Népszava, 1903. május (31. évfolyam, 51–62. sz.)

1903-05-26 / 60. szám

1903. május 26. NÉPSZAVA K­Ü­LFÖ­L­D, Oroszország. Az agyonlőtt orosz kormányzó, Bogdanovits ufai kormányzót, amint az tegnapelőtt a város park­jában sétált, megállította egy ismeretlen ember és egy csomagot adott át neki ; amig a kormányzó a csomagot nézte, két ember rálőtt. A golyók talál­tak és a kormányzó holtan rogyott össze. A me­rénylők elmenekültek. A lapok a következőket fű­zik hozzá : A gyilkosságnak, mint újabban jelentik, politi­kai okai vann­ak, amelyek az Ufában legutóbb történt eseményekr­e vezethetők vissza. Ufában ugyanis az elmúlt két esztendő folyamán két munkásegyesület alakult, amely feladatul tűzte ki, hogy a kormányzóság területén levő munkások érdekeit védelmezi és egyszersmind művelődésük­ről is gondoskodik. Az egyesületbe beléptek azok a diákok is, akiket a zavargások alkalmával adminisztratív úton Ufába száműztek A munká­sok helyzete Oroszországban, főleg a munkás­törvény hiányos volta miatt, igen mostoha. Ezt maga Vitte pénzügyminiszter is elismerte abban az emlékiratában, amelyet a munkászavargások alkalmával intézett a birodalmi tanácshoz. A munkásegyesületek a törvényes formák betartásá­val mindenképpen azon voltak, hogy az ufai kor­mányzóság gyárvárosaiban javítsanak a munkások helyzetén. Czéljukat azonba­n nem érték el és pedig első­sorban azért nem, mert Bogdanovics kormányzó fölszó­­­lolta a munkaadókat, hogy ne teljesítsék a munkások követeléseit, amelyek a szoczializmus elvein alapulnak. Rendkívü­l szigorú álláspontra helyezekedtek a munká­sokkal szemben a szlatoreszti állami gyárak, a­melyekben új munkakönyveket adtak ki igen nyo­masztó feltételekkel s a munkásokat felszólították, hogy kötelezzék magukat ezeknek betartására. A munkások ebben az ügyben gyűlést tartottak, amelyen az új feltételek megsemmisítését követel­ték. Ezekről a dolgokról értesítették az ufai kormányzót, aki azonnal katonai csapatokkal ment Szlatorosztba, hogy — mint ő maga mondotta — a zendülést elnyomja. A dolog vége, mint annak idején hivatalos távirat jelentette, hogy Bogdano­vics rálizetett a békés magatartású munkásokra, akik közül hetvenöt meghalt és háromszáz megsebe­sült. Mindez állítólag azért történt, hogy a szla­toroszti állami műveket megmentsék a foldúlástól. Az eset akkoriban egész Oroszországban kínos feltűnést keltett s mindenki elítélte Bogdanovics eljárását. Most aztán két munkás agyonlőttt­ Bogdanovicsot. Valószínű, hogy az or­sz forra­dalmi bizottság szánta neki ezt a sorsot. Mint egy ujabb ufas távirat jelenti, Bogdanovicsot nyolcz golyó érte, négy a tüdejét, kettő a szivét fúrta keresztül s mind a hat seb halálos volt, azonkívül két golyó májába és gyomrába fúródott. A merénylőket még eddig nem sikerült elfogni. A kisenevi vérengzés. Mint már említettük, Kise­nev orosz városban a hatalom bérenczei borzalmas vérengzést vittek véghez. A vérengzés a kisenevi zsidókat tizedelte meg, ezeken töltötte ki a félre­vezetett nép minden keserűségét. A brüsszeli nemzetközi szoczialista párttitkárság a következő felhívást bocsátotta ki : Valamennyi ország munkásaihoz! A sajtó is megemlékezett a kijenevi borzalmak­ról. Két napon át fosztogattak, gyilkoltak, iszonyú erőszakot követtek el anélkül, hogy az orosz kor­mány, vagy annak helytartói, akik, ha munkás­vagy diákmozgalomról, vagy ha a finn nép régi szabadságának elkobzásáról vann szó, oly gyorsan sorompóba lépnek,­­ a szerencsétlenek oltalmára tettek volna valamit, pedig egyedüli bűnük csak az, hogy zsidók. Aki V. Miklós czár uralmát ismeri, az nem lát­hat mást ezen szomorú eseményekben, mint egy véres boszut az orosz zsidó­ proletariátus forradalmi mozgalmain. Az orosz abszolutizmus a felekezeti és vallási gyűlölség elhintésében keresi az általános elége­detlenség megszüntetését és abban, hogy egy a szabadságért küzdő népet vérbe fullaszt. Mi panaszkodunk ezen politikáról minden mun­kás és minden becsületes ember előtt. Fájdalomtól megindítva, az áldozatokra való tekintettel, akik a czári bérenczek fegyvereitől el­estek, mély megbotránkozással ezen borzasztó tettek fölött, a czivilizált világra appellálunk, hogy ezen gaztettek ismétlődését megakadályozza. Új vesze­delmek készülnek ! Déloroszországban, Lengyel­országban, Litvániában és a többi vidékeken, ahol sűrű a zsidó népesség, tartani lehet a kisenevi vérengzések megismétlődésétől. Munkások ! Ha a hatalmasok, a kormányok nem szólalnak meg, nem tesznek semmit, szólaljatok meg ti és tegyetek ! Ha a kormányok sem részvétet, sem emberi érzést nem ismernek, hangoztassátok ti tiltakozástokat és emeljétek föl szavaitokat ! Hall­gatástok nagy bűn volna, mert a czárizmus nem­csak egy felekezet, egy vallás ellen irányul, hanem egy osztály ellen. Az osztálytudatos proletariátus kiirtását akarja ! Cselekedjetek és beszéljetek magatok ! Emel­kedjék fel szavatok az emberi méltóságon elköve­tett eme gazság* megtorlására ! Gondoljatok a nép vértanúira! ! A juta-gyári sztrájk. Röviden hírt adtunk már arról, hogy az újpesti jutta-gyárban sztrájk ütött ki. 500 munkásnő lépett harczba, felvette a küzdelmet a tőke ellen s ha a szerve­zett munkásságnak mindig kötelessége harczban álló testvéreit támogatni, úgy kétszeresen kötelessége ez most, mikor munkásnők harczolnak jobblétért, embe­ries életmódért. A sztrájk oka az, hogy az igazgatóság telhetetlen kapzsiságában a béreket, amelyek amúgy is elég szerények voltak, minduntalan leszorította. Így a fonómunkásnők bérét 12—16 koronáról lassanként 7 koronára szállí­totta le. Ezt tovább tűrni lehetetlen volt s a munkások kénytelenek voltak bérharczba lépni. A sztrájkolók követelték a követke­zőket: 1. Az akkordmunka és munkabér ren­dezését. A nagyobb gépek dolgozásánál 2 korona 60 fillér, a kisebb gépeknél 2 korona napi munkabért. 2. A szedő- és fonó-munkásnőkkel szem­ben emberies bánásmódot. Dolgoznak 13 éves munkásnők is a gyárban, akiket a mesterek 5—6 korona heti munkabér mellett tettlegesen bántalmazni szoktak. 3. A gépek tisztántartásáért külön fize­tést követelnek. 4. A fonó-osztályban a gépek megindí­tását közvetlen a munka megkezdése előtt akarják. 5. Végül a sztrájkban való részvételért 6 hónapon belül senkit sem lehet elbo­csátani. Pénteken Láng Lajos kereskedelmi mi­niszternél Alpári Gyula elvtárs vezetése alatt mintegy kétszáz munkásnő küldött­ségileg járt. A miniszternek elpanaszolták szomorú sorsukat. Láng Lajos megígérte, hogy érdekükben a gyárvezetőségnél el­jár ; hogy ezt csakugyan megteszi-e, az más kérdés. Miniszteri ígéretekben mi nem igen bízunk. Oeselmann Tivadarnál a gyár igazgató­jánál is járt a sztrájkoló munkásnők kül­döttsége, de eredménytelenül. A igazgató­ság nem hajlandó a munkásnők követe­léseit megadni. Szombaton künn volt a sztrájktanyán az iparfelügyelő és a munkásnők panaszát kihallgatva, kijelentette, hogy harcrukat támogatni fogja, mert kötelessége a gyen­géket támogatni. Mindenesetre intézkedni fog, hogy a munkásokkal durván ne bán­hassanak. Az ilyen frázisokat rég ismerjük már. A hatóságok mindig rokonszenveznek a munkásokkal és mindig a kizsákmányoló­kat támogatják. Az iparfelügyelő azután kérte a mun­kásokat, legyenek engedékenyek, az igaz­gatóság is megad valamit követeléseikből s igy helyreállhat a béke. Az igazgatóság már megszeppent, mi­kor látta a munkások összetartását és ki­jelentette, hogy ha hétfőig munkába állnak, mindenkit visszavesz s a sztrájk miatt senkit meg nem büntet A sztrájkolók azonban addig hallani sem akarnak a munkáról, míg követelé­seiket meg nem kapják s a régi béreket vissza nem állítják. A sztrájkbizottság erős hangú plakáto­kat bocsátott ki, amelyben azt mondják, hogy a munkásnőket sokkal jobban ki­szipolyozzák, mint a férfi munkásokat, mert nincsenek eléggé szervezve. Meg­támadják az igazgatóságot is, mert a váczi­ úti gyárak között a juta­gyárban van a leghosszabb munkaidő. A jutagyár varrodájában, ahol 150 leány dolgozik, szintén sztrájkmozgalom van s ha a kiegyezés nem jön létre, a sztráj­kolók támogatása végett a varroda mun­kásnői is sztrájkba lépnek. Vasárnap este gyűlés volt az Árpád­úton levő Központi kávéház udvarán, ahol a sztrájkolók teljes számban megjelentek. A gyűlés elnöke Brecuka elvtárs, jegyzője Tolnai elvtársnő volt. Magyar Miklós elv­társ szólt először, összetartásra buzdítva a sztrájkólókat, mert csak így küzdhetnek meg a munkaadók nagyhatalmával. Gárdos Mariska elvtársnő beszélt ezután rendkívüli hatással. Beszédét minduntalan perczekig tartó lelkes éljenzés szakította meg. Gárdos elvtársnő a következőket mondotta: A jutagyári munkások csak most kezdtek szervezkedni s már belátták, hogy tarthatatlan a helyzetük s javítani igyekeznek azon. Van is erre okuk. A munkásleány már 12 éves korában bele­kerül az élet forgatóba s megkeresi a kenyerét, mikor a polgárok gyermekeit a nevelőnő kisérik minden útjukon. 20 éves korunkban már sápadtak vagyunk, akkor már kiszívták a vérünket, kizsák­mányoltak. Most, mikor bérharczba lép­tek helyzetük javításáért, ki kell tartani az utolsó csepp vérig. Az egész munkásság erkölcsileg és anyagilag támogatni fogja a sztráj­kólókat, ezek pedig esküdjenek meg, hogy ki­tartanak mindaddig, amíg győzni nem fognak. Esküdjenek, de nem úgy mint a csuhások, kiknek reverendájuknál csak a lelkük feketébb, a templomok fojtó lég­körében, hanem itt esküdjünk a vörös zászló alatt, hogy inkább éhen halunk, semhogy győzelem nélkül munkába áll­junk s gyáván tűrjük, hogy továbbra is az éhség korbácsát suhogtassák felettünk. (Viharos éljenzés.) Lót Dezső elvtárs azt mondja, hogy holnap dől el a harcz sorra. Legyenek egytől-egyig a szakegyletben, hadd lássa az igazgató, hogy összetartanak mind. Rosenfeld Józsa elvtársnő elmondja, hogy szintén dolgozott valaha a jutta­gyárban, piszokban, gyilkos levegőben, ahol hamarosan el kell pusztulnia annak, aki belekerül. Nem hiszi, hogy akadjon sztrájktörő, de ha lesz ilyen, az ne kerül­jön eléje, mert örökké meg fogja emle­getni azt a napot. (Viharos éljenzés.) Schneider András elvtárs is kitartásra buzdítja a munkásnőket, de figyelmeztet arra, hogy a sztrájk után is résen kell lenniök, mert ismét megcsorbítják jogai­kat. Brecska elvtárs ezután bezárta a gyűlést. A sztrájk sorsa valószínűleg egy-két nap alatt eldől. Ha az igazgatóság látja, hogy a munkások összetartanak, be fogja adni a derekát. De ha a sztrájk netán tovább tartana, minden munkásnak, külö­nösen pedig az újpestieknek, kötelességük a sztrájkolókat támogatni. Ázsiából. Nézzünk be Hajdúböszörménybe. Ebben a büszke hajdúfészekben, ahol éppen olyan komisz a sorsa a munkásnak, mint Ázsia ismert részeiben, a szabó­segédek és az építő munkások szervez­kedni kezdtek, ürülni illenék minden józan gondolkodású embernek, ha a mun­kásság hozzáfog a szervezkedéshez, szak­egyletének megalakításához. Minálunk ez megfordítva van: a rendőrség az általa féltve őrzött rend megtámadását látja a munkásság gyűléseiben, egyleteiben; gya­nús szemmel nézi a szervezkedőket és feljegyzi neveiket a szoczialisták vörös listájára. A hajdúböszörményi rendőr­kapitány azt hiszi, hogy semmi egyéb kötelessége nincsen, mint megakadályozni a szabósegédek egyletének megalakulását vagy az ács- és kőművessegédeknek gyűléseit. Azt már megírtuk, hogy Müller Gyula debreczeni elvtársunkkal „szolga­bíró"-módra járt el, eltolonczoltatván a veszedelmes agitátort; azt is szóvá tettük, hogy gyűlésbejelentésekre egy k­oronás bélyeget követel, de tudomásul még egyetlenegy gyűlést sem vett, mert fél a sztrájk kimondásától. Igyekszik egyenként is ijesztgetni a mániásokat, hogy ne ro- 3. oldal.

Next