Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)

1891-11-27 / 48. szám

— 5 — ­ Azt mondja ugyanis —s én, hogy az államnyomdának nem az a czélja, hogy a munkásokat agyondolgoztassa, hanem az, h­ogy azok folytonosan munkaképesek maradjanak. No hát ennek az állí­tásnak fényesen ellenmond az, hogy a különórákat nem 3 krral fizeti, mint a magánintézetek, hanem csak 2­­/2 krral! Miért teszi ezt! Nem-e azért, h­ogy jobban különóráztathasson s igy a mun­kásokat jobban agyoncsigázhassa. S h­ogy az agyonczigáztatást tűzték ki czélal az államnyomdában, a legjobban bizonyija az a nyilatkozat, a melyet az egyik szakosztály művezetője a napokban tett, mondván a munkásoknak: „Önöknek nemcsak sokat kell dol­gozniok, de többet is, mint a­mennyit bírnak.E nyilatkozatot egy épen ott levő miniszteri fogalmazó is hallotta s nem is mu­lasztotta el megbotránkozásának kifejezést adni. Es­ős­en mégis védeni meri ezt a munkás-nyúzó intézetet! Beszél ezután —s é­n arról is, hogy milyen a viszony az ottani munkásnők és a nyomda igazgatósága között; azt azonban nem c­áfolja meg, hogy nem 3—5 frt a fizetésük, míg a többi magánn­yom­dákban 4—7 frtot kapnak; de ezt nem is lehet meg­c­áfolni: utána jártunk a dolognak és meggyőződtünk, hogy nem kapnak többet, mint 3—5 frtot, de annál több gorombaságot, azzal akarván pótolni a fizetés közti kü­lönbséget, és az erkölcsi bizo­nyítványokat is valószínűleg csak azért kérik, hogy goromba bá­násmódjuk az újság ingerével hasson a szegény leányokra. Ennyi pénzből azonban, még ha 100 erkölcsi bizonyítványa van is egy nőnek, tisztességesen megélni nem lehet. Ilyen viszonyok között nem csoda, ha Irányi Dániel szélsőbaloldali képviselő segítségére jön a kormánynak és megcsinálja az erkölcsnemesítő egyletet. Azt elhiszem, hogy az államnyomda munkásnői visszakíván­koznak az államnyomdába; ennek azonban nem az az oka, hogy ott jó a bánásmód és jó a fizetés, hanem az, mert nincs munka és így kénytelenek ismét azt a jó bánásmódot és jó fizetést igénybe venni. Nem szép azonban az államtól az, h­ogy ezeknek a szegény megszorult nőknek helyzetét fölhasználja és lenyomja a munkabért. Így tehát mégis csak igaz az a számítás, a­mi a­­Népszaváéban megjelent, azaz, hogy a pénzügyminiszter az idei költségvetés 20.000 frtos többletét az államnyomda munkásain és munkásnőin hozta be. Ha úgy áll a dolog, amint a tényekből láthatólag így is áll, úgy önként fölmerül az a kérdés, miért is van hát tulaj­donkép ez az államnyomda a világon? Azért talán, h­ogy a magánvállalatok­nak konkurrenc­iát csináljon és a munkabéreket nyomja? Ezért bizony nagyon kár, hogy fönnáll. — Különben h­ogy milyen tehe­tetlen a vezetés, azt legjobban bizonyítja az, hogy még az állam hivatalos lapját sem bírják előállítani. A válaszban —s ön kiterjeszkedik mindenre, a legsúlyosabb vádat azonban figyelmen kívül hagyja, ez a vád az, hogy az állam­nyomda segédmunkásai és munkásnői betegség vagy baleset alkal­mával semmiféle segélyben nem részesülnek s igy ki vannak téve a nyomornak. Az állam szereti, sőt meg is követeli a magánvállal­kozóktól, hogy segítsék beteg munkásaikat, törvényt is csinál e­l czélból, de ő nagy bölcsen máskép jár el, mert hát a költségvetés így kívánja, 1.000.000 frtot ad a hivatalnokoknak és lehúz a munkásoktól. Mindezekből láthatjuk, hogy az államnyomda — védekezés daczára is — csak olyan intézet a fizetés és munkásokkal való bánásmód tekintetében, mint akármelyik papírzacskót előállító nyomda, 30 embernek jól fizet, 300-tól azonban elvonja még azt is, a­mi az élet föntartására a legszükségesebb. Újra a „Magyar Állam"! A „Magyar Állam" czímű papírlepedő, ez a mi derék barátunk, újra beszéltet magáról. Nem elégelte meg az egyszeri dicsőséget, a­melylyel kör­vonalaztuk nemrég az ő nemes (?) intenczióját, most újra vágyik egy kis meg­emlékezés után. No hát ezt a kívánságát örömest teljesítjük neki. E hó 25. számában a következő hangulatteljes förmedvénynyel emlekezik meg a vasár­nap tartott két méltóságteljes lefolyású munkásgyűlésről: „A fővárosi szocziáldemokraták. Ha valaki tudja, hogy tényleg léteznek szocziális kérdések, melyeket meg kell oldani, úgy mi tudjuk azt, ha valaki támogatója annak, hogy mielőbb napirendre kell tűzni világszerte ama kérdések megoldását, bennünket nemes igyekezetben senki meg nem előz. A szocziálizmus azonban nem egyféle s azok, a­kik nálunk hordozzák a zászlót, melynek c­ége a szocziálizmus, vagy nem értenek hozzá, nem tud­ják, mi a szocziálizmus lényege, vagy ha értenek, úgy a legveszedelmesebb irányt követik, melybe a külföldi s leginkább német szoczialisták, szocziáldemo­kraták terelték őket. Nagy hang, nagy követelődzés, üres, teljesíthetlen ígéretek, lelkiismeretlen izgatás, szabadság helyett szabadosságra vágyódás, a tőke elleni harc, olyformán, hogy maga a tőke osztassék meg, a durva irigység, melynek melegágya a szorgalom és annak folytán elért siker iránti gyűlölet, mind puszta szerepelni akarás ; azon faktorok, melyek a mi szoczialistáinkat teremtik, fejlesztik. Szerencsére még csak úgy nyilatkozik nálunk a szoczializmus, a szocziál­demokrataság, mint holmi műkedvelői előadás. De mi ezt sem szeretjük, mert a műkedvelői előadások is szolgálhatnak gyakorló iskolákképen. Tegnap közel ezer szoc­iáldemokrata gyűlt egybe, hogy öklöt mutassanak a tőkének, sőt zsebben a tőketulajdonosoknak is, meg hogy egy kicsit leszidják a sajtót, mely nem propagálja az ő elveiket. Nagyon megörvendeztek rajta, hogy a brüsszeli munkás-kongresszus az egész világ munkásaira nézve ünneppé deklarálta a május elsejét, aztán a franczia forradalmi induló éneklése mellett eloszlottak a sörözni. Hát hiszen ilyen ártatlan tüntetések ellen kifogásunk nincs, ámbár csodál­juk, hogy más nótát nem találnak, mint a Marseillaise-t. A sajtó nem úszhat abban az árban, melybe a szocziáldemokraták jutottak s a tőke elleni agitácziót­nem arra az alapra kell helyezni, melyre a tegnap gyülésezettek helyezték. Egy szocziálizmusnak van csak létre jogosultsága: ez a keresztény szocziálizmus, melynek elveit oly példátlan kép, könnyen meg­érthető encziklikában közölte a pápa király. A szocziáldemokraták gyűlésénél s az azon történteknél fontosabb a betű­szedők tegnapi gyűlése. Németországban tudvalevőleg a szedők sztrájkolnak, mert a nyomdatulajdonosok sem a kilenc­ órai munkaidőbe, sem a béremelésbe nem egyeztek. Nem hivatásunk eldönteni, hogy Németországban kinek van igaza. A kérdés lényegébe tehát mi egyúttal nem bocsátkozunk. Ámde más oldalr­ól nem tudjuk helyeselni a mi szedőink amaz elhatározását, mely szerint szolidaritást vállalnak a németországi sztrájkolókkal nemcsak, de sőt anyagi áldozatot is hoz­nak, heti bérek két százalékát adva a „brude­schaft" oltárára. A magyar­országi nyomdászok viszonyai általában már nem rosszak. És különben abból is látszik, hogy jövedelmükből a külföldiek gyá­molitására is telik. Nem tudjuk felfogni a szolidaritás okát. Hamis princzipiumban gyöker­ezik az s betűszedőink azt árulják el vele, hogy ők is szaturálva vannak azzal a szo­cziálizmussal, mely Németországban betegségként jelentkezik. Ha betűszedő is az ember, legyen magyar, kinek Németország belnyugalmához semmi köze." Midőn kezünkbe vesszük a tollat, hogy megadjuk a feleletet a „Magyar Állam" itt közölt förmedvényére és megszerezzük neki ama dicsőséget, hogy a „Népszavá"-ban, ebben a nemes eszméket képviselő lapban törtéénjék említés a legsötétebb reakczionálizmus szócsövéről: dohos, fülledt levegő, a kripták minden életet elpusztító illata csapja meg szagló műszerveinket. Úgy érezzük magunkat, mintha valami láthatatlan varázshatalom évszázadokkal visszahelyezett volna ben­nünket az elomlott időkbe és tanúi lennénk a középkor barbár harczainak, a vallási üldözéseknek, a papok fanatizmusának; mintha látnók a lobogó máglya­tüzeken körül sürgölődő pribékeket, a­mint az egyedül üdvözítő szeniegyház parancsából, az Urnák nagyobb dicsőségére, vetik tűzhalálba az eretnekeket, mintha hallanák az inquizicziót, ezt a papi vérbiróságot, a­mely Krisztus nevében a legraffínirozottabb kínzóműszerekkel szorította ki a szerencsétlen áldozatokból oly bűnök vallomását, a­melyeket azok soha el nem követtek. Mint egy kínzó rémkép jelen meg lelki szemeink előtt ama hatalmas német császár daliás alakja, a­ki csikorgó hidegben, csupán egy ing által fedve, térdelt a pápa lakának küszö­bén bocsánatért könyörögve , mi­alatt Isten földi helytartója odabenn a keleti pompával berendezett palotában szeretője ölelő karjai közt gyönyörködött a hatal­mas úr megaláztatásán. Ki hinné, hogy ezt az orrcsiklandó bűzt, e félelmes vizió­kat, az ijesztő rémképet az előttünk fekvő „Magyar Állam" czimű nyomtatvány okozza? Pedig ez okozza! Mert ebben a nyomtatványban vannak kifejezve mind ama eszmék és elvek, a­melyek a középkorban az állapotok ily szomorú elfaju­lására vezettek. És nekünk mégis, daczára a bennünket környező rosszullétnek, daczára az orrtekerő illatnak foglalkoznunk kell e baczillus-tenyésztővel! De reméljük, hogy utoljára ! . . . A halhatatlan mesemondó, a görög Aesopus, többek közt említést tesz egy szamárról, a­ki az úton haladtában talált egy oroszlánbőrt, a­melyet magára öltött és rémítgette vele az állatokat, a­kik azt hitték, hogy az, a­ki előttük áll, valóban a sivatagok királya. A szamár dicsősége azonban nem sokáig tartott, mert, a­midőn egy alkalommal — valószínűleg időváltozást sejtve — az ő is­me­retes „id a f ordítását hallatta, a rettegő állatok rájöttek, hogy a félelmes állat korántsem oroszlán, hanem csak egy közönséges­­ csacsi! A „Magyar Állam"-on is mindig rajta van az oroszlánbőr, ha a szocziáliz­musról beszél, csakhogy mi már rég tudjuk, hogy az az oroszlánbőr tulajdonkép mit takar. És minél erősebb, minél gyakoribb lesz ordítása a szocziális kérdésről, annál inkább meg vagyunk róla győződve, h­ogy feltevésünkben nem csalódtunk, vagyis, h­ogy az oroszlánbőr alatt tényleg csak egy hosszúfülű c­asinus rejtőzik. Mellőzve a „M. A." czikkének elején kifejezett önhitt pökhendiséget, ráté­rünk ama mondatára, melyben azt veti szemünkre, hogy nem ismerjük a szocziá­lizmus lényegét, vagy ha ismerjük is, a legveszedelmesebb irányt követjük. Azt hisszük, hogy annak bizonyítgatása, hogy tudjuk-e, mi a szocziálizmus lényege, fölösleges dolog. E lapok mind egyes száma tanúbizonyságot tesz arról, hogy tudjuk. Süsse rá a „M. Á." egyetlen egy sorára e lapoknak, ha tudja, h­ogy abban nem az igazi szocziálizmus, vagyis nem az a szocziálizmus van kifejezve, amelyet nagynevű apostolaink rendszerbe foglaltak , úgy meghajlunk és bevalljuk élh­etet­lenségünket. Ha pedig ezt nem teszi, ne kívánja, hogy merész állítása c­áfolatába bocsátkozzunk. A­mi pedig a legveszedelmesebbet illeti, ime töredelmesen bevall­juk, hogy amaz irány, a­melyet követünk, nem a legártatlanabb, mert többek közt a papi vagyon sekularizáczióját és a vallásnak magánügygyé való deklarálá­sát is követeljük, a­mi bizony a t. páter urakra nézve, tekintve azt, hogy jól táplált hasukat is érinti, még pedig a lehető legérzékenyebben, nem közömbös dolog. — Hogy olyan nagyon haragszik a „M. Á." a Marseillaise-re, azt, őszintén megmondva, nem vesszük rossz néven. Hiszen tudjuk, hogy ez az átkozott nóta dúdolta ki a „M. Á." előfizetőit, a papokat, ama kényelmes denevérlyukakból, a­honnan az embereket butaságban és a népeket rabságban megtartani segítettek. A Marseillaise-t mi munkások, akár csudálkozik rajta a reakc­ió szócsöve, akár nem, bizony énekelni fogjuk, mert erős a mi hitünk, hogy eljön az idő, a­midőn ez a dal fog lelkesíteni bennünket arra, hogy a papok követőit az elbutí­tásban, a burzsoáziát is kifüstöljük, mégpedig tömjén nélkül, azokból a bizonyos denevérlyukakból. Vagy talán azt akarja a „M. Á.­ hogy a munkások a „Szűz imáját" dúdolják?! De hagyjuk ezt, térjünk át az ultramontanizmus bölcsességének quintesszen­cziájára. Azt mondja a „M. Á " : „Egy szocziálizmusnak van csak lét­jogos­ultsága(!): ez a keresztény szocziálizmus, melynek elveit oly példátlankép, könnyen megérthető enczyklikában közölte a pápa király." Itt rejlik tehát a lóláb. De tulajdonkép mi az a keresztény szocziális­mus ? Délibábos fata mo­­gana, üres levegő ! Az úgynevezett keresztény szocziá­lizmus, a­melylyel olyan nagyra van a „M. Á.", e három szóban foglalható össze: „tagadd meg magad", vagyis mondj le az élet minden öröméről, a boldogságról, jólétről mások javára és elégedj meg a vallásnyujtotta vigaszszal és a túlvilági üdvösség boldogító reményével. Ezért a lemondásért azután cserébe a ker. szocziálizmus kilátásba helyezi, hogy el fog járni a gazdagoknál és hatalmasoknál és szívükre fog beszélni, hogy bánjanak jól a munkással, könyörüljenek meg rajta, ne hagyják éhen halni. Egy­szóval a ker.­szocziálizmus a gazdagok jótékonyságát a szegények javára akarja igénybe venni. Alapítsatok jótékony intézményeket, népkonyhákat, melegedő szo­bákat, kórházakat, olcsó lakásokat stb., ez a refram­ja a ker. szocziálizmus min­den javaslatának. Itt tehát a dolog lényegét tekintjük, azt látjuk, hogy a ker. szocziálizmus uralma alatt vagyunk jelenleg is. Mert nem-e tapasztaljuk, hogy a

Next