Népszava, 1903. október (31. évfolyam, 113–126. sz.)

1903-10-01 / 113. szám

szám. Budapest, 1908. csütörtök, október 1. XXXI. évfolyam. NÉPSZAV A magyarországi mezei és ipari munkásság érdekeit képviselő politikai lap. ELŐFIZETÉST~DIJ : a keddi, csütörtöki és szombati kiadásra: Egész évre 14.40 K„ »/« évre 7.20 K„ '/« évre 3.60 K., 1 hóra 1.20 K. Volk»«d­mmB-vel együ­tt egész évre 19.20 K., '/i évre 9.60 K., \/« évre 4.80 K., 1 hóra 1.60 K. Csapévi a csütörtöki kiadásra: «i évre 4.80 K., félévre 2.40 K., '/1 évre 1.20 K., 1 hóra 40 K. A magyarországi szocziáldemokrata párt központi közlönye. Megjelen minden kedden, csütörtökön és szombaton. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., József-körút 18. sz., ahová mindennemű levelezések és egyéb küldemények intézendők. Mt TELEFON SZÁ51 54—94.­­3£S 8«erkesztővel értekezni lehet minden hétfőn, szerdán és szombaton este 0—8-ig. Czimzetes elvtársak. Minden gyűlési tudósításunk azt jelenti, hogy húsz-harmincz­ezer munkás volt jelen. S e hírre keblünk feszülni kezd, szemünkből kilobban a láng: büszkék, nagyon büszkék vagyunk. Nyomban erre a kevélykedési rohamra érezünk valami kellemetlent s­ok­ futja el az arc­unkat, szemünket, melyből hirtelen kialszik a tűz, lesütjük és szégyeljük magunkat. Mert az önkénytelenül föllobbanó büszke­ség érzetét csakhamar elnyomja annak a tudatnak túlnyomó ereje, hogy ez a nagy tömeg tulajdonképpen csak a lát­szatnak jelent olyan sokat ; a párt belső tartalmának állandó erősségét nem képezi. Olyan alkalmi erőfélék ezek a tömegek, melyek megjelennek a tüntetésekre, a gyűléseken s azok végeztével szétfoszla­nak s a legközelebbi gyűlésig vagy tün­tetésig nem láthatók sehol, sem maguk, sem jelenségeik, sem hatásuk nem érez­hető. Szomorú igazság. Kétségtelen, hogy pártsajtónk, különö­sen a legutolsó időkben megerősödött s mind szélesebb körökbe hatolt be. De ne ámítsuk magunkat: amit eddig ezen a téren elértünk, az ahoz képest, amit a munkásság számához képest el kellett volna érni, nagyon kevés. Ha az a nagy tömeg szoc­iáldemokrata volna nemcsak nevében, hanem cseleke­deteiben is, ha lelkesedésének megnyilat­kozása igazi lelkesedés számba menne, akkor a Népszava már nemcsak hogy ré­gen naponként jelenne meg, de egyike volna az ország legnagyobb, legtekinté­lyesebb és legszámottevőbb napilapjainak. Ám a magyar vér nem tagadja meg magát még a szoczialistáknál sem. Élje­nezni, lelkesedni, káromkodni tudunk mi annyit, amennyit csak lehet, csak­­ tenni ne kelljen semmit. A szalmatüzeket még mindig nagyon szeretjük, habár régi ta­pasztalataink alapján már megtanulhattuk volna, hogy azoknak melegénél bátran meg lehet fagyni. Most azonban igazán elérkezett a leg­főbb ideje annak, hogy megembereljük magunkat és meglevő, de eddig ebben az irányban jó­részt parlagon heverő erőnket olyan czél elérésére fordítsuk, amelynek megvalósulása ránk nézve a legsürgősebb. Mondjuk ki a jelszót: Nem szocziáldemo­krata az, aki a Népszavát nem veszi, vagy nem járatja. Az elvtársak kis áldozatkész csoportja ne engedje magát a c­ímzetes elvtársak nagy tömege által kizsákmányol­tatni, hanem kényszerítse azokat is a párt lapjának nemcsak rendszeres olvasására, hanem megvételére is. Az, aki a Népszavát rendesen járatja, ne álljon szóba olyan elvtárssal, aki a czímzetes szoczialistasá­got vallja elvének. A párt lapja mind­nyájunké, mindnyájan egyformán kötelesek vagyunk annak támogatásához hozzá­járulni. Czímzetes elvtársakat nem akarunk ismerni; vagy valódi elvtárs mindenki, aki a párthoz tartozik, vagy egyáltalán nem elvtárs. Egyedül a mi bűnünk, a mi mulasztá­sunk, a mi elnézésünk az oka, hogy a Népszava még nem napilap. Ha mi nem tűrnénk meg magunk mellett a czímzetes szoczialistákat, ha nem volnánk jó bolon­dok néhányan, hogy százak helyett áldoz­zunk, akik pedig szintén szoczialistáknak nevezik magukat, akkor a Népszava nem néhány ezer­, hanem néhány tízezer pél­dányban jelenne meg. Ha meggondoljuk, hogy milyen­ k­elett volna szükségünk ahoz, hogy a Népszava nyomban napilap legyen és még erre a kevésre is képtelenek vagyunk : szeretnénk a föld alá bújni szégyenletünkben. Nem pénz, nem vagyon, nem a bankók százezrei kellenek ahoz, hanem csak az, hogy amit megtesz néhány ezer elvtárs, azt tegye meg minden elvtárs. Hát ez az a nagy áldozat?! Hát ami nélkül az egyik elvtárs el sem tudna lenni, meg se tudna élni, annak megszerzése a másik elvtársnak olyan elvisel­hetetlen terhet jelent, amelynek sírására egy­általán nem érzi képesnek magát?! Száz meg száz, sőt mondhatjuk, ezer meg ezer elvtárs van, kinek, ha egy nap nem kapja meg a Népszavát, nem esik jól az ebéd s ezzel a néhány ezerrel szemben — mily szomorú, mily megbotránkoztató, mily hihetetlen — az elvtársak tízezrei nem is látják szükségesnek a lap járatását. Ha a pártélet legfontosabb tényezőjével szemben ilyen hallatlan közönyt tapasz­talunk, merjük-e jó lélekkel állítani, még ha a munkások százezrei jönnének is gyűléseinkre, hogy a mi elvtársaink meg­győződött, czélunkkal tisztában levő és áldozatkész szoc­iáldemokraták ?! De tu­lajdonképpen nincs is áldozatról szó. Azok az elvtársak, akik a Népszavát rendesen megveszik vagy járatják, nem azért teszik ezt, hogy a pártot támogassák, hanem azért, mert a lapra szükségük van, mert meg vannak győződve arról, hogy a lap ér­dé­kében sokkal többet kapnak, mint amennyit érte adnak. Nem ajándékoznak tehát a munkások semmit, nem tesznek jót senki mással, ha a lapot megveszik, mint önmagukkal, fgagfoghatatlan, hogy a munkások ezrei mégis a Népszava helyett a krajczáros polgári lapot, mely méregként hat fel­fogásukra és amelyet ellenségeik adnak ki, megveszik minden nap. Úgy tesznek, mint a gyerek, ki eldobja a kezében levő kenyeret, hogy az édes ízű mérges gyö­keret rágcsálja. Mi azonban meg vagyunk győződve róla, hogy a gyermektől annyiban mégis különböznek, hogy azt egyelőre nem lehet fölvilágosítani tévedéséről, legfeljebb el lehet tiltani a rá nézve káros cselek­ményektől, ellenben a munkásokkal lehet beszélni és a dolgok helyességéről meg lehet őket győzni. Sokszorosan reméljük ezt azoktól a munkásoktól, kik szocziál­demokratáknak nevezik s így elvtársak­nak tekintik magukat. Legutóbbi kongresszusunkon is voltak felszólalások, melyek fölhívták a párt­vezetőséget arra, hogy a Népszavából napilapot csináljon. ••••• Nos elvtársak, a pártvezetőség kész megfelelni a kívánságnak, sőt nagy örömmel felel meg annak. Tőletek nem is kér semmit, pusztán csak annyit, hogy czímzetes elvtársakat ne tűrjetek maga­tok között. Járassa vagy vegye meg minden elvtárs a lapot, s akik már járatják, kényszerítsék a többieket, hogy példáju­kat kövessék és a Népszava egy-kettőre napilap lesz! Ez olyan kevés kívánság, ami szóra is alig érdemes, mert ennek teljesítése magától értetődő. Legalább annak kellene lennie, de sajnos, eddig, még nem az. Hát rajta elvtársak ! Akarjátok-e, hogy napilapunk legyen?! Ha akarj­átok, csele­kedjetek. Minél gyorsabban és erélyeseb­ben cselekesztek, annál hamarabb el lesz intézve a kérdés. A Népszava mai cs&ma 8 olval SZEMLE. Budapest, szeptember 30. Császárok ölelkeznek. A legalkotmányosabb király szerdán este fogadja Bécsben a minden oroszok czárját, az emberi jogok és szabadságok eltipróját, népének lelketlen zsarnokát, a czivilizácziónak szégyenét. Lelkéhez az iszonyatos bűnök egész sorozata, kezéhez a kiontott vérnek egész tengere tapad. Emberek gyilkosa lép a császárváros terü­letére s e gyilkos fogadtatására kirendelik egy alkotmányos állam katonaságát, rend­őrségét. A vasúton megjelennek az állami hatóságok, az alkotmányos élet képviselői és hódolatukat bemutatják annak, akit saját hazájában csak átkozva emlegetnek. Egy nép zsarnokát fogadja így egy állam, hogy megcsúfolja e fogadtatással az alkot­mányosan kormányozott nép rokonszenvét, melyet az üldözött, elnyomott, vérig kí­nozott orosz testvérnép iránt érez.

Next