Népszava, 1902 (30. évfolyam, 1–146. sz.)

1902-01-04 / 1. szám

4. oldal. SZEMLE. Újévi felköszöntők. Beköszöntött az új esztendő. A parlamenti pártok és vezérek felhasználták az alkalmat arra, hogy egymásnak udvaroljanak, szépeket mondjanak. A kormánypárt és a néppárt közre is adták a bókok halmazát. A többiben volt annyi jó ízlés, hogy nem állottak ki a piaczra. A bókolás versenyében kétségkivül a kormánypártot és vezérét illeti meg a pálma. A kormánypárt üdvözlő beszédét Andrássy Gyula gr. mondotta, a választ Széll Kálmán adta meg. A néppárt két Zichy grófot állított ki a porondra. Ezekben a beszédekben minden hamis volt. Hamis volt a kör, melyben a vezéreket körülvették, hamis a frázis, mely a szónokok ajkáról folyt, hamis a szív, melyből az állítólagos szeretet és hamis az érzelem, melyből a magasztalás fakadt. Igaz csak az izzó gyűlölet, a megvetés volt, melyet a mi uraink a dolgozó néppel szemben egyaránt elárultak. Vájjon nem hamisság az, ha a jogfosztás és elnyomatás klasszikus honában, hol a verejtékesen dolgozó nép millióinak annyi joga sincs, hogy egyszer öt esztendőben szavát hallassa: a kormánypárt szónoka arczpirulás nélkül mondja és Széll Kálmán szégyenkezés nélkül hallgatja, hogy őket egy „szabad nemzet szabad akarata juttatta diadalhoz, nem erőszaknak, nem korrupcziónak köszönhetik a többséget""? Nem hamisság az, ha Széll Kálmán ezt a felfogást helyesnek mondja, sőt azzal is megtoldja, hogy a nemzeti megnyilatkozásnak mi sem állott útjában és „egyszerű fegyverzettel" állott a csatasorok élén ?! Már odáig jutottunk, hogy azt is el merik mondani! Hát az a fegyver, melylyel a népesség legnagyobb részétől a a legelemibb jogot az államgépezet irányításába való beleszólást elrabolták, egyszerű fegyverzet volt ? Nem annyira egyszerű volt ez a fegyver, mint gálád. A fegyverzet galádságának köszönik azt, hogy uralomra jutottak, nem elveik vonzó erejének. Nem kevésbbé gálád az a fegyverzet, melyet a papok és mágnások pártja használ. Ez a nép nevével szédelgő párt a választások előtt mindent megígért s most szónokuk és vezérük, gróf Zichy János azt mondja, hogynem oda czéloznak, ahová lőni akarnak, mert ők nem demokraták, hanem konzervativok." Magyarul ez annyit tesz, hogy ők nem akarnak jogot, védelmet adni a jogfosztott népnek, hanem küzdeni fognak minden ellen, ami haladás. Bizony hamisság mindaz, amit ezek az urak mondanak, csak egy az igaz náluk, a nép iránti gyűlölet. A híres magyar „sajtószabadság." A múlt héten arról adtunk hírt, hogy a szombathelyi rendőrség Népszavákat és Népszava-naptárakat — minden birói végzés nélkül — egyszerűen elkobozott. Most megint egy ilyen, a híres magyar „sajtószabadságot" méltán hírhedtté tevő esetről kell beszámolnunk. Egy tokodi bányamunkás, aki már nyugdíjban van s aki ott hírlapok elárusításával foglalkozik, a Népszavát is elkezdte terjeszteni. Alig ment azonban ennek híre, megjelent két csendőr a lakásán és a feleségétől elkérték a Népszavákat! Az természetesen megtagadta ezt, amire a csendőrök elmentek. De visszatértek másodszor is és házkutatást tartottak. Egy könyvet (hogy milyent, azt nem tudjuk) és egy Népszavát elvittek és kijelentették, hogy: „majd megcsípjük a vén zsidót a szakállárnál /" Az egyik meg elfogta az illető bányászt s azt mondta néki, hogy : „hagyjon föl azzal a bolondsággalmert ha „a legkevesebbet hallanák, elvesztené a nyugdiját/" Azután kijelentették, hogy a Népszavát nem szabad terjeszteni, mert az be van tiltva és csak titokban jelenik meg! " íme, ilyen a magyar „sajtószabadság" ! De mikor a képviselőházban szó esett erről, akkor Széll tele tüdővel harsogta, hogy Magyarországon jogegyenlőség uralkodik és a sajtó szabad! Szép sajtószabadság, amelyen a garázdálkodó, tudatlan csendőrök keresztül gázolhatnak piszkos csizmáikkal! erények mértéktelen dicsőítésében és a nemzeti hibák konok leplezgetésében és tagadásában nyilatkozik — tovább ne terjedjen, jó néha néha beszélni róla. A legutóbbi napokban két kormánypárti, tehát „liberális" újság csetepatéja vonta magára a figyelmet. Az egyik, az agrárius liberális Hazánk ütötte a zsidót, a zsidó liberális Budapesti Napló pedig védte. Hogy melyik itt nagyobb őszinteséggel, nehéz eldönteni, annyit azonban bízvást mondhatunk, hogy a Hazánk nem az árverezendő ruthén község pusztulásán indult meg, hanem antiszemitizmusa vitte a tűzbe és hogy a Budapesti Napló-t nem a liberalizmus veszedelme aggasztotta, hanem csupán a zsidó lázadt föl benne. A többi lap — jellemzően — nem avatkozott bele a vitába, örülnek, ha kitérhetnek minden oly beszédtárgy elől, amelyben a zsidóságról esik szó. Az úgynevezett liberális sajtónak ez a magatartása régtől való. Arról, hogy a zsidóság a legújabb időkig és némely tekintetben még ma is, el volt nyomva, gúny és üldözés tárgya volt, rajongni szabad. De bevallani, hogy ez az elnyomás szükségképp maga után vont bizonyos elváltozásokat a zsidó nép némely elemeinek lelkületében, melyeket kiirtani, tehát meglátni, elismerni és nyíltan gyógyítani éppen a fölvilágosodottabb, bár nemzeti érzelmű zsidóságnak volna föladata — nem szabad. A zsidóhoz nyúlni, a zsidóságról kizárólag beszélni is — liberális sajtóelv szerint nem szabad. A zsidó — nebánts-virág! Szükséges ezért egyszer megmondani, hogy mi sem hajtja annyira az antiszemitizmus malmára a vizet, mint ez a túlérzékenység. A zsidóságnak — mint minden elnyomott népnek és mint minden népnek és néposztálynak — vannak hibái, kell, hogy legyenek. Ez az elnyomás, a mesterséges elkülönítés szükséges következménye. Azért mi, akik tudjuk, hogy ezen bajok elenyésznek, amint a kedvezőtlen körülmények eltűnnek, amint szabadság, felvilágosodottság, nemzeti elfogulatlanság, illetve teljes nemzeti közöny, terjednek, — ezt bevallani merjük, mert csak a nyílt beismerés vezethet a betegségek gyógyulásához. Nem antisszemitizmus tehát bevallani, hogy például a felvidéken igenis grasszál, pusztit egy szokva, mert az uradalmi cselédek jobban féltek tőle, mint az istentől. Nem volt a majorban olyan cseléd, ki csak pisszenni is mert volna előtte s ki kezének súlyát már ne érezte volna. Az igaz, hogy erő dolgában versenyezett két-három közönséges emberrel is. Büszke is volt erejére nagyon. Elbizakodottan dicsekedett a közös muzik alkalmával a szomszéd majorokbeli gazdatiszteknek, hogy előtte még a legerősebb béreslegény is meglapul. Gyakran adott oktatást társainak, hogyan kell elbánni a „paraszt"-ta. Annál jobban dühöngött most a részesek váratlan ellenállásán. — Emberek, vigyék el ezt a szalonnát, mert majd meglássák, baj lesz belőle, ha erőszakoskodnak, — fenyegetődzött az ispán. — Ne erőszakoskodjon az ispán úr, hanem mérje újra, ha baj lesz, nem a mi bajunk lesz. — Mérni nem mérem újra, jól meg van mérve, csak vigyék ! — Azt hisszük is, meg nem is — válaszoltak a munkások. Az uradalmi cselédek összegyülekeztek a szin előtt és bár mutatni nem merték, szivből örültek a gyűlölt ispán kudarczának. Szinte szerették volna biztatni a munkásokat, hogy ne engedjenek. Ugy érezték, mintha a részesek volnának az ispán által rajtuk elkövetett számtalan bűn megtorlására is hivatva. Titkos gyönyörűséggel várták a történendőket és bizony az ispánra nézve nem valami kellemes kívánságokat forgattak a fejükben. Az ispán tajtékzott, szégyelte is nagyon a dolgot a cselédek előtt. Ezer gondolat villant meg fejében egy pillanat alatt. Mit csináljon most? Ezekre az emberekre nem lehet könnyen ráijeszteni, nem olyanoknak látszanak, mint akik félni szoktak, de még sokan is vannak. Még jó, hogy előrelátó volt s a szin elejét korláttal elrekesztette A „SZÉPSZAVA" TÁRCZÁJA. Az erős ispán. Irta: Csizmadia Sándor. Hatvan kaszás, ugyanannyi marokverő szorgalmas munkája gyűjtötte keresztekbe a kaszaperi uradalmak egyik pusztáján a természet és a munka dús adományát. Még csak a munka kezdetén voltak, hiszen pár napja, hogy először vágták kaszájukat a gabonába, de azért már elég lett volna egy szegény embernek a gabona, mi keresztekben feküdt. Az alföldi mezei munkás jó munkás, szinte ég előtte a dolog. Minden napra egy tábla. Minden délután elmennek az „első emberek" s felosztanak egy-egy táblát egyenlő „nyilásokra"; a nyilás két oldalán egyenes vonalban letapossa az első ember a gabonát s száz-kétszáz lépésre egymástól nyílásfejeket kötöz a gabonából, hogy igy minden banda tudja, meddig terjed a nyilása. Lesajnálják azt a bandát a többiek, amelyik nem vágja le egy nap a nyílását. Így volt ezelőtt, lehet, hogy már nem úgy van. Ma már a földmivesek is kezdenek gondolkozni s nemcsak erővel, hanem észszel is dolgozni. Az első hét minden különösebb esemény nélkül telt el. Szombaton délután jókor abbahagyták a munkát s pár órai készülődés után föltelepedtek az ökörszekerekre, hogy hazafelé vegyék útjukat. Bár a nap még magasan állt az elindulás idején, mégis éjfél felé járt az idő, mire a szekerek bedöczögtek a falu utczáiba. De ez nem baj, annál többet dalolhattak útközben, amiben különösen a marokverő lányok jeleskedtek. Vasárnap még alig harangozták el a delet, már a részesek tisztába öltözve, nagy tarisznyákkal a hátukon, butykosokkal, fazekakkal a kezükben nagyobbkárokat tett már az emberek lelkében, semhogy legkeményebb ostorozása is elég volna ma ezeknek a károknak helyrehozására. Hogy azonban az a nyavalya , amely az úgynevezett nemzeti siettek a gyülekező helyekre. Jókor el kell indulni, hogy napnyugatra kiérjenek, mert még azután lesz ott künn a jövő hétre való konvenczió mérés. Megérkezéskor szétszóródott csapatokban mentek be a majorba a táblától, hol a magukkal hozott gúnyát, kenyeret lerakták. A legutolsó csapattal ment Orbán Jóska, a részes vállalkozó. Orbán érdekes ember volt. A rendes részes vállalkozóktól sok mindenben különbözött. Magát az uradalomnak semmi előnyökért vagy néhány mázsa gabonáért el nem adta, társai javát a magáénak tekintette. Magas, sugár, csontos alakja mutatta a benne lakó erőt, melynek gyakran hasznát veszi a földmives ember. Kissé hosszúkás, de inkább kerek arcza, vastag fekete bajusza s nyílt, merész tekintete elárulta az alföldi földmivest. Valódi alföldi típus volt Orbán, ki ha megharagudott, már puszta nézésével is tekintélyt tudott szerezni magának. Ez eredeti tulajdonságait legtalálóbban társai maguk tudták összefoglalni és kifejezni, mikor azt mondták: Orbán „betyáros" ember. Jó messze járt még Orbán a konvenczió-mérés czéljaira átalakított kocsiszín előtt csoportosuló többi részesektől, mikor látta, hogy azok hevesen mutogatnak befelé a szikbe, majd közelebb érve, kiabálás és hangos szitkozódás ütötte meg a füleit. A színben ugyanis az történt, hogy mire az emberek odaértek, a szalonna már széjjel volt mérve. Minden pár aratónak 2 klgramm szalonna járt, de a kimért szalonnaporcziók valószínűleg nem feleltek meg ennek a mennyiségnek, mert különben az óriás termetű ispán nem vonakodott volna a munkások előtt újra mérni. — Mérje ki újra mi előttünk ! — kiabálták a munkások. A felhalmozott szalonnaporcziók mellett álló ispán reszketett dühében. Ilyesmihez nem volt NÉPSZAVA A nemzeti érzékenység 1902.