Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)
1891-12-11 / 50. szám
mény „kielégítő" volna. De a népnevelés kérdésénél nem veszik a dolgot olyan szigorúan. A mai állam fiskális érdekekért az uralkodó osztály javára sohasem késik a maga egész hatalmával síkra szállni, de amidőn a nép felvilágosításáról van szó, minden erőteljesebb akciótól tartózkodik. Gyakran fejtegettük, hogy miért történik a nép elemi oktatása érdekében oly kevés, mondhatni semmi sem. Az 1868. XXXVIII. t. cz. ugyan világosan mondja: „A közoktatásügyi miniszter joga, — és eme jogát mindenütt, ahol annakszükségét fenforogni látja, alkalmazhatja — hogy a hiányzó iskolákat a helyi szükségletek szerint, államköltségen felépíthesse." Egy szóval az uralkodó osztályok leplezetlenül arra törekesznek, hogy a dolgozó néposztály butaságában megmaradjon, hogy valódi érdekeinek tudatára soha ne ébredjen, sőt még azt is megakadályozni törekszenek, hogy a proletárság saját költségén művelődjék. Az uralkodó osztályok bennünket, akik igazán a munkásosztály felvilágosodásáért küzdünk minden erőnkből, azzal vádolnak, hogy a munkásokat teljesíthetlen követelésekkel izgatjuk föl." Mintha a mai viszonyok között bárminemű „izgatásra" szükség volna! Egy irányban azonban az izgatás eme vádját jogosultnak ismerjük el. Abban az irányban ugyanis, hogy igenis mi arra izgatjuk a munkásokat, hogy törekedjenek maguknak minél nagyobb szellemi tőkét gyűjteni, igenis a „világosság és több világosság" utáni vágyat élesztjük bennök. Igenis, egyetlen főtörekvésünk oda irányul, hogy a munkásosztályban a tudás utáni vágyat fokozzuk és lelohadni ne engedjük soha, mert tudjuk, hogy egyedül a tudás és a műveltség képes a kizsákmányolás objektumául szolgáló embert a kultúra és a czivilizáczió zászlóvivőjévé avatni. A prostituczió. (Folytatás és vége) Előző czikkünkben a bordélyházakról beszéltünk és annak kártékony hatását a proletárság millióira fejtegettük. Leplezetlenül kimondtuk, hogy ezeken a bajokon csak egy segíthet, és az, a bordélyházak eltörlése. Annak igazolásául, hogy nem csak mi vagyunk ily véleményben, idézzük Séda Ernő, egy minden egyébnek csak nem szoczialistának mondható ízónak az „Öngyilkosságról" írt nagyjelentőségű művéből következő passzust: „A nyilvános kéjhölgyek — úgymond — nemcsak a venerikus bajok forrásai, hanem létek a legnagyobb inger az erkölcstelenségre. A két házak a legmélyebb emberi lealacsonyodás tanyái. A tapasztalás bizonyítja, hogy a hol ezek gyarapod- A „NÉPSZAVA" TÁRCZÁZRT Hogyan táplálkozzunk ? Sokat, igen sokat írtak és beszéltek már erről a kérdésről és ugyanannyiszor láttuk, hogy a szegény ember hiányosan táplálkozik ; nem jut neki annyi, amennyit az egészség és ennek fentartása megkövetel. Mindannyiszor látjuk tehát, hogy a munkálkodó nép kereseti viszonya nem áll a testi szükséglet, az egészség és élet követelményeinek magaslatán. Legújabban Cséri János dr. irt erről a tárgyról könyvet és arra a kérdésre, hogy mennyit együnk, kimerítő feleletet ad a kérdéses könyv. A legegyszerűbb felelet ez volna: kiki egyék annyit, amenynyi neki elég. Egy filozófus — a régi orvosok mind filozófusok voltak — erre a kérdésre azzal a tanácssal felelt, hogy akkor kell az evéssel felhagyni, amikor az legjobban izlik. A két feleletnek egyike sem szabatos és kielégítő és ez a kérdés természetében rejlik. Tessék meggondolni, hogy ahány ember, annyifélék az igények, úgy az eledel mennyiségére, mint minőségére nézve. Míg az egyiknek három tál elég, addig a másik csak a hatodik tálnál érzi a jóllakottság kellemes érzetét. Azonkívül ismeretes, hogy még egy és ugyanazon egyénnek is különböző testi vagy szellemi munkánál, különböző anyagi és fizikai viszonyok és behatások közt, különböző mennyiségű táplálékot kell magához vennie, hogy éhségét csillapítsa és hogy jóllakjék. Ép úgy vagyunk e merész mondással is, „amikor legjobban izlik." Ez tulajdonképen csak figyelmeztetés akar lenni, hogy mértékletesek legyünk, de utolsó következményében megfosztana bennünket azon kellemesérzéstől, mit a jóllakás nyújt. Általános kérdésünkre tehát súlyos mérték szerint pontos feleletet adni nem lehet, mivel ez főképen az illető egyéntől függ. Máskép áll a dolog, ha azt a kérdést vetjük fel, „mennyit kell az embernek naponkint enni, mennyi napi tápanyagot szükséges átlag egy egészséges, meglett ember, hogy testét az anyagcsere-egyensúlyban fentartsa?" Minthogy e mennyiségek ugyanazon egyénnél is a körülmé nak, ott iszonyú mérvben terjed az erkölcsi romlottság, amely a társadalom minden rétegét megmételyezi. Nekik létjoguk nincs az államban, amely állam azt keblében tűri, önmagát bosszulja meg. Az államnak nincs joga a gonoszsággal szerződésbe lépni és ennek még hajlékot és birtokot biztosítani, hanem kötelessége az ellen küzdeni mindenütt és mindenkor. S habár e küzdelem anyagi veszélyekkel is volna összekötve, ezek nem egyenértékesíthetők az erkölcsi hasznokkal. Ha pedig e két házak védelmére kikelnek az orvosok is, nem lehetnek mentek az önérdektől, mert a nyereség haszna édesgeti őket. Általában mondhatjuk, hogy nem a bujaság, nem a könnyelmű életmódra való hajlam tartja fogva a szerencsétlen nőket, ama bűnbarlangokban. A tapasztalás bizonyítja, hogy ezek csakhamar megunván az üzlet és a kenyérkereset e gyászos nemét, erősen visszavágynak a közéletbe, amelyből akár önbűnök, akár mások csábítása folytán ki lőnek ragadtatva. Vagy nem bélyegzi e kéjházakat a természetellenesség bűnbarlangjává ama körülmény is, hogy korunkban az elmeháborodottság legtöbb áldozata épen a kéjházakból kerül ki? A kórházak eltörlését sürgetik még az általuk okozott iszonyú következmények. Vájjon nem a prostitúczió elvetemedett képviselői képezik-e a közérdek megromlásának, úgyszólván középpontját? Vájjon nem ott szerzi-e meg az ifjú nemzedék ama bűnös hajlamot, amely testi és lelki eltörpülését előmozdítja? Vájjon nem ott nyerik-e táplálkozásukat ama személyek, amelyek a családi boldogságot aláássák, a betegségek különböző nemeit meghonosítják, a házasságtól való idegenkedést, az ágyasságot, elszegényedést, elnyomorodást, az ifjú nemzedék testi lelki elsatnyulását eredményezik? Vagy képzelhetünk-e a serdülő ifjúság erkölcsi érzületére veszélyesebb és kárhozottabb körülményt, mint, midőn kórházakat lát a város minden részében? De igaz, a korszellem itt is segítségére jött az emberiség gyarlóságának és fennen hirdeti, hogy a kérházak léte szükséges társadalmi rossz, mely sokkal vészteljesebb következmények megakadályozására szolgál. Ezt tagadjuk. Ha a kéjházak a bujálkodás és erkölcsi kicsapongások fékezését eredményeznék, akkor azokat még lehetne szükséges társadalmi rossznak nevezni, de a gyakorlati élet, statisztikai kimutatások éppen az ellenkezőt bizonyítják. Hiszen a kéjvágy annál kevesebb lesz, minél gyakoribb kielégítést nyer. De álljon bármiként a dolog, fel van-e jogosítva az állam és a társadalom, hogy a kéjelgésnek, az egyetemes romlásnak terjedését, ölbe tett kezekkel nézze, sőt elősegítse? Az államnak kötelessége oly eszközökkel élni, amelyek az erkölcsök javítására, nem pedig azok romlására vezetnek." Séda Ernő itt reprodukált véleménye megsemmisítő kritikát tartalmaz a mai társadalom beczézgetett intézménye, a bordélyházak ellen. Azt mondjuk, hogy „beczézgetett intézménye," mert tényleg a bordélyházak, a bűnnek és romlottságnak eme tanyái, az állam és a társadalom különös védelmében részesülnek. Míg a pauperismust, a szegénységet rejtegetik és szépítgetik, addig a prostitúcziót nyíltan űzik az állam és a társadalom védnöksége alatt. Keserűen kiálthat fel nem egy munkásnő, aki fárasztó napi munkáját végezve, hazafelé ballag és látja a körülötte zajló kifestett, kifestett, elegáns hölgyeket: „Íme ezek az állam védencei. Van saját palányek szerint nagyon változók, annál nagyobb különbséget fognak adni a nemi különbség, a testsúly, a faj és a szokás. Többszörös kísérletek azonban azt tanúsították, hogy általánosságban egy felnőtt, mérsékelten munkálkodó ember naponként legalább 118 gramm fehérnyét, 50 gramm zsirt és 500 gramm szénhydratokat igényel, hogy anyagfogyasztását fedezze; nőknek elég egy napra 90 gramm fehérnye, 40 gramm zsir és 400 gramm szénhydrat. Nehéz testi munkánál, hol a szénenyfogyasztás nagyobb, 145 gramm fehérnye, 100 gramm zsír és 500 gramm szénhydrát szükséges. E mennyiségek azonban csak akkor elegendők, ha az illető tápot könnyen felszívódó alakban adjuk, úgy hogy a test azt és különösen a fehérnyéket — egy csekély maradékig — kellőleg kihasználhassa. Ellenkező esetben a megjelölt tápmennyiségek természetesen nem elegendők és az egyén idővel nem képes többé ugyanazon munkát végezni, mert a test háztartásában hiány áll be, mivel a szervezet többet ad ki, mint amennyit bevesz. Ezt tudni azért szükséges, mivel kitűnt, miszerint nem közönyös, váljon az ember fehérnyeszükségletét állati vagy növényi fehérnyével fedezi-e, vájjon tehát az illető egyén a 118 gramm fehérnyét hús és tej, vagy pedig kenyér, rizs, borsó stb. alakjában veszi-e fel? Mert az erre vonatkozó kísérletek kiderítették, hogy míg az állati fehérnyéből az emberi szervezetben a felvett, tápnak 97—99%-a szívódik fel, addig a növényi fehérnyéből csak 68—85% használtatik fel a test javára, tehát 15—30% fel nem használt növényi fehérnye távozik a testből. Ha tehát valaki csupán növényekkel akarna táplálkozni, akkor a napi növényi eledel, mely csak 118 gramm fehérnyét tartalmaz, a test fenntartására nem volna elegendő és sokkal többet kellene magához vennie, hogy a hiányt pótolja. De a növényi tápszereknek ily nagy mennyiségét a tápcsatorna idővel csak nehezen tudná elviselni, úgy hogy végül a szolgálatot felmondaná. A legkevesebb tehát, amit egy felnőtt, mérsékelten munkálkodó embernek naponként fel kell vennie: 118 gramm fehérnye, 50 gr. zsír és 500 gr. szénhydrát. Már most az a kérdés, hogy napi táplálékunknál a tápanyagok három csoportja mily arányban legyen képviselve, azaz, hogy a növényi tápszerekhez viszonyítva, mennyi állati tápot fogyaszszunk el. Erre vonatkozólag kitűnt, miszerint szükséges, hogy a fehérnyeszükségletnek legalább harmadát állati fehérnye alakjában