Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)
1891-11-27 / 48. szám
— 5 — Azt mondja ugyanis —s én, hogy az államnyomdának nem az a czélja, hogy a munkásokat agyondolgoztassa, hanem az, hogy azok folytonosan munkaképesek maradjanak. No hát ennek az állításnak fényesen ellenmond az, hogy a különórákat nem 3 krral fizeti, mint a magánintézetek, hanem csak 2/2 krral! Miért teszi ezt! Nem-e azért, hogy jobban különóráztathasson s igy a munkásokat jobban agyoncsigázhassa. S hogy az agyonczigáztatást tűzték ki czélal az államnyomdában, a legjobban bizonyija az a nyilatkozat, a melyet az egyik szakosztály művezetője a napokban tett, mondván a munkásoknak: „Önöknek nemcsak sokat kell dolgozniok, de többet is, mint amennyit bírnak.E nyilatkozatot egy épen ott levő miniszteri fogalmazó is hallotta s nem is mulasztotta el megbotránkozásának kifejezést adni. Esősen mégis védeni meri ezt a munkás-nyúzó intézetet! Beszél ezután —s én arról is, hogy milyen a viszony az ottani munkásnők és a nyomda igazgatósága között; azt azonban nem cáfolja meg, hogy nem 3—5 frt a fizetésük, míg a többi magánnyomdákban 4—7 frtot kapnak; de ezt nem is lehet megcáfolni: utána jártunk a dolognak és meggyőződtünk, hogy nem kapnak többet, mint 3—5 frtot, de annál több gorombaságot, azzal akarván pótolni a fizetés közti különbséget, és az erkölcsi bizonyítványokat is valószínűleg csak azért kérik, hogy goromba bánásmódjuk az újság ingerével hasson a szegény leányokra. Ennyi pénzből azonban, még ha 100 erkölcsi bizonyítványa van is egy nőnek, tisztességesen megélni nem lehet. Ilyen viszonyok között nem csoda, ha Irányi Dániel szélsőbaloldali képviselő segítségére jön a kormánynak és megcsinálja az erkölcsnemesítő egyletet. Azt elhiszem, hogy az államnyomda munkásnői visszakívánkoznak az államnyomdába; ennek azonban nem az az oka, hogy ott jó a bánásmód és jó a fizetés, hanem az, mert nincs munka és így kénytelenek ismét azt a jó bánásmódot és jó fizetést igénybe venni. Nem szép azonban az államtól az, hogy ezeknek a szegény megszorult nőknek helyzetét fölhasználja és lenyomja a munkabért. Így tehát mégis csak igaz az a számítás, ami aNépszaváéban megjelent, azaz, hogy a pénzügyminiszter az idei költségvetés 20.000 frtos többletét az államnyomda munkásain és munkásnőin hozta be. Ha úgy áll a dolog, amint a tényekből láthatólag így is áll, úgy önként fölmerül az a kérdés, miért is van hát tulajdonkép ez az államnyomda a világon? Azért talán, hogy a magánvállalatoknak konkurrenciát csináljon és a munkabéreket nyomja? Ezért bizony nagyon kár, hogy fönnáll. — Különben hogy milyen tehetetlen a vezetés, azt legjobban bizonyítja az, hogy még az állam hivatalos lapját sem bírják előállítani. A válaszban —s ön kiterjeszkedik mindenre, a legsúlyosabb vádat azonban figyelmen kívül hagyja, ez a vád az, hogy az államnyomda segédmunkásai és munkásnői betegség vagy baleset alkalmával semmiféle segélyben nem részesülnek s igy ki vannak téve a nyomornak. Az állam szereti, sőt meg is követeli a magánvállalkozóktól, hogy segítsék beteg munkásaikat, törvényt is csinál el czélból, de ő nagy bölcsen máskép jár el, mert hát a költségvetés így kívánja, 1.000.000 frtot ad a hivatalnokoknak és lehúz a munkásoktól. Mindezekből láthatjuk, hogy az államnyomda — védekezés daczára is — csak olyan intézet a fizetés és munkásokkal való bánásmód tekintetében, mint akármelyik papírzacskót előállító nyomda, 30 embernek jól fizet, 300-tól azonban elvonja még azt is, ami az élet föntartására a legszükségesebb. Újra a „Magyar Állam"! A „Magyar Állam" czímű papírlepedő, ez a mi derék barátunk, újra beszéltet magáról. Nem elégelte meg az egyszeri dicsőséget, amelylyel körvonalaztuk nemrég az ő nemes (?) intenczióját, most újra vágyik egy kis megemlékezés után. No hát ezt a kívánságát örömest teljesítjük neki. E hó 25. számában a következő hangulatteljes förmedvénynyel emlekezik meg a vasárnap tartott két méltóságteljes lefolyású munkásgyűlésről: „A fővárosi szocziáldemokraták. Ha valaki tudja, hogy tényleg léteznek szocziális kérdések, melyeket meg kell oldani, úgy mi tudjuk azt, ha valaki támogatója annak, hogy mielőbb napirendre kell tűzni világszerte ama kérdések megoldását, bennünket nemes igyekezetben senki meg nem előz. A szocziálizmus azonban nem egyféle s azok, akik nálunk hordozzák a zászlót, melynek cége a szocziálizmus, vagy nem értenek hozzá, nem tudják, mi a szocziálizmus lényege, vagy ha értenek, úgy a legveszedelmesebb irányt követik, melybe a külföldi s leginkább német szoczialisták, szocziáldemokraták terelték őket. Nagy hang, nagy követelődzés, üres, teljesíthetlen ígéretek, lelkiismeretlen izgatás, szabadság helyett szabadosságra vágyódás, a tőke elleni harc, olyformán, hogy maga a tőke osztassék meg, a durva irigység, melynek melegágya a szorgalom és annak folytán elért siker iránti gyűlölet, mind puszta szerepelni akarás ; azon faktorok, melyek a mi szoczialistáinkat teremtik, fejlesztik. Szerencsére még csak úgy nyilatkozik nálunk a szoczializmus, a szocziáldemokrataság, mint holmi műkedvelői előadás. De mi ezt sem szeretjük, mert a műkedvelői előadások is szolgálhatnak gyakorló iskolákképen. Tegnap közel ezer szociáldemokrata gyűlt egybe, hogy öklöt mutassanak a tőkének, sőt zsebben a tőketulajdonosoknak is, meg hogy egy kicsit leszidják a sajtót, mely nem propagálja az ő elveiket. Nagyon megörvendeztek rajta, hogy a brüsszeli munkás-kongresszus az egész világ munkásaira nézve ünneppé deklarálta a május elsejét, aztán a franczia forradalmi induló éneklése mellett eloszlottak a sörözni. Hát hiszen ilyen ártatlan tüntetések ellen kifogásunk nincs, ámbár csodáljuk, hogy más nótát nem találnak, mint a Marseillaise-t. A sajtó nem úszhat abban az árban, melybe a szocziáldemokraták jutottak s a tőke elleni agitácziótnem arra az alapra kell helyezni, melyre a tegnap gyülésezettek helyezték. Egy szocziálizmusnak van csak létre jogosultsága: ez a keresztény szocziálizmus, melynek elveit oly példátlan kép, könnyen megérthető encziklikában közölte a pápa király. A szocziáldemokraták gyűlésénél s az azon történteknél fontosabb a betűszedők tegnapi gyűlése. Németországban tudvalevőleg a szedők sztrájkolnak, mert a nyomdatulajdonosok sem a kilenc órai munkaidőbe, sem a béremelésbe nem egyeztek. Nem hivatásunk eldönteni, hogy Németországban kinek van igaza. A kérdés lényegébe tehát mi egyúttal nem bocsátkozunk. Ámde más oldalról nem tudjuk helyeselni a mi szedőink amaz elhatározását, mely szerint szolidaritást vállalnak a németországi sztrájkolókkal nemcsak, de sőt anyagi áldozatot is hoznak, heti bérek két százalékát adva a „brudeschaft" oltárára. A magyarországi nyomdászok viszonyai általában már nem rosszak. És különben abból is látszik, hogy jövedelmükből a külföldiek gyámolitására is telik. Nem tudjuk felfogni a szolidaritás okát. Hamis princzipiumban gyökerezik az s betűszedőink azt árulják el vele, hogy ők is szaturálva vannak azzal a szocziálizmussal, mely Németországban betegségként jelentkezik. Ha betűszedő is az ember, legyen magyar, kinek Németország belnyugalmához semmi köze." Midőn kezünkbe vesszük a tollat, hogy megadjuk a feleletet a „Magyar Állam" itt közölt förmedvényére és megszerezzük neki ama dicsőséget, hogy a „Népszavá"-ban, ebben a nemes eszméket képviselő lapban törtéénjék említés a legsötétebb reakczionálizmus szócsövéről: dohos, fülledt levegő, a kripták minden életet elpusztító illata csapja meg szagló műszerveinket. Úgy érezzük magunkat, mintha valami láthatatlan varázshatalom évszázadokkal visszahelyezett volna bennünket az elomlott időkbe és tanúi lennénk a középkor barbár harczainak, a vallási üldözéseknek, a papok fanatizmusának; mintha látnók a lobogó máglyatüzeken körül sürgölődő pribékeket, amint az egyedül üdvözítő szeniegyház parancsából, az Urnák nagyobb dicsőségére, vetik tűzhalálba az eretnekeket, mintha hallanák az inquizicziót, ezt a papi vérbiróságot, amely Krisztus nevében a legraffínirozottabb kínzóműszerekkel szorította ki a szerencsétlen áldozatokból oly bűnök vallomását, amelyeket azok soha el nem követtek. Mint egy kínzó rémkép jelen meg lelki szemeink előtt ama hatalmas német császár daliás alakja, aki csikorgó hidegben, csupán egy ing által fedve, térdelt a pápa lakának küszöbén bocsánatért könyörögve , mialatt Isten földi helytartója odabenn a keleti pompával berendezett palotában szeretője ölelő karjai közt gyönyörködött a hatalmas úr megaláztatásán. Ki hinné, hogy ezt az orrcsiklandó bűzt, e félelmes viziókat, az ijesztő rémképet az előttünk fekvő „Magyar Állam" czimű nyomtatvány okozza? Pedig ez okozza! Mert ebben a nyomtatványban vannak kifejezve mind ama eszmék és elvek, amelyek a középkorban az állapotok ily szomorú elfajulására vezettek. És nekünk mégis, daczára a bennünket környező rosszullétnek, daczára az orrtekerő illatnak foglalkoznunk kell e baczillus-tenyésztővel! De reméljük, hogy utoljára ! . . . A halhatatlan mesemondó, a görög Aesopus, többek közt említést tesz egy szamárról, aki az úton haladtában talált egy oroszlánbőrt, amelyet magára öltött és rémítgette vele az állatokat, akik azt hitték, hogy az, aki előttük áll, valóban a sivatagok királya. A szamár dicsősége azonban nem sokáig tartott, mert, amidőn egy alkalommal — valószínűleg időváltozást sejtve — az ő ismeretes „id a f ordítását hallatta, a rettegő állatok rájöttek, hogy a félelmes állat korántsem oroszlán, hanem csak egy közönséges csacsi! A „Magyar Állam"-on is mindig rajta van az oroszlánbőr, ha a szocziálizmusról beszél, csakhogy mi már rég tudjuk, hogy az az oroszlánbőr tulajdonkép mit takar. És minél erősebb, minél gyakoribb lesz ordítása a szocziális kérdésről, annál inkább meg vagyunk róla győződve, hogy feltevésünkben nem csalódtunk, vagyis, hogy az oroszlánbőr alatt tényleg csak egy hosszúfülű casinus rejtőzik. Mellőzve a „M. A." czikkének elején kifejezett önhitt pökhendiséget, rátérünk ama mondatára, melyben azt veti szemünkre, hogy nem ismerjük a szocziálizmus lényegét, vagy ha ismerjük is, a legveszedelmesebb irányt követjük. Azt hisszük, hogy annak bizonyítgatása, hogy tudjuk-e, mi a szocziálizmus lényege, fölösleges dolog. E lapok mind egyes száma tanúbizonyságot tesz arról, hogy tudjuk. Süsse rá a „M. Á." egyetlen egy sorára e lapoknak, ha tudja, hogy abban nem az igazi szocziálizmus, vagyis nem az a szocziálizmus van kifejezve, amelyet nagynevű apostolaink rendszerbe foglaltak , úgy meghajlunk és bevalljuk élhetetlenségünket. Ha pedig ezt nem teszi, ne kívánja, hogy merész állítása cáfolatába bocsátkozzunk. Ami pedig a legveszedelmesebbet illeti, ime töredelmesen bevalljuk, hogy amaz irány, amelyet követünk, nem a legártatlanabb, mert többek közt a papi vagyon sekularizáczióját és a vallásnak magánügygyé való deklarálását is követeljük, ami bizony a t. páter urakra nézve, tekintve azt, hogy jól táplált hasukat is érinti, még pedig a lehető legérzékenyebben, nem közömbös dolog. — Hogy olyan nagyon haragszik a „M. Á." a Marseillaise-re, azt, őszintén megmondva, nem vesszük rossz néven. Hiszen tudjuk, hogy ez az átkozott nóta dúdolta ki a „M. Á." előfizetőit, a papokat, ama kényelmes denevérlyukakból, ahonnan az embereket butaságban és a népeket rabságban megtartani segítettek. A Marseillaise-t mi munkások, akár csudálkozik rajta a reakció szócsöve, akár nem, bizony énekelni fogjuk, mert erős a mi hitünk, hogy eljön az idő, amidőn ez a dal fog lelkesíteni bennünket arra, hogy a papok követőit az elbutításban, a burzsoáziát is kifüstöljük, mégpedig tömjén nélkül, azokból a bizonyos denevérlyukakból. Vagy talán azt akarja a „M. Á. hogy a munkások a „Szűz imáját" dúdolják?! De hagyjuk ezt, térjünk át az ultramontanizmus bölcsességének quintesszencziájára. Azt mondja a „M. Á " : „Egy szocziálizmusnak van csak létjogosultsága(!): ez a keresztény szocziálizmus, melynek elveit oly példátlankép, könnyen megérthető enczyklikában közölte a pápa király." Itt rejlik tehát a lóláb. De tulajdonkép mi az a keresztény szocziálismus ? Délibábos fata mogana, üres levegő ! Az úgynevezett keresztény szocziálizmus, amelylyel olyan nagyra van a „M. Á.", e három szóban foglalható össze: „tagadd meg magad", vagyis mondj le az élet minden öröméről, a boldogságról, jólétről mások javára és elégedj meg a vallásnyujtotta vigaszszal és a túlvilági üdvösség boldogító reményével. Ezért a lemondásért azután cserébe a ker. szocziálizmus kilátásba helyezi, hogy el fog járni a gazdagoknál és hatalmasoknál és szívükre fog beszélni, hogy bánjanak jól a munkással, könyörüljenek meg rajta, ne hagyják éhen halni. Egyszóval a ker.szocziálizmus a gazdagok jótékonyságát a szegények javára akarja igénybe venni. Alapítsatok jótékony intézményeket, népkonyhákat, melegedő szobákat, kórházakat, olcsó lakásokat stb., ez a reframja a ker. szocziálizmus minden javaslatának. Itt tehát a dolog lényegét tekintjük, azt látjuk, hogy a ker. szocziálizmus uralma alatt vagyunk jelenleg is. Mert nem-e tapasztaljuk, hogy a