Népszava, 1903. szeptember (31. évfolyam, 100–112. sz.)

1903-09-01 / 100. szám

A magyarországi mezei és ipari munkásság érdekeit képviselő politikai lap. ELŐFIZETÉSI DÍJ: a keddi, csütörtöki és szombati kiadásra: Egész évre 14.40 K., V« évre 7.20 K. Vi évre 3.60 K., 1 hóra 1.20 K. Volkastimme-vel együtt egész évre 19.20 K., Vi évre 9.60 K., »/» évre 4.80 K., 1 hóra 1.60 K. Csupán a csüt­örtöki kiadásra : ké­z évre 4.80 K., félévre 2.40 K., öj évre 1.20 K., 1 hóra 40 K. A magyarországi szocziáldemokrata párt központi közlönye. Megjelen minden kedden, csütörtökön és szombaton. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., József­ körút 18. sz., ahová mindennemű levelezések és egyéb küldemények intézendők. BKK- TELEFON­SZÁM 54-94,­­3981 Szerkesztővel értékesni lehet minden hétfőn, szerdán és szombaton este 6—8-ig. NÉPSZAVA. Fölkérjük azon előfizetőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy azt sürgősen meg­újítani szíveskedjenek, hogy a szétküldés­ben fönnakadás ne történjék. • A NÉPSZAVA előfizetési ára a három lapszámra: Egész évre 14 kor. 40 fillér. Félévre ....... . 7 , 20 „ Negyedévre 3 , 60 „ Egy hóra 1 „ 20 „ Csupán a csütörtöki számra : Egész évre 1 kor. 80 fillér. Félévre 2 „ 40 „ Negyedévre 1 „ 20 , Egy hóra — „ 40 „ Németország és Szerbia számára : Egész évre ..... 19 kor. — fillér. Félévre 9 „ 60 „ Negyedévre ...... 4 „ 80 , Egy hóra 1 , 60 , A többi külföldi állam számára: Egész évre 22 kor. — fillér. Félévre 11 „ — » Negyedévre 5 „ 50 „ Egy hóra is 1­80 . Előfizetéseket elfogad a Népszava kiadóhivatala, Budapest, József-körút 18. sz. Mind­en elvtársnak kötelessége a Népszavát terjeszteni ! Magunkhoz! A politika felkavart mocsarában még nem állott be a régi állapot, a megszokott csendesség. A parti bokrokban rejtőző leveli békák hasztalan jósolgatják, hogy ilyen vagy amolyan idő lesz, az idő mégis változatlan. Az urak azon tanakodnak, hogy mikép­pen kellene csinálni valami olyant, ami semmise lenne. A munkások viszont azt lesik, vájjon miféle raffinériával sikerül a komédiásoknak a zűrzavarból megint ki­mászni. Sőt vannak olyan munkások is, kik szentül meg vannak győződve, hogy most valami nagy dolgok következnek. Ebben nem is volna semmi furcsa, mert hiszen nagy dolgok bármely pillanatban történhetnek, ha meg vannak hozzájuk a szükséges feltételek. S ki tagadná, hogy ma ilyen feltétel van elég. Az a különös azonban, hogy a munkások nagy része a váratlan várt események bekövetkeztét ki­zárólag azoktól várják, kik az ország sorsát intézik, jobban mondva elintézik. Szerencsétlen reménység, hasztalan vá­rakozás. Hát történt-e már valami a munkások nélkül? Nincs semmi a társa­dalmi életben, melynek előidézésében vagy végrehajtásában a munkások tudatosan vagy öntudatlanul részt ne vennének. Addig, míg a munkásság politikailag nulla volt, öntudatlanul, mások által felhasználva működött közre a társadalom átalakító munkálatoknál. Ekkor a társadalom olyan irányban működött, amilyen irányba terelték a munkások félrevezetőit a min­denkori kormányzók .. Hogy a munkásság a társadalmi fejlő­dés irányát maga önállóan is igazíthassa, ahoz első­sorban politikai jog kell, a po­litikai jog megszerzéséhez pedig feltélenül szükséges a politikai öntudat. Politikai ön­tudat nélkül a jog hasznavehetetlen fegyver, ellenben jog nélkül is sokat ér a politikai öntudat. A jog megadása rész­ben a hatalmasoktól függ­­ az öntudaté ön­magunktól. Ha a joghoz nem juthatunk hozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan mi szeret­nők, erre találhatunk mentséget a hatal­mon levő osztályok ellenállásában, szűk­keblűségében; de ha a politikai öntudatot nélkülözzük, arra nincs mentség. Annak csak magunk vagyunk az okai. Hogy mennyit ér ez az öntudat akkor, mikor mint tömegöntudat jut kifejezésre, azt eléggé láttuk a mostani politikai zava­rokban, mikor pártunk parlamenten, al­kotmányon kívül, jog nélkül döntő su­ly­syal szólott bele a napirenden levő kér­désekbe. És még­sem lehetünk megelégedve. Nagyon sok elvtárs példásan megteszi a kötelességét, de mindenik megteszi-e? Szo­morú a válasz, hogy bizony nem. Ha minden elvtárs megtenné a kötelességét, akkor a Népszava réges-régen napilap volna. Nem szomorú dolog-e, hogy nemcsak minden elv­társ nem, de minden tizedik se járatja a Népszavát? Ha ezt a szomorú valóságot egy élbre állítjuk, megdöbbenve kérdezzük hát ez a szocziáldemokratikus kötelesség­tudás ? Hát ilyen szoczialisták vagyunk mi? Hogy mindennap támogatunk valami polgári lapot, s bár szoc­ialistáknak ne­vezzük magunkat, a saját lapunkért nem tudunk áldozatot hozni? Hát hol van bennünk az önérzet, a becsvágy, mely arra ösztönözzön, hogy a mi lapunknál hatalmasabb, nagyobb ne legyen ebben az országban ? Azt csak magunkkal sem hitethetjük el, hogy annyira szegények volnánk, hogy tizen se tudnánk egy Nép­szavát megvenni. Nincsen, nem lehet rettentőbb annál a tudatnál, hogy lapunk fejlődésének magunk állunk útjában. Mert bizonyos az, hogyha minden elvtárs nemcsak maga megren­delné a lapot, hanem rábeszélné ismerős munkástársait­­ is ,­­ akkor a Népszava néhány hét alatt nemcsak hogy napilap lenne, de a legnagyobb, legerősebb és a legtekintélyesebb lap volna. Hogy nem így van, annak csak magunk vagyunk az okai. A mai országos állapotok mutatják legjobban, hogy a polgári osztály kép­viselői mennyire képtelenek az ország kormányzására. Fejüket veszítve kap­kodnak ide-oda, nem tudva, hogy mit csináljanak. A munkásokra vár a feladat, hogy szervezettségükkel megmutassák, hogy a jövő alapja csak az ő válluk lehet. Ehez azonban szervezkednünk kell. Nem szabad várnunk, hogy minden munkásnak magától nyíljék föl a szeme, hanem hozzá kell látnunk annak felnyitá­sához a legerélyesebben. Csak a napokban jelent meg a német­országi párt jelentése a mozgalomról. Micsoda hatalmas kötelességtudásról és áldozatkészségről tesz tanúságot az a jelentés ! Nem kell itt a számokat fel­sorolnom, hiszen olvastuk mindnyájan. Ha nemcsak olvasnánk, hanem példáju­kat is igyekeznénk követni ! Próbáljuk meg elvtársak! A Drópanava, ssaa saámna 8 d­a&l. SZEMLE. Budapest, augusztus 31. Szélcsend. A király elutazott. Innen a nagy csend. A politikusok lélegzetüket is visszafojt­ják, így lesik , várják, hogy mit hoz hoz szerdán a visszatérő király. Gyönyörű és jellemző állapot. Azt hittük, hogy a tanácsosok, kik a király elébe vonultak, fogják megszabni azt az irányt, melyen az uralkodónak haladnia kell, hogy a nép megelégedett, nyugodt és boldog lehessen. S ime azt látjuk, hogy nem a király lesi tanácsosai ajkáról a szót, hanem éppen megfordítva: a taná­csosok azok, akik tanácsot, irányt a te­endőkre arról a helyről várják, ahol ter­mészetszerűleg mindig irtóztak attól, hogy a létezőt megbolygassák. Így lesz az mindaddig, míg a népnek nem lesz bele­szólása az államügyekbe, míg ezeknek a szószólói nem jutnak be a parlamentbe. Akkor majd vége lesz a csendnek, a szívszorongásnak. Ezek nem fogják lesni mások ajkáról a szót, hanem hangosan fogják kikiáltani, hogy mi a nép érdeke s mi az, amitől a háborgás lecsillapodását várják s ennek teljesítéséért nem fognak könyörögni, hanem érthet­­ módon fogják hangoztatni, ezt követeljük, ettől el nem álljunk semmi tekintetért, semmi más ér­dekért, mert előttük minden más érdek eltörpül, megsemmisül akkor, ha a nép érdekéről van szó. Wekerle-Apponyi. Új helyzet állott be a politikában. Wekerle-Apponyi­ról van szó. Értsünk meg a dolgot. A múltkor Apponyi volt előre.

Next