Népszava, 1904. szeptember (32. évfolyam, 107–119. sz.)

1904-09-01 / 107. szám

1904. szeptember 1. NÉPSZAVA az állapotában Dönnigest, valamint Helena vőlegényét, egy Rakovitz nevű román földbirtokost párbajra hívta ki. Rakovitz golyójától halálos sebet kapott és három nappal később, 1864-ben, augusztus 31-én Genfben meghalt. Lassalle eszméi közül némelyik nem állhatott meg az újabb idők tudományos kutatásai előtt, de Lassalle érdemei elévülhetetlenek és em­lékét a hálás proletárság kegyelettel őrzi meg. 871MLE. Budapest, augusztus 31. A vesztett sztrájk. A malommunkások sztrájkja befejező­dött, anélkül, hogy a munkások bármily eredményt érhettek volna el. A malom­bárók győztek munkásaik fölött, akik visszatérnek az óriási malomkaszár­nyákba és húzzák tovább az igát, mint eddig. A munkások veresége nem lep meg senkit. A harcz túlságosan egyenlőtlen volt. Egy­felől a milliomos malombárók, akik kar­tellre lépve egymással, szoros szervezetet alkottak s akiknek kész rendelkezésére állott minden pillanatban minden hatóság, az iparfelügyelőktől kezdve a legutolsó rendőrig és másfelől a munkások, akiknek egyetlen fegyverük az elkeseredés volt, az ilyen küzdelem eredménye nem lehetett kétséges. Az elkeseredés csak indító oka lehet egy-egy kétségbeesett küzdelemnek, de győzelemre vivő fegyvere soha. S ezért az elkeseredés sztrájkjai vesztett csaták mindenkor. A malommunkások sztrájkja szolgál egynéhány tanulsággal az egész munkás­ságnak. Legelső és legfőbb tanulsága, hogy erős és megszilárdult szervezet nél­kül nem lehet sztrájkot győzelemre vinni. Hiába van az igazság a munkások oldalán , igazságuk tudata csak megerősítheti őket küzdelmükben, de eszközöket a kitartásra, az együttmaradásra nem nyújt nekik. Mert sem a vállalkozók, sem a hatóságok nem törődnek ezzel az igazsággal, hanem durván letapossák, elnyomják, mert hiszen az ő győzelmük éppen abból áll, hogy a legelemibb igazság érvényesülését is el­fojtsák. A sztrájkhoz, mint minden há­borúhoz, első­sorban pénz, pénz és ismét pénz kell. A munkásoknak csak úgy lehet pénzük, ha erős szervezetet alkotnak, amely a szükséges összegek fölött rendel­kezik. És ezért nem elég a munkások al­kalomszerű szolidaritása, hirtelen való összetartása, hanem kell az idők folyamán megerősödött és elválaszthatatlan­ kapcsot alkotó szervezet, amely nem alkalom­szerűen, hanem állandóan fűzi egybe a munkásokat, soraikat állandóan harczi készenlétben tartja. Amit most a malom­munkásoknál tapasztalhatunk, ezt láthat­tuk minden szervezkedni kezdő szakmá­nál. A munkaviszonyok folytonos rosszab­bodása a legindiff­erensebb tömegnek is kinyitja a szemét és ráviszi a szervezke­dés útjára. De ez az út járatlan nekik, nyitott szemmel most már kétszeresen látják helyzetük nyomorúságát, érzik el­viselhetetlenségét, elkeseredésük tűrhetet­lenné teszi számukra a viszonyokat s igy a szervezkedés utján való második lépé­sük rendszerint a sztrájk. Ezek a sztrájkok rendszerint vesztett sztrájkok. És ezáltal fölötte veszedelmesek. Mert szervezetében megerősödött szakma munkásai el tudnak viselni minden vereséget, szervezetükben újra találkoznak s újra munkához fognak a csarta kiköszörülésére, de az alig szer­vezett, alkalomszerű szolidaritásra lépett munkástömegek az első­ vereség után rendszerint szerte­szélednek, mert a hibát nem önmagukban keresik, hanem azt vélik, hogy maga a szervezkedés és a sztrájk a hatástalan, a czéltalan. S azért a mostani alkalomból kifolyólag sem ké­sünk hangsúlyozni, hogy az ilyen sztráj­koktól mindenképpen tartózkodni kell. A sztrájk nem lehet önmagában czél, csak eszköz jobb munkafeltételek kivívására. Ott, ahol ez az eszköz még nem czélra­vezető, ott nem szabad alkalmazni. A malommunkások utolsó gyűlésükön megfogadták, hogy továbbra is hűen ki­tartanak szervezetük mellett. Úgy legyen. Tanuljanak kizsákmányolóiktól, akik, bár milliomosok, a sztrájk hírére mégis szer­vezetet alkottak, kartellre léptek és egy­öntetűen léptek fel. Kitartó munkával ki kell építeni a munkások szervezetét, a szolidaritás nagybecsű ideális kapcsa mel­lett létre kell hozni a szoros anyagi kap­csot is: az egyöntetű küzdelem eszközeit. Ha majd a malommunkások harcza nem­csak az elkeseredés, de a proletár öntudat küzdelme is lesz, akkor nem fognak győ­zedelmeskedni fölöttük kizsákmányolóik. Azért hát most ne hagyják cserbe szer­vezetüket, de inkább kétszeresen ragasz­kodjanak hozzá, tegyék nagygyyá és erőssé — az ország munkássága pedig vonja le a tanulságokat e küzdelemből s a malom­munkások vesztett küzdelméből merítsen erőt és tanulságot győzelmes küzdelmek megvívására. — Az asztaltársaságok alkonya. Széll Kálmán alatt megjelent 1901-ben 6933. sz. alatt egy kegyelmes rendelet, amely szerint szabad néhány embernek egy helyiségben rendszerint összejönni, beszélgetni, lapot olvasni, sőt — kis mér­tékben jótékonykodni is, szóval minden olyast cselekedni, ami a rendelet szavai­val élve „a társaság tagjainak körén ki­vül nem terjed" és „komolyabb czélt nem tűz maga elé". A vidéki hatóságok azon­ban eddig is ugy vélekedtek, hogy mi­helyst szoczialisták alakítanak asztaltársa­ságot, azonnal „komolyabb" a czéljuk s ezen megtisztelő véleményüknek ugy ad­tak kifejezést, hogy lépten-nyomon fel­oszlatták az asztaltársaságainkat, ami leg­többször csendőri, rendőri erőszakkal, el­kobzással és elvtársaink hatósági meg­figyelés alá helyezésével járt. Az eldorádói szabadságnak azonban vé­get vetett a belügyminiszter úrnak egy újabb rendelete, amely kimondja, hogy az asztaltársaságoknak szabályzatuk nem lehet, tagjaiknak jogokat nem biztosít­hatnak, kötelezettségeket nem róhatnak rájuk, politikai, társadalmi, önképző vagy jótékonysági czélokat nem tűzhetnek maguk elé. Tisza úr tehát csak olyan asztaltársa­ságokat akar zárni, amelyek kellő mennyi­ségben elfogyasztott szeszszel növelik az állam bevételeit s tagjaik a részegeske­désnél egyébben sem tűnnek ki. Ha például notórius szoczialisták fog­nak összejárni, akik se nem igen isznak, se nem színésznők vagy Hazafi Veray Jánosok nevéről nem nevezik magukat, csak a maguk dolgáról beszélgetnek, ak­kor életbe lép a rendelet: a hatóságnak követelnie kell az alapszabályok benyújtását (amelyeknek tudomásul vétele persze épp oly fehér holló lesz, mint eddig), vagy ha ez nem történik, „megfelelő rendszabályok foganatosítása". rének szükséges előfeltétele az erős szervezet és a munkásság önkéntes fegyelme, a kongresszus a teljes általános sztrájkot, oly értelemben, hogy minden munka megszüntettessék, kivihetetlennek tartja, mert az­ mindenkinek létezését — tehát a proletariátusét is — lehetetlenné teszi. Tekintettel továbbá arra, hogy a munkásság fel­szabadítása nem lehet ilyen hirtelen erőpróba eredménye, azonban az lehetséges, hogy egy sztrájk, amely az egyes, a gazdasági életre fontos iparágakra, vagy nagyszámú üzemekre kiterjed, mint végső eszköz felhasználtatik, csakis jelentékeny társa­dalmi átalakulások keresztülvitelére, vagy a munkás­ság jogai ellen intézett merényletek visszaverésére; a kongresszus óvja a munkásokat, hogy az anarkisták részéről az általános sztrájkért indított propaganda uszályhordozóivá szegődjenek oly értelemben, hogy a jelentőségteljes mindennapi csatá­rozást a szakegyesületi, politikai és szövetkezeti téren fölöslegesnek tartsák , és felhívja a munkásokat, hogy egységüket és hatalmi állásukat az osztály­harc­ban szervezetük fejlődésével erősítsék, mert, ha a sztrájk egy politikai czéllal összekapcsolva egykor hasznosnak és szükségesnek mutatkozik, ennek sikere csakis attól függ." A hollandiak határozati javaslata mellett a faurésisták és az Allemanisták is be­­terjesztettek határozati javaslatot, amely az ált­alános sztrájkot mint erős fegyvert ajánlja. Henriette Roland-Holst elvtársnő indo­kolása után a kongresszus 36 szóval négy ellen elfogadta a határozati javaslatot. Ez a szavazás azt jelenti, hogy a belga és hollandi általános sztrájkok bukása a szocziáldemokrata pártokat arra bírta, hogy tartózkodóbban viselkedjenek ezzel az esz­mével szemben. Mindjobban kifejezésre jut, hogy az aprólékos mindennapi küz­delmet tartják az összes pártok a leg­fontosabbnak. A szakegyleti szervezkedés, a munkásság nevelése az osztályharc­ra, az együttes gazdasági és politikai küzde­lem — csakis ezzel lehet tartós és mara­dandó eredményeket elérni. Vannak esetek, amikor az általános sztrájk jogosult és szükséges. Ilyenkor csakis úgy számít­hatunk sikerre, ha erős szakszervezetek és osztály­tudatos munkások szállnak harczba. Érdekes, hogy éppen ott becsülik túl az általános sztrájkot, ahol a szakszerve­zetek a leggyöngébbek. A hollandi szak­szervezetek nagy része, a franczia szoc­iál­demokrata pártok és a német szakszerve­zetek egy töredéke, amely csak gátolja a szakszervezeti mozgalom fejlődését, éppen ezek propagálják az általános sztrájkot, mint hatalmas, nélkülözhetetlen fegyvert. A hollandi határozati javaslat azért for­dul az anarkisták által propagált gyorsan ható általános sztrájk ellen, mert a hollandi szakszervezetek jelentékeny része az anar­kisták uszályhordozója. Ezek a szerveze­tek borzalommal gondoltak a politikai harczra és nagy csapásnak tartják a poli­tikai mozgalmat. Érthető volna a dolog, ha Hollandiában a szakszervezetek erő­sek volnának, azonban az összes szerve­zetek csak tengnek. A famunkás-kongresz­szuson a hollandi famunkás küldöttek meglepő tudatlansággal szóltak hozzá még a gazdasági kérdésekhez is. A fran­czia szakszervezetek még a kezdet kezde­tén vannak. Erős, fegyelmezett, osztály­tudatos és az osztályharczra nevelt mun­kástömeg nincs a szervezetekben. A fran­czia pártok politikai sikereiket jórészt nagy szónokaiknak — a pillanatnyi han­gulatnak — köszönhetik. Dr. Friedeberg, aki a „német munkások" nevében beszélt az általános sztrájk mel­lett, az úgynevezett „szabad szakegyletek" küldötte. Körülbelül 10—12.000 munkás nevében beszélt. A német szakszerveze­tek mintegy 30 küldötte összesen 900.000 tag képviseletében gúnyosan hallgatta Friedeberg, fejtegetéseit mikor a politikai harcz ellen és az általános sztrájk mellett beszélt. Alemane ugyancsak megjárta, mikor Friedeberg beszéde után örömének adott kifejezést, hogy német munkások nagyobb Marx-rokonszenvvel fogadják az általá­nos sztrájk eszméjét mint azelőtt. A német küldöttek nevében Robert Schmidt ábrándította ki igen alaposan Allemanet. Határozottan megc­áfolta Frie­deberget és fejtegetéseit , mint olyanokat, amelyeket a német szervezett munkások­nak csak egy parányi töredéke oszt, vissza­utasította. Különösen azt utasította vissza, hogy a német munkások nevében beszél­jenek a politikai harcz meddőségéről. Há­rom millióval több választó szavazott le a német pártra. A párt jelentékeny sike­reket ért el a munkások javára parla­menti úton, tehát esztelenség és könnyel­műség oly országban a politikai harcz meddőségéről beszélni. Az általános sztrájk határozati javas­latának a már fent jelzett szavazással való elfogadása után a csütörtöki ülés véget ért. Weltner Jakab. 3. oldal.

Next