Népszava, 1903. február (31. évfolyam, 15–26. sz.)
1903-02-05 / 15. szám
8. oldal." űzte az egyik helyről a másikra agitátorainkat, mert az általános választói jog érdekében mozgalmakat indítottak országszerte, az a Bánffy Dezső ma czikket ir, melyben a proletárok részére az általános választói jogot követeli. Négy esztendő múlt el azóta, hogy zsarnoksággal fentartott uralma megbukott s ő négy év után belátta tévedéseit, belátta egész politikájának elhibázott voltát s maga követeli azt, ami ellen még négy esztendő előtt jogtiprással, a törvények legbrutálisabb megsértésével küzdött. Czikkének elején a következőket mondja: Nekünk ebben az államban, a magyar államban, mely csak erős, határozott és céltudatos nemzeti politikával, sovinisztikus, bátor törekvéssel lehet nyelvben egységes és nemzeti, ez idő szerint a választói jog megadásának kérdésében az állam imminens nagy érdekeire tekintettel mérséklettel kell eljárnunk. Erre való tekintettel czenzusra van szükségünk, mely czenzus, ha helyesen, kisebb is kell, hogy legyen és arányosabb is a részben magas, részben aránytalan mai czenzusnál, mégis természetesen egy egész sorát az állampolgároknak zárja el a választói jog gyakorlásától. Ha pedig — és ez a mi nézetünk is — jogos kívánság az, hogy a czenzussal nem bírók nagy tömege is közvetlen befolyást gyakoroljon a képviselőházban az ország ügyeinek intézésénél, úgy részükről is gondoskodni kell módozatokról, melyek lehetővé teszik, hogy czenzus nélkül is gyakorolhassanak választói jogot. Szocziálpolitikai érdekek, de tanácsolják is, hogy a képviselőházba választási jogosultságuk gyakorlása következtében azok is válaszszanak, kik ma nem választók s a jövőre megállapítandó czenzus daczára is azok is válaszszanak, kik czenzus alapján akkor sem lehetnek választók. Elmélkedését így fejezi be: Miután „az egységes magyar nemzeti állam" nyelvi egységére való törekvés és a nyelvi egységnek egykoron leendő megvalósítása nemcsak czélunk, de föltétele is „az egységes magyar nemzeti állam" jövőjének, joggal követelhetjük, de követeljük is, hogy akár czenzus, akár czenzus nélküli választó csak az lehessen, ki a magyar állam nyelvét szóban és írásban bírja. Amint látjuk a közlött sorokból, báró Bánffy Dezső elismeri, sőt követeli, hogy az ország ügyeinek intézésébe bevonassanak azok is, akik eddig az alkotmány lánczain kívül állottak. Ezeknek egy részére a czenzus, illetve az adózási alap leszállítását, azok részére pedig, akik adót nem fizethetnek, az általános választói jogot követeli. De úgy az egyiknél, mint a másiknál feltételül követeli a magyar nyelv szóban és írásban való tudását. Ezek után ismerjük el, hogy Bánffy Dezső sokat tanult a magyarországi szocziáldemokrata párttól az alatt a négy esztendő alatt, míg magányában visszavonulva élt az aktív politikától. Sokat tanult, de még mindig nem tanult eleget. Mert az ő választói rendszere még mindig oly sok nagykorú férfit zárna ki az alkotmány sánczaiból, hogy kérdéses, váljon az ő választói rendszere mellett több volna-e Magyarországon a választók száma ezután, mint amennyi a mostani czenzus alapján bekerült a választók névjegyzékébe. A legújabb népszámlálási adatok ugyanis azt mutatják, hogy Magyarországon az írni és olvasni nem tudók száma a lakosság felére rúg. De másrészt azt is mutatja ez a statisztika, hogy Magyarországon a nemzetiségiek száma csak nagyon kevéssel marad a magyarság száma mögött. Tegyük már most fel, hogy a kilenc millió írni-olvasni nem tudó között minden nyolcadik nagykorú. Itt tehát 1.125.000 olyan férfi nem bírna már választói joggal, akit különben a választói jog megilletne. Tekintsük most a nemzetiségeket s tételezzük fel, hogy ezeknek csak az egyharmada, tehát mintegy három millió nem tud magyarul. Jól jegyezzük meg, ez a három millió tud írni és olvasni, de nem tud magyarul beszélni. Csak ezekre a magyarul nem tudókra vagyunk itt tekintettel, mert hiszen azok, kik egyátalán nem tudnak írniolvasni, már benfoglaltatnak az 1 millió 125.000-ben. E három milliónál is vegyük alapul, hogy minden nyolcadik nagykorú, tehát megilletné őt a választói jog. Ilyenformán 375.000 olyan ember esnék el a választói jogosultságtól aki választói jogát csak azért nem gyakorolhatja, mert nem tud magyarul. E két feltétel, a magyarul írni- és olvasni-tudás következtében tehát összesen : 1,125 000 -1 375.000 - 1,500.000 ember nem lehetne választó. S most nézzük, hogy ugyanezen az alapon hány ember gyakorolhatná választói jogát, ha az ország mind a 19 millió lakosa tudna magyarul írni és olvasni és ha itt is azt veszszük alapul, hogy minden nyolczadik ember nagykorú. Ha tizenkilenc milliónál minden nyolczadik ember választó, akkor a választók összes száma 2.375.000. De mert ebből levonódik azoknak száma, kiknek nincs választói joguk, mert magyarul írni és olvasni nem tudnak, a Bánffy Dezső által felállított czenzus mellett a választók száma így alakulna: 2.375.000 — 1.500.000 875.000 A választók száma tehát összesen 875.000 ember lenne, tehát körülbelül ugyanannyi, mint amennyi ma választja a parlamentet. Hol volna itt a nemzet képviselve? Az osztályuralom parlamentje lenne ez is, mégpedig ama osztály parlamentje, amely elég jó módban volt ahoz, hogy gyermekeit a betűvetésre taníttassa. Akinek a jó mód nem kedvezett annyira, hogy viselni tudta az iskoláztatás költségeit, azt Bánffy Dezső azzal akarná büntetni, hogy nem ad neki választói jogot. De kegyelmes úr! A választói jog nem lehet jutalom, mely azoknak jár ki, akik jól viselték magukat az iskolában. Másrészt azonban föl kell említenünk, hogy amikor Bánffy Dezső ily büntetéseket forral elméjében, e büntetéssel nem is a tulajdonképpeni bűnösöket sújtaná. Mert a tulajdonképpeni bűnös itt az állam, mely nem gondoskodott arról, hogy a legelemibb tudás forrásához az állam minden polgára hozzáférkőzhessék. Tessék tehát kellő számú iskolákról s a tanítás díjmentességéről gondoskodni. S ha látni fogja, hogy e változott népnevelési és közoktatásügyi rendszer mellett lesznek olyanok, kik az írást-olvasást nem akarják megtanulni, ám akkor büntesse ezeket. De az állam bűneit, a kormányzási rendszer hibáit az állampolgárokban úgy büntetni, mint azt Bánffy Dezső akarja, ilyenre csak megátalkodott, megrögzött bűnösök képesek. Hogy Bánffy Dezső ezek közé tartozik, egész határozottan nem tudjuk, mert a kegyelmes úr ma legalább azt a látszatot akarja kelteni, hogy a javulás útjára tért. De úgy látszik, hogy ezzel a jóakarattal nem sokat fog használhatni se a népnek, se ama bizonyos „nemzeti államnak", melynek megváltójául legújabban felcsapott. Krácziának nem csak veleszületett joga, sőt határozottan veleszületett kötelessége is a korlátoltság. Kötelességük korlátoltnak lenni, mert aki ezt a kötelességet megtagadja, az megtagadja arisztokrata voltát is, megtagadja legsajátabb jellemvonását. Mert miről ismernénk rá az arisztokratára, ha nem a korlátoltságáról ? Nos, Majláth József egyenesen visszaélt ezzel a jogával, mert annyi ostobaságot még annak se szabad összehadarni, akinek az ostobáskodás joga és kötelessége. A magyar ökröt siratta a gróf úr, azt a magyar ökröt, amelyet „Magyarországon csak látunk, de Bécsben esznek". Hát lesz ez igaz. Milliókra rug ama lakosok száma Magyarországon, kik hónapszámra nem esznek húst. De ki ennek az oka? Talán Bécs ? Nem ! Önök, mágnás-kaszínóbeli földuzsorások, kik krumplival és vöröshagymával fizetik azt a munkást, aki vérével és verejtékével öntözi az önök földjét. Ám ha oly nagyon fáj az arisztokrácziának, hogy Bécs megeszi a mi ökreinket, tessék azokat itthon tartani. Csak önökön múlik, hogy az ökör ne menjen külföldre. Adjanak jobb béreket s a munkás a legnagyobb készséggel fogja azokat az ökröket elfogyasztani, melyeket ma Bécs vágóhídjára hurczolnak. Különben pedig vigasztalódjék gróf úr! Magyarországon még mindig elég sok az ökör. Higgye el, az ökrök száma az országban jóval több, mint amennyit a mágnások képzelnek. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztük meg ama gyöngébbek kedvéért, kiknek joga és kötelessége a korlátoltság. NÉPSZAVA 1903. február 5. Az elsiratott ökrök. A mágnások kaszinójában évek óta az a szokás járja, hogy minden esztendőben egyszer gróf Széchenyi István emlékére isznak s gróf Széchenyi István szellemét idézik. Ne essék itt félreértés: ne higgjék, hogy a mágnások kaszinójában évenként csak egyszer isznak. Minden éjjel folyik ott a pezsgő, de Széchenyi emlékére isznak csak egyszer. Ilyenkor a kaszinó tagjai kiválasztják maguk közül a legokosabbat s ezt állítják a szószékre, hogy ez mutassa meg az országnak, hogy a mágnásoknak mekkora a tudománya, a szelleme, a műveltsége. Az idén gróf Majláth Józsefben öltött testet a magyarországi arisztokráczia minden képessége. Ő ivott a Széchenyi-serlegből vasárnap s ő beszélt tiz perczig össze-vissza mindenféléről, még Széchenyi Istvánról is. Mi elismerjük, hogy a magyarországi ariszto Hasztalan iparkodás. Még nem láttunk olyan tehenős békát, mely versenyt akart volna futni a gyorsvonattal, de látatlanban is bízvást megjövendölhetjük, hogy az ilyen igyekezet hasztalan erőlködés volna. Mindazáltal lehetnek olyan embertársaink, kik akár gyengeelméjűség, akár valamely más oknál fogva ezt a versenyt nem tartják képtelenségnek. Hogy messzire ne menjünk, ilyenek vagy legalább ilyeneknek teszik magukat az országos iparegyesület némely vezérfiai, mint, mint pl. Földváry József dr. és társai. Ezek az urak a magyar háziipar termékeinek keresnek piaczot a külföldön. Vagyis azt akarják, hogy a gőzgéppel, a különféle motorokkal és a technika legkitűnőbb vívmányaival kelljen versenyre a bicska, a vonószék, a kétnyelű kés és hasonló primitív eszköz. Hogy ez a verseny az utóbbiakra okvetlen balul üt ki, azt nem látják, vagy nem akarják látni. Szellemi képességeiket mi ugyan nem becsüljük nagyra, de annyit mégis felteszünk róluk, hogy mikor a háziipari termékeknek a külföldön való versenyképességéről beszélnek, akkor tulajdonképpen csak a saját helyzetük kényelmességének biztosításában reménykednek és nem hiszik komolyan, hogy a nép nyomorúságán így lehet segíteni. Ha ennyit felteszünk róluk, már akkor is messzire mentünk, mert inkább hajlandók vagyunk azt hinni, hogy czéljuk pusztán csak a zúgolódó népnek legalább egy időre való elhallgattatása. Józan észszel azt nem lehet elképzelni, hogy a magyar háziipar versenyezhetne a külföldön akár a háziipar, akár a gyár termékeivel. Sőt a gyárakat egyszerűen ki is hagyhatjuk a számításból. Ezeket nem is szabad a háziiparral egy napon emlegetni. Talán a külföldi háziiparral versenyezhet a mi háziiparunk, mely még itt bent az országban is életképtelen? Az ilyesfajta igyekezet rávall a magyar gondolkozásra. Nem megszüntetni, hanem pusztán elnémítani az ínséget. Hiszen meg is szüntetnék szívesen, de hátha áldozatba kerülne, az áldozattól pedig jobban irtóznak, mint az ördög a tömjénfüsttől. Azért inkább ilyen apró eszközöcskékkel próbálkoznak meg, hátha ezzel is elodázhatnák legalább egy időre a képzelt