Népszava, 1903. április (31. évfolyam, 39–50. sz.)
1903-04-02 / 39. szám
8. oldal. NÉPSZAVA 1903. április 7. Ez a derék legény gyáváknak nevezte a néppárt vezéreit, amiért, noha meghívták őket, nem mertek elmenni a nép közé. Miféle nép ? Csőcselék, zsebtolvajok, ablakkeverők, kirakatfosztogatók, mióta nép ez ? Íme, a „nép"-párt lapja így vélekedik az emberekről, mihelyt azok se születéshez, se temetéshez, se házassághoz ne hívják az „úr" leggonoszabb teremtését, a papot. A csuhásnak csak az ember, aki leszurkolja a garast, hogy szélesre hízzék tőle a pap és a gazdasszonya. És amit a népről mondott, az szelíd imádság ahoz képest, amit a népgyűlés szónokairól mondott. A papi agyvelőnek ezt a termékét is ideigtatjuk elvtársaink nagy mulattatására. A Szabadság-téren Grossmann Miksa dühöngöl egy darabig Ugrón Gábor, Bartha Miklós, Kan Ivor és Rakovszky István ellen. Hogy miket mondott, az most mellékes; a fő az, hogyan merészel egy ilyen alak, egy valami Grossmann Miksa nevezetű zsidó olyan becsületben, hazaszeretetben, áldozatban, hitben, erkölcsben megőszült magyar férfiakat Magyarország fővárosában nyilvánosan bántalmazni s rájuk undok nyelvét öltögetni ? ! Hiszen ha ennek a zsidónak csak annyi józan esze és tisztességérzete volna, mint akármelyik tyúknak, a 18 millió magyar keresztény ember tiszteletének, becsülésének tárgyait, Ugront, Barthát, Kaast, Rakovszkyt nem rágalmazta volna. Gondolja meg az a zsidó meg a csőcseléke, hogyha elfogy a becsületes magyar nép türelme s akármelyikünk elkiáltja magát, hogy : No most ! . . . — hát olyan Miksa-Jakab-futást még nem látott a világ ! Azért ne játszék az a zsidó a tűzzel. Keresztények vagyunk, birjuk a csaláncsipést és ebmarást, de a rosszból nekünk is megárt, ami sok. Bizony, bizony, a csuhások nagyon dühösek, féktelen dühüket még csak leplezni sem tudják, miből látszik", hogy nemcsak dühösek, de ostobák is. Hiszen ha helyén volna az eszük, nem adnának nekünk ilyen czikkekkel alkalmat arra, hogy jól kimutassuk magunkat dühöngésükön. De mutatja dühöngésük azt is, hogy milyen fogalommal bírnak a csuhások a tisztességről és jó erkölcsökről. Ugrón, Bartha, Rakovszky és Kaas ő nekik a tisztesség és becsület mintaképei, akik becsületben megőszültek. „ Hát hiszen igaz, hogy megőszültek. Őszek a szálak, de ez csak a mellett bizonyít, hogy eddig nem akadtak emberek, akik a szálakat akkor czibálták volna ki egyenként, amikor deresedtek. Pedig, hogy ezt a csuhások tisztességes, becsületes csatlósai már régen megérdemelték, ezt eléggé bizonyítja, az, hogy az Alkotmány dicséri őket. A csuhások másik daxlija az Új Lap, szintén vakkant egyet-kettőt, mondván a következőt: Tokányi (ebben a szóviccben annyi a szellem, mint a papságban a tisztesség) Dezső úr kijelentette a tegnapi népgyűlésen, hogy a szoczialisták nem nyugosznak, amíg el nem veszik a papivagyont. Persze nem a protestánsokét, nem is a rabbinusokét hanem a katholikus egyházi vagyont. Semmi meglepőt nem mondanak ezzel a Tokányi, Izrael és Jakab uraságok. Azért zsidó a szoczializmus, hogy a keresztény intézmények ellen törjön. Hisszük, hogy erre a tiszta magyar birtokra éheznek a zsidók, majd apportírozza nekik a szoczializmus, de csak úgy ha lehet. Egyelőre nagyon furcsa látvány ez a kis egér, mikor kitátja a száját és azt mondja a Kárpáthegységnek, hogy „ham! tüstént megeszlek!" Tokányi úrnak a torka eddig csupán a szegény munkások verítékes filléreinek lenyelegetésére volt berendezve. Az egyházi vagyon valamivel nagyobb falat lévén, aligha meg nem akad a torkán ! Hogy a katolikus egyház vagyona mekkora, ezt jól tudjuk. De ez a nagyság csak a papok telhetetlenségét bizonyítja, s nem azt, hogy ez a vagyon ne volna elkobozható. Mert, ha nem volna elkobozható, ugyan hogyan jutottak hozzá a papok? Talán tisztességes munkával? Csak tessék a dolgot ránk bizni. S ha biznak, bizony mondom, nem biznak. Kaas Ivor barátja. Hogy a rágalmazó báró Kaas Ivor már interpellácziója megtételekor se volt nagyon büszke az ő „barátjára", ezt már akkor elárulta, amikor mindenképpen kapálódzott barátjának megnevezése ellen. Már pedig akinek barátságára büszkék vagyunk, annak nevét nem titkoljuk a nyilvánosság előtt. De ha akkor nem volt büszke az ő barátjára, ezután még kevésbé lesz az, mert minden nap egy jókora darabot tört le báró Kaas Ivor barátjának a becsületéből s ez a jó barát ma már ugy áll a nyilvánosság előtt, mint aki hazugságok, ferdítések és rágalmak terjesztéséből lengeti szerencsétlen életét. Ilyen alak a báró ur barátja. Hát biz ezt a barátot soká válogathatta, soká kereshette a báró úr, mert ilyen barátot csak hosszas keresés után talál az ember ebben az országban, ahol pedig a rágalmazók elég szép számmal teremnek a csuhások párthívei között. De Kaas Ivornak ilyen barát kellett. S kereste is azt az ember, aki egy iczipiczi hivatalocskáért nagy szolgálatokra hajlandó. Ezt az embert megtalálta Balker Sándorban. Ez a neve tudniillik annak a barátnak, aki Kaas Ivor kívánságára hajlandónak mutatkozott arra, hogy a bárónak oly szenzácziókat hoz tudomására, amelyekkel leforrázhatja a szocziáldemokrata pártot. Nem foglalkoztunk eddig Billier Sándor úrral, mert tudtuk, hogy Ballier Sándor századrangú személyiség abban a rágalomban, melyet báró Kaas Ivor a parlamentben elmondott. Azután meg úgy fogtuk fel a dolgot, hogy vannak emberek, akik éhségből lopnak, rabolnak. A szükség sok mindenre kényszeríti az embert s nem az a nagyobb gazember, aki szükségből gazságot cselekszik, hanem az, aki a megszorult embert arra használja föl, hogy vele hitványságokat követtessen el. S a jelen esetben Kaas Ivor volt az, aki egy megszorult ember kényszerhelyzetét kiuzsorázta. Most se foglalkoznánk Balker Sándorral, ezzel a tetű-féle élősdi állatocskával, ha nem volna előttünk Aidinger János levele, melyet Kaas Ivorhoz intézett. Ez a levél éles megvilágításban mutatja be a báró urat és nemes barátját. Báró Kaas Ivor interpellációjának elején azt állította, hogy a Ballier Sándor ellen indított sajtópert a kormány kérésére intézték el úgy, hogy az tárgyalásra nem került. Azt mondotta továbbá Kaas, hogy Balliernek eget-földet ígértek, ha kijelenti a vizsgálóbíró előtt, hogy neki nincsenek bizonyítékai. Ezzel szemben Aidinger János a következőket mondja Kaas Ivorhoz intézett levelében: „Méltóságod beszédjében azt mondja, „hogy a Ballier ur ellen folytatott sajtóper sokáig tartott s csak is az 1898. évi junius havában került volna a sor a végtárgyalásra. Akkor a következő levél érkezett az illető vádlotthoz" (következik a levél) továbbá azt méltóztatott mondani „Hogy itt van Aidinger levele, amely világos bizonyítéka annak, hogy ezt a sajtópert a miniszterelnök úr semmi szin alatt nem akarta, hogy törvényes úton végtárgyalással megtartassék" stb. Méltóságodnak ezen kijelentései nagy tévedésen, vagy hogy helyesebben mondjam — nagy megtévesztésen alapulnak; mert igaz ugyan, hogy az én levelem ment Ballier úrhoz, hogy azonban oda lett küldve, annak oka sem a volt miniszterelnökben, sem másban, hanem csupán és kizárólag magában Ballier urban rejlik, amit azonban Ballier ur könnyen megérthető okokból, jónak látott bölcsen elhallgatni. Ballier ur nem egyszer, sem kétszer, hanem számtalanszor keresett fel. — Egy alkalomra különösen emlékszem, mely az ó-dombóvári pályaudvaron történt, hol együtt várakoztunk hosszabb ideig egy vonatra és kérésével ostromolt arra nézve, hogy hassak oda és járjak közbe, hogy ezen reá nézve ominózus sajtóper mindenáron beszüntetve legyen, mert ha elitéltetik — mint mondá — „teljesen tönkre tett és erkölcsileg halott ember" — pedig, hogy el lesz ítélve, azzal, tisztában volt s azzal is, hogy elitéltetésének miért kell szükségképpen bekövetkeznie. Hogy tehát ezen sajtóper ne fejeztessék be törvényes úton végtárgyalással, ezt nem a volt miniszterelnök, hanem csakis Ballier úr érdeke kivánta. A levél további része világosságot vet arra, hogy mi minden sötétlik a báró úr barátjának múltjában. A levélnek ez a része ezt mondja: Továbbá nem igaz, hogy Balér úr állását, melyet a „Pécsi Figyelő" czimű lapnál akkor elfoglalt, a neki tett állítólagos ígéretek folytán hagyta el, mert onnét, különféle — itt elő nem sorolható okok miatt — lett elbocsájtva, amire nézve, ha Méltóságodnak kételyei volnának, — vagy ha esetleg bővebb tudomást akarna szerezni, — alapos tájékozást nyújthat. Taizs József, pécsi nyomda és laptulajdonos ur. Báró Kaas Ivor most már kénytelen lesz belátni és becsmerni azt, amit eddig is látott, de becsmerni nem akart. Kénytelen lesz becsmerni, hogy rágalmazott, mégpedig tudatosan és a legnagyobb rosszakarattal. Ez utóbbit nem fogja ugyan bevallani, de mi homlokára sütjük a rágalmazók bélyegét, akár bevallja a maga gonosz szándékát, akár nem. A külföld rólunk. Bécsi testvérlapunk, az Arbeiter-Zeitung, keddi számában a következőket írja vasárnapi népgyűlésünkről: „A magyarországi szucziáldemokraták tegnap két irányban tisztázták a helyzetet. A dolog szükséges volt és nem tűrt halasztást. Midőn a Kossuthisták megkezdték a harczot a katonai javaslatok ellen, a szocziáldemokrata munkásokban jó támogatókra akadtak. Ez nem is lehetett másképp, hisz minden szocziáldemokrata párt feladata, hogy küzdjön a katonai terhek ellen, melylyel a népet mag akarják adóztatni. A dolog egy kis nehézségbe ütközött, minthogy a harczot a Kossuth-párttal együtt, sőt annak vezérlete alatt kellett folytatni. Vájjon a Kossuthisták ellenségei-e a militarizmusnak ? Ellenkezőleg. Ha a hadsereg magyar és nem közös lenne, ha a vezényszó nem német, hanem magyar lenne, ha a nemzeti glória a hadseregben megtestesülne — a Kossuth-párt mindent megtenne e hadseregért. A magyar sovinizmus már magában véve is a sovinizmus felső fokát jelenti, de a dühöngő soviniszták között a Kossuthisták a legesztelenebbek. Bármily keményen büntetik is a nemzetiségi izgatókat, a Kossuthistáknak ez mindig kevés. A katonai javaslatok ellen folytatott harczuk soviniszta jellegű , mindamellett óhajtani kell győzelmüket, támogatni is kell őket az eszköz érdekében, de egy szocziáldemokrata pártnak elég oka van arra, hogy ne azonosítsa ,magát a véletlenül összetalálkozott fegyvertárssal. Ez az ok annál nyomósabb, mert a Kossuthisták mellett ott sompolyognak az Ugronisták és a néppárt, kik tudvalevőleg klerikálisok, elkeseredett ellenségei a haladásnak és esküdt ellenfelei a szoczializmusnak. Ha a szocziáldemokrácziának parlamenti képviselete lenne, úgy nem okozna a dolog különös nehézségeket. De minthogy sem a parlament, sem napilap nem áll rendelkezésére, hogy a felmerülő félreértéseket azonnal megcáfolhassa, a szocziáldemokrácziának nagyon kell vigyázni. Mi lett volna akkor, ha a magyar szocziáldemokraták felajánlották volna magukat a Kossuthistáknak ? Sohasem engedték volna meg a szocziáldemokratáknak, hogy a közös gyűléseken és tüntetéseken külön szónokot állíthassanak fel. A munkásoknak kellett volna a termeket kitölteni és a felvonulásoknál a statisztát adni. I erre pedig nem akarták magukat felhasználtatni a szocziáldemokraták. Ez saját táborukban is kavarodást idézett volna elő, így tehát a Kossuthisták hibájából külön tüntetések voltak, súrlódások keletkeztek és a dolog a klerikálisok aljas rágalmaival végződött. A Kaas és társainak hazudozásai tán visszatartják a szocziáldemokratákat a katonai javaslatok elleni küzdelemtől ? Mi köze van e semmitmondó fecsegésnek a munkások küldötteinek komoly törekvéseihez ? A tegnapi pozsonyi és pesti nagy tüntetések bebizonyították, hogy a szocziáldemokraták még akkor is küzdenek egy jó ézésért, ha a küzdelemben rossz szomszédokat is kapnak. Még egy dolog hiányzott azonban : a nyílt határvonás a szocziáldemokraták és a többi pártok közt. Ennek a feladatnak a pesti gyűlés szónokai példásan tettek eleget. „A hazaárulás — mondta Bokányi elvtárs — ránk nézve tárgytalan, mert az uralkodó osztály parczellánként már elvásárolta előlünk a hazát, kibérelték a képviseleti jogot s nem hagytak egyéb árulni valót, mint izmainkat, idegeinket, a kézi és szellemi munkaerőt." Valóságos gyöngyszemek, telve igazsággal és kifejezik a helyzetet. A munkások részt vesznek ugyan a mostani politikai harczban, de mily önmegtagadást művelnek ekkor! Hiszen semmiféle joguk nincs a hazában, a drága haza a hatóságok és bíróságok önkényének, a vállalkozók zsák-