Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)

1891-12-11 / 50. szám

mény „kielégítő" volna. De a népnevelés kérdésénél nem veszik a dolgot olyan szigorúan. A mai állam fiskális érde­kekért az uralkodó osztály javára sohasem késik a maga egész hatalmával síkra szállni, de a­midőn a nép felvilágosításáról van szó, minden erőteljesebb akc­iótól tartózkodik. Gyakran fejtegettük, hogy miért történik a nép elemi oktatása érdekében oly kevés, mondhatni semmi sem. Az 1868. XXXVIII. t. cz. ugyan világosan mondja: „A közoktatásügyi miniszter joga, — és eme jogát mindenütt, a­hol annak­­szükségét fenforogni látja, alkalmaz­hatja — hogy a hiányzó iskolákat a helyi szükségletek sze­rint, államköltségen felépíthesse." Egy szóval az uralkodó osztályok leplezetlenül arra töre­kesznek, hogy a dolgozó néposztály butaságában megmarad­jon, hogy valódi érdekeinek tudatára soha ne ébredjen, sőt még azt is megakadályozni törekszenek, hogy a proletárság saját költségén művelődjék. Az uralkodó osztályok bennünket, akik igazán a mun­kásosztály felvilágosodásáért küzdünk minden erőnkből, azzal vádolnak, hogy a munkásokat teljesíthetlen követelésekkel izgatjuk föl." Mintha a mai viszonyok között bárminemű „izgatásra" szükség volna! Egy irányban azonban az izgatás eme vádját jogosult­nak ismerjük el. Abban az irányban ugyanis, hogy igenis mi arra izgatjuk a munkásokat, hogy törekedjenek maguknak minél nagyobb szellemi tőkét gyűjteni, igenis a „világosság és több világosság" utáni vágyat élesztjük bennök. Igenis, egyetlen főtörekvésünk oda irányul, hogy a munkás­osztály­ban a tudás utáni vágyat fokozzuk és lelohadni ne enged­jük soha, mert tudjuk, hogy egyedül a tudás és a műveltség képes a kizsákmányolás objektumául szolgáló embert a kul­túra és a czivilizáczió zászlóvivőjévé avatni. A prostituczió. (Folytatás és vége) Előző czikkünkben a bordélyházakról beszéltünk és annak kár­tékony hatását a proletárság millióira fejtegettük. Leplezetlenül ki­mondtuk, hogy ezeken a bajokon csak egy segíthet, és az, a b­o­r­délyházak eltörlése. An­nak igazolásául, hogy nem csak mi vagyunk ily véleményben, idézzük S­é­d­a Ernő, egy minden egyéb­nek csak nem szoczialistának mondható ízónak az „Öngyilkosságról" írt nagyjelentőségű művéből következő passzust: „A nyilvános kéjhölgyek — úgymond — nemcsak a venerikus bajok forrásai, hanem létek a legnagyobb inger az erkölcstelen­ségre. A két házak a legmélyebb emberi lealacsonyo­dás tanyái. A tapasztalás bizonyítja, hogy a hol ezek gyarapod- A „NÉPSZAVA" TÁRCZÁZRT Hogyan táplálkozzunk ? Sokat, igen sokat írtak és beszéltek már erről a kérdésről és ugyanannyiszor láttuk, hogy a szegény ember hiányosan táplál­kozik ; nem jut neki annyi, a­mennyit az egészség és ennek fen­tartása megkövetel. Mindannyiszor látjuk tehát, hogy a munkálkodó nép kereseti viszonya nem áll a testi szükséglet, az egészség és élet követelményeinek magaslatán. Legújabban Cséri János dr. irt erről a tárgyról könyvet és arra a kérdésre, hogy mennyit együnk, kimerítő feleletet ad a kérdéses könyv. A legegyszerűbb felelet ez volna: kiki egyék annyit, a­meny­nyi neki elég. Egy filozófus — a régi orvosok mind filozófusok voltak — erre a kérdésre azzal a tanács­sal felelt, hogy akkor kell az evéssel felhagyni, a­mikor az legjobban izlik. A két fele­letnek egyike sem szabatos és kielégítő és ez a kérdés természe­tében rejlik. Tessék meggondolni, hogy a­hány ember, annyifélék az igények, úgy az eledel mennyiségére, mint minőségére nézve. Míg az egyiknek három tál elég, addig a másik csak a hatodik tálnál érzi a jóllakottság kellemes érzetét. Azonkívül ismeretes, hogy még egy és ugyanazon egyénnek is különböző testi vagy szellemi munkánál, különböző anyagi és fizikai viszonyok és beha­tások közt, különböző mennyiségű táplálékot kell magához ven­nie, hogy éhségét csillapítsa és hogy jóllakjék. Ép úgy vagyunk e merész mondással is, „a­mikor legjobban izlik." Ez tulaj­donképen csak figyelmeztetés akar lenni, hogy mértékletesek legyünk, de utolsó következményében megfosztana bennünket azon kellemes­­érzéstől, mit a jóllakás nyújt. Általános kérdésünkre tehát súly­os mérték szerint pontos feleletet adni nem lehet, mivel ez főképen az illető egyéntől függ. Máskép áll a dolog, ha azt a kérdést vetjük fel, „mennyit kell az embernek naponkint enni, mennyi napi tápanyagot szükséges átlag egy egészséges, meglett ember, hogy testét az anyagcsere-egyensúlyban fentartsa?" Minthogy e mennyiségek ugyanazon egyénnél is a körülmé­ nak, ott iszonyú mérvben terjed az erkölcsi romlottság, amely a társadalom minden rétegét megmételyezi. Nekik létjoguk nincs az államban, amely állam azt keblében tűri, önmagát bosszulja meg. Az államnak nincs joga a gonoszsággal szerződésbe lépni és ennek még hajlékot és birtokot biztosítani, hanem kötelessége az ellen küzdeni mindenütt és mindenkor. S habár e küzdelem anyagi ve­szélyekkel is volna összekötve, ezek nem egyenértékesíthetők az erkölcsi hasznokkal. Ha pedig e két házak védelmére ki­kelnek az orvosok is, nem lehetnek mentek az önér­dektől, mert a nyereség haszna édesgeti őket. Általában mondhatjuk, hogy nem a bujaság, nem a könnyelmű életmódra való hajlam tartja fogva a szerencsétlen nőket, ama bűn­barlangokban. A tapasztalás bizonyítja, hogy ezek csakhamar meg­unván az üzlet és a kenyérkereset e gyászos nemét, erősen vissza­vágynak a közéletbe, a­melyből akár önbűnök, akár mások csábí­tása folytán ki lőnek ragadtatva. Vagy nem bélyegzi e kéjházakat a természetellenesség bűnbarlangjává ama körülmény is, h­o­g­y k­o­runkban az elmeháborodottság legtöbb áldozata épen a kéj­házakból kerül ki? A kórházak eltörlését sürgetik még az általuk okozott iszonyú következmények. Vájjon nem a prostitúczió elvetemedett képviselői képezik-e a közérdek megrom­lásának, úgyszólván középpontját? Vájjon nem ott szerzi-e meg az ifjú nemzedék ama bűnös hajlamot, amely testi és lelki eltörpülé­sét előmozdítja? Vájjon nem ott nyerik-e táplálkozásukat ama sze­mélyek, amelyek a családi boldogságot aláássák, a betegségek külön­böző nemeit meghonosítják, a házasságtól való idegenkedést, az ágyasságot, elszegényedést, elnyomorodást, az ifjú nemzedék testi lelki elsatnyulását eredményezik? Vagy képzelhetünk-e a serdülő ifjúság erkölcsi érzületére veszélyesebb és kárhozottabb körülményt, mint, midőn kórházakat lát a város minden részében? De igaz, a korszellem itt is segítségére jött az emberiség gyar­lóságának és fennen hirdeti, hogy a kérházak léte szükséges társa­dalmi rossz, mely sokkal vészteljesebb következmények megakadá­lyozására szolgál. Ezt tagadjuk. Ha a kéjházak a bujálkodás és er­kölcsi kicsapongások fékezését eredményeznék, akkor azokat még lehetne szükséges társadalmi rossznak nevezni, de a gyakorlati élet, statisztikai kimutatások éppen az ellenkezőt bizonyítják. Hiszen a kéjvágy annál kevesebb lesz, minél gyakoribb kielégítést nyer. De álljon bármiként a dolog, fel van-e jogosítva az állam és a társa­dalom, hogy a kéjelgésnek, az egyetemes romlásnak terjedését, ölbe tett kezekkel nézze, sőt elősegítse? Az államnak kötelessége oly eszközökkel élni, amelyek az erkölcsök javítására, nem pedig azok romlására vezetnek." S­é­d­a Ernő itt reprodukált véleménye megsemmisítő kritikát tartalmaz a mai társadalom beczézgetett intézménye, a bordélyházak ellen. Azt mondjuk, hogy „beczézgetett intézménye," mert tényleg a bordélyházak, a bűnnek és romlottságnak eme tanyái, az állam és a társadalom különös védelmében részesülnek. Míg a pauperis­must, a szegénységet rejtegetik és szépítgetik, addig a prostitúcziót nyíltan űzik az állam és a társadalom védnöksége alatt. Keserűen kiálthat fel nem egy munkásnő, a­ki fárasztó napi munkáját vé­gezve, hazafelé ballag és látja a körülötte zajló kifestett, kifestett, elegáns hölgyeket: „Íme ezek az állam védenc­ei. Van saját palá­nyek szerint nagyon változók, annál nagyobb különbséget fognak adni a nemi különbség, a testsúly, a faj és a szokás. Többszörös kísérletek azonban azt tanúsították, hogy általánosságban egy fel­nőtt, mérsékelten munkálkodó ember naponként legalább 118 gramm fehérnyét, 50 gramm zsirt és 500 gramm szénhydratokat igényel, hogy anyagfogyasztását fedezze; nőknek elég egy napra 90 gramm fehérnye, 4­0 gramm zsir és 400 gramm szénhydrat. Ne­héz testi munkánál, hol a szénenyfogyasztás nagyobb, 145 gramm fehérnye, 100 gramm zsír és 500 gramm szénhydrát szükséges. E mennyiségek azonban csak akkor elegendők, ha az illető tápot könnyen felszívódó alakban adjuk, úgy hogy a test azt és külö­nösen a fehérnyéket — egy csekély maradékig — kellőleg ki­használhassa. Ellenkező esetben a megjelölt tápmennyiségek ter­mészetesen nem elegendők és az egyén idővel nem képes többé ugyanazon munkát végezni, mert a test háztartásában hiány áll be, mivel a szervezet többet ad ki, mint a­mennyit bevesz. Ezt tudni azért szükséges, mivel kitűnt, miszerint nem közönyös, vál­jon az ember fehérnyeszükségletét állati vagy növényi fehérnyével fedezi-e, vájjon tehát az illető egyén a 118 gramm fehérnyét hús és tej, vagy pedig kenyér, rizs, borsó stb. alakjában veszi-e fel? Mert az erre vonatkozó kísérletek kiderítették, hogy míg az állati fehérnyéből az emberi szervezetben a felvett, tápnak 97—99%-a szívódik fel, addig a növényi fehérnyéből csak 68—85% használ­tatik fel a test javára, tehát 15—30% fel nem használt növényi fehérnye távozik a testből. Ha tehát valaki csupán növényekkel akarna táplálkozni, akkor a napi növényi eledel, mely csak 118 gramm fehérnyét tartalmaz, a test fenntartására nem volna ele­gendő és sokkal többet kellene magához vennie, hogy a hiányt pótolja. De a növényi tápszereknek ily nagy mennyiségét a táp­csatorna idővel csak nehezen tudná elviselni, úgy hogy végül a szolgálatot felmondaná. A legkevesebb tehát, a­mit egy felnőtt, mérsékelten munkálkodó embernek naponként fel kell vennie: 118 gramm fehérnye, 50 gr. zsír és 500 gr. szénhydrát. Már most az a kérdés, hogy napi táplálékunknál a tápanya­gok három csoportja mily arányban legyen képviselve, azaz, hogy a növényi tápszerekhez viszonyítva, mennyi állati tápot fogyasz­szunk el. Erre vonatkozólag kitűnt, miszerint szükséges, hogy a fehérnyeszükségletnek legalább harmadát állati fehérnye alakjában

Next