Népszava, 1899 (27. évfolyam, 1–124. sz.)

1899-02-07 / 11. szám

2. oldal. tést se tartozik túrni az, a­ki nem akarja. Nem. Erről gondoskodás történt az alkot­mányban az egyéni szabadságnak emelt oltár által. Igaz, hogy ehhez az oltárhoz vezető út egy kissé nem egyenes. De mit tesz ez. Csekélység az egész. Nem kell hozzá, csak egy kis méreg. Annyi, a­mennyi él, vagy legalább annyi, a­mennyi a kórházba visz. Innen azután könnyű a szabadulás. A sírba el lehet jutni a Szent Mihály lován, a kórházból szökés útján, vagy a kapitány úr útján. A három közül a harmadik egy ki­csit körülményes. Nyolcz napi börtön és tolonczkocsi a garniring. Hát nem szép az élet? De besz az. S mégis vannak, a­kik elégedetlenkednek. Nemcsak a Scheinberger-leány. Nem bizony. Itt vannak ezek az Istentől elrugaszkodott szocziáldemokraták is. Ezek a vallástagadó, hazátlan izgatók. Itt vannak. De legyenek is! Jöjjetek, ti izgatók. Izgassatok addig, mig lesz kapitány, ki a bűntanyáról menekülőt nem szeretettel, jóakarattal fogadja, hanem börtönbe és tolonczkocsiba juttatja. Izgassa­tok addig, mig az apák vétkeiért nem bűn­hődnek az ártatlan gyermekek. Izgassatok addig, mig lesz bűn, a­mit kiirtani; éhség, a­mit csillapítani; szomj, a mit oltani; köny, a mit letörölni; bánat, a mit enyhíteni; nyo­morúság, a mit elnyomni kell. Izgassatok a szocziáldemokráczia nevében, addig, mig az lesz ar a földön. Mert csak a szocziáldemokráczia lesz az, mely elkergeti a poklot s megnyitja a menny­országot itt a földön s nem másutt. Izgassatok, mig mind­ez bekövetkezik. Ne riasszon vissza ettől se a tolonczkocsi, se a börtön. Enyhülést, jutalmat fogtok a szenvedésért találni a majdan boldog népek hazájában, melyhez ti egyengetitek a most még rögös, nagyon rögös utat. S­ZEMLE. Haldoklik a­­ béke. .. Sajátságos egy dolog az a béke, a­melylyel jelenleg a magyar „honatyák" kísér­leteznek. Olyan, mint az oláhnak a dudája: hol fölfujják és akkor nagyot sivit, hol ösz­szelapulva nyekkent egyet. Most az összelapu­lás stádiumában van és azt mondják, hogy alighanem végkép kiadja a lelkét. Napok óta hirdetik már, hogy a rég előkészített béke­terv a kormány és az ellenzék között végle­gesen csütörtököt fog mondani és újra kez­dődik a friss mulatságos béka - egérharcz. Hiába fáradtak a becsületes közvetítők, már mint Szilágyi Dezsőék és Széll Kálmánék, hiába potyogtatta el békeútjában az ellenzék főbb és komolyabb követeléseit egymásután, a béke még­sem akar létrejönni. Azon fordul meg a dolog, hogy Bánffy mikor bukjék meg. Az ellenzék kész mindent megszavazni, a­mit csak kívánnak tőle, de részben csak Bánffy utódjának, a kormány azonban ragaszkodik ahhoz, hogy még neki szavazzák meg a kiegyezést és a költségve­tési felhatalmazást és csak akkor hajlandó nagy keg­yesen lemondani a hatalomról. Pusz­tán és tisztán személyi kérdéssé szűrődött le tehát ez a nagy hű­hóval megindított bé­kéltetési eljárás, elvek kiküzdéséről vagy rend­szerváltoztatásról tehát szó sincs. Minket ez a béke-komédia ép oly hidegen hagy, a­milyen hidegen hagyott a harcz-ko­média. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az egyikhez a népnek ép oly kevéssé van köze, mint a másikhoz. A lefolyt háborúsdi és a folyó békejáték csak annyi érdekkel bír ránk nézve, hogy megismerhetjük belőle azon emberek jellemét és lelkületét, akik haszonbérben bír­ják Magyarország politikai vezérletét és kik­nek egész működése nem egyéb, mint egy utazás a tágabb értelemben vett húsos­fazék körül. Ez a kormány, a­mely Magyarországot az önkényu­ralom legszégyenletesebb fokára sü­lyesztette és bilincsekbe verte az ország népét, rég megérdemelte volna, hogy a felháborodás vihara elsöpörje a politikai élet felszínéről. De a népszabadság és népjogok ellen intézett merényleteinél az ellenzék minden rosszra kész c­inkostársa volt és most sem az elkö­vetett bűnökért akarja meglec­kéztetni a kormányt, hanem egy szerény kis helyet kér maga is a hatalom árnyékában. Két tény jellemzi főként ezen harczot és békét. Elsőbben az, hogy tisztán személyi a küzdelem. Az ellenzék, a­mely most a hely­zet urának hiszi és vallja magát, még kísér­letet sem tesz, hogy elveinek és követelésé­nek legcsekélyebb részét is megvalósítsa. A­mi komolyabb színezetű követelés volt a békefeltételek között, azt sietett elejteni. A kormány és pártja viszont görcsösen ragasz­kodik — nem elveihez vagy taktikájához, hisz ennek a pártnak sem elve, sem takti­kája nincs, hanem Bánffy Dezsőhöz, holott valószínűleg a kormánypárt többsége maga is meg van arról győződve, hogy a jelenlegi miniszterelnököt csak erőszakos furfangja, de egyéb nem képesíti magas állására. A másik szembeszökő körülmény az, hogy azok az urak, a­kik most a béke levét akarják összeszűrni, teljességgel megfeled­keztek arról, hogy létezik még valaki, a­kinek talán beleszólása volna ebbe a béke­háborúba, a­kit jó volna meghallgatni, mert hát akár lesz béke, akár nem, ő fizeti a költségeket — és ez a valaki a jó, türelmes magyar nép, a­melyet ha hatszor becsaptak, heted­szer is nyugodtan tűri. A békegyártó és béke­bontó nagyságos urak előtt mintha a magyar nép nem is léteznék, azzal nem törődnek, azt nem kérdik, hogy békét akar-e vagy háborút, és ha békét akar, milyen feltételek mellett akarja. Mi köze ennek a népnek a magas politikához? Hisz nem ért hozzá. Elég, ha megfizeti adóját és czipeli az igát, egyéb jussa nincsen. Már­pedig mi tudjuk és kijelentjük, hogy ez a magyar nép igen­is törődik az ország ügyeivel és ha nem kérik is ki a hivatalos politikusok az ő véleményét, meg fogja azt mondani megkérdezés nélkül is. Meg fogja mon­dani,hogy legelső követelése, akár lesz béke,akár lesz háború, a legelemibb és legsürgősebb népjog, az általános és titkos választói jog. Ha háború lesz, majd beleviszi a nép maga a harczi jelszavak közé az általános választói jog kö­vetelését is. Ha pedig béke lesz és a lomha, romlott többség a gyáva és elvtelen ellenzékkel egyetemben végképen kijátszák a népet, majd megmutatjuk, hogy az országházon kí­vül rekedt milliók többségének legsürgősebb követelése az általános és titkos választói jog és a né­p többsége bizonyára rá tudja akaratát kényszeríteni a kiváltságosak többségére­ életre kényszerültek és az elpusztult parlagon heverő nagy kiterjedésű földterületeket a győző hatalom pártfeleinek ajándékozta. Így kelet­kezett a dúsgazdag bojárok (nagybirtokosok) osztálya, a­mely jelenleg a politikai hatalmat bírja Romániában. A földmivelő gazdák és munkások hely­zetét eléggé jellemezzük, ha kijelentjük, hogy a magyar Alföld és Délvidék földmivelőinek helyzetéhez hasonlít. A választói jog Romá­niában szélesebb körre terjed, mint Magyar­országon és így lehetséges volt, hogy néhány választó­kerület nem a hivatalos jelölteket, hanem saját körükből, főleg néptanítókat küldött a bukareszti parlamentbe azzal a ki­kötéssel, hogy a földmivelők helyzetét ott feltárják és annak javítására törekedjenek. A földmivelők között a szocziáldemokrata párt, a­mely Jan Nadejác elvtárs vezetése alatt áll, erősen terje­sztette elvünket és számos szervezetet alakított közöttük. Mindkét körül­mény hozzájárult ahhoz, hogy a most uralmon levő „szabadelvű" kormányt arra kényszerítse, hogy a földmivelők érdekében, legalább a látszat kedvéért, valamit tegyen. Be is ter­jesztett a parlamentben egy törvényjavaslatot az úgynevezett „rurálbank" ügyében. Ezen törvényjavaslat értelmében ugyanis egy nem­zeti bank alapíttatik, a­melynek elővételi joga van az összes elárverezett és a tulajdonosok hozzájárulásával az eladott földbirtokokra nézve, hogy azután a megszerzett földterületet parczellázva 30 évi olcsó törlesztés mellett a vagyontalan földmivelőknek átengedjék. A törvényjavaslat azonban a nagybirtokosok ellenzése folytán elbukott. Ez és a folyton súlyosbodó terhei a szegény földmivelő népnek annyira elkeserítették főkép Olahország néhány megyéjének a szegény népét, hogy az összes romániai burzsoá lapok és utánuk természete­sen a mi polgári lapjaink is félreverik a harangot. Hogy mi igaz a véresre kifestett „lázadás"­ból, azt nem tudhatjuk. Visszaemlékezve azonban arra, hogy nálunk hogyan csinálták a szabolcsi „zavargásokat", bátran állíthat­juk, hogy Romániában is hazugság és ható­sági provokáczió műve az egész lázadás. A mély elkeseredés és elégedetlenség tagadha­tatlan és jogos, de a szocziáldemokrata ala­pon szervezett nép Romániában ép oly ke­vésbé lép az erőszakosság terére, mint a többi államokban. A „lázadásról" szóló hírek csak a megrettent nagybirtokosok erőszakos rendszabályainak szolgál ürü­gyül és iga­zolásul. A­mi a múlt évben megtörtént Magyar­országon, azt akarják most Romániában is­mételni: gúzsba kötni a földmivelők moz­gási szabadságái. Ott azonban ép oly kevéssé fog ez sikerülni, a­mint nem sikerültek a ki­vételes rendszabályok a nyugati államokban. NÉPSZAVA „Parasztlázadás" Romániában. .. Azt hozzák hírül a magyar polgári la­pok, hogy kigyulladt a szomszéd háza : kitört Románia egy részében a „parasztlázadás". Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a polgári lapok szenzácziós szü hkreit valóságukra nézve ellenőrizhessük és a szabolcsi „lázon­gások" idejéből még jól emlékszünk arra, hogy a magyar polgári sajtó milyen hazug és lelkiismeretlen rémhírek szélnek eresztésé­ben, de ez esetben azt hisszük, hogy a hír­nek, habár túlozva és czélzatosan kiszínezve került is az olvasó­közönség elé, valami alapja mégis van. Románia majdnem kizárólag földmivelő állam. Történelmi fejlődése az országnak majdnem hasonló állapotokat idézett elő, mint Magyarország történelmi fejlődése. Az ország, mely azelőtt teljesen külön álló részből, Oláh- és Moldvaországból lett alakítva, hosszú századokon át török uralom alatt volt, gyakori felszabadítási kísérleteknek volt tanyája, a legutóbbi időkig nyugodt és meg­állapodott fejlődéshez nem juthatott. Miután évszázadokon át háborúk színhelye volt, föld­mivelése majdnem teljesen elpusztult és ter­mékeny áldott földje nem ritkán évtizedeken át parlagon hevert. A földmivelői vándor­ Országgyűlés. Szombaton tartott a Ház a 3 napi vaká­czió után ismét ülést. Névszeriti szavazás „csak" egy volt. Utána következett Sima Fe­rencz következő interpellácziója: „1. Van-e tudomása a belügyminiszter úrnak arról, hogy Csongrád megyébe ke­belezett Sándorfalva községben a községi tisztújítás január hó 27-én tartatott meg, mely alkalommal a járási főszolgabíró a kandidáczionális jognak brutális alkalmazá­sával teljesen lehetetlenné tette, hogy a község népének, mondhatni, egyhangúlag pártolt jelöltjei az elöljáróságba bejus­sanak. Van ugyanis Sándorfalvának összesen 740 választója. A birói állásra a község 24 képviselőjéből 12 képviselő, mint a népnek erre külön megbízottjai, ajánlották Kocsó Istvánt, ki ellenzéki ember ugyan, de bir­tokos, tisztességes, becsületes ember, a­ki mellett a 740 szavazó közül aláírással 726 községi lakos és szavazó foglalt állást és ennek daczára, hogy a Kormánypárt jelölt­jei közül tölthesse be a birói állást, Kocsó Istvánt a jelöltek sorából kihagyta és igy a kandidáczionális jog tisztességével vissza . If. Elvtársak! a húsvéti kongresszusra! 1899.

Next