Népszava, 1904. október (32. évfolyam, 120–132. sz.)

1904-10-01 / 120. szám

2. oldal. NÉPSZAVA 1904. október 11." olyan kevésszer találkozunk azzal is, hogy illik megbecsülnünk. Csak attól tartunk, hogy a bázeli tanácskozók jó szándéknál egyebet nem tudnak majd produkálni. Ez pedig a munkások megvédelmezésére nem elég. A mi törekvéseinkre a polgárságnak még igen nagy tudósai is minden gondol­kozás nélkül kereken rá szokták mondani, hogy kivihetetlen. Ez állításnak alapos megindokolásáról a legtöbb esetben már csak azért is megfeledkeznek, mert ez sokkal kényelmesebb. Egyszerűen kijelen­tik, hogy nem lehet és nem lehet. Pedig mi nem állunk ám pusztán jó szándékok­kal a világ elé! A mi törekvéseinknek minden egyese úgy körül van bástyázva okokkal és bizonyítékokkal, melyek lét­jogát és szükségszerűségét igazolják, hogy nem igen lehet rajta olyan rést találni, melyen józan észszel, a siker reményével lehessen ellene támadni. És mégis mennyi támadásban van részünk ! Lássuk csak egy kicsit a bázeli egybe­gyűlteket, hogy mit tehetnek ők a mun­kásvédelemért. Ha meg van hozzá a jó­akaratuk, meg van-e a lehetőség is ? Nem áll-e elébük olyan akadály éppen ön­magukban, mely minden igyekezetet éppen azért hiúsit meg,mivel nem rajtuk kívül van. Azok az urak a polgári társadalom tagjai, annak föntartói és védelmezői. Sőt több­nyire talán jómódú emberek is, kik a maguk külön birodalmában számos mun­kást foglalkoztatnak. Az is meglehet, hogy saját, alkalmazottaik soha sem érezték gazdájuknak a munkások megvédésére irányuló jó szándékait. Ez annál inkább valószínűbb, mert sokkal könnyebb ember­társainkat általában, együttvéve tömegben szeretni, mint egyenként. A legkitűnőbb munkásbarátok a maguk gyárában a leg­nagyobb munkásnyúzók szoktak lenni. No persze, mert a magunk munkája mindig kivétel a rosszaságban. Mindig hanyagabb és dologtalanabb másokéinál, azért nem is érdemli meg a védelmezést. De ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyhatjuk, mivel kifejezetten is annyira belevág az egyén külön érdek­körébe, hogy itt nem igen várható pártat­lanság. Azonban azok az urak nemcsak mint egyének, mint a maguk vagyonának fél­tékeny őrizői, hanem mint a polgári társa­dalom tagjai sem tehetnek a munkások megvédelmezésére sokat. Az ő társadalmuk, melyhez pedig csökönyösen ragaszkodnak, jó szándékaikkal ellenkező tendencziát mutat. Nem a munkások mellett, hanem azok ellen nyilvánítja akaratát. A társa­dalom azt csinálja nagyban, amit a mun­kásbarátok csinálnak kicsiben. Sokat, na­gyon sokat prédikál a munkások jólétéről általában, de a maga munkásaiért nem tesz semmit. Mindig a javukra beszél és mindig ellenükre cselekszik. Már­pedig a munkásokra nézve nem az a fontos, hogy mit beszélnek róla,hanem hogy mit cseleksze­nek akár ellene, akár pedig az érdekében. Azok, kik a m munkásokat elnyomó társa­dalomnak védelmezői, ne beszéljenek a a munkások javáról, mert ahoz joguk nincsen. Amit erről a tárgyról mondanak, az vagy nem őszinte s akkor rosszabb a semminél, vagy ha őszinte, akkor annyira naiv, hogy csak mosolyt ébreszthet min­den okos embernél. Nem lehet egyszerre a munkások ellen és a munkások mellett működni. De a legérdekesebb, hogy a kormányok kiküldöttei is ott vannak a bázeli kon­gresszuson. Vajjon mit kereshetnek ottan ? Azoknak a kormányoknak képviselői, amely kormányok egyre-másra alkotják meg a munkások ellen irányuló rend­szabályokat. Sőt még Magyarország is ott van, holott nálunk éppen most készül a sztrájktörvény. Már magában ez a tény eléggé mutatja, hogy annak a tanácsko­zásnak semmi pozitív eredménye nem lesz. Főképpen nem lesz pedig reánk nézve. Vagy talán a kormányok küldöttei azért jelentek meg, hogy kitapasztalják, hogyan működhetnek legsikeresebben a munkások ellen? Magyarország képviseltetése erre mutat. Akármennyit és akármilyen jó szándék­kal tanácskozzanak, az a tény mindig tény marad, hogy a munkásokon csak maguk a munkások segíthetnek és pedig nem az önsegélyzés gyönge eszközeivel, hanem az erős és következetes osztály­harc­c­al­ foglaltak ebben a fontos kérdésben. A Szoczialisták természetesen a városi üzem mellett törtek lándzsát és másnap diadalra is vitték álláspontjukat tekintélyes szava­zattöbbséggel. Vasárnap már kicsit föltűnő mértéket látszott ölteni az ünnepi munkaszünet. A vizeken kevés gondola irvngált, nagyobb része az állomás­helyeken vesztegelt. Gazdáik pedig, akik máskor jó ha erő­hatalommal nem czibálják bele a Piazzet­tán tátogó idegent, most csoportokba verődve beszélgettek a beszélgetésnek olasz értelmében, amely azonban magyar fülnek és szemnek olyannak hallszik és látszik, mintha rögtön utána következnék a bicskázás. Estére térzene volt hirdetve a Márkus-­­ térre. Alkonyatkor, minthogy se gondo­lázni nem lehetett, se a Linóre nem vitt a bárka, jó korán beültünk vacsorázni, hogy idejében visszajöhessünk a Márkus-térre és semmit se mulaszszunk el abból a föl­séges szép látványból, amelyet az ilyen térzene alkalmával a Piazzán, a világnak e legszebb konc­erttermében föl-alá hul­lámzó tömeg nyújt a maga festői zagyva összevisszaságában. Csakhogy a „forestieri" tervez és a lámpagyujtogató munkás végez. Vasárnap este sötéten maradtak a lámpások a Márkus­téren és az egész városban. Az olasz katonabanda pedig nem czigány, hogy sötétben is tudjon muzsikálni; a legna­gyobb olasz művész is csak világosban művész, sötétben semmi. És ha a körbe állított kótatartókra még rá is lehet erő­síteni a gyertyát , nem lett volna, kinek muzsikálni, mert a sok vidám idegen, aki minden irányból a Piazza felé iparkodott, úgy megijedt a f­ekete sötétségtől, hogy A glÉPSZfiVH TÁHCZATR. Lutto proletario. Lutto proletario: a proletárok gyásza. Ezt a czimet adták az olasz munkások annak a világraszóló tüntetésnek, amelylyel a buggerói vérengzésre válaszoltak. A gyászban azonban akarva nem akarva, teljes mértékben részt vettek a leghája­sabb spitzbürgerek és a világ minden részéből összegyülekezett patentirozott és talmi milliomosok­ is, akiket sorsuk csil­laga éppen azokban a napokban vezetett Olaszország kék ege alá. Jó­magamat Velenczében ért el teljes mértékben az általános munkaszüntetés. A nagy zivatarnak egy kis szelét már Milánóban is éreztem, de onnan elmene­kültem attól való féltemben, hogy a va­sutasok is beállanak a gyászolók­­közé és akkor ott ülhetek siratóba egy álló hétig. Mert ennyi időre tervezték a sztrájkot. A tenger mellett — már azt hittem — nem érhet semmi kellemetlenség. Minden nap ott áll a trieszti Lloydnak vagy a fiumei Adriának a hajója a Grande Canale tor­kánál, estéről reggelre honi földön lehet az ember. Szombaton még semmi se mutatta Ve­lenczében a na­gy tüntetés közeledtét. A falak ugyan városszerte telestele voltak ragasztva rengeteg plakátokkal, de ez nem a munkások ügyét, hanem a nagy csa­tornán járó közúti gőzhajócskák városi megváltását illette, amelyre másnap, va­sárnap, általános népszavás volt Velenczé­ben. Karvíz-,t--" ,águ Si-k és nem kevésbbé testes No-k uj .Jrtottak mindenütt a falak­ról a járókelők szemébe, kapac­itálva mind­azokat, akik még netalántán állást nem S­ZIMLE. Budapest, szeptember 30. Torontál. Torontálvármegye az ország egyik leg­jobban termő vármegyéje. Gyönyörű buza terem benne és pompásul burjánzik a korrupczió. Nincs vármegye ebben az országban, ahol a vármegyei urak annyi gazságát fedezték volna már fel, sőt bün­tették volna már meg — hiába. Mert az ilyen gazt tövestül kellene kitépni. Kaffka már gyomlálgatott egy kicsit, de az álla­potok ma is alig jobbak, mint annak­előtte. Hadfy Döme, királyi közjegyző, ősi mameluk, éppen a napokban volt kénytelen szabadelvű szívén erőszakot tenni a vármegye közgyűlésén tett ki­jelentésével . .. Én, mint a szabadelvű pártnak egyik legerősebb és hű tagja, mindig tagadtam azt, hogy a kormány kor­rupc­ióval igazgatja az országot, és ime most szégyenemre be k­ell vallanom, hogy az ellen­zéknek részben igaza van, mert éppen Torontál megyében történt a korrupczió egy botrányos példája, amely a megyét a a korrupczió botrányává minősíti" ... Torontálmegye az ország egyik leg­jobban termő megyéje, amiből a magyar földesúr-logika szerint az következik, hogy munkálkodó népe a legnyomorultabb viszonyok között él. A mezőgazdasági munkabérek évi átlaga a következő volt 1902-ben ebben a Kánaánban: Élelmerés nélkül ti­lmuéu*! Férfi napszám .... 1.34 1.08 Női napszám . . . . . —.91 —.79 Gyermek napszám . . —.62 —.44 Ennyi volt a napszám átlaga, ha volt munka. Ha nem, az se volt a földesurak baja. Kevés megyében volt mégis olyan szoczialista­ hajsza, mint Torontálban, ahol ez a munkabér is sok azoknak, akik fize­tik. Torontál megye az ország egyik leg­jobban termő megyéje, amiből az is követ­kezik, hogy főként a nagybirtokosok ke­zében van. A nábobok vármegyéje ez a televény föld. A megye most állította össze 1905-re a legtöbb adót fizető megye­bizottsági tagok névsorát. Eszerint a leg­több adót fizetik: Gróf Csekonics Sándor 213.021 koronát, gróf Harnoncourt Félix lelkendezve menekült haza a szállodák ölébe. A­ természet azonban nem az angolnak és egyéb náczióknak produkálja a maga szépséges mutatványait, hanem a saját mulatságára. Az áttetsző és szakadozott felhők között bujkáló holdvilág mély fénye csakhamar elöntötte a Márkus-teret és ki­emelte a Márkus - templom bizarr kör­vonalait és az oldalépületek klasszikus kontúrjait a homályból. Távolról-közelről az olasz szoczialisták indulójának saját­ságosan szép, bánatosan bugó, majd vér­korbácsolóan vad melódiája verte föl a mélységes csendet, amely megülte a lagú­nák városát. A szépség és a harmónia ülte ünnepét ezen az estén Velenczében,­­ feledtetve az elmaradt katonamuzsikát és az idegenek zagyva gyülekezetét, amelyet — ki tudja, hány évtized vagy század óta — ezen az estén nélkülözött először a földkerekség úri népségének ez a közismert találkozó helye, a Piazza San Marco. Reggel nagy füttyre indulunk a Fló­riánba reggelizni. De nini: a Flórián zárva van. Meg a másik kávéház is, meg a har­madik is, az egész Szent Márkus-tér. Még a templom is becsukva. A galamboknak szánt kukoric­át áruló talián sincs a he­lyén. Az elkényeztetett kis bestiák ide­gesen röpködtek össze-vissza a téren. Más­kor reggeltől estig, új esztendőtől Szilvesz­terig folyton-folyvást eteti őket a sok idegen bakfis, nászutazó és egyéb szenti­mentális népség, amely azonban magától értetődő természetességgel kergeti el a soldiért rimánkodó kis talián koldust. Ilyen napot még sohase ért meg egyik se, hogy reggel 9 óráig ne akadjon jószívű idegen, aki kukoric­át áldozzon a szenti­mentalizmus oltárán.

Next