Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)

1891-11-27 / 48. szám

a népeket butaságban, romlottságban és nyomorban tartotta meg. Azonban uj szellők kezdtek lengedezni. Bekövetkezett 1789. A fran­czia nagy forradalom újra átalakítólag hatott. Eltörölte a papok, a királyok és a nemesek zsarnok uralmát és az emberi nem teljes egyenlőségének örve alatt, egy új osztálynak, a burzsoáziának, a har­madik rendnek adta kezébe a hatalmat, a­mely azzal épugy vissza­élt, mint visszaéltek volt elődei. A burzsoázia egészen más módon látott hozzá hatalma gyakor­lásához. Az egyenlőség, szabadság, testvériség hangzatos jelszavait látszólag kiterjesztette minden emberre, de valójában a negyedik rendet, a munkásokat elnyomta és proletarizálta. És így bántak el az erkölcsiség fogalmaival is. Míg külsőleg a legnagyobb prüderiával fittogtatja a jó erkölcsöket és tisztaságot, addig belsőleg erkölcstelen és romlott. A kapitalisztikus termelési rendszer alapján álló társada­lomban az erkölcstelenség űzése nem tiltott dolog, sőt szabada­lommal bír. A­ki lefizet egy bizonyos évi adót, annak joga van szerencsétlen embertársai testével üzérkedni isten és a mai társadalom nagyobb dicsőségére, a proletárok ezrei­nek nagyobb romlására. Ez a jól összetákolt társadalom azonban to­vább is megy a kegyességben, úgynevezett „türelmi bárczákkal" engedélyt ad egyes szerencsétlen embereknek a prostitúczióra és vég­telen irgalmasságában szemet huny a titkos bűnbarlangok láttára. Engedi, hogy azokban legmagasabb körökig áldozzanak Vénus isten­asszony oltárán. Egyszóval a mai társadalom megengedi az erkölcs­telenségnek bármily alakú űzését, csak azt köti ki, hogy az a tisz­tesség bizonyos látszatával történjék, nehogy a bűz a magas és leg­magasabb uraságok orrát is megcsiklandozza. De hála a viszonyok alkotásának, ez már nem sokáig marad igy! Az urnák 1891. esztendejében (mint hajdanában Rómában) új mesiások támadtak, akik ezt a romlott társadalmat meg fogják váltani és a mennyei erények, az égi gyönyörök és boldogság édenévé fogják változtatni. A fiatal német császár is e­mesiások közt található, mert egy legutóbb Berlinben lejátszódott eset alkalmával, amelyben egy bukott nő és annak „kedvese" játszották a főszerepet, nemes felgerjedésében kilátásba helyezte, hogy majd „ránczba szedi" ő ezeket az existencziákat! Párisban pedig e messiások javítási törek­véseikben annyira mentek, hogy a kamarával egy törvényjavaslatot fogadtattak el, amelyben apróra részletezve vannak eme bukott ném­berek jogai és kötelezettségei. Ezt pedig nagyon jó volt törvénybe iktatni, mert a fáma szerint a czivilizáczió és kultúra székvárosában, Párisban, ezek a tények nem kevesebb mint 200.000-en vannak, és félő, hogy most már a törvény által is szentesített eme kereset­forrást még számosabban fogják űzni. Mint már múlt számunkban megemlékeztünk, az „erkölcsös" magyar főváros sem maradt hátra e nemes törekvésekben. Támad­tak „nagy" férfiak, akik gigászi polékkal verve a melleket, oda dö­rögtek a társadalomnak: „íme nézz meg bennünket itt vagyunk mi, a te megváltóid. Mi ki fogunk emelni a posványból. Erkölcsössé, tisztává fogunk téged tenni. Már rég bántja szagló műszereinket a mélyből felható bűz; nem szenvedhetjük, mert nekünk ambrózia kell." Megalakítják a „Telaia" egyesületet, amelynek végtörekvése buja­kóros betegek számára egy nyilvános kórházat alakí­tani! Ez véget fog vetni minden pro­stitúcziónak. Tapsolj és örülj te vén társadalom. Heurékát kiálts! Halleluját és hymnuszokat zengj, mert megszülettek a Jézusok, a te megváltóid, kik véget vet­nek minden erkölcstelenségnek! Valóban nem tudjuk, hogy mily szavakat használjunk e szem­fényvesztés és rút alakoskodás méltó megbélyegzésére, amelyben a társadalom e megváltói tetszelegnek maguknak. Tehát nem is a tit­kos és nyílt kórházak eltörlése vagy a prostitúc­ió terjedésének va­lamely módon való meggátlása, hanem egy, a bujakóros betegek számára emelt kórház, az arkanum, amely elejét veendi minden bajnak! ? Nem a kórház építését gáncsoljuk mi. Minden könyet, amelyet a modern társadalom a szenvedő emberiség arczáról letö­rölni pillanatilag segít. De elítéljük és megvetjük amaz eljárást, amely a „prosti­túczió elleni védekezés és az erkölcsösség helyreállítása" jelszavak alatt nem a baj okát, hanem annak következményeit akarja orvo­solni. Ti tisztes férfiak, korrekt oszlopai a társadalomnak, akikre rá­jött a tisztesség rohama, a­kik most böjtöt hirdettek a megcsömör­lött társadalomnak! Ha meg akarjátok gyógyítani a prostitúcziót, ezt a társadalmi sebet, ehhez csak az a csekélység kell, hogy vál­toztassátok meg, alakítsátok át az egész czivilizá­cziót. Hogy azt nem bírjátok? Akkor ne legyen akkora am­bícziótok!" Nemrég írta egy burzsoá hetilap, aligha gondolva, hogy mily nagy igazságot mondott. Igenis alakítsátok át az egész kapitalisztikus társadalmi rendszert! Változ­tassátok azt meg alapjaiban, akkor törekvéseiteket siker fogja koronázni! Biztosítsatok a szerencsétlen fehér rabnőknek, mint a prostitúczió legközvetlenebb eszközeinek, becsü­letes úton való keresetet, tisztességes megélhetést. Ne szolgáltassátok ki őket a gyárurak önkényének, mert tapasztalati tény, hogy azok, akiknek hivatásszerű kötelességük volna felügyelni, hogy a gyárak az erkölcstelenség, romlottság fészkeivé ne fajuljanak, maguk a gyártulajdonosok, hivatalnokaik, munkavezetőik zsákmányolják ki legszemtelenebbül azt a hatalmat, amelyet nyomorult pénzek és tekintélyek ad kezekbe fehér rabnőik fölött. Sok szeren­csétlen munkásnő, aki gyáratát ily módon köszönhette, tudna erről szomorú dolgokat mesélni. Hiszen némely gyárban a franczia „les cinq quartes" (ötnegyedes napszámosok) szokása dívik, a­mely szerint a munkásnő, csekély bérét, a gyárat hallgatag bele­egyezésével akként pótolja, hogy testét a gyár alkalma­zottainak adja oda. A gyárak melegágyai a nők romlottságának és leghívebb szállítói a bordély­házaknak. A fiatal leány, aki gyárba lépni kénytelen, ezzel a legtöbb esetben búcsút vesz, eddig féltékenyen őrzött kincsétől, az ártatlanságtól. Kiket talál itt? Idegen és legtöbbnyire már meg­romlott nembelieket és élvsovár feljebbvalókat. Ezek nem tesznek külömbséget senkiben. A gép csak azt veti meg, a­mi munkaképtelen. Mennél visszataszítóbb külsejű a nő, mennél nyomorultabb a gyer­mekek által túlterhelt anya, mennél megvetettebb a társaságban a leány, annál inkább kap rajtok a gyártulajdonos, mert annál olcsóbban szegődnek mindennapi kenyerek megkeresésére s ennek elvesztésétől való félelemből annál inkább készek a szélsőségig menni akár a megfeszittetésben, akár a meggyaláztatásban. És mindenekelőtt töröljétek el a kérházakat! „A kéjhölgyekkel való üz­érk­e­d­és, e­z ez aljas ember üzlet, és oly kevéssé tartozik az állam által tűrendő becsületes üzletágakhoz, mint a rabszolgakereskedés." Mondja Oettingen egy a burzsoázia által is nagyrabecsült szó. És mégis azt látjuk, hogy az állam, a társadalom a legridegebb ciniz­mussal nézi emez emberkereskedést. Rémítők amaz adatok, amelyeket a morálstatisztika évenkint regisztrál, ama szerencsétlenek szám­arányáról, akikkel az állam és a társadalom hallgatag beleegyezésével, lelketlen kufárok üzérkednek. Itt is napnál világosabban látjuk ama tényt, amelyet Malthus tanairól ítt előző czikkünkben bebizonyítottunk, hogy az uralkodó osztályok készakarva a proletárok romlására törnek, hogy a „születések száma és élelmiszerek szaporodása közti arányt helyreállítsák." A kórházak csak arra valók, hogy a szegényebb nép­osztályokat megtizedeljék. Mert kik töltik meg az erkölcs­telenség eme tanyáit? Nem-e a munkások, a kisiparosok, a parasztok gyermekei? Tud-e valaki oly esetet, hogy egy milliomos leánya prosztituált lett volna, vagyis pénzért adta volna el magát? És kik betegszenek meg a bűnbarlangokban? Nem-e a szegényebb emberek, akik félve a bizonytalan jövőtől nem háza­sodnak és így kénytelenek e lebujokban a természet parancsszavának eleget tenni. Eme kórházak fennállásának létjogosultságát nem indo­kolhatja semmi más, mint a fentemlített Malthus-féle pusztí­tási theória. „Sokan vagytok nyomorult proletárok, terhére vagytok a társadalomnak, nyugtalanítsátok békéjét, pusztulnotok kell!" (Vége következik.) A magyar királyi államnyomda. Lapunk 44. számában ismertettük az állam tulajdonát képező nyomdának viszonyait, a munkások és munkásnők keresetét, azok kizsákmányolását és a nyomdában divó üzleti szellemet. A tudó­sítást igen beavatott kéz írta úgy, h­ogy annak igaz voltához alig férhet kétség, b­es­zelték persze a­ dolgot. A „Gutgesinnt"-ek, t. i. azok, kik még tűrhető viszonyok közt dolgoznak, összedugták fe­jeiket és­­ nagyot határoztak: „nem szabad a dolgot abban hagyni." A „műszaki" munkások, a­kik állítólag felsőbb parancsra haragudtak meg a czikk miatt, iparkodtak is a közlemény élét gyengíteni és c­áfolatot közöltettek a Typo­gr­ap­hiáb­an. Ezt a c­áfolatot azonban maguk a nyomdászok nem hagyták szó nélkül és szaklapjuk, a „Typographia" 47. számában. Zakó Lajos elvtársunk a következő választ adja a magyar királyi állam­nyomda védelmezőjének : A „Népszava" után lapunk 45. számában közöltem egy czikkét a „M. kir. államnyomdáról", s erre a czikkre — a nyomdát védel­mébe vévén — lapunk utolsó számában válaszol —s — n. Nem kutatom, hogy a „Népszava" czikke minden tételében megfelel-e az igazságnak, azt azonban tudom, hogy —s —a válaszában is sok olyan van, a­melyet jobb lett volna elhallgatni, mert az ilyen védelem csak szégyenére válik annak a híres műintézetnek. Azt mondja, hogy az államnyomdában 75 műszaki munkás (talán könyvnyomdász és betűöntő) van s csak 9 dolgozik a 12 frt minimumon alul; hát ez — szerinte — nem is sok: több mint 10%- Vonjunk egy kis párhuzamot egy magánintézet és az államnyomda között; vegyük pl. a részvénynyomdát (ezt azért veszem, mert ez a nyomda készít, legtöbb állami munkát), a­hol 150 műszaki munkás dolgozik, tehát épen még egyszer annyi, mint az államnyomdában; ha most az arányt fölállítjuk, úgy a részvény­nyomdában épen 18 munkásnak kellene dolgozni a minimumon alul, holott egy sem dolgozik azon alul. És mégis a részvénynyomda, daczára, hogy árlejtés útján kapja a munkát, igen szép osztalékot ad, míg az államnyomda, daczára, hogy úgy számítja a munkákat, a­mint akarja, csak f él. Ha azt kutatjuk, hogy mi ennek az oka, úgy nagyon könnyen rájövünk. A részvénynyomdában az az elv, hogy ne csak a munkás, hanem a hivatalnok is dolgozzék, s így itt csak egy igazgató, egy faktor, egy pénztárnok és egy irodai hivatalnok van, míg az állam­nyomdában csak a munkásnak kell dolgozni, a­minek következtében van ott egy fő-, egy aligazgató, egy főművezető és csak a pénz­ügyminiszter tudja, hogy még hány művezető és mindenféle más hivatalnok, a­kiknek táplálása természetesen csak úgy lehetséges, ha a munkás­személyzetnek több mint 10%-a a minimumom alul dolgozik. Én azt hiszem, hogy szégyen az az államnyomdára, hogy nem bírja munkásait úgy díjazni, mint egy oly magánintézet, a­mely csak másodkézből dolgozik az államnak; ez talán csak nem a jó üzletvezetés mellett bizonyít? — De a minimum nem fizetésén kívül van még egy más is, a­mi nem kis homályt vet arra a nyomdára.

Next