. Néhány személyes barátja, noha a fölkeléshez csatlakoztak, a legválságo­sabb pillanatban közbeléptek s még idejekorán mentet­ték meg a földön fetrengőt a katonaság további bántal­maitól. Ez volt az egyetlen véres ellentállás egész Brazi­liában, melylyel a mai napig (nov. 20.) rendelkezésre álló adatok szerint a forradalom találkozott. A császár tömérdek katonája, hivatalnoka, lekötelezettje, sőt vala­mennyi alattvalója között csak egyetlen egy akadt, a­ki életét is koc­káztatva, szembe szállt vele. Ily körülmé­nyek között könnyen megérthető, hogy ez a katonai zen­dülés, mely eredetileg nem kívánt egyéb lenni, mint a helyőrség szétszórása elleni tiltakozás, egynéhány rö­vid óra lefolyása alatt köztársasági forradalommá nőtte­­ ki magát. A mozgalom szervezői nagyon furfangosan és óva­tosan jártak el Kezdetben maguk a katonatisztek is azt , hitték, hogy itt csak miniszterváltozásról, kormánybuk­t­­atásról lesz szó s a zendülésnek nem lesz egyéb czélja ! November 15-ének még délelőttjén is igen sokan aggo­dalmaskodtak, mi vége lesz ennek a kalandnak rájuk nézve, ha majd az új kormányt kinevezik ? Mit fog majd ez ehhez a dologhoz mondani s hogyan jár el a zendü­lőkkel szemben? Persze ekkor még minden ember csak császári kormányra gondolt. Úgy dél felé hangzottak az első kiáltások: »Viva la republica!« A katonák összenéztek, némelyek a feje­ket is csóválták. Látva azonban, hogy nem származik NÉPSZAVA.

Next