Népszava, 1899 (27. évfolyam, 1–124. sz.)
1899-02-07 / 11. szám
2. oldal. tést se tartozik túrni az, aki nem akarja. Nem. Erről gondoskodás történt az alkotmányban az egyéni szabadságnak emelt oltár által. Igaz, hogy ehhez az oltárhoz vezető út egy kissé nem egyenes. De mit tesz ez. Csekélység az egész. Nem kell hozzá, csak egy kis méreg. Annyi, amennyi él, vagy legalább annyi, amennyi a kórházba visz. Innen azután könnyű a szabadulás. A sírba el lehet jutni a Szent Mihály lován, a kórházból szökés útján, vagy a kapitány úr útján. A három közül a harmadik egy kicsit körülményes. Nyolcz napi börtön és tolonczkocsi a garniring. Hát nem szép az élet? De besz az. S mégis vannak, akik elégedetlenkednek. Nemcsak a Scheinberger-leány. Nem bizony. Itt vannak ezek az Istentől elrugaszkodott szocziáldemokraták is. Ezek a vallástagadó, hazátlan izgatók. Itt vannak. De legyenek is! Jöjjetek, ti izgatók. Izgassatok addig, mig lesz kapitány, ki a bűntanyáról menekülőt nem szeretettel, jóakarattal fogadja, hanem börtönbe és tolonczkocsiba juttatja. Izgassatok addig, mig az apák vétkeiért nem bűnhődnek az ártatlan gyermekek. Izgassatok addig, mig lesz bűn, amit kiirtani; éhség, amit csillapítani; szomj, a mit oltani; köny, a mit letörölni; bánat, a mit enyhíteni; nyomorúság, a mit elnyomni kell. Izgassatok a szocziáldemokráczia nevében, addig, mig az lesz ar a földön. Mert csak a szocziáldemokráczia lesz az, mely elkergeti a poklot s megnyitja a mennyországot itt a földön s nem másutt. Izgassatok, mig mindez bekövetkezik. Ne riasszon vissza ettől se a tolonczkocsi, se a börtön. Enyhülést, jutalmat fogtok a szenvedésért találni a majdan boldog népek hazájában, melyhez ti egyengetitek a most még rögös, nagyon rögös utat. SZEMLE. Haldoklik a béke. .. Sajátságos egy dolog az a béke, amelylyel jelenleg a magyar „honatyák" kísérleteznek. Olyan, mint az oláhnak a dudája: hol fölfujják és akkor nagyot sivit, hol öszszelapulva nyekkent egyet. Most az összelapulás stádiumában van és azt mondják, hogy alighanem végkép kiadja a lelkét. Napok óta hirdetik már, hogy a rég előkészített béketerv a kormány és az ellenzék között véglegesen csütörtököt fog mondani és újra kezdődik a friss mulatságos béka - egérharcz. Hiába fáradtak a becsületes közvetítők, már mint Szilágyi Dezsőék és Széll Kálmánék, hiába potyogtatta el békeútjában az ellenzék főbb és komolyabb követeléseit egymásután, a béke mégsem akar létrejönni. Azon fordul meg a dolog, hogy Bánffy mikor bukjék meg. Az ellenzék kész mindent megszavazni, amit csak kívánnak tőle, de részben csak Bánffy utódjának, a kormány azonban ragaszkodik ahhoz, hogy még neki szavazzák meg a kiegyezést és a költségvetési felhatalmazást és csak akkor hajlandó nagy kegyesen lemondani a hatalomról. Pusztán és tisztán személyi kérdéssé szűrődött le tehát ez a nagy hűhóval megindított békéltetési eljárás, elvek kiküzdéséről vagy rendszerváltoztatásról tehát szó sincs. Minket ez a béke-komédia ép oly hidegen hagy, amilyen hidegen hagyott a harcz-komédia. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az egyikhez a népnek ép oly kevéssé van köze, mint a másikhoz. A lefolyt háborúsdi és a folyó békejáték csak annyi érdekkel bír ránk nézve, hogy megismerhetjük belőle azon emberek jellemét és lelkületét, akik haszonbérben bírják Magyarország politikai vezérletét és kiknek egész működése nem egyéb, mint egy utazás a tágabb értelemben vett húsosfazék körül. Ez a kormány, amely Magyarországot az önkényuralom legszégyenletesebb fokára sülyesztette és bilincsekbe verte az ország népét, rég megérdemelte volna, hogy a felháborodás vihara elsöpörje a politikai élet felszínéről. De a népszabadság és népjogok ellen intézett merényleteinél az ellenzék minden rosszra kész cinkostársa volt és most sem az elkövetett bűnökért akarja megleckéztetni a kormányt, hanem egy szerény kis helyet kér maga is a hatalom árnyékában. Két tény jellemzi főként ezen harczot és békét. Elsőbben az, hogy tisztán személyi a küzdelem. Az ellenzék, amely most a helyzet urának hiszi és vallja magát, még kísérletet sem tesz, hogy elveinek és követelésének legcsekélyebb részét is megvalósítsa. Ami komolyabb színezetű követelés volt a békefeltételek között, azt sietett elejteni. A kormány és pártja viszont görcsösen ragaszkodik — nem elveihez vagy taktikájához, hisz ennek a pártnak sem elve, sem taktikája nincs, hanem Bánffy Dezsőhöz, holott valószínűleg a kormánypárt többsége maga is meg van arról győződve, hogy a jelenlegi miniszterelnököt csak erőszakos furfangja, de egyéb nem képesíti magas állására. A másik szembeszökő körülmény az, hogy azok az urak, akik most a béke levét akarják összeszűrni, teljességgel megfeledkeztek arról, hogy létezik még valaki, akinek talán beleszólása volna ebbe a békeháborúba, akit jó volna meghallgatni, mert hát akár lesz béke, akár nem, ő fizeti a költségeket — és ez a valaki a jó, türelmes magyar nép, amelyet ha hatszor becsaptak, hetedszer is nyugodtan tűri. A békegyártó és békebontó nagyságos urak előtt mintha a magyar nép nem is léteznék, azzal nem törődnek, azt nem kérdik, hogy békét akar-e vagy háborút, és ha békét akar, milyen feltételek mellett akarja. Mi köze ennek a népnek a magas politikához? Hisz nem ért hozzá. Elég, ha megfizeti adóját és czipeli az igát, egyéb jussa nincsen. Márpedig mi tudjuk és kijelentjük, hogy ez a magyar nép igenis törődik az ország ügyeivel és ha nem kérik is ki a hivatalos politikusok az ő véleményét, meg fogja azt mondani megkérdezés nélkül is. Meg fogja mondani,hogy legelső követelése, akár lesz béke,akár lesz háború, a legelemibb és legsürgősebb népjog, az általános és titkos választói jog. Ha háború lesz, majd beleviszi a nép maga a harczi jelszavak közé az általános választói jog követelését is. Ha pedig béke lesz és a lomha, romlott többség a gyáva és elvtelen ellenzékkel egyetemben végképen kijátszák a népet, majd megmutatjuk, hogy az országházon kívül rekedt milliók többségének legsürgősebb követelése az általános és titkos választói jog és a nép többsége bizonyára rá tudja akaratát kényszeríteni a kiváltságosak többségére életre kényszerültek és az elpusztult parlagon heverő nagy kiterjedésű földterületeket a győző hatalom pártfeleinek ajándékozta. Így keletkezett a dúsgazdag bojárok (nagybirtokosok) osztálya, amely jelenleg a politikai hatalmat bírja Romániában. A földmivelő gazdák és munkások helyzetét eléggé jellemezzük, ha kijelentjük, hogy a magyar Alföld és Délvidék földmivelőinek helyzetéhez hasonlít. A választói jog Romániában szélesebb körre terjed, mint Magyarországon és így lehetséges volt, hogy néhány választókerület nem a hivatalos jelölteket, hanem saját körükből, főleg néptanítókat küldött a bukareszti parlamentbe azzal a kikötéssel, hogy a földmivelők helyzetét ott feltárják és annak javítására törekedjenek. A földmivelők között a szocziáldemokrata párt, amely Jan Nadejác elvtárs vezetése alatt áll, erősen terjesztette elvünket és számos szervezetet alakított közöttük. Mindkét körülmény hozzájárult ahhoz, hogy a most uralmon levő „szabadelvű" kormányt arra kényszerítse, hogy a földmivelők érdekében, legalább a látszat kedvéért, valamit tegyen. Be is terjesztett a parlamentben egy törvényjavaslatot az úgynevezett „rurálbank" ügyében. Ezen törvényjavaslat értelmében ugyanis egy nemzeti bank alapíttatik, amelynek elővételi joga van az összes elárverezett és a tulajdonosok hozzájárulásával az eladott földbirtokokra nézve, hogy azután a megszerzett földterületet parczellázva 30 évi olcsó törlesztés mellett a vagyontalan földmivelőknek átengedjék. A törvényjavaslat azonban a nagybirtokosok ellenzése folytán elbukott. Ez és a folyton súlyosbodó terhei a szegény földmivelő népnek annyira elkeserítették főkép Olahország néhány megyéjének a szegény népét, hogy az összes romániai burzsoá lapok és utánuk természetesen a mi polgári lapjaink is félreverik a harangot. Hogy mi igaz a véresre kifestett „lázadás"ból, azt nem tudhatjuk. Visszaemlékezve azonban arra, hogy nálunk hogyan csinálták a szabolcsi „zavargásokat", bátran állíthatjuk, hogy Romániában is hazugság és hatósági provokáczió műve az egész lázadás. A mély elkeseredés és elégedetlenség tagadhatatlan és jogos, de a szocziáldemokrata alapon szervezett nép Romániában ép oly kevésbé lép az erőszakosság terére, mint a többi államokban. A „lázadásról" szóló hírek csak a megrettent nagybirtokosok erőszakos rendszabályainak szolgál ürügyül és igazolásul. Ami a múlt évben megtörtént Magyarországon, azt akarják most Romániában ismételni: gúzsba kötni a földmivelők mozgási szabadságái. Ott azonban ép oly kevéssé fog ez sikerülni, amint nem sikerültek a kivételes rendszabályok a nyugati államokban. NÉPSZAVA „Parasztlázadás" Romániában. .. Azt hozzák hírül a magyar polgári lapok, hogy kigyulladt a szomszéd háza : kitört Románia egy részében a „parasztlázadás". Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a polgári lapok szenzácziós szü hkreit valóságukra nézve ellenőrizhessük és a szabolcsi „lázongások" idejéből még jól emlékszünk arra, hogy a magyar polgári sajtó milyen hazug és lelkiismeretlen rémhírek szélnek eresztésében, de ez esetben azt hisszük, hogy a hírnek, habár túlozva és czélzatosan kiszínezve került is az olvasóközönség elé, valami alapja mégis van. Románia majdnem kizárólag földmivelő állam. Történelmi fejlődése az országnak majdnem hasonló állapotokat idézett elő, mint Magyarország történelmi fejlődése. Az ország, mely azelőtt teljesen külön álló részből, Oláh- és Moldvaországból lett alakítva, hosszú századokon át török uralom alatt volt, gyakori felszabadítási kísérleteknek volt tanyája, a legutóbbi időkig nyugodt és megállapodott fejlődéshez nem juthatott. Miután évszázadokon át háborúk színhelye volt, földmivelése majdnem teljesen elpusztult és termékeny áldott földje nem ritkán évtizedeken át parlagon hevert. A földmivelői vándor Országgyűlés. Szombaton tartott a Ház a 3 napi vakáczió után ismét ülést. Névszeriti szavazás „csak" egy volt. Utána következett Sima Ferencz következő interpellácziója: „1. Van-e tudomása a belügyminiszter úrnak arról, hogy Csongrád megyébe kebelezett Sándorfalva községben a községi tisztújítás január hó 27-én tartatott meg, mely alkalommal a járási főszolgabíró a kandidáczionális jognak brutális alkalmazásával teljesen lehetetlenné tette, hogy a község népének, mondhatni, egyhangúlag pártolt jelöltjei az elöljáróságba bejussanak. Van ugyanis Sándorfalvának összesen 740 választója. A birói állásra a község 24 képviselőjéből 12 képviselő, mint a népnek erre külön megbízottjai, ajánlották Kocsó Istvánt, ki ellenzéki ember ugyan, de birtokos, tisztességes, becsületes ember, aki mellett a 740 szavazó közül aláírással 726 községi lakos és szavazó foglalt állást és ennek daczára, hogy a Kormánypárt jelöltjei közül tölthesse be a birói állást, Kocsó Istvánt a jelöltek sorából kihagyta és igy a kandidáczionális jog tisztességével vissza . If. Elvtársak! a húsvéti kongresszusra! 1899.